Posts Tagged ‘GATS veszély’
GATS veszély
GATS veszély
Miközben a privatizációs csodavárás és a piacellenes populizmus ádáz küzdelmével igyekeznek bennünket politikusaink és pártsajtójuk – tisztelet a kivételnek – elkápráztatni, a világ helyettünk is lejátssza az érdemi és nagy tétre menő meccseket. Alig egy hónappal ezelőtt találkoztak Párizsban az európai helyhatóságok képviselői, hogy tiltakozzanak a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) keretében megkötött GATS-egyezmény ellen.
Az egyezmény célja, hogy elhárítson minden akadályt a szolgáltatások – így a közszolgáltatások – liberalizálása és kereskedelme elől. Többek között Párizs, Dijon, Genova, Torino, Ferrara, Manchester, Oxford, Bécs és Graz helyhatóságai érzik úgy, hogy az egyezmény elfogadása az önkormányzatiság eszméjének vereségét jelentené, ezért saját területüket “GATS-mentes” zónává nyilvánították, és közösen lépnek fel azért, hogy a tagországok nevében tárgyaló EU változtassa meg liberalizációpárti álláspontját. Eddig az önkormányzatok teljes kizárásával folytak a tárgyalások, amelyek az ő alapvető érdekeiket is érintik. A globalizáció gőzmozdonya továbbra is csúcssebességgel halad: ha nem foglalkozunk vele, soha nem tudjuk meg, vajon a vesztébe rohan-e, az irányításába beleszólni pedig végképp nem tudunk.
A párizsi találkozó, amelyen egyetlen magyar önkormányzat sem vett részt, furcsamód teljesen visszhangtalan maradt a hazai médiában. Pedig az önkormányzati tiltakozó kampány már csak azért is számot tarthatott volna az érdeklődésünkre, mert a népszavazás kapcsán a privatizáció és a közszolgáltatások helyzete nálunk is a közérdeklődés homlokterébe került; a kérdést azonban sajnos általában nem valós összefüggéseiben, hanem kizárólag pártpolitikai szempontok alapján kezelik.
Pedig a probléma rendkívüli társadalmi hatásai miatt igényt tarthatna a közvélemény érdeklődésére, ezért bizonyára nem véletlen, hogy a hivatalos kormányzati körök egész Európában megkísérlik elterelni róla a figyelmet. Az egymást követő magyar kormányok a tárgyalások kezdete, 1994 óta szintén ezt a taktikát alkalmazták – sikerrel. A tét nagy: ha a GATS hatályba lép, akkor még a legalapvetőbb szolgáltatások is kikerülhetnek a közösségi ellenőrzés alól, és teljességgel a szabad piac szabályai fogják meghatározni működésüket. Ennek beláthatatlan következményei lehetnek, hiszen az átgondolatlan és elkapkodott piacosítás az árak drasztikus emelkedését eredményezheti, így az alapszolgáltatások széles rétegek számára elérhetetlenné válhatnak. Az angliai példa megmutatta, hogy az egységes hálózatok szétszabdalása további veszélyekkel is járhat: az ottani vasutak a privatizálás előtt hússzor biztonságosabbak voltak, mint ma, a vízellátás magánosítását követően pedig a minőség romlása miatt megduplázódott a hepatitis A megbetegedések száma.
A szabad piac vagy állam hamis dichotómiájába beleragadt hazai “vita” résztvevőinek figyelmét eddig teljesen elkerülték az alternatív megoldások. Nem a piac, “a karvalytőke” vagy “a rablókapitalizmus” ellenzéséről van szó!
Nyugat-Európában természetesen a civil szervezetek kongatták meg először a vészharangot, ám érveik sok önkormányzatot is meggyőztek a GATS elleni fellépés szükségességéről, hiszen az egyezmény formálissá tehetné a helyi közösségek autonómiáját. Így például a helyhatóságok a jövőben nem korlátozhatnák a szolgáltatást nyújtók számát, nem köthetnének kizárólagos szerződést például a lakossági szemétszállítás biztosítására, vagy nem alakíthatnának szövetségeket a térség vízellátására. A helyi cégek előnyben részesítése szintén tilos lenne, és még arra sem maradna jogalap, hogy az önkormányzat feltételként szabja a helyi alvállalkozók foglalkoztatását. Míg jelenleg Magyarországon egy helyi népszavazás megakadályozhatja a természet épségét fenyegető iparágak, veszélyeshulladék-lerakók letelepedését, erre a GATS értelmében nem lenne lehetőség. Pécs városa most még dönthet úgy, hogy visszavásárolja vízművét, miután kiderült, hogy a privatizáció nem jött be; ha viszont a vízellátás is maradéktalanul a GATS hatálya alá kerül, már igazolnia kellene döntését a WTO előtt, sőt még az elmaradt haszonért is beperelhetik.
Az események hátterében a nyilvánvaló kudarcok ellenére a továbbra is világszerte domináns neoliberális gazdaságfilozófia áll, amely a közösségek érdekeit egyoldalúan a gazdaságosságnak rendeli alá. Ennek hatását, amely már a GATS előszele, itthon is érzékelhetjük: az alacsony népességű kistelepülések ellátása gazdaságtalan – érdekérvényesítő képességük pedig csekély -, ezért megkezdődött az itteni szolgáltatások tudatos leépítése, ami az általános iskolák összevonásában, a mobilposta intézményének fejlesztésként tálalt bevezetésében, a vasúti menetrend téli “ésszerűsítésében” ölt testet. A tömegközlekedés leépítésének következtében a nógrádi falvakból ma már tovább tart az út Budapestre, mint Pestről Bécsbe.
Ennek ellenére sajnos semmi jele annak, hogy a szélesebb hazai közvélemény tudatában lenne a kérdés jelentőségének. A civil szervezeteket, amelyek nyugati társaikhoz hasonlóan igyekeznek felrázni a társadalmat, még mindig nem kezelik egyenrangú partnerként, az általuk képviselt globalizációkritikát általában azzal hiteltelenítik, hogy összemossák a globalizáció teljes és valóban értelmetlen tagadásával. Ez esetben sem erről van szó, hiszen a GATS ellenzőiként nem általában a piacot vetjük el, csupán azt állítjuk, hogy az alapvető igényeket kielégítő közszolgáltatások esetében, az általános társadalmi hozzáférés biztosítása érdekében korlátozni kell a piaci viszonyok érvényesülését. Teret lehet engedni a piacosításnak, ám azt olyan széles körű társadalmi vitának kell megelőznie, amely képes a pártszempontokon felülemelkedve, populizmustól és riogatásoktól mentesen feltárni a széles értelemben vett – tehát nem csak rövid távú költség-haszon kalkuláción alapuló – előnyöket és hátrányokat, valamint körüljárni az alternatívákat. Piacosítani csak olyan, jól átgondolt stratégia keretében szabad, amelynek alapját a fenntarthatóság, igazságosság és hatékonyság értékei alkotják, erős intézményi és még erősebb civil kontroll megléte mellett! Ennek gyakorlásában kiemelkedő szerep jutna az önkormányzatoknak – ezért háborodtak fel a GATS tervezetén a helyhatóságok. A GATS lehetetlenné teszi az olyan szabályozó-ösztönző környezet megjelenését, amely arra késztetné a társadalmat, hogy felelősséggel viseltessen környezetünk és a jövendő generációk iránt. Ehhez a kereskedelmet és a tőkemozgást korlátozó intézkedésekre lenne szükség, amire néhány állam részben már rászánta magát. A liberális Hollandiában tiltják a víz privatizálását, és Ausztria is jelentősen korlátozza a profitelvet ebben a szektorban.
A szabad piac vagy állam hamis dichotómiájába beleragadt hazai “vita” résztvevőinek figyelmét eddig teljesen elkerülték az alternatív megoldások. Nem a piac, “a karvalytőke” vagy “a rablókapitalizmus” ellenzéséről van szó! A megcsontosodott állami bürokráciának egy kis piac sokszor nagyon jót tenne. A GATS elfogadása ugyanakkor olyan nagy horderejű döntés, melyet nem lehet kizárólag technokrata szakapparátusokra bízni. Nemcsak azért, mert ez antidemokratikus, hanem azért sem, mert az így hozott döntések fenntarthatatlan állapotokhoz vezethetnek. Éppen ezért kap egyre nagyobb hangsúlyt szerte a világban a részvételi alapú tervezés és döntéshozatal. Az érintettek bevonása a közszolgáltatásokkal kapcsolatos döntéshozatalba javíthatja a hatékonyságot, és egyúttal igazságosabb és környezetkímélőbb megoldásokra is vezethet. A társadalmi részvétel leginkább lokális szinten képzelhető el, így az önkormányzatokra különösen fontos szerep hárul. A közjavak közösségi kezelésére számos sikeres külföldi példa hozható Németországtól (közös tulajdonú vízközmű) Brazíliáig (részvételi elvű költségvetés). A GATS-egyezmény keretében tett meggondolatlan vállalás ugyanakkor ellehetetlenít bármilyen elmozdulást ebbe az irányba.
A magyar közvélemény hagyományosan kevéssé érdeklődik a nemzetközi politikai kérdések iránt, ami uniós csatlakozásunkat követően sem változott. Sajnos hajlamosak vagyunk elfelejtkezni arról, hogy a csatlakozás nem csupán anyagi előnyökkel, hanem az egész európai közösség jövője iránti felelősségünk növekedésével is jár, ehhez azonban csak akkor tudtunk felnőni, ha lépést tartunk az eseményekkel, ha képesek vagyunk mérlegelni a nemzetközi háttér változásainak lehetséges hatásait. A hazai diskurzus jórészt abban merül ki, hogy a két nagy párt egymás fejére olvassa a másik által elkövetett privatizációs visszaéléseket. Ezek tisztázása persze fontos feladat, de ennél jóval fontosabb lenne, hogy a közvélemény és a helyi döntéshozók hiteles képpel rendelkezzenek az unió politikáját is meghatározó, a közszolgáltatások piacosítását célzó tervekről.
Biztosak lehetünk abban, hogy a GATS-tárgyalások 2006-ra várható kimenetele alapjaiban fogja meghatározni a hazai közszektor sorsát, teljesen függetlenül a népszavazástól vagy attól, hogy Magyarországon milyen politikai erő fog hatalomra kerülni. Figyelmen kívül hagyni az uniós és globális színtű folyamatokat óriási naivitás. Ideje lenne felébrednünk.
Védegylet
| Kié a víz? Tanulmányok az Egyesült Államokból A 21. században vizünk árucikké válik. Egyesek hasznot igyekeznek majd húzni belőle, mások készek lesznek háborút indítani érte. A vízfelhasználás növekedési üteme kétszerese az emberi népesség növekedésének, ám egy cseppnyivel sem áll ma több víz a rendelkezésünkre, mint bármikor is történelmünk során. Ezek alapján kardinális kérdéssé válik, hogy ki fogja ellenőrzése alatt tartani az élet eme forrását
Az iskolában úgy tanultuk, hogy a Föld vízrendszere zárt, a víz folyamatos körforgásban van, cseppnyi sem távozik a bolygó atmoszférájából. Túl azon, hogy bolygónk jelenlegi vízkészlete pont ugyanannyi, mint a keletkezésekor volt, ez pontosan ugyanaz a víz. Legközelebb, ha kimegyünk az esőre, álljuk meg egy pillanatra, és gondolkodjunk el azon, hogy a ránk aláhulló vízcseppek egy picinyke része bizonyosan alkotóeleme volt már a dinoszauruszok vérének, vagy ezer évekkel ezelőtt élt gyermekek könnyeit táplálta. Miközben a rendelkezésre álló vízkészlet változatlan, mi mégis képesek vagyunk a magunk és a bolygó számára használhatatlanná tenni azt. Az ivóvíz növekvő szűkössége számtalan okra vezethető vissza. Az egy főre eső vízfogyasztás húszévenként megduplázódik, ami több mint kétszerese az emberi populáció egyébként is népességrobbanásként jellemezhető növekedési ütemének. A technológiai és higiéniai rendszerek, különösen a jómódú ipari nemzetek esetében, arra ösztökélik az embereket, hogy jóval több vizet fogyasszanak, mint amennyire valóban szükségük volna – de még a személyes vízfogyasztás eme növekményével együtt is, a háztartások és a közösségi vízfelhasználások mindössze az összfogyasztás tíz százalékát teszik ki. Az ipari igények a világ édesvíz-készleteinek 20–25 százalékára rúgnak, és ez drámai mértékben növekszik. A világ számtalan gyorsan fejlődő iparága vízigényes. Például csak az Egyesült Államokban, és ezen belül egyedül a számítástechnikai ipar hamarosan meghaladja az évi másfélmilliárd köbméter vízfelhasználást. Mindazonáltal az öntözés az igazi nagyfogyasztó, hiszen az emberi vízfelhasználás 65–70 százalékát ez teszi ki. Az öntözési célú vízfelhasználás egyre növekvő mértékben az iparszerű gazdálkodásnak tudható be. A vízigényes nagyüzemi földművelési technológiákat támogatják a kormányok és így az adófizetők, ami legkevésbé sem hat ösztönzőleg a takarékos vízfelhasználást eredményező művelési módok, például a csepegtetéses öntözés elterjedésére. A népességnövekedés és az egy főre eső vízfogyasztás emelkedése, a földfelszíni vízrendszerek súlyos szennyezésével együtt, komoly megterhelést jelent a még fellelhető tiszta édesvíz-készletekre. A globális erdőirtás és a lápos, mocsaras tájak elpusztítása, a növényvédő szerek és a trágyák élővizekbe kerülése, valamint a globális felmelegedés, mind iszonytató vámszedői Földünk törékeny vízháztartásának. A világ édesvíz-készletei kimerülőfélben vannak. 2025-re 2,6 milliárddal többen leszünk, mint ma. Az akkori népesség kétharmada szűkös vízkészletek által meghatározott létfeltételek közepette szenved majd, míg a maradék egyharmadnyi népesség teljes vízhiánnyal lesz kénytelen szembesülni. A vízigény 56 százalékkal fogja meghaladni a készleteket. A víz mint árucikk A növekvő igények és a szűkülő készletek felkeltették azon globális vállalatok érdeklődését, melyek a vízkereskedelemben látták meg a jó üzlet lehetőségét. A Világbank a vízipart potenciálisan, dollár-ezermilliárdokban mérhetőre taksálja. A víz a 21. század “kék aranya” lesz. A víz privatizálása a Washingtoni Megállapodás domináns világgazdasági filozófiáján alapul. Ez a gazdaságfilozófia a kereskedelem és a befektetések liberalizációját hirdeti, míg a szociális programokat és az erőforrás-gazdálkodást a magánszektor kezébe szeretné utalni. Ily módon, az emberiség közös kincsét képező vízkészlet is magántulajdonba kerülhet.
A vízszolgáltatók privatizációs folyamatait tovább erősíti a WTO új, a szolgáltatások határokon átívelő kereskedelmét szabályozó GATS-egyezménye (General Agreement on Trade in Services, Általános egyezmény a szolgáltatások kereskedelméről). A GATS következményeként egyre fokozódó nyomás nehezedik a kormányokra a vízszolgáltató rendszerek deregulációja és privatizációja érdekében. Amint azonban egy város vízszolgáltatóját egy külföldi érdekeltségű vállalat átveszi, az arra irányuló későbbi erőfeszítések, hogy ezeket visszavegyék közösségi tulajdonba, a WTO jóvoltából nagyon szigorú gazdasági szankciókat vonnak maguk után. A privatizációt leginkább három európai székhelyű transznacionális vállalat erőlteti: a Vivendi, a Suez és az RWE. Mindhárom módszeresen felvásárolta kisebb riválisait, hogy globális méretekben válhassanak a vízbiznisz domináns erőközpontjaivá. Ezen társaságok hosszú távú stratégiája szerint először a harmadik világ országaiban igyekeztek megszerezni a vízközműveket, ahol reményeik szerint a víz-válság megoldásának letéteményeseiként helyezték volna magukat képbe. Azonban számtalan harmadik világbeli pénzügyi fiaskó kisiklatta ez irányú terveiket. A Buenos Aires-i eset különösen tanulságos. Buenos Aires városa lett volna a harmadik világbeli vízközmű-privatizáció zászlóshajója. A Suez – leányvállalata, az Aguas Argentinas révén – 1992-ben megszerezte a városi víz- és csatornázási műveket. Az általánosan bevett érv a vízművek privatizációjakor az volt, hogy a pénztelenséggel küszködő állami közszolgáltatókkal ellentétben a magánszektor rendelkezik az elöregedett vízhálózat felújításához, illetve korszerűsítéséhez szükséges tőkével. Ezzel szemben a Suez olyan nyilvános forrásokból biztosította a privatizációs kísérletéhez szükséges egymilliárd dollár 97 százalékát, mint a Világbank, a Nemzetközi Valuta Alap és más kisebb bankok. A cég csekély mértékben fejlesztette ugyan a víz- és csatornahálózatot, de tervezett céljai elérésében mindkét területen kudarcot vallott. Ennek dacára a társaság a 90-es évek közepén 25 százalék körüli éves profitokat zsebelt be. Legutóbb pedig bejelentette, hogy Argentínából való kivonulását tervezi, mondván, az ország pénzügyi válsága miatt profitja jelentősen mérséklődött. De hasonló privatizációs kudarcok történtek olyan városokban is, mint Johannesburg, Új-Delhi, Manila és a legelhíresültebbként a bolíviai Cochabamba. A harmadik világbéli vízszolgáltatók privatizációja a civil mozgalmak tiltakozásainak célpontjává vált. Egy nemzetközi civil társadalmi hálózat képviselői megjelentek a japán Kiotóban vezető tisztségviselők részvételével megrendezett Víz Világfórum (World Water Forum) tanácskozáson. A csoport tagjai magukhoz ragadták a mikrofonokat, és hosszasan sorolták az egész világra kiterjedően a vízszolgáltatók privatizációjának következményeit. A találkozó vége felé a mexikói Cancunból érkezett egyik aktivista lépett a mikrofonhoz, és felemelt egy pohár szutykos, fekete, rothadás szagú vizet. Elmesélte, hogy ezt cancuni otthonában a csapból vette – ahol a Suez működteti a vízközműveket –, majd felkérte a Suez jelenlévő elnökét, hogy a pohár büdös, fekete vizet mindenki előtt igya meg. Célkeresztben a fejlett ipari országok vizei A nagy vízmű-társaságok most stratégiát váltottak, és működésüket, befektetéseiket Észak-Amerika és Európa jóval biztonságosabb piacaira összpontosítják. Az Egyesült Államokban a vízközmű-szolgáltatások 85 százaléka még köztulajdonban van. Ennek megkaparintása csábító cél az olyan társaságoknak, mint a Suez, a Vivendi és az RWE. Agresszív expanzióra készültek fel: az elkövetkező tíz év során tervezik ellenőrzésük alá vonni az Egyesült Államok vízszolgáltatásának 70 százalékát. Sorban felvásárolták az Egyesült Államok vezető vízközmű-szolgáltatóit: a U.S. Filtert, a United Watert, majd az American Water Worksöt, melyek nagyrészt kisvárosok és községek ellátását biztosították. Amikor egy transznacionális vízmű-társaság megszerez egy helyi közüzemi vízszolgáltatót, az úgy tűnik, mintha csak helyi jelentőségű probléma lenne – minthogy azonban ugyanazok a vállalati cápák az egész világon hasonló módon sorra szerzik meg az egyes helyi közüzemeket, a probléma enél jóval komolyabb. Ennek kivédésére szövetségeket kell alakítanunk, kapcsolatba kell kerülnünk egymással, tanulnunk kell egymástól, és el kell kezdenünk felkészülni az ellentámadásra. Mi a Polaris Intézetnél egy háromlépcsős stratégiát ajánlunk. Először is ki kell építeni egy víz-riasztási hálózatot, hogy naprakészen tudhassuk, hol működnek magántársaságok, és hová akarják betenni a lábukat. Másodszor szükség van egy “víz-akciócsapatra“, mely képes egybehívni a polgárokat, hogy helyi vízfigyelő szövetségeket formáljanak, és vízszolgáltatóik, vízkészleteik védelmében a vállalat-konglomerátumok ellenében kampányokat szervezzenek. Ezt követően össze kell kapcsolni ezeket a helyi kezdeményezéseket az olyan csoportok országos akcióival, mint a Public Citizen (Közéleti polgár), vagy a Council of Canadians (Kanadaiak tanácsa). Harmadikként alternatívákat kell kidolgoznunk. Nem elég kijelenteni, hogy meg akarjuk védelmezni köztulajdonú vízszolgáltatóinkat a magánkézbe adástól. A vízközművekkel sok helyen gondok vannak, ezért módot kell találni saját közösségeinken belül, a polgárok tevőleges közreműködése révén a megoldásra, a rendszerek revitalizálására. A tudatossá vált polgár a helyi vízszolgáltatások legjobb gazdájává lesz. Helyi akcióinkat három globális alapelvre kell építenünk. Az egyik a víz megőrzése. Nem vehetjük félvállról a vízhiány fenyegetését. Egyik helyen lehet, hogy bőség mutatkozik, máshol azonban szűkösség van. A víz megóvásának kérdése elsőrendű fontosságot kell, hogy élvezzen. A második alapelv szerint a víz alapvető emberi jogot testesít meg. Az embernek az életben maradáshoz vízre van szüksége. A vízhez mindenkinek egyenlő mértékben van joga, és nem a fizetőképessége mértékében. A harmadik alapelv a víz-demokrácia. Legdrágább erőforrásunk kezelését nem adhatjuk magánszervezetek, vagy kormányok bürokratáinak kezébe, legyenek akár jó, akár rossz szándékúak. Mi, a nép vagyunk arra rendelve, hogy ezt a különleges vagyont megőrizzük, meg kell harcoljunk érte, meg kell találnunk a legmegfelelőbb szerepkörünket, és követelnünk kell a víz-demokráciát. Tony Clarke és Maude Barlow A vízhálózat megkaparintása Állítsunk szembe egymással egy globális multikonglomerátumot a maga több mint 52 milliárd dolláros éves árbevételével, mely eltökélt abban, hogy a közműveket valamennyi kontinensen felfalja, valamint egy 4900 lelket számláló kaliforniai közösséget. Nem egy súlycsoport – mégis, az idén siker koronázta az aprócska kaliforniai Montara harcát, hogy visszaszerezze helyi vízszolgáltatóját egy behemót német energia-vállalatcsoporttól, az RWE AG-tól. A diadal Amerika szerte felvillanyozta a közösségeket, hogy vízközműveiket visszaszerezzék a vállalati kezekből. Miután az európai vízellátó rendszereket már nagyrészt privatizálták, és a harmadik világ a víz piacát tekintve is instabil piacnak bizonyult, a globális vállalatok a valódi növekedési esélyt az Egyesült Államokban látták meg, ahol 15 százalék híján valamennyi amerikai valamilyen köztulajdonban lévő szolgáltatásból jut vízhez. Az elmúlt évtizedben városok százai szerződtettek magántársaságokat vízszolgáltatásuk üzemeltetésére. Egy, a Kongresszus előtt fekvő törvényjavaslat, a Vízminőség-támogatási törvény, arra fogja ösztönözni a városokat, hogy amennyiben a vízközmű-hálózatok felújításához szövetségi alapokhoz szeretnének jutni, “vegyék fontolóra” a privatizációs lehetőségeket. A magánosítás jelentheti a közvetlen vállalati tulajdonlást is, de azt is, hogy egy cég szerződéses viszonyban csupán üzemelteti a szolgáltatást. Mindkét változat mozgósító erőként beemeli a rendszerbe a profitérdekeltséget, és korlátozza a közösség előtti elszámoltatás lehetőségét. A magáncégek agresszív támadása állampolgári ellenállást váltott ki: Kentuckytól Illinoisig, vagy Kaliforniáig állampolgári csoportok szálltak ringbe, hogy megakadályozzák a privatizációs ügyleteket. Montara az egyik első olyan közösség, mely sikerrel vívta meg harcát korábban felvásárolt vízközműveinek ismételten közösségi ellenőrzés alá helyezéséért. Montara győzelmének kulcsa az volt, hogy a közösség régóta jól szervezett ebben a kérdésben: már 17 évvel ezelőtt létrejött egy helyi csoportosulás a helyi vízellátás fejlesztésének kikényszerítésére, így könnyen csatasorba rendeződhettek, amikor híre ment, hogy az RWE, expanziója jegyében, tervbe vette a CalAmerican Water – a montarai vízellátó rendszer tulajdonosának – birtokba vételét. Montara jelentős szereplővé nőtte ki magát azáltal, hogy nyomást gyakorolt a közművek feletti hatósági, felügyeleti jogköröket gyakorló Kaliforniai Közszolgáltatási Bizottságra.
Ezt követően a Közszolgáltatási Bizottság jóváhagyta az RWE tulajdonszerzését, de szembesülve Montara további nyomásával, elrendelte, hogy a CalAmerican adja el a vízszolgáltató rendszert azoknak, akik annak vizét isszák, az azt követő 90 napon belül, hogy a céget az RWE megszerezte. Kevéssel azután, hogy az RWE tulajdonszerzését bejelentették, a montarai állandó lakosok 82 százaléka szavazta meg egy, a visszavásárláshoz szükséges 11 millió dolláros hitelügylet megvalósítását. A közösségi kötelezettség-vállalásról szóló szavazás jelentősen befolyásolta a hatóság döntését. Az RWE-vel szembeni hadiállapotát tekintve Montara nem áll egyedül. A CalAmerican megszerzése csak egy része volt annak a 8,6 milliárd dolláros ügyletnek, melyben az RWE megszerezte a CalAm anyavállalatát, az American Water Works-t, amely 27 államban és három kanadai tartományban 15 millió embert ellátva, USA-szerte 800 vízellátó rendszert üzemeltet. A közösségi törekvések az RWE tulajdonlásának megakadályozása és a vízszolgáltatásnak ismételten a közösség birtokába helyezése érdekében három másik kaliforniai városban is erőre kaptak. Ezek a közösségek is attól tartanak, hogy az RWE-ből csak bajuk származik. Az RWE által újonnan megszerzett USA-béli vízszolgáltatókat az Egyesült Királyságban székelő, az RWE által 2000-ben megszerzett Thames Water fogja felügyelni, egyike a világ három legnagyobb vízszolgáltatójának. A U.S. Water News szerint a Thames-t Angliában újra és újra megbírságolták környezetkárosító tevékenységéért, amiért kezeletlen szennyvizet engedtek az utcákon és a parkokban elfolyni. De ez a hadiállapot nem csak az RWE-vel szemben nyilvánul meg. 2002 októberében a New Orleans-i vízügyi hatóság visszautasított minden privatizációs törekvést. 2003 januárjában az atlantai képviselők szavaztak amellett, hogy bontsák fel a város húszéves, 428 millió dolláros szerződését a United Waterrel, a Suez egyik leányvállalatával, a céget rossz gazdálkodással és a foglalkoztatottak számának olyan mértékű megnyírbálásával vádolva, ami már a szolgáltatások és a víz minőségét veszélyeztette. A Public Citizen mozgalom szkeptikus mind a vállalati tulajdonlás, mind a közmagán partnerség tekintetében, ahogy az Indianában is megvalósult, mely szimbiózis csökkentette a rendszer elszámoltathatóságát éppen azok felé, akik annak vizét fogyasztják. A Public Citizen rámutat Montara közösségének hosszú távra visszanyúló történetére, ahogyan a víz kérdése köré szerveződtek annak biztosítása érdekében, hogy az új víz-körzet a közösség által elszámoltatható legyen. Az új körzetet a helybéliek egyszerre birtokolják és üzemeltetik is.
Carolyn McConnel Forrás: Tony Clarke – Maude Barlow: The Battle for Water. Fordította: Malecz Attila Ökotáj, 33–34. sz. 2004. 136–141. o. |
A vízzel kereskedő vállalatok és szövetségeseik kezében a globális kereskedelmi egyezmények váltak a legfontosabb eszközzé. A NAFTA (Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezség), a GATT (Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény), és a WTO (Világkereskedelmi Szervezet) szervezetei és dokumentumai egyaránt árucikként határozzák meg a vizet. Ennek eredményeként mára a vízre pontosan ugyanazok a szabályok érvényesek, amelyek általában az olyan árujavakra is vonatkoznak, mint például a kőolaj, vagy a földgáz. Ezen nemzetközi szabályozók együttes rendszere miatt ma már egyetlen ország sem korlátozhatja, vagy tilthatja meg a víz exportját anélkül, hogy magára ne vonná a WTO elmarasztalását. Az sincs megengedve a nemzeteknek, hogy visszautasítsák a bármely országból feléjük irányuló vízimportot. A NAFTA “arányossági klauzulája” azt jelenti, hogy ha egy ország természeti erőforrásainak exportálása érdekében megnyitja csapjait, akkor azokat addig nem is zárhatja el, amíg ezek az erőforrások véglegesen ki nem merülnek.
A CalAmerican 2002-ben vásárolta meg a vízszolgáltatót egy másik társaságtól. Minden alkalommal, amikor a vízmű gazdát cserélt, az ár feljebb kúszott, melyet így az új tulajdonos a fogyasztókkal volt kénytelen megfizettetni. A cég a tulajdonszerzést egy körülbelül 28 millió dolláros hitelfelvétellel fedezte. Montara közössége előre látta, hogy az RWE ezért, vízszolgáltatási szerződéseire alapozva, adósságállománya kezeléséhez a közösség javát szolgáló hosszú távú befektetések rovására rövid távú profitérdekei érvényesítésére fog törekedni. Amikor az RWE bejelentette szándékát a CalAmerican megszerzésére, a közösség már egy akaratban egyesült: a vízszolgáltatót közösségi kontroll alatt akarták tudni.
“Aki felveszi a telefont, az ugyanaz is lehet, aki bepattan a furgonjába, hogy a helyszínre siessen egy probléma megoldása érdekében. Mindenkit bátorítunk, hívjanak csak nyugodtan, ha bármi gondjuk adódna. És higgyék el, meg is teszik. Nagyon valószínűtlen, hogy az RWE igazgatótanácsának tagjai ugyanilyen könnyen elérhetők volnának. Távolabbi célunk, hogy egy nagyobb, a vízzel kapcsolatos demokráciáért küzdő mozgalmat indítsunk el” – jelentette ki a mozgalom vezető aktivistája.
Scall Fast
