Reakció WP

Alternatív jogi elképzelés: a Lokalizáció

Forrás:
A Magyarok Méltóságáért, Emberi Jogaiért
Civil Jogász Bizottság
Október 23. Bizottság Alapítvány az Ember Jogaiért
A Civil Jogász Bizottság Munkacsoportja új Jogvédő Programjának gazdasági és jogi háttere.
Fehérvári Erzsébet összeállítása.

Tartalom:

Előszó

1. A gazdasági globalizáció kérdései
2. Globalizáció – regionalizáció – nemzetgazdaság
3. Államok és TNC-k,
Szabályozási kérdések
TNC-k a világgazdaságban és Magyarországon
4.A TNC-k magyar beszállítóinak helyzete Iparági bontásban
A magyar beszállítók aktuális helyzete
5. A globalizáció jogi kérdései

Emberi Jogi vonatkozások
Alternatív jogi elképzelés: a Lokalizáció

Előszó

Munkaanyagunkban megvizsgáljuk a gazdasági globalizáció legfontosabb kérdéseit, rámutatunk arra, hogyan, milyen módszerekkel változtatható meg Magyarország jelenlegi “másodrendű” szerepe a globalizálódó világban, milyen esélyei vannak a magyar termelőknek, beszállítóknak és a fogyasztóknak jelenlegi helyzetükből való kitörésre annak érdekében, hogy ne “másodosztályú” európai állampolgároknak érezhessék magukat.

Bemutatjuk a jelen gazdaságpolitika legfőbb gyenge pontjait és azok alternatíváit a globalizációs hatások kezelésének szempontjából, megvilágításba helyezzük azokat az eszközöket, módszereket, amelyek segítségével a globalizáció és a regionalizáció a nemzetgazdaság fejlődésének céljára fordítható. Megvizsgáljuk a globális gazdaság főszereplőinek, a transznacionális vállalatok viselkedését a magyar piacon és elemezzük ennek okait. Tesszük ezt azzal a céllal, hogy görbetükröt tartva a jelenségnek, hangsúlyozzuk: kellő összefogással a helyzet megváltoztatható.

Végezetül áttekintjük a globalizáció emberi jogokat érintő kérdéseit, az irányadó ENSZ határozatokat és bemutatjuk a lokalizáció, mint alternatív jogi szabályozási elképzelést a globalizáció nemzetgazdaságot érintő káros hatásainak kiszűrésére.

1. A gazdasági globalizáció kérdései

A globalizáció, rendszerváltás és a piacváltás összefonódó kihívásai különösen erőteljesen érintették a kelet-közép-európai országokat, ahol a legfejlettebb és a legelmaradottabb térségek közötti jövedelmi szakadék egy évtized alatt kétszeresére nőtt. Nemzetgazdasági szinten a globalizációs folyamatok egyik legsúlyosabb feszültségforrása a foglalkoztatási szakadék. A keynesi “participációs” modellt felváltó Milton Friedman-i neoliberális modellben a piaci spontaneitásnak, az állami beavatkozás minimális szintre szorításának, a monetáris folyamatok előtérbe helyezésének gyakorlata válik uralkodóvá, s így a jelenlegi helyzet feszültséggócai nemzetállami szinten jelentős mértékben társadalmi természetűek.

Ma még nem állnak rendelkezésre tudományos értékű ismeretek annak megítéléséhez, hogy a szociális deficit milyen mértéke vezet az egyes országok, régiók destabilizálódásához, sorvadásához. Nem szükséges azonban különleges képzelőerő annak megítéléséhez, hogy a globalizáció jelenlegi irányzataiból fakadó társadalmi deficit mellett aligha működtethető a westminsteri típusú parlamenti demokrácia. A globalizáció gazdasági folyamatai a nem túl távoli jövőben ütközésbe kerülhetnek a politikai fejlődés globalizálódásának, demokratizálódásának meghirdetett s szélesedő körben érvényesített követelményével. E célkonfliktus kiéleződése súlyosabb társadalmi deficit kialakulása esetén a parlamenti demokrácia intézményrendszerét kulisszává alakíthatja, névlegessé teheti vagy irányítástechnikai egyszerűsítésként, harmonizálásként kialakíthatja a megapiacokon tevékenykedő nagyvállalatok gazdaságszervezeti centralizációjával összehangolt kiszolgáló politikai irányítási formákat.

A világméretekben és a nemzetállamokon belüli dezintegrálódási veszélyek, a ciklikus problémákon messze túlnövő világméretű kereslet-kínálat közötti összhanghiány, valamint modellműködési zavarok a tudomány, a politika, az irányításrendszer számára sürgető válságelhárítási, távlatos útkeresési feladatokat fogalmaznak meg.

Irányítási technikában előtérbe lépne a “társadalmi szerződések”, érdekegyeztetések jelentősége, kiszélesedne a civil társadalmi szervezetek tevékenysége, elterjednének a közvetlen demokrácia különböző formái. E változat jelentősebb mértékben megőrizné a nemzetállamok szerepét, de átalakítaná azokat szolgáltató államokká. A fő cél kiválasztása, különösen kis ország esetében nem függetleníthető a globális kihívástól. A kialakult határok nélküli világban fokozatosan eltűnnek a tényezőáramlás korlátai, szabadon áramlik az áru, a tőke, az információ és a munkaerő, kiéleződik ebből adódóan a verseny, jelentős a világgazdasági bizonytalanság és a kockázat mértéke, mindezek következtében az egyes országok, régiók, vállalatok, lakosságcsoportok és egyének létfeltételeit a viszonylagos versenyképesség alakítja.

Romló vagy bizonytalan gazdasági helyzetben mindig a legkevésbé versenyképes szereplők szorulnak ki, míg az átlagosnál jobb versenyképességű országok és vállalatok a dekonjunkturális helyzeteket is javuló pozíciókkal élhetik át. A nemzetgazdaságok és vállalatok növekvő globális és regionális összefonódása így eleve felértékeli s meghatározóvá teszi a versenyképesség követelményét a nemzeti célhierarchiában.

A globalizációs modell működőképességének fenntartása, működési hatásfokának javítása igen széles sávon igényel előrehaladást. A nemzetközi gazdasági együttműködésben a kereskedelem-, versenypolitika, versenyjog szabályainak kialakítása, a jogalkalmazási, jogérvényesítési kapacitások kiszélesítése, a versenyellenes üzleti magatartás szankcionálása, a versenykultúra, a vállalati és kormányzati irányítástechnikák összehangolása elsődleges prioritást élvez. Azonos hangsúllyal bír a gazdasági folyamatok alakulásának megfigyelése, a nemzetközi pénzügyi rendszer korszerűsítése, mindenekelőtt a kisebb országokat sújtó pénzügyi megrázkódtatások mértékét csökkentő tőkeáramlási szabályozás, hitelezési gyakorlat kialakítása. Mindezek előrelépést jelenthetnek egy kiegyensúlyozottabb, s ebből adódóan kompromisszumkészebb erőtérben.

Versenyképesség javítást követel az exportorientált gazdasági növekedés, a partneri vonzerő növelése, a modernizáció felgyorsításához szükséges külső erőforrás-szerzés, a szuverenitásvédelem, a nemzeti gyarapodás, a szociális gondok enyhítéséhez, családépítéshez szükséges erőforrások mozgósíthatósága.

A globalizáció működési zavaraira összpontosító egyes nézetek terápiaként abból a feltételezésből indulnak ki, hogy az emberiség fellázad a nemzetközi üzleti hálózatokban megtestesülő világgazdaság, a globális, regionális és nemzeti bürokrácia, Hollywood, illetve a tudattorzító modern médiumok, a növekvő társadalmi megosztottság ellen s véget vet a fogyasztói társadalom, “konzumidiotizmusának”.

A kiinduló hipotézis közösségétől eltérően a jövőalakulásra vonatkozó elképzelések sokrétűek. A pénzügyi értékrend dominanciájára alapozott globalizációt az adott erőtényezők szociális globalizációvá kívánják átalakítani. A gazdasági-pénzügyi globalizációt lelassító, kiszolgáló szerepre juttató globális jóléti társadalomban a társadalmi szolidaritás és globális felelősségérzet jelentene értékrendi hajtóerőt.

A transznacionális tőke, azaz a globalizáció főszereplője, a regionalizáció és a nemzetgazdaság egymáshoz való viszonya.

A transznacionális tőke erős behatolása egy régióba bomlasztó elem: akarva-akaratlanul átprogramozni törekszik azt a döntési-cselekvési rendszert, amely természetesen más érdekek mentén jött létre, mint az övéi. A transznacionális behatolás a régió “vírusa”. Vagy az a hatása, hogy sikerül az átprogramozás, ez esetben a régió az adott ponton diszfunkcionális működést kezd tanúsítani, azaz gyengül, bomlani kezd. Vagy felkelti a régió védekező hatását, ez esetben a “globalizálódási” effektus fog gyöngülni. Az európai integráció történetében bőven találunk példát mindkét reakcióra. Egy-egy történelmi szakaszban végül is az a tendencia fog felülkerekedni, amelyet nagyobb gazdasági-politikai erő támogat, illetve amelynek érvényesüléséhez kedvezőbbek a nemzetközi piaci és politikai körülmények.

A transznacionalizációnak nincs vele együtt született fékező vagy “kioltó” folyamata. A regionalizációnak van: ez a nemzetgazdaságok létezési feltételeinek makacs újratermelődése, a gazdaságpolitikai síkon makacsul jelentkező és magának primátust követelő nemzetgazdasági érdek.

Azt, hogy a nagy transznacionális cégek minek néznek bennünket: intelligens partnernek, vagy olcsó segédmunkás-raktárnak, vagy szemétlerakó helynek, vagy ugródeszkának valami piac felé – nagyban függ gazdasági-technikai- intellektuális erőnlétünktől is, de mutathatjuk feléjük legszebb erényeinket – akkor sem méltányolják, ha a felénk való orientáció valamiképpen nem illik bele európai elképzeléseikbe. Írország beleillett ezekbe, Görögország nem: ezért Írország nagy amerikai szerelő-telephellyé vált, Görögország pedig cipeli évszázados elmaradottságának összes terhét, noha teljes jogú EU-tag.

Önmagában sem a regionalizáció, sem a globalizáció nem jelent Magyarország jövője szempontjából sem veszélyt, sem különösebb lehetőséget. Ha a világgazdasági szituáció kedvezővé válik számunkra és lesz erőnk, valamint intelligenciánk azt megragadni, akkor javíthatjuk jövőbeni esélyünket, akkor is, ha egyébként ezek a tágulási tendenciák nem mennek előbbre Európa-, vagy világméretekben. Fordítva is igaz: Magyarország periferizálódhat akkor is, ha a szomszéd régió prosperál, ha a területünkön egzisztáló világcégek triplára gazdagodnak, s ha a világgazdasági hálózat globális intenzitása a duplájára nő.

A mi sorsunk mindenekelőtt a bennünket konkrétan érintő nemzetközi gazdasági folyamatok kezében van – ezeken belül pedig a saját kezünkben: hogy ti. felkészültek vagyunk-e a kedvező külső fejlemények kihasználására, vagy sem; illetve, hogy elég erősek vagyunk-e a külső csapások összeomlás, degradáció nélküli elviselésére, vagy sem.

3. Államok és TNC-k

3.1. Szabályozási kérdések A globalizáció szabályozásában a következő kihívásokkal kell szembenéznünk:

1. Az állami szuverenitás csökkenése: Ahol a kormányoknak egyre kevesebb beleszólásuk van olyan kulcsfontosságú döntésekbe, amelyek hatással lehetnek a gazdaságukra és ennélfogva az ott élők jólétére, a leghatalmasabb transznacionális vállalatoknak, kormányközi szervezeteknek és privát pénzügyi intézeteknek viszont növekvő befolyásuk van, és hajlamosak a kormányokhoz hasonló módon fellépni. Ezért mondják azt, hogy az államok szuverenitása erőteljesen csökkent. Hagyományos szerepük folyamatosan újradefiniálódik.

2. Gazdaságközpontúság: A gazdasági megfontolások átveszik a politikai és szociális megfontolások helyét. Mivel a magánvállalatok, a kormányközi, nemzetközi és regionális szervezetek egyre inkább domináns szerephez jutnak az állami és világszintű ügyek irányításában, fennáll annak a kockázata, hogy a gazdasági és pénzügyi szempontok egyeduralkodóvá válnak ezen intézmények döntéseiben – háttérbe szorítva más, alapvető fontosságú kérdéseket, a szociális, egészségügyi és környezeti szempontok érvényesülését.

3. Az átláthatóság és a felelősségvállalás hiánya: A kormányok, közintézmények, nemzeti bankok és mások, akik hagyományosan felelősek országuk és népük jövőjéért, nemegyszer azt tapasztalhatták, hogy ezt a felelősséget fokozatosan elveszik tőlük. Az ő intézkedéseiket és döntéseiket jobbára ellenőrzése alatt tartja a társadalom, mivel demokratikus úton felelősségre vonhatók, ám korántsem ez a helyzet a transznacionális vállalatokkal vagy nemzetközi és regionális intézményekkel. Az emberi jogok megsértésének tekintetében például szinte lehetetlen felelősségre vonni őket és ellenőrizni tevékenységüket. Mi több, sok esetben merültek fel aggályok a létező döntéshozó mechanizmusok átláthatatlansága miatt. Példának okáért, a Világkereskedelmi Szervezetben (WTO) olykor zárt ajtók mögött születnek meg a döntések a többoldali nem hivatalos és hivatalos egyezkedések összetett folyamata után.

4. Verseny a mélybe: A kereskedelem liberalizációjának egyik jellemző vonása, hogy a transznacionális vállalatok egyre inkább áttelepednek olyan országokba, amelyek, úgymond, viszonylagos előnyöket kínálnak. A gyakorlatban ez alacsonyabb munkabéreket jelent, kevésbé szigorú munkatörvényeket, rugalmasabb munkakörülményeket, nem létező vagy nem alkalmazott környezetvédelmi törvényeket, alacsonyabb adókat, és megtakarításokat az olyan szociális jellegű kiadásokban, mint a munkanélküli-biztosítás, az egészségbiztosítás stb. Ezek ismeretében könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy az emberi jogokra bizony erős befolyással vannak az ilyen jellegű gyakorlatok, különösen – de nem kizárólag – a befogadó országok dolgozóinak gazdasági és szociális jogaira. Mindez visszaélés azzal, hogy a nehéz szociális és gazdasági helyzetű országok rászorulnak a külföldi befektetésekre, mert a tőkebeáramlástól és a multik beruházásaitól várják törékeny gazdaságuk újjáélesztését.

5. A társadalmak homogenizálása: Sokak érvelése szerint az egyik legnagyobb veszély az uniformizálódás, sokszínűségünk elvesztése. Ha egyetlen integrált társadalomban élünk a viselkedés szabályozott szociális és kulturális mintáival, az arra kondicionál minket, hogy ugyanazt az ételt együk, ugyanazt a zenét hallgassuk, vagy ugyanazokat a filmeket nézzük, akárhol is élünk és bármilyen a nemzetiségünk. Egy ilyen szituáció tagadná az egyes országok sajátosságait, és sértené a jogunkat, hogy élvezhessük saját kultúránkat.

Ebben az összefüggésben néha célt érnek a fogyasztók bojkottjai az etikátlan vagy jogtalan üzleti magatartás és gyakorlatok helyesbítésében. Ráadásul néhány vállalat és szervezet eleve igyekszik olyan üzleti stratégiákat kidolgozni, amelyek a globalizáció problémáin sikeresen felülemelkedhetnek.

3.2. Transznacionális vállalatok (TNC-k) a világgazdaságban és Magyarországon

A világ 250 legnagyobb vállalatából 95 amerikai, 42 japán, 26 francia, 19 német. A pénzügyi szektor dominanciáját mutatja, hogy 58 cég e szektor vállalata, és együttes bevételük eléri a 250 TNC összes bevételének 20 százalékát. 33 vállalat dolgozik a kereskedelem valamely területén, 32 az energetikai szektorban, 19 a távközlésben és szállításban, míg az építőiparban csak 2. A feldolgozóipari ágazatokban a tartós fogyasztási cikkeket gyártó, az élelmiszer- és gépipari, valamint a gyógyszergyártó cégek jelentősek.

Az elmúlt éveket tekintve a világcégek megoszlása nagyjából hasonló volt eddig is, általánosságban azonban igaz, hogy az arányok a szolgáltatások felé tolódnak el. A tudásalapú gazdaságban versenyképesebbek azok a transznacionális vállalatok, melyek a szolgáltató szektorban dolgoznak, mint azok, melyek nagy erőforrás-igényű termelési folyamatban vesznek részt. Ez alól kivételt talán az olajvállalatok jelentenek.

Az energiaszektorban tevékenykedő vállalatok árbevétele 1999 és 2004 között megduplázódott, miközben nyereségük értéke a háromszorosára nőtt. Magyarországon a TNC-k közül 159 működik, ezek összes értékesítési árbevétele 2004-ben 7 249 milliárd dollárt tett ki. Ez az összeg hazánk GDP-jének majd százszorosa.

A lista első 10 helyén álló vállalat a fenti összeg több mint negyedét (27%), míg a lista utolsó 10 helyén álló vállalat alig több mint 10 százalékát állítja elő. A hazánkban is érdekeltségekkel bíró transznacionális vállalatok közel 17 millió főt foglalkoztatnak világszerte, ennek 14 százalékát a top 10 alkalmazza.

A legtöbb nagyvállalat (56) az Egyesült Államokból települt Magyarországra, ezt követi Japán és Németország 22-22 vállalattal, majd Franciaország 21 céggel. Emellett a brit (7) és a dél-koreai (6) jelenlét számottevő.

A globális rangsorhoz hasonlóan a nemzetközi vállalatok többsége a tartós fogyasztási cikkek gyártásában, az élelmiszeriparban, a számítástechnikai szektorban és a bankszférában tevékenykedik.

4. A TNC-k magyar beszállítóinak helyzete

A beszállítói-vevői kapcsolatokra vonatkozó kérdések arra irányulnak, hogy a legnagyobb transznacionális vállalatoknak az általuk “importált” saját beszállítóik mellett hogyan válhatnának magyar társaságok is input oldali relációikká. A gyakorlat azt mutatja, hogy a “nagyok”, de az exportra termelő kisebbek is (a beszerzett inputtartam értékében mérve) maximum 30 százalékban élnek a hazai beszerzés lehetőségével, ami effektíve még kevesebb, kb. 10 százalék, mivel a szállítói források ugyan magyarországi telephelyűek, de transznacionális hálók részei.

A piacszerző élelmiszeripari vállalatoknál tapasztaltunk fentiektől némi eltérést, melyek mindegyike (Danone, Chio-Wolf, Ed. Haas) több európai országban rendelkezik telephellyel. Ezek a vállalatok többnyire egész Európára kiterjedően, központosított módon – tőzsdei úton – szerzik be a termeléshez szükséges alapanyagaikat, de még így is a legnagyobb hazai inputtartalmú (15-50%) termelő vállalatoknak számítanak.

A nagy kereskedelmi hálózatok esetében a magyar telephellyel rendelkező beszállító cégek forgalomból való részesedése élelmiszer termékek esetében 75-80% között mozog, a ténylegesen magyar beszállítóké 20-25%, a nem-élelmiszer termékek beszállítóinál ezek az arányok 30-35 illetve 10-12%.

A nagy világcégek előrelátása, fegyelmezett, átgondolt rendszerépítő és működtető jellege homlokegyenest ellentéte a kapitalizmus szubsztanciájának és szimbólumának, a kaotikus piacnak.

A multik a nemzetgazdaságok tehetetlenségi nyomatékához képest könnyebben mozognak, s így a világgazdasági átalakulásoknak ellenállni, sőt azokat kihasználni is képesek, mert van egy olyan képességük, amellyel a hagyományos nemzeti piacokon működő vállalatok nem rendelkeznek. Ez pedig a globális rendszerépítés, szervezés képessége, amely globális biztosítékok (hasznos redundanciák) beépítésének köszönhetően jóval megengedőbb a hibákkal és a konfliktusokkal szemben, és amely ezért jóval erősebb tűrőképességet, ezáltal jobb versenypozíciót nyújt ezen vállalatoknak.

Nevezzük ezt a hosszú távú, mindig a biztonságot szolgáló, kellő tartalékkal tervező, rendszerépítő elvet globális stratégiai nagyvonalúságnak, amelynek alapja – ismételten – a tervezés és az előrelátás, a jövőbeli konfliktusok felszívásának vagy elnyelésének globális képessége.

TNC vezetők szerint az új, hazai beszállítók előbb-utóbb bekapcsolódnak majd a vállalati rendszerbe, aminek bekövetkezése – nézetük szerint – idő kérdése. Megfogalmazásuk szerint “korán” érdeklődünk a potenciális magyar beszállítók lehetőségeiről, véleményük szerint a letelepedés után eltelt idő hosszúsága erősíti a külföldi vállalat hazai gazdasági és szociális integráltságát, az idő múlásával makroszinten a magyar gazdaság rendszerébe és mikroszinten a lehetséges partnervállalatokba vetett bizalom is megerősödik majd, ami automatizmusként vonzza majd magával az input-output relációk intenzifikálódását.

Mindezt persze makroszintről lehet támogatni-elősegíteni, és ebben a rendszerváltás óta hatalmon lévő kormányok viszonylag koherens módon járnak el. 2000-ben az akkori kormány egy ún. integrátori beszállítói célprogramot hozott létre. Ennek lényege az volt, hogy a program középpontjába egy “nagy” integrátorcéget állított, az állam fő partnerét. Ezek közé pl. az Audit, a Rábát, a GE-t, az Opelt, a Suzukit is kiválasztották. A vállalatok körét viszont nem zárták le. Az volt az elképzelésük, hogy az integrátorcégek aktívan részt vesznek majd a vállalati kooperációs hálózat kiépítésében, az üzleti klaszterek – a beszállítók, az innovációs cégek és a helyi fejlesztési ügynökségek kooperációjának – létrehozásában. Az elképzelés az volt, hogy az integrátor helyi partnere – az ÁPV Rt tulajdonában lévő – Regionális Fejlesztési Társulás helyi irodája lesz, s fő feladata az állami tulajdon hosszú távú menedzselése, különböző állami fejlesztési pénzalapok koordinálása, hasznosítása lesz. A Társulás mellett beszállítói ügynökségeket terveztek kiépíteni, részben a Magyar Vállalkozásfejlesztési Alapítvány, részben az egyéb érdekképviseleti szervek, háttérintézmények, pl. ITDH helyi hálózataira alapozva, operatív feladatok ellátására.

A TNC-k vezetői azt hangsúlyozzák, hogy a transznacionális társaságok beszállítóivá válni nem lehetetlen, de nem rövid távú folyamat. Mire a helyi vállalatok alkalmasakká válnak arra, hogy a transznacionálisok input kapcsolatai legyenek, sokszor eltelik tíz-húsz év. Ezen kívül azt is kiemelik, hogy a külföldi befektetők csak néhány helyi vállalatot “emelnek fel” magukhoz a magas hozzáadott értéket teremtő javak előállításában való közreműködésre, a termelés nagyobb része az alacsonyabb hozzáadott értéket előállító ágazatokban marad. Arra is felhívják a figyelmet, hogy a transznacionális vállalatok globális játékosok. Hiába telepednek meg tehát nagy számban egy kiválasztott régióban vagy városban, input oldali beszállítóikat a globális kínálatából választják. Következésképp nem minden esetben elegendő a transznacionális telephelyekhez való fizikai közelség ahhoz, hogy egyes vállalatok beszállítókká válhassanak.

Ha általánosságban azt kérdezzük, hogy a lokális vagy a globális termelési hálók jellemzik-e inkább a gazdaságot, a válasz minden bizonnyal az utóbbiak primátusát tartalmazza. Ugyanakkor fontos kiemelni azt, hogy a lokáció specifikus előnyöknek igen jelentős szerepük lehet akkor, ha azok nem korlátozódnak kizárólag az olcsó természeti erőforrás, vagy a relatíve olcsó munkaerő, mint termelési tényező meglétére. Ha ezek valamelyikéhez társul a munkaerő szakképzettségének magas szintje, a fejlett infrastrukturális háttér, megfelelő gazdasági környezet, akkor a lokáció specifikus előnyök felértékelődnek.

4.1. A magyar kiskereskedelmi hálózat helyzete

Fogyasztóként, mindannyiunkat napi szinten érintő kiskereskedelem helyzetét a magyar beszállítók problémáin keresztül érdemes külön elemeznünk.

Nemzetközi összehasonlításban a közép- és kelet-európai országokat csoportosítva Magyarország az első öt kiskereskedelmi vállalkozás 67%-os forgalmi arányával a viszonylag érett, stabil és a legmagasabb kiskereskedelmi koncentrációjú országok közé tartozik Szlovákia, Szlovénia és Észtország mellett, míg az EU-15 országait is figyelembe véve ezzel a részesedéssel csak a középső kategóriába kerülne hazánk a kiskereskedelem koncentrációját tekintve.

Ha a koncentráció mellett a piac belső szerkezetét, azaz az első öt vállalkozás egymáshoz viszonyított részarányát is megvizsgáljuk, akkor hazánk fogyasztási cikk kiskereskedelme aszimmetrikus oligopóliumnak tekinthető. A magyar élelmiszeriparban a húsipar piaci szerkezete aszimmetrikus oligopólium, míg a növényi olajiparra egyértelműen a domináns vállalkozás (monopólium) a jellemző. A többi nyolc ágazat 30 szakágazatának belső szerkezete már sokkal nagyobb változatosságot mutat. A beszállítói oldal számára legkevesebb vevői erőt valószínűsítő “nem koncentrált” szakágazatot csupán kettőt találtunk, amely közül csupán egy, az egyéb zöldség-gyümölcs feldolgozás jelentős.

A magyar élelmiszer-kereskedelmi társaságok legfőbb versenytársait többek között a német diszkontok jelentik a hazai piacon. Az ország teljes kereskedelmi forgalmából szakértői becslések szerint legalább 500 milliárd forintot hasítottak ki maguknak. A dobogó legfelső fokán az angol Tesco áll, a második helyet – a Corát, az Auchant és a Matchot üzemeltető – francia-belga érdekcsoport foglalja el, míg a német láncok – a magyarokat megelőzve – a harmadik helyre szorultak.

A magas koncentráció miatt az egyre élesebb konkurenciaharcra a tőkeerős piaci szereplők jellemzően hálózatfejlesztésük gyorsításával reagálnak. A magyar piac kicsi mérete és korlátozottsága ellenére tovább folyik a “boltboom”, s a multinacionális cégek egyre élesebb harcot vívnak részesedésük növeléséért – vállalva akár az átmeneti veszteségeket is. A szakemberek szerint még nem dőlt el, hogy a magyar kereskedelem a több szolgáltatás és magasabb minőséget nyújtó angolszász, vagy inkább az ár- és diszkontorientált német irányba fejlődik-e tovább. A jelekből ítélve ez utóbbinak van nagyobb esélye.

Korábban a magyarországi terjeszkedést fontolgatta a francia Carefour, valamint az amerikai Wal-Mart is, de a jelekből ítélve úgy tűnik, megvárják a piac lassú tisztulását. Prognózisok szerint néhány éven belül a mostani másfél tucatnyi kiskereskedelmi hálózatból valószínűleg csak öt-hat marad majd talpon.

A tízmilliós Magyarországon nem tud ennyi hazai és külföldi kereskedelmi lánc megélni, de a vásárlóerőhöz viszonyítva is túl sok a piaci szereplők száma. A jövőben ezért még erősebbé válhat a koncentráció, miközben folytatódik a magyar élelmiszer-kereskedelmi társaságok lassú térvesztése. A következő évek a diszkontok, a hiper-és szupermarketek előretörését hozzák a független kisboltok rovására. A már megtelepedett áruházláncok egy része ugyanakkor akár ki is vonulhat az országból, mivel a szükséges üzemméretet el nem érő cégek veszteséget termelnek, a hazai vállalatoknak pedig nem áll a rendelkezésükre elegendő tőke a növekedéshez.

Szakemberek szerint a pénzügyileg kevésbé sikeres csoportok számolhatják fel itteni tevékenységüket, s akkor az új belépők kedvükre mazsolázhatnak a hátrahagyott érdekeltségekből. A Tesco például a Domus áruházak bérbevételéről alkuldozik, a Wal-Martot – a Cora mellett – pedig rendre a belga Louis Delhaize csoport magyarországi cégeivel (Match, Profi) hozzák hírbe, s az Aldiról is többen tudni vélik, hogy komolyan érdeklődik a Profi üzletlánc iránt. A szóbeszédet az érintettek mindenesetre hevesen cáfolják.

A német Aldi/Hofer – az európai diszkontpiac egyik legkeményebb szereplője – egy évvel halasztotta el a magyarországi megjelenését. Az eredeti tervekkel ellentétben nem 2007-ben, hanem csak egy esztendővel később kezdi meg működését hazánkban – arra hivatkozva, hogy alaposan elő kell készíteni az indulást, s csak huzamosabb itt-tartózkodás és hálózatépítés után akar megjelenni a magyar vásárlók előtt, melynek megvalósítása már 2008-ban megtörténik.

4.2. A magyar beszállítók helyzetének mai aktualitásai

A Társadalomkutatási Intézet (TÁRKI) által idén végzett felmérés szerint erősödött a vállalkozók körében az a vélemény, hogy nehezen hozzáférhetők az értékesítési piacok (a megkérdezettek 54 százaléka jelezte ezt). Főként a kkv-szektorhoz tartozó vállalkozók gondolták így.

A hatályba lépett új kereskedelmi törvény szándékai szerint könnyebbé tette volna a hozzáférést legalább a nagy kiskereskedelmi láncok révén elérhető piacokon. Ezért például a jogszabály tiltja a beszerzési ár alatti értékesítést, illetve a 30 napon túli fizetést a beszállítóknak. Az új szabályozás szerint a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) ellenőrzi a jelentős piaci erővel rendelkező kereskedők tisztességes piaci magatartását.

A polcpénznek nevezett összeg, amit az áruházláncok a forgalom egy bizonyos százalékában határoznak meg, tömörítő fogalom. A beszállító pénzéből fedezi például az áruházlánc a reklámköltségeit, ezzel fizeti meg a termelő, hogy terméke rákerülhet a szórólapokra. Nagy érvágás még a rabatt, a listaárból kiharcolt 5-20 százalékos kedvezmény. Van még a belistázási díj, amely termék-fajtánként akár 500 ezer forintra is rúg, s csak arra jogosítja fel a gyártót, hogy terméke jelen legyen egy áruházban. Ha portékáját a lánc minden üzletében kínálni akarja, az összeg megsokszorozódik. Annak érdekében, hogy a gyártó termékét az áruház folyamatosan kínálja, évente kell fizetnie az ún. listán tartási díjat is fizetnie kell.

Hiába vált rá lehetőség, mégis kevés panasz érkezett a beszállítóktól a nagy láncokra. Egyik bejelentés nyomán sem indult versenyhatósági vizsgálat. Egy hatósági eljárás indult csak eddig a hivatal saját kezdeményezésére, a Tesco polcfeltöltési rendszerének átalakításával kapcsolatban. A panaszok alacsony számának a beszállítóknak a kilistázástól való félelme az oka.

Annyi biztos, hogy a beszállítók és a nagy láncok között aszimmetrikus viszony van, s valóban lehet félelem a beszállítókban. Pontosabb képet nyerhetünk a lehetséges okokról, ha elkészül a GVH által megrendelt felmérés, amely annak kiderítését célozza, a beszállítók pontosan hogyan érzékelik a nagy piaci erővel rendelkező vevőkkel kapcsolatos helyzetüket.

A beszállító és lánc közötti helyzeti aszimmetria van, s jogvita esetén a gyengébb fél inkább lemond jogai érvényesítéséről.

A kereskedelem koncentrációjához a termelőknek is az egyesülés, a koncentráció felé kellene haladniuk, illetve a specializálódás, a piaci rések megtalálásának irányában kellene a kitörési pontokat keresni.

5. A globalizáció jogi kérdései

5.1. Emberi Jogi vonatkozások

“Az ENSZ Emberi Jogokat Előmozdító és Védelmező Albizottsága … felkér minden kormányt és gazdaságpolitikai fórumot, hogy vegyék figyelembe a nemzetközi emberi jogi kötelezettségeket és alapelveket a nemzetközi gazdaságpolitika szabályozásakor.” (Resolution of the Sub-Commission on the Promotion and Protection of Human Rights (Az Albizottság Határozata az emberi jogok megismertetéséről és védelméről, ENSZ, Emberi Jogok Bizottsága) E/CN 4/SUB 2/RES/1999/30.) Az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata, a Gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyességokmánya és a módosított Európai szociális karta csakúgy, mint a Dolgozók alapvető szociális jogainak közösségi okirata és az EU alapvető jogok okirata (bár ez utóbbi még nem emelkedett jogerőre) néhány azon nemzetközi és regionális okmányok közül, amelyek kifejezetten a globalizáció kérdésére vonatkoznak.

Érdemes megemlíteni, hogy az ENSZ Emberi Jogokat Előmozdító és Védelmező Albizottsága, valamint a Kisebbségek Elleni Diszkriminációt Megelőző és Kisebbségeket Védelmező Albizottsága egyaránt határozatot fogadott el az emberi jogok és a globalizáció összefüggéseiről. Az előbbi a kereskedelem liberalizációjáról és annak az emberi jogokra gyakorolt hatásáról (1999/30. határozat), az utóbbi pedig az emberi jogokról mint a kereskedelem, beruházás és pénzügyi politika elsődleges céljáról (1998/12. határozat).

5.2. Alternatív gazdasági jogi elképzelés: a Lokalizáció

A pénzügyi és gazdasági globalizációra adott válaszként a civil társadalom fontos szektorai, amelyek meg vannak győződve a folyamat káros hatásáról, világmozgalmat indítottak el annak előmozdításáért, amit ők a globalizáció emberségesebbé tételének neveznek. A nemzetközi mozgalom szakszervezeteket, a kormányzaton kívüli környezetvédelmi szervezeteket, politikusokat, emberi jogi aktivistákat, tudósokat, női egyesületeket stb. gyűjt magába, egyszóval intézmények és egyének széles körét, akik tiltakoznak a gazdasági globalizáció fő motorja a neoliberalizmus, a szabályzatok figyelmen kívül hagyása és a stratégiai nemzeti javak privatizációja ellen.

A Társadalmi Világfórum Porto Alegrében, Brazíliában tartott gyűlést, párhuzamosan a Gazdasági Világfórum Davosban, Svájcban megrendezett gyűlésével, és lehetőséget adott a civil társadalmi szervezetekből érkezett delegációk ezreinek, hogy elemezzék a globalizáció kérdéseit és következményeit, és hogy tanulmányozzák az alternatívákat. A Lehetséges egy másik világ jelmondat mellett a megvitatott számos kérdés között szerepelt a Kereskedelmi Világszervezet megreformálása, az emberi jogok védelme (különösen a gazdasági, szociális és környezettel kapcsolatos jogok).

A ’90-es években Londonból indult ki a lokalizáció Colin Hines nevével fémjelzett mozgalma, mely az általa írt Globális Kiálltvány-ban foglalja össze törekvéseit.

A lokalizáció kitűnő definícióját adja Lóránt Károly közgazdász (Amiről Ricardo nem így álmodott című cikkében):

“A lokalizáció alapvetően a hatalomelosztás megváltoztatását, a döntési jogkörök áthelyezését jelenti a nem választott transznacionális vállalatoktól, nemzetközi szervezetektől a demokratikusan választott helyi közösségekhez. A “lokális” vagy “helyi” jelző konkrét kérdésektől függően jelentheti a nemzetállamot, a nemzetállam valamely részét vagy földrajzilag összekapcsolódó nemzetállamok régióját. A lokalizáció közgazdaságtana arra a statisztikailag bizonyítható tényre épül, hogy az emberi szükségletek túlnyomó része helyileg gazdaságosan kielégíthető.”

A lokalizáció nem a mai globális gazdasági rendszer teljes lerombolását, hanem annak fokozatos, de gyökeres átalakítását jelenti. A deklarációk szintjén még a Világbank, az EU és a felelősebben viselkedő multik is egyetértenek abban, hogy a globális gazdaság játékszabályait szigorítani kell. Ez pedig nem jelenthet mást, mint a spekulatív tőkemozgások csillapítását, és a tevékenységüket a szociális és környezeti kizsákmányolásra, az elnyomó rezsimekkel való együttműködésre és a helyi lakosok érdekeinek semmibevételére alapozó multik megrendszabályozását. A lokalizáció azonban a mai folyamatok kiigazításánál többet: éles irányváltást jelent, egy olyan új gazdaságszerveződési módot, amelyben a társadalmi és ökológiai szempontok fontosabbak a piaci terjeszkedésnél és a profitnál. A globális gazdaság jelenlegi “hatékonysága” ugyanis nagyrészt nem társadalmi, hanem vállalati szintű többlethasznot hoz: elsősorban a szociális és környezeti költségekkel való spórolás teszi kifizetődővé a térben “szétterülő” termelést és a távolsági szállításokat.

Végezetül álljon itt egy idézet II. János Pál pápától:

“Az egyháznak nem áll szándékában, hogy elítélje a piac liberalizálását, de szót emel az ember primátusa érdekében. A humánum nem szorulhat a gazdasági rendszerek és érdekek mögé.”