lmp az új szdsz: lehet más a politika = parasztvakitás

Előzmény :http://reakcio.wordpress.com/2008/10/01/lehet-mas-a-politika-nem-lemapo-egyenlo-szdsz/

Új infók : ÉS igen, igazam volt, ugyanaz a hátországuk, mint az szdsz-nek – az itteni kommenteket is érdemes elolvasni

“Mi közöm egy olyan párthoz, amely szorosan összekapcsolódik a Népköztársasági hagyománnyal és csak becsap azzal, hogy újnak tünteti fel magát?”

Már egy ideje készültek átmenteni az szdsz-t egy új, “zöld” pártba.

A rendszerhű, zsidós, mainstream, establishment párti média a Jobbikot támadja, az lmp-t pedig dicséri.

Mi az? Zöld, vörös és kék, ráadásul párttá alakult? Hát az LMP

Több hónapi ijesztgetés után tényleg megcsinálták: párttá alakult a Lehet Más a Politika nevű zöld, liberális, tiszta kezű tizenhármak csapata. Schiffer András, egykori Védegyletes választmányi tag bejelentette, indulnak az EP-választáson.

A pártot egy 13 tagú választmány vezeti.

Schiffer András elmondása szerint elsősorban az indította őket a pártalapításra, hogy úgy látják, a Magyarország sorsát 1990 óta meghatározó politikai elit alapvetően képtelen arra, hogy perspektívát nyújtson a választópolgároknak.

Az LMP olyan politikai szintézis alapján kíván működni, amely egyszerre épít az emberi jogi liberális, az újbaloldali és a közösségelvű konzervatív hagyomány elemeire – hangsúlyozta.

Világos. Egyszerre konzervatív, liberális, zöld és újbaloldali. Olyan zavaros, amilyen a magyar közélet. Gratulálunk az SZDSZ újabb fiókszervezetének. A Humanista Párt után újabb utánpótlás. Ügyes!

Újabb vakítás: színre lépett a Lehet más a politika! kezdeményezés – civilek, akik igény esetén párttá lesznek

Schiffer András az egyik ötletgazda.

Új szemléletű és minőségű politikát kíván teremteni a Lehet más a politika! nevű civil kezdeményezés, mely igény esetén párttá alakulva már a jövő évi európai parlamenti választáson is megmérettetné magát – közölték a részben a Védegyletből kivált csoport szerdai budapesti bemutatkozó sajtótájékoztatóján.

A zöld, jogvédő és szociális szervezetek által létrehozott szerveződés programtervezete élesen ütközik a jelenlegi parlamenti pártok programjaival, mert a közéletben új értékekre és szereplőkre van szükség, mivel a mostani parlamenti pártok képviselői lejáratódtak, nem képviselik megfelelően az érdekeket – fogalmazott Schiffer András, a Lehet más a politika! nevű civil szerveződés egyik alapító főszervezője, aki korábban a Társaság a Szabadságjogokért nevű jogvédő szervezet ügyvivője, a Védegylet szervezőbizottságának tagja és Sólyom László köztársasági elnökké választását célzó kampány vezetője volt.

Hozzátette, két évtized alatt felnőtt egy olyan generáció, amelyet nem érintett a rendszerváltozás, és az ő személyük nyújt az új szemléletű politikai megteremtéséhez garanciát. Megjegyezte, színrelépésüket egy év szervezőmunka előzte meg. Schiffer András azt mondta, azért léptek színre, mert nincs valós képviseletük sem a baloldali, sem a konzervatív, sem a liberális szemléletű embereknek, és a közállapotok elvadultak, a korrupció körbefonta a politikát, amely büntetlenül marad.

A Lehet más a politika! kezdeményezés Budapest mellett egy időben öt vidéki városban is bemutatkozó sajtótájékoztatót tartott.

A mozgalom hétfőn azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy lézerrel írták fel a Parlament Dunára néző homlokzatára szervezetük monogramját, honlapjának címét és egy ábrát annak ellenére, hogy arra nem kaptak engedélyt.

Eddig az MTI-hír. Az újabb „se nem jobb, se nem bal” kezdeményezés olyan korrekt jelszavakat hangoztat, mint „tiszta kezek”, vagy „le a korrupcióval”. Merőben újszerű (szerintük – a szerk.) a kezdeményezés, hisz nem elkopott politikusok verbuválódtak össze, hanem hús-vér civilek, akik nem az emberek helyett, hanem velük együtt akarnak politikát csinálni.
A friss képződmény életre hívói sietve leszögezik, hogy mögöttük nem állnak gazdasági lobbik, érdekcsoportok, gazdálkodásuk a jelenlegi pártokétól eltérően teljesen átlátható. Azért gyorsan feltüntetik bankszámlaszámukat, hogy akinek van feleslege, az a „sok kicsi sokra megy” jegyében támogathassa őket áldozatos munkájukban. Tárgyi és szolgáltatásbeli adományokat is elfogadnak. Ha valaki egy körzővel, vonalzóval, ruhatisztítással, hajszárítással vagy egy sonkás szendviccsel tud hozzájárulni Magyarország felemelkedéséhez, ne habozzon, siessen valamely „Lehet más a politika Pontba”, s tegye az asztalra, amije van!

A “más” politikusok közt van fővárosi professzor, vidéki szerelő, farmeres bölcsész, vadakat terelő juhász, de mind egyet akarnak: változást. Sokan kiábrándultak a kormányból, sokan az ellenzékből, sokan a kiábrándultságból ábrándultak ki. De a politikából még nem, így össze is rittyentettek egy ideiglenes, 13 fős választmányt, hogy a vezetői feladatokat ellássák.
A testület tagjai igazán különlegesek. Vegetáriánusok, lelkes környezetvédők, stratégiai tanácsadók, biciklisták, bluesgitárosok, a Bauhaus építészet iránt rajongók…

Van, aki gyűlöli az öntelt ostobaságot, s olyan is, aki tíz évesen még Barbie szeretett volna lenni.

Színes társaság. Élén a TASZ (Társaság a Szabadságjogokért) jogvédőjével, Schiffer Andrással, aki volt már ifjúszocialista, lobbizott a melegek jogaiért és vezette Sólyom László köztársasági elnöki kampányát.

Mint tudjuk, ha józan, paraszti ésszel végiggondoljuk, nincsen mindentől független politizálás. Nincsen középen álló, ide is, oda is, vagy innen is, onnan is politika.

Persze, sok embernek elege van a pártokból, a jobb-és baloldali struktúrából. Ezt a kiábrándultságot ideig-óráig meg lehet lovagolni, egy-két populista szólammal még médiafelületet is lehet bérelni, de a „Lehet más a politika” kezdeményezés (a honlapjuk hangulata, a programpontok, az alapítók személye alapján) az álnaiv jószándék köntösébe bújtatott újabb liberális maszlag.

Mindenesetre, aki szeretne közelebbről megnézni egy tiszta kezű, mindentől független civilt (aki igény esetén majd egy új – SZDSZ pótló – párt katonája lesz – lsd. fentebb – a szerk.), látogasson el október 10-én 20 órától az Erzsébet téri Gödör Klubba, a „lehet mások” zászlóbontójára. Olyan nagyszerű előadókat hallgathat ismerkedés közben, mint a magyar himnusz lecserélését felvető Anima Sound System.

Ez a Fidesz, ugye? – az LMP standnál jártunk

Szokványos nap a Móricz Zsigmond körtéren, a tömeg-jön megy, egymáson tapos. Egy cigány ok nélkül obszcén szavakkal illet, mert viccesnek találja, némi földrajzi felvilágosítás keretében megmutatom, merre van India, de nem érti a célzást, csak vigyorog. Egy sátornál gyülekeznek az emberek, standol az LMP. Ott a helyem.

Épp néhány nyugdíjas írja lelkesen a nevét és címét az adatgyűjtő ívre, szükség van rá a kopogtatócédula-gyűjtéshez. Az értetlenség persze nagy, egy idős hölgy a szóróanyagok minden részletre kiterjedő áttanulmányozása – egy fajtából hármat is eltett magának – és a standoló ifjú végighallgatása után megkérdezi: ez a Fidesz, ugye?

A nemleges válasz csalódottan után kipakolja táskájából a szóróanyagokat, s elindul haza. Némi remény azért felcsillan az arcán, visszafordulva megkérdezi: ez a Cserhalmi György lesz a miniszterelnök?

Az ügyeletes propagandista azonban ezt illetően sem ad kielégítő választ: “Nem, ő csak huszadik az EP listánkon. A nevét és a címét nem adja meg?” Megadta.

Végre sorra kerülök én is, feltehetem hát lényegre törő kérdésemet: Na, épül a második SZDSZ?

A lelkes ifjonc persze tagadja ezt, elmondja, hogy ők sem szeretik az SZDSZ-t, s a gazdaságpolitikájuk sem neoliberális, ők nem ilyenek. Második kérdésemre – rasszizmus-e a cigánykérdésről beszélni, s mi a javaslatuk – elmondja, nem rasszizmus, ez is az SZDSZ hülyesége, javaslatuk viszont nincs, hebeg-habog. Egy arra járó, ránézésre “liberális értelmiségi” öregember segíti ki vidám felkiáltásával: “végre egy párt, ami nem kommunista és nem is fasiszta!” Meglepődve kérdezem, hol látott fasisztákat Magyarországon, mire azt mondja, nem szeretne ujjal mutogatni – ennek örültem is, még a végén kibökte volna a szemem -, de szélsőségesen öltözködnek és undorítóak.
- A buzifelvonulásra gondol? Szerintem ők sem fasiszták.
Szívesen folytatnám a vitát, de utolsó kijelentésem hallatán csalódottan távozik, azért remélem, beszerez valahogy egy Cserhalmi Györgyös szórólapot, különben hetekig gyötörne a lelkiismeret-furdalás.

Aztán megjelenik egy intelligens úr is, átböngészi a papírokat, majd elkezdi mondani, hogy semmiz ki bennünket az EU, mit művelnek a liberálisok a fővárossal, hogy tette tönkre a kormány az országot, hogy hazudozik fasisztákról, antiszemitákról. Úgy érzem, még a nap is kisüt, mosolyogva nézünk össze, s megállapítjuk, hogy ez bizony nem a mi pártunk lesz. Szóba kerül, mit kéne tenni, hogy a cigánygyerekek ne lopjanak már az iskolában is, ezt meghallja, s megsértődik egy lopott termékeket árusító cigányasszony, átkokat kiabálva fel is száll az első buszra, máshová teszi át székhelyét.

Egyre sorakoznak mögöttünk az igazságot szomjúhozó nyugdíjasok, ezért a távozás mellett döntünk. Később jut eszembe a kérdés, melyet elfelejtettem feltenni. Ha ez valóban a kisemberek pártja, egy alulról szerveződő tiszta kezdeményezés, mégis honnan a kampányra fordított nagy pénzösszeg (szemmel láthatóan nem az emberektől összekoldult 3 millió forint áll rendelkezésükre) és a hatalmas médiahátszél?
Ráadásul még a nevemet, címemet sem adtam meg.

Az SZDSZ látványos haldoklásának vagyunk szemtanúi, a jobboldal hatalmas kárörömmel figyeli a nemzet legnagyobb ellenségének számító párt haláltusáját.

Bolgár György és hazaáruló társai mintha a tényeket figyelmen kívül hagynák, nem tőrödnek vele, hogy gazdájuk, az SZDSZ, megszűnik létezni. Jól tudják ők, hogy a sereg csak szétszéledt és gyorsan egyenruhát vált, hogy hamarosan újra összeálljanak. Nos, ezért nem félnek a Klubrádió műsorvezetői.

Az SZDSZ már 1994-ben kimutatta ördögi természetét, és legkésőbb 2002-ben el kellett volna süllyednie. De mégsem így történt, mert akiknek szükségük volt rá, azok életben tartották. Túl sokáig. Ezért ilyen látványos a pusztulása. Mindig megszerezték azt a pár tízezer szavazatot, ami kellett az 5%-os küszöb átlépéséhez. A párt és figurái leszerepeltek, leértékelődtek az elmúlt húsz évben. Az általuk hirdetett liberális, neokon eszmerendszer nyilvánvalóan csődöt mondott az egész világon. Kell valami új, valami friss, ami nem bűzlik.

Ne gondoljuk, hogy az SZDSZ mögött álló erők megszűntek volna létezni, vagy a Magyarország tervszerű lerombolására vonatkozó tervektől elálltak volna ezek a gazemberek!

Az SZDSZ szavazói nem vesztek el, figyeljük a számokat:

Ne feledjük: az LMP 2009 elején alakult, gyakorlatilag alig kampányolt. Az MDF Bokros Lajossal az élen és a hitgyülisek támogatásával jutott az EP-be! Aki pedig Bokros Lajosra szavaz, hazaáruló!

De hadd idézzem Bolgár Györgyöt, aki leleplezi a tervet, egy az SZDSZ megszűnése miatt aggódó hallgatót megnyugtat, és egyben iránymutatást ad a hozzá hasonlóknak:

”Igen, kétségtelen, hogy az SZDSZ meg fog szűnni, de a liberális eszme nem veszik el, nagyobb szükség van rá, mint eddig bármikor. Akik az SZDSZ-re szavaztak eddig, ezentúl is szavazhatnak, ott az LMP vagy az MDF és végső soron a Cigánypárt.”

Bármennyire is ünneprontónak tűnök, bizony ebben az országban van “200001 liberális” szavazó vagy “galíciai jöttment”, bárminek is nevezik magukat vagy mi őket. Itt vannak, bujkálnak, és a tenyerüket dörzsölik, hogy megint sikerült becsapni a magyarokat, úgy mint az állítólagos rendszerváltással. Húsz év kellett, hogy a rendszerváltás elárulása napvilágra kerüljön, és az SZDSZ elbukjon. Figyeljük őket!

Amíg az SZDSZ halálhörgéseit hallgatjuk, vajon mit csinál Dávid Ibolya és Szabó Tímea?

Más politika, régi arcokkal – az LMP-ről

Az utóbbi hetekben jártunkban-keltünkben lépten-nyomon egy új politikai formáció plakátjaiba ütközhetünk. Lehet más a politika! – hirdetik. Harciasan környezetvédők, nagyon alternatívok, borzasztóan civilek, sőt még globalizáció kritikusak is – persze csak amolyan decens, politikailag korrekt módon, de azért mégis.

Ötletes lógó, jópofa szlogenek, szemtelen elitellenesség – leöntve egy jó adag zöld mázzal, megforgatva egy kis civil mártásban. Ez kell a dolgozóknak! – csettintene elégedetten Virág elvtárs. Csakhogy őt a film végén elvitte a hatos villamos, s nemsokára megy utána a többi elvtárs is. A balliberális elit bajban van, így bölcs előrelátással megkezdte saját utánpótlásának kinevelését.

Legyünk őszinték: amit az LMP-Humanista Párt szövetség mond, azzal nagyjából-egészében nincs semmi gond. A politikai elit lejáratódott, mindent behálóz a korrupció, nyakig ülünk a gazdasági és morális válságban, a nyakunkon ülő globális felmelegedéssel pedig egy félmondat erejéig sem foglalkoznak a parlamenti pártok. A megoldási javaslatokkal is nehezen lehetne vitába szállni: új erőket, új arcokat a közéletbe, vizsgálják felül a pártfinanszírozási rendszert, zárják el a szivárgó (vagy inkább már ömlő) közpénzcsapokat, szorítsák rá a cégeket a környezetvédelmi előírások betartására, utóbbiakat pedig alaposan szigorítsák meg! Még a multiknak is odamondogatnak: védjük meg a magyar gazdát, hipermarketek helyett helyi piacokat! Örülnünk kéne, hát, hogy a Jobbik mellett megjelent még egy gyökeres változásokat követelő, globalizáció kritikus, már-már nemzetinek mondható erő. Csak, hát azok a fránya részletek… Tudják, amikben az Ördög olyan jól érzi magát, hogy az igazságot vizslató tekintetek elől rendszeresen oda bújik. De nem is kell olyan nagyon kitartóan vizsgálódnunk, hogy a vörös farok, a szép nagy szarvak, no, meg a paták láthatóvá váljanak.

Vegyük csak szemügyre a párt listáját! Mert, hát ugye, arra szavazunk, ha a szép hangzatos jelszavak meggyőztek minket. Mindjárt ott találjuk a legelején a megnyerő mosolyú Szabó Tímeát. A hölgy által nyújtott esztétikai élménybe nehéz lenne belekötni (e tekintetben egyedül a Jobbik lehet az LMP kihívója, Morvai Krisztinával). Ám a múltjában már találunk néhány elgondolkodtató elemet. Szabó kisasszony ugyanis 2003 és 2007 között a Magyar Helsinki Bizottságot erősítette. Ez az a belpesti értelmiségi cég, amely a rendszerváltás óta menetrendszerűen minden évben rongyosra sírja a nyugati lapok hasábjait a honi antiszemitizmus és rasszizmus aggasztó terjedéséről. Becsületükre váljék, annak idején a kilőtt szemű, félholtra vert, koncepciós perekben elítélt kormányellenes tüntetőkre is vesztegettek pár sort – majd visszatértek kedvenc témájukhoz, a szélsőjobboldali veszélyhez. Tímea a Bizottságon belül a bevándorlók jogai felett őrködött, így biztosak lehetünk benne, hogy Brüsszelben minden tudását latba vetné, hogy megakadályozza az Európába kontrollálatlanul milliószámra érkező harmadik világbeli „menekültek” áradatának megfékezését. Tehát, aki még több arabot, és feketét akar látni a Keleti környékén, az bátran szavazzon az LMP-re!

A lista harmadik helyén figyel Várady Tibor, a Humanista Párt elnöke, a mindannyiunk számára szép emlékeket idéző Tarka magyar felvonulás szervezője, és annak az Amnesty International-nak a munkatársa, amely épp a napokban hívta fel a civilizált világ figyelmét a Magyar Gárda,és az „élet minden területén tetten érhető rasszizmus” veszélyeire. Hiba volna megfeledkezni a lista ötödik helyén tanyázó Rauschenberger Péterről, a Védegylet egyik fejeséről. Péter a rendszerváltás mozgalmas éveiben a nagykanizsai Fideszt erősítette, majd ’93-ban a párt legelső, tétova jobbra tett lépéseit éberen észlelve gyorsan szakított az eretnekekkel és megtért az SZDSZ kebelére. Hűségét a párt a hallgatók által nem túl nagy lelkesedéssel fogadott felsőoktatási reformban való részvétellel jutalmazta szép emlékű Magyar Bálint minisztersége idején. Jelképes, tizenhatodik helyen szerepel az LMP listáján Lovasi András is, akinek személyesen életem első nagy rocklegenda meghasonlását köszönhettem, amikor tizenéves Kispál-rajongóként döbbentem tapasztaltam, hogy az együttes számait nem hallhatom többé kedvenc adómon, a Pannon Rádión – mivel a frontember letiltotta szerzeményeit a „szélsőjobboldali” médiában. A párt egyik kampányvideóján feltűnnek még olyan egykori hardcore SZDSZ-es művészek és újságírók is, mint Spitzer Gyöngyi Soma, Para-Kovács Imre, vagy Hajós András, akinek (a főpolgármesteri stáb tagjaként) többek között a „Budapestnek Demszky kell!” című 2002-es kampányklasszikust is köszönhetjük.

Most komolyan: el tudjuk képzelni, hogy ezeknek az arcoknak valóban halálosan elegük van az elmúlt 20 év korrupt, álszent, országot kiárusító politikájából? Hogy épp a balliberális udvartartás médiabohócainak, és jól fizetett krónikásainak, vagy a vidéki liberális másodvonalnak lett tele a hócipője azzal, amit az őket tenyerükből etető fejesek művelnek? Nem, ezek a fazonok nem az évtizedek óta folyó tudatos nemzet-és értékrombolástól, nem a magyarság folyamatos rasszistázásától, gyalázásától, vagy a cigányság magyarokra uszításától sokalltak be – hanem az SZDSZ vezetésének szerencsétlenkedésétől. Amely éppen azt veszélyezteti, hogy ebbéli tevékenységüket zavartalanul folytathassák. Kóka János, majd Fodor Gábor vezetésével a liberális törpepárt a magyar politika mikroorganizmusává vált. Igaz, még így is meglehetősen kártékony tud lenni, de az emberek lassú öntudatra ébredése olyan antibiotikumként hat, amely a következő választások alkalmával végleg megtisztíthatja tőlük a közéletet. És akkor a hagyomány-és nemzetellenes ultraliberalizmus képviselet nélkül marad Magyarországon. Pontosan ettől rettegnek a Helsinki Bizottságban, az Amnestyben, és az áporodott levegőjű belvárosi kávéházakban egyaránt. Ezért kell – a ’90-es SZDSZ-hez kísértetiesen hasonlóan – jól hangzó, vagány, radikális jelszavakat harsogni, ezért kell pimasz lazasággal kigúnyolni a politikai elitet, amely már képtelen kiszolgálni a liberális értelmiség pozícióéhségét, és destruktív hajlamait. Igen, a politika lehet más – de ők sosem. Ezért kell megváltoznia mindennek – hogy minden ugyanolyan maradhasson. Ha bedőlünk, meg is érdemeljük…

lmp szdsz lemapo lehet más a politika liberális zsidók

Bajnai Gordon csomagjának legfontosabb elemei megegyeznek a Reformszövetség korábbi javaslataival. A libatolvaj zsidó feudális kényúrnak képzeli magát. Nem véletlen, hogy az egyik csúfneve pont Döbrögi.

Leminősítették Magyarországot:

Az S&P leminősítette Magyarország hosszú lejáratú devizaadósságát. A hitelminősítő szakértői szerint az idén 6 százalékos lesz a gazdasági visszaesés, és ez nehezíti a hiány szinten tartását. A forint gyengülni, a tőzsde esni kezdett a hír hatására.

Egy fokozattal “BBB-”-ra rontotta Magyarország hosszú lejáratú devizaadósságra vonatkozó hitelminősítését a Standard and Poor’s az ország folyamatosan romló gazdasági és költségvetési helyzetére hivatkozva. Az eddigi besorolás kilátása már a leminősítést valószínűsítő negatív volt és kedvezőtlen üzenet az új kormányfő-jelölt kapcsán, hogy az új besorolás kilátása is negatív maradt.

Az új minősítési fokozat BBB-, ez a befektetésre ajánlott kategóriák alsó határa, a következő leminősítés esetén már a spekulatív kategóriába kerülünk. Az új minősítés kilátása negatív.

A Bloomberg szerint a leminősítés azt jelenti, hogy Magyarországnak csak drágábban fognak kölcsönt adni ezek után. A lap megemlíti a kormányváltást is, jelezve, hogy Bajnai Gordonnak meg kell szereznie a parlament többségének támogatását.

Az S&P szakértői szerint idén 6 százalékos, míg jövőre további 1 százalékos gazdasági visszaesés következhet be Magyarországon, ami nehézzé teszi az idei évre kitűzött, a GDP arányában 2,9 százalékra célzott államháztartási hiány teljesítését.

A Ft-Euro árfolyam 313-ra romlott még aznap.

Nem vagyok az a vérengző tipus, sőt. Humanista, empatikus, mindenkinek mindent megbocsátó, embernek mondanak.

De itt most elég! Ez tűrhetetlen!

Teljesen egyértelmű, 1 hétnyi hazánkat leégető vérlázító színjáték után miért is sikerült megegyezniük a leggyengébb láncszemben:

Mert szükségük van még pár hónapra, hogy elvarrják a szálakat!

Már rég tudják, hogy nem urai a helyzetnek!

Ferike bíróságot, ügyészséget támadó kirohanása nem a véletlen műve volt.

Rettegnek! És hatalomban akarnak maradni, hogy próbálják eltüntetni azt, amit el lehet. Mármint a nyomokat.

Az, hogy közben mi itt 10 millióan ebbe beledöglünk, totálisan hidegen hagyja őket.

Nem tudom mikor lesz a következő feloszlató szavazás, de aki nem a feloszlatásra szavaz és a tartózkodás sem mentség, azt én személy szerint ellenségemnek és hazaárulónak fogom tekinteni!

Ha én felveszek helyetted hitelt a te számládra anélkül, hogy megkérdeznélek örülnél neki. Egyél mindennap libasültet belőle, ha akarsz ha nem. Ugye én jót teszek veled?

“Azokat a hiteleket nem beruházásokra, infrastruktúrára, jövőfejlesztés érdekében pazarolták el a qurmányok, hanem abból kaptad a szocpolt, a gyedet-gyest, a nyugdíjemelést, és még sok szociálkis alanyi jogú támogatást.”

Ki a kurva anyja kérte rá? Én biztos nem, a magyarok biztos nem. Tudod kik kérték őt hogy vegye fel? Azok mocskos liberálbolsevik bankárok, akik lefizetik közvetetten és pozícióba helyezi ezeket a gennyes bérenceket.

“Erre ment el. Felzabáltátok, de értéket nem teremtettetek a munkátokkal.”

Te zabáltad fel és te nem dolgoztál.

“Most meg még több állami juttatás kéne ?”
Semmi nem kell ezektől csak hagyják békén a magyarokat és tegyenek helyettük a nyakukba még több adóságot.

Kell ám az OTP-nek is adni az IMF hitelből…

Miközben olyan haszonnal dolgozik, hogy akármelyik svájci bank szívesen fixálná a 70 %-át is…
És ezt persze a polgárok dobják össze az OTP-nek kamat, kezelési költség, és egyéb jutalékok formájában.

De kell neki még egy kicsi az IMF pézból is…
Biztos visszakapják valakik OTP részvényben…

Na szóval kedves miniszterelnök jelölt!

Amit eddig hallottam az elszomorító,de nem azért mert megszorítások lesznek.

Hanem azért mert az előzetes kiszivárogtatott program megint az egyszerű embereken csattanó ostorról szólnak.

Nem szólnak a BANKHERÉKRŐL,nem szólnak az ÁLLAMIHERÉKRŐL,nem szólnak az ÖNKORMÁNYZATIHERÉKRŐL,nem szólnak a TANÁCSADÓIHERÉKRŐL, nem szólnak a vadászatokon,a bahamákon henyélő ügyeskedő adócsalókrol,nem szólnak a pártok és parlamenti KÉPVISELŐHERÉKRŐL.

Egyszóval ez így nem fog menni,ebből qrvanagy balhé lészen!!!

“Eddig is így volt, ezután is így lesz! Ezt ők tudják, gyf már az elején megmondta, hogy nem érdekes a tömeg, majd hazamennek!”

A birka tömegnek ez kell. Minél rosszabb annál jobb, annál nagyobb esélye van, hogy valami lázadás történik. Minden hülye azt akarja, hogy a másik menjen ki elzavarni a lopósokat.

Az a mocskos, tolvaj, privatizációból a haveri köre segítségével a semmiből milliárdossá gaudagodott zsidó, aki a saját bevallása szerint IS azért ment csődbe (csődbűntett, anyone?) a HAJDÚ-BÉT nevű fantom-cégével, mert nem értett hozzá, hát attól várjuk mi a csodát?

Az, aki miatt 9 ember lett öngyilkos, aki kifosztotta a libatermelőket, arra kellene szerinted bízni az ország vezetését, vagyonát, mindenét?

Hogy kártalanítás a libatenyésztőknek? Olyan nem volt. Mert sztárügyvédek segítettek gordonkának úgy csődbe mennie, hogy megérje (senkinek sem kelljen kifizetni az adósságát) de ha lenne is, szerinted ki fizeti ki?

Az adófizetők!

Az meg a másik, hogy EZEKNEK nagyon is van vesztenivalójuk, éppen ezért MINDEN ESZKÖZT meg fognak ragadni azért, hogy nemhogy előrehozott, de egyáltalán semmiylen választás ne legyen.

Az lehet, hogy ezt mégse merik, és jövőre kikapnak a megrendezett választáson, (csalni akkor is fognak, hogy a vereségük mértékét kisebbítsék) dehát az érdemes hozzáállás az az, ha a legrosszabbra készülünk, miközben a legjobbat reméljük.

A most a Fideszt támogató tömegek, a kormányváltás utáni, nemzeti célokért való radikális tettek elmaradása esetén a Jobbikhoz fognak átvándorolni. Vagy éppen a hungaristákhoz – a kettő nem zájra ki egymást, egyébként sem. Ahogy megmondták, egy vegetáriánusnak nem választék az, ha csirkehús, disznóhús, és marhahús között választhat

Az nem megy, hogy egyrészt MINDEN szociális jutattás megszűnik, másrészt MINDEN adót emelnek, és még hozzá ÚJ SARCOKAT is bevezetnek.

Tudok jobbat : börtönbe, akasztófára ezzel a hazaáruló, népnyúzó, fillérekért zsidóknak a nemzeti vagyont kiárusító szocionista bandával, teljes vagyonelkobzás, és majd abból fedezzük a költségvetés hiányait… Ma már a svájci banktitok sem létezik, mivel a nemzetközi terrorizmus elleni (amúgy paranoiás, de offshore és egyebek ellen itt – erre, majd pont jól jöhet) intézkedések részeként kötelezővé tették a a bankszámlákhoz tartozó személyes adatok szolgáltatását , ez nem lehet akadály.

Minél többen akarjuk, minél inkább ugyanazt akarjuk, minél jobban SZINKRONBAN vannak a gondolataink, annál inkább valószínű, hogy ez így fog alakulni. A mi javunkra, úgy értettem.

Aki pedig fél a VISSZAMENŐLEGES nemzeti számonkéréstől, annak VAJ VAN A FÜLE MÖGÖTT.

Ez olyan egyszerű és logikus, mint hogy 2+2=4. Csintalan is ezért kapálózott a visszamenőleges felelősségre vonás ellen – olajszőkítésből és privatizálásból gazdagodott meg a disznó zsidaja. Megy is a szerecsenmosdatás, kajmánkodás-elrelativizálás ezerrel a betelefonálós műsorában.

Ennyire vérre menő dolgokról nem lehet viccelődni!

Szög a koporsónkban: ezermilliárdos megszorítócsomaggal érkezik Libajnai

Időlegesen elfojtották történt szocialista lázadást, a párt besorolt Bajnai Gordon mögé, és az SZDSZ is támogatja kormányfői ambícióit.

A hamis közbeszéd példája: időlegesen elfojtották történt szocialista lázadást. Miért, történt lázadás? Esetleg a pártelnök székért folyó versengést nevezi annak a cselédsajtó? Nevetséges. Naná, hogy a szélsőségesen magyarellenes párt támogatja Libajnait. Hisz ennél keményebb rablógazdaságot – legalábbis az előzetes, közvélemény puhítását célzó hírekből erre lehet következtetni – nem kellet még elszenvednie hazánknak.
“Fájni fog, minden családtól áldozatot, lemondást kíván a válságkezelés” – mondta a gazdasági tárca vezetője, az MSZP kormányfőjelöltje, s nincs okunk kételkedni szavaiban. Amióta ők kormányoznak mindenkinek fájdalmat okoztak, s vérünkbe ivódott balkáni közönnyel legyintünk e fájdalom mértékére is.

Fodor Gabriella, a cionista SZDSZ elnöke szakértői kormányról beszélt. Szerinte Bajnai programja lényegében megfelel a Reformszövetség elképzeléseinek. Mi is így gondoljuk, azzal a különbséggel, hogy mi ennek nem örvendünk. A Reformszövetség, a minden eladni, a lakosságtól mindent elvenni gazdaságpolitikának nevezett szabadrablást preferálja, mint megoldást. A GDP-nek jót tehet, ám a magyarság végzetesen is megroppanhat e művelet hatásától. Bajnaitól az idén háromszáz–ötszáz milliárd, jövőre pedig hatszázmilliárd forintos megszorítás várható. Ami ugyancsak aggodalomra adhat okot, hogy lassan jön az IMF hitellel kapcsolatos második tárgyalás, s mint tudjuk a globális monekratúra diktátorai irodát is nyitottak Budapesten, hogy a sarc beszedését felügyeljék. Bajnai pedig jó helytartó lesz, mindent a bankárok zsebébe helyez majd. Neki persze aligha fáj majd a saját programja: vagyonbevallása szerint több háza, telke, banki megtakarítása van, értékes festményei, szőnyegei és bútorai pedig nagy értékű ingóságoknak számítanak. Mindemellett 170 millió forintot tart forintalapokban, és 25 milliót fektetett be euróalapú pénzpiaci termékekbe.

Bogár László: Ami jöhet, ahhoz egy rendőrállam is kevés lesz!

Semmilyen rendőrállam nem védheti meg a népirtással provokáló elitet, ha az évszázad alatt felgyülemlett feszültség, találkozva a jelenlegi helyzet okozta frusztrációval, eléri a kritikus szintet. Mindehhez Bogár László hozzátette: a Bajnai Gordon által is favorizált 600 milliárdos megszorítás csak a kezdet, a globális SZDSZ ügynökhálózata 1 százalékos “erőként” képes diktatúrát üzemeltetni. A professzor állítja: a legkiszolgáltatottabb társadalmi rétegeket vették célba, amelyeknek az elemi újratermelődéshez sincsenek meg az erőforrásaik. Azonnal felfüggeszt minden adósságszolgálati és profittranszfert, s tárgyalásokat kezd a globális hatalmi rendszer képviselőivel az új rendszer feltételeiről – vázolja Bogár az új polgári kormány első feladatát.

“Ki kell nyitni a zárt szobákat!” Meg kell változtatni azt a gyakorlatot, hogy az elit zárt szobákban dönti el, mi legyen Magyarországgal. Annak érdekében, hogy végre véleményformáló ereje legyen a civil társadalomnak is, április 5-re a Civil Összefogás Fórum demonstrációt szervezett. Fricz Tamás politológus elmondta: meg kell szüntetni azt a kádárista attitűdöt, amely szerint az emberekben az él, hogy “megint döntöttek a fejünk felett, a mi életünkről”. Véget kell vetni annak, hogy a “nagyérdemű közönség” végignézi a műsort, s aztán elballag haza. Szerinte amíg ez él az emberekben, addig nem lesz igazi rendszerváltás. (L. R.)

– Bajnai Gordon miniszterelnök-jelölt egy hatszáz milliárd forintos “szeretetcsomaggal” állt elő, úgy tűnik – sokak gyanúját igazolva –, végül is semmi jóra nem számíthat a magyar társadalom. A megszorító csomag többek között eltörölné a gázártámogatásokat, a nyugdíjak svájci indexálását, vagy éppen befagyasztaná a családi pótlékot, ötletekben nincsen hiány sem Bajnainál, sem a mögötte álló köröknél. Mire számíthatunk, s kinek üzen a magyar politika ezen része Bajnai Gordonnal?

– Teljesen egyértelmű, hogy a jelölt Gyurcsány Ferenc kreatúrája, s maga Gyurcsány is a “globális SZDSZ” ügynöke, az “eszdéeszesített” MSZP vezéralakja. Ugyanazok a globalokrata liberális erők állnak Bajnai mögött is, akiknek Gyurcsány is legmegbízhatóbb embere volt. A személy kiválasztásában tehát semmi meglepő nincsen. Azon sem csodálkozhatunk, hogy ez a csomag a lehető legbrutálisabb támadás a társadalmi újratermelés azon pontjai és társadalmi csoportjai ellen, amelyek a legvédtelenebbek, legkiszolgáltatottabbak, s eddig is a roncsolás legfőbb áldozatai voltak – tehát a nyugdíjasok, a fiatal házasok, a családok. Ez a lehető legdurvább üzenet azon társadalmi csoportok ellen, amelyek eddig is a legfőbb teherviselői voltak az elmúlt húsz évnek, illetve akikről azt feltételezik, hogy a legkevésbé konfliktusképesek. Nem tudnak szervezkedni, így ellenállni sem. Ezek az elitek az élet elemi szintű újratermelése ellen dolgoznak.

Tudatos népirtásról van szó, hiszen a társadalmi újtermelésnek azokat a pontjait támadják, ahol éppen ennek az ellenkezőjét kellene tenni: kárpótlásra volna szükség az elmúlt két évtized kifosztásáért. Teszik ezt “előre megfontolt szándékkal, aljas indokból és különös kegyetlenséggel”, ami büntetőjogilag is súlyosbító körülmény, és minden bizonnyal az lesz a közeli jövő nemzeti számonkérése során is.

– Többször is felvetette egy új kiegyezés szükségességét a globális elitekkel, úgy tűnik, nem efelé mutatnak a politikai-gazdasági döntések.

– Nem csak, hogy nincsen jelei a kiegyezésnek, de a lehető legdurvább üzenetet kapjuk arról, hogy szóba sem állnak velünk. Mi több, a globális hatalom eleve “gyűlöletbeszédként” bélyegzi meg már azt is, ha valaki egyáltalán fel meri tételezni a globális hatalmi rendszer létét. Kifejezetten rossz, vészjósló jelek ezek, s mivel így nem indulhat meg az elemi kommunikáció sem az alapvető konfliktusgócok között, teljesen természetes, hogy ennek rendkívüli mértékben növekvő feszültség lesz a következménye. Ez kioldódhat egy polgárháborús robbanásban, vagy akár robbanássorozatokban is, de a magyar társadalom nem a kifelé, hanem inkább a befelé irányuló – önpusztító – agresszióban megnyilvánuló magatartásmintákat sajátította el az elmúlt évtizedek során. Ebből nagy valószínűséggel az önpusztításnak olyan fordulatai származhatnak, amelyeknek következményei beláthatatlanok. Például a népesedés és az egészségvagyon terén már évtizedek óta kapjuk a súlyos jelzéseket, hogy baj van, katasztrófa közeleg. S most is pontosan azoktól veszik el a lehetőséget a népesedés- és az egészség-helyreállítással kapcsolatban, akiknek erre a legnagyobb szükségük volna.

– Valóban úgy tűnik a tervekből, hogy a megálmodott intézkedések a társadalmi újratermelődés legfontosabb színtereit piszkálják elementáris erővel. Meddig lehet ezt folytatni? Mikor érkezik el egy adott társadalom oda, hogy azt mondja, “Eddig és ne tovább!”? Mikor kaphat stoptáblát ez a folyamatos kizsákmányolás?

– Újra hangsúlyozom: azokat a társadalmi csoportokat támadják, amelyek a legkevésbé képesek az ellenállásra, nem tudnak, nem mernek konfrontálódni. A nagy összeütközés, a robbanáspont – ami már nagyon közel van – akkor érkezhet el, ha majd azokat a társadalmi csoportokat éri el a legmélyebb kifosztás, amelyek már a konszolidált középrétegekhez tartoznak. Itt találkozhat a tömeges munkanélküliség a jelentős eladósodottsággal. Amikor több százezer család ilyen helyzetbe kerül, amikor a havi bevétel százezres nagyságrendben csökken, a kiadás meg legalább ennyivel nő, az lehet az igazi gyúnyanyag, egyfajta detonátor. Összejön a kritikus tömeg, ha ez a katasztrófa tömegesen érint több százezer családot, márpedig ez akár egy éven belül bekövetkezhet. Jó lenne, ha a politikai elitek nem jutnának el eddig a pontig népirtó provokációik során, mert akkor a 20. század minden felgyülemlett feszültsége előtörhet. Cinikus elbizakodottságuk miatt nincs elég képzelőerejük annak belátásához, hogy az egy évszázada felgyülemlett, s azóta is egyre dagadó, feldolgozatlan és elhalasztott problémájának robbanása mit okozhat. Nem egyszerűen csak leköpni fogják ezeket az eliteket, hanem sokkal durvább módszerek is utat törhetnek maguknak. Tömegesen és elemi erővel! És nincs az a rendőrállam, ami ettől megvédhetné őket!

– A Reformszövetség tervezetében egy 1300 milliárdos megszorítást javasolt az arra nyitott füleknek. Bajnai egyelőre “csak” hatszáz milliárd forintos elvonással operál; ha ezt az intézkedéscsomagot lenyeli a társadalom, és persze a háttérben ott nyüzsög az SZDSZ és az MDF is, lehetséges, hogy a másik 6-700 milliárdot is kivonják valahonnan? Van-e még honnan elvonni?

– Nem kétséges, amit most csinálnak, az bizonyos értelemben egy teszt. Tesztelik a magyar társadalom ellenállásra kevésbé képes csoportjait, meddig lehet elmenni. Ha ez számukra pozitív eredménnyel jár, tehát ha az ellenállás az elitek számára még tolerálható szinten van, akkor mennek tovább a megszorítások útján. Deklarálták is, hogy a Reformszövetség elképzelései mentén próbálják kialakítani a “gyógymódot”. Újra előszedik azokat a terveket, amelyeket nem mertek belerakni Gyurcsány programjába.

– Sőt arról is beszélnek, hogy a Reformszövetség számait hozzá kell igazítani az azóta eltelt időszakhoz, gazdasági realitásokhoz; a helyzet rosszabb lett, a motor szinte megállt, és van olyan nemzetközi lap, amely akár 7 százalékos visszaesést is jósolt Magyarországnak.

– Úgy látszik, ez a grémium a profitok állandó növekedését természeti törvénynek tekinti. Az, hogy az országból kivont extraprofitok és kamatok rovására is lehetne javítani az egyensúlyt, fel sem merült az elképzelésekben. Sem a kormány, sem a Reformszövetség, sem Bokros Lajos nem gondol ilyesmire. A program eleve abból indul ki, hogy túlságosan sok a kiadás, ezt kell radikálisan visszafogni. Az állam kiadásai pedig döntően éppen a leghátrányosabb helyzetben lévő csoportok életviszonyait próbálják legalább szinten tartani.

A kiadáscsökkentés egyenlő azzal, hogy a legkiszolgáltatottabbakra hárítják át a terheket. Amikor a deficit kialakul, annak nemcsak az lehet az oka, hogy a kiadás sok, hanem hogy a bevétel nem éri el a megfelelő szintet. Erről van szó jelen esetben is: a magyar államnak és a lakosságnak azért kevés a bevétele, mert csak 2007-ben 20 milliárd euró felett volt a kamat és a profit összege, ami eltávozott a magyar gazdaságból. Az összes GDP 20-25 százalékát profit és kamat formájában kiviszik az országból. Ez egyszerűen birodalmi sarc, ami azért ilyen horribilis, mert a magyar politikai elitek lettek a térség legelvetemültebb, leggátlástalanabb birodalmi kollaboránsai. Mert itt a legerősebb és a legbrutálisabb a globális SZDSZ lokális ügynökhálózata, amely 1 százalékos erőként is képes diktatúrát gyakorolni. A lehető legdurvább hazugság, hogy Magyarország nem termeli meg azt, amire szüksége van; de igen, csak éppen kiviszik az országból. Vagyis nem kiadástöbbletről, hanem bevételhiányról van szó. Nem jut hozzá a munkája, teljesítménye ellenértékéhez az ország.

– Ehhez kapcsolódik az a világban lassan meghaladott ideológia, amelynek keretében itthon még mindig eszeveszett dühvel támadják a nemzetállamot.

– Minden kiadás- és bevételcsökkentés az államot bontja, pusztítja. Itt a nemzetállam megerősítése és kiadásainak növelése helyett – hiszen a válságokkal szembemenő anticiklikus hatásokra építő gazdaság és társadalompolitikai stratégia lenne szükséges – még inkább az állam lebontása folyik. Megfosztják a kiszolgáltatott csoportokat az állam védelmétől, és ezzel az államot attól, hogy keresletélénkítéssel próbálja a válság elmélyülését megakadályozni.

– Orbán Viktor is szólt arról, hogy egy korszakváltás határán vagyunk, s az állam megerősítése szükséges mind a társadalmi, mind a gazdásági válság ellenében. Milyen esélye lehet annak, hogy a Fidesz kormányra kerülve tudja tompítani a neoliberális szisztéma hatásait, új államot építve, új elképzeléseket meghonosítva?

– Nagyon remélem – ahogy az évértékelőjében is elmondta a volt miniszterelnök –, hogy nem egyszerűen egy kormány-, hanem egy korszakváltás történik majd. Vagyis véget ér az az egész rendszerváltás időszakára jellemző neoliberális kurzus, amely a washingtoni konszenzusra épült, s ami a világban is véget érni látszik. Azt remélem, hogy lényegesen többet kap a magyar társadalom egyszerű kormányváltásnál, ami bekövetkezik, lényegében egy új rendszerváltással, a rendszer teljes korrekciójával lesz egyenlő. Azt a paradigmát, amire 1989 óta épültek a kelet-európai átmenetek, majd radikálisan felülvizsgálja, és egy új rendszer kiépítésének az alapjait veti meg. Tudnia kell, hogy remélhetőleg igen jelentős választási győzelme erre, és csakis erre ad számára felhatalmazást, és hogy a történelem itt nem ad második esélyt. Ezért az új kormány első lépése nem lehet más, mint hogy azonnal felfüggeszt minden adósságszolgálati és profittranszfert, és egyúttal azonnal tárgyalásokat kezd a globális hatalmi rendszer képviselőivel az új rendszer feltételeiről.

Neoliberális kapitalizmus a szakadék szélén

Bogár: Az amerikai rémálom káoszba döntheti a világot
Gyurcsányék a krízis természetével sincsenek tisztában?
2008. október 17. 19:35

A nyugati kapitalizmus parazitaként élősködik a világ rajta kívül eső részein, az erőforrások gátlástalan elszívásán alapuló rendszer önmagában is fenntarthatatlan – jelentette ki Bogár László az MNO-nak. A közgazdászprofesszor úgy látja: mivel a lokális-globális válság felelősei akarják „gyógyítani” a beteg szisztémát, nem várható átfogó korrekció. A rendszer működése azon alapszik – állítja Bogár –, hogy a globális birodalom a rabolt vagyont kamatra adja vissza a kifosztottaknak. A szétroncsolt magyar társadalom rendkívül kiszolgáltatott, s mivel Gyurcsányék hamis alapokon állnak, a „nemzeti csúcs” sem hozhat megoldást. Kell-e egy családnak 3 autó és 500 négyzetméteres lakás? Bogár szerint katasztrófába torkollhat, amikor az amerikai álom „rémálommá” válik. Interjúnk.

– Sokan vélekednek úgy, hogy a jelenlegi válságörvénylés az eddig fennálló rendszer, a neoliberális kapitalizmus számára szinte végzetesnek is nevezhető kegyelemdöfés. Tudjuk azt is: ez a rendszer a nyugati világon kívüli területeken óriási szenvedéseket okozott, s miközben különböző mechanizmusokon keresztül szívja el az erőforrásokat, hamis jólétet „ad” és ígér a fejlettebb világnak. Miről beszélhetünk? Kegyelemdöfés? Vagy egy kegyelmi pillanat, amely egy új időszámítás kezdete is lehet?

– Lehetetlen megmondani, illetve megjósolni azt, hogy pontosan mi fog történni. Amikor nagyon komplex rendszerekben – és a globális világ egy hihetetlenül bonyolult és érzékeny rendszer – örvénylések kezdődnek el, azoknak van egy kritikus szintje, ahonnan minden jóslat valószínűsége rohamosan romlik. Ezen a szinten a világ már túlhaladt. Ha már az emberiség belement ebbe az utcába, amelyet ezek a komplex rendszerek alkotnak, és ott problémák lépnek fel, akkor illő lenne levonni a megfelelő konzekvenciákat. Elveszett a kontroll a folyamatok felett, és az is csak később derül ki, hogy a jelenlegi folyamatok vajon nem visznek-e minket végzetes zsákutcába. Az ember az elmúlt 10 ezer évben arra törekedett, hogy a manapság fenntartható fejlődésnek nevezett folyamatban megmaradjon az egyensúly. Tehát az ember belső természete, illetve a külső természet között ne bomoljon meg az összhang. Ezt a kettőt köti össze egyfajta kommunikációs hídként a gazdaság, amelyet inkább gazdálkodásnak neveznék.

– Miképpen hatolt be ebbe a rendszerbe a kapitalizmus? Fenntartható maga a mechanizmus?

– Mivel a már említett összhang megbontására épül, az 500 éve uralkodó nyugatias kapitalizmus maga a fenntarthatatlanság, hiszen a Nyugat parazitaként viselkedik és csak úgy tud működni, ha a rajta kívül eső világot kifosztja. Maga a profit is csak úgy jöhet létre kimutatható haszonként, hogy a külső és a belső természeten ejtett „létsebekben” ott a negatív lenyomata. És manapság is ezt nevezik fejlődésnek, haladásnak. Az emberiség már látja, hogy rossz irányba halad ez a folyamat, és arra is egyre több jel mutat, hogy viszonylag rövid időn belül komolyan megrendülhet a nyugati világrend két alappillére.

– Milyen dimenziókban vannak ezek az alappillérek, és mik ezek?

– Leállhat maga a kifosztás folyamata, a másik tényező pedig, hogy a működéshez egyre több energiára van szükség. Ugyanakkor a fosszilis energiaforrások legnagyobb része a Nyugaton kívüli világban van. Oroszország, Kína, India, az iszlám és a latin-amerikai világ egyre nyilvánvalóbbá teszi, hogy számára elfogadhatatlan a fennálló rendszer. A másik gond: közeleg az a pont, amikor egy egységnyi energia kinyeréséhez egy egységnél nagyobb energiát kell felhasználni. Mindemellett a pénzügyi rendszer a világ idegrendszere, s ennek szereplői egyre jobban érzik, hogy óriási a baj. Iszonyú feszültségben él mindenki, ennek következménye társadalom-lélektani szempontból rendkívül súlyos lehet. Kódolt ösztöneink szerint a veszélyekkel hiperagresszívan szembeszállunk vagy menekülünk. Egyik sem jó megoldás, főleg, hogy nemcsak a külső erők hatnak, hanem az egyre rosszabb szociokulturális állapotban lévő szereplők is egyre inkább képtelenek konstruktív választ adni a válságra. Ennél veszélyesebb elegyet el sem lehetne képzelni, s csak idő kérdése, hogy megszülessen a kritikus tömeg, amely elindíthat egy brutális láncreakciót.

– Arról is szól a fáma, hogy a felelőtlen hitelezés volt a gond.

– Több rétege is vannak ennek a megállapításnak. A felszínen az uralkodó véleményhatalom azt mondja, hogy ennek egyetlen oka van, éspedig a felelőtlen hitelezés, hiszen a Lehman Brothers összeomlása indította el az egész láncreakciót. Ez még igaz is lehet, de csak a felszíni réteget jelenti. Ehhez kapcsolódik egy másik dimenzió, amelynek elemei a multinacionális vállalatok; ezeken keresztül a Nyugat kirabolja a rajta kívül eső világrészeket. A rabolt vagyont utána kamatra visszaadja a kiraboltaknak. Ez hasonló ahhoz a jelenséghez, hogy „ellopom az autódat, de visszavásárolhatod tőlem”. Jelen esetben a rablót a multinacionális vállalat, míg az orgazda szerepét a nagybankok játsszák el. Alapvető korrekció kellene, ám mivel a rendszer vizsgálatát is azok akarják elvégezni – mind globálisan, mind Magyarországon is –, akiknek felelőssége van a válságörvényben, csekély az esély arra, hogy pozitív és konstruktív válaszok szülessenek.

– Ha a pénzügyi rendszer a világ idegrendszere, akkor mit szól ahhoz, hogy ezermilliárdos pénzösszegeket használnak az államok egyfajta defibrillátorként a bajba jutott pénzintézetek megmentésére? Most azok várják az állami mentőövet az adófizetők pénzén át, akik a washingtoni konszenzuson keresztül mindent tagadnak, amit az állam jelent. Liberalizáció, dereguláció és privatizáció
– ez a jelszavuk.

– Mivel a társadalom akaratnyilvánítási lehetőségeit teljesen megsemmisítették, a nagytőke nem is tud csak az államhoz fordulni. Nem hiszek abban, hogy egy globális civil ellenállás majd végrehajtja a rendszerkorrekciót. E civil mozgalmakat éppen a globális hatalom finanszírozza jól kimutatható csatornákon, ezek pedig betöltik azt a teret, ahol valóban helye lehetne a valódi civil kritikának. Így természetes, hogy a tőke a köz hivatalos képviselője, az állam felé fordul, sőt követeli is, hogy az általuk működtetett, ám kibillent rendszert hozza egyensúlyba. A kifosztottakkal fizettetik meg saját kifosztásuk árát. Mivel itt költségvetési pénzekről van szó, ez a nemzetállamok büdzséjében csak tovább növeli a deficitet, ennek költségeit pedig minden bizonnyal a legkiszolgáltatottabb társadalmi rétegekkel fizettetik meg.

– Gyurcsányék még egy héttel korábban is mindenkit hisztériakeltéssel vádoltak, aki arról beszélt, hogy komolyan érintheti Magyarországot a pénzügyi krízis. Aztán pillanatok alatt végbement a pálfordulás, sorjáznak a nemzetmentő pontok, elég csak az úgynevezett nemzeti csúcsra gondolni. Közben már a Nemzetközi Valutaalap is megszólalt, szükség esetén pénzügyi és technikai segítséget adnak, persze Veres egyből tagadta, hogy kölcsönt akarnak felvenni. Ennyire le van gyengülve a magyar gazdaág immunrendszere? Ilyen nagy a baj?

– Jelenleg rendkívül ingatag a helyzet, és a legapróbb megingás is komoly hisztériát válthat ki. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy társadalmi-gazdasági újratermelési folyamataiban legyengült és kifosztott társadalmat az ilyen kritikus világhelyzetek még erőteljesebben érintenek. A bizonytalanság már a társadalom kulturális-politikai dimenziójában is masszívan van jelen. Semmi meglepő nincsen abban, hogy korrigálni kellett a korábban tett stupid kijelentéseket, vagyis, hogy Magyarországot elkerüli a válság. Érthető, hogy a pánik elkerülése miatt a pénzügyminiszter és a jegybankelnök igyekszik megnyugtatni a közvéleményt. Ám az meg éppen a pánikot növelheti, ha túlságosan sokáig ragaszkodnak ahhoz, hogy elmegy mellettünk a világválság.

– Főleg, hogy közben egész Európa „lángokban”, szinte minden ország villámgyorsan reagál, próbálja stabilizálni a pénzügyi rendszerét.

– Igen, így van. A nehézséget az okozza, hogy eleve egy gyenge, szétesett és védekezésre képtelen társadalomról van szó, ahol szétvert állapotban van az a diskurzustér, ahol a nemzet mint közösség képes el-, majd megbeszélni a problémákat, és utána cselekedni is tud. Ha ezek a feltételek nem állnak rendelkezésre, akkor nincs kiút a bajból. Úgy tűnik, hogy Magyarország nagyobb árat fizet majd ebben a válságban, mint más szerencsésebb országok. És egy ilyen országnak az elitek reakciói is sokkal hangsúlyosabbak. Önmagában üdvözölhető is lehetne, hogy az elit kísérletet tesz arra, hogy elbeszélhető, illetve megbeszélhető legyen a válsághalmaz a cselekvés érdekében, ám a mostani „nemzeti csúcs” hamis alapokon nyugszik.

– Hogyan lehetne hiteles egy ilyen próbálkozás, miközben az elmúlt évek éppen az inkompetenciát mutatták meg? Legalábbis többen is ezt hangoztatják.
– A miniszterelnök és az egész kormány magatartása azt jelzi, hogy a 12 pont és a többi gondolat is hamis alapokra épül. Olyan értelmezési keretben és fogalomkészletben gondolják végig a folyamatokat, amelyek teljesen alkalmatlanok az elemi szintű elbeszélésre is. Így nem tudnak cselekedni sem. Nem várhatunk sokat ettől a „nemzeti csúcstól”, hiszen egyszerűen hamisak azok az alapok is, amelyekről elrugaszkodnának. Valóban kezelhetetlenné válhatnak a folyamatok, megmarad a kiszolgáltatottság.

– Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a válság közel egy éve az Egyesült Államokból indult ki. Demagóg kérdésnek tűnik: nem lehetséges, hogy egy családnak nincsen szüksége három autóra és 500 négyzetméteres házra? Elképzelhető, hogy mindennek ez az értékválság a gyökere?

– Ez az egyik legsúlyosabb eleme az egész válságnak. Amerikában a 300 milliós népességen belül van egy körülbelül 100 milliós felső középréteg, amelyik legalább háromszor akkora szinten fogyaszt, mint amire jogosultsága lenne a globális teljesítménye alapján. Itt is egy kettős struktúrát láthatunk.

– Ez egy eléggé érdekes felvetés…

– A nemzetállami szintű Amerika pontosan olyan kifosztott, mint a világ más részei. Jól láthattuk a Katrina hurrikán idején, hogy milliós tömegek élnek szinte afrikai szinten Amerikában. Emellett azonban ott él a globális Amerika is, amely történetesen geológiailag egybeesik az amerikai nemzettesttel, itt van a birodalom bázisa. Azért lehetséges amerikaiak millióinak a kifosztása egészen a nyomorig, hogy a már említett, jólétben élő 100 milliós réteg élhessen, virágozzon. Ez egy hatalmas piac, Kína is évi 300 milliárd dolláros külkereskedelmi többlethez jut emiatt. Ha ennek a bődületes fogyasztásnak bármi is megpróbálná az útját állni, az polgárháborús helyzetet teremtene.

– Vége a sokszor irigyelt „amerikai álomnak”?

– Az amerikai álom egyre inkább rémálommá válik. Ha a világ továbbra is ilyen instabil állapotban lesz, akkor ez a helyzet már nem lesz tartható, és a katasztrófa nemcsak az Egyesült Államokat, hanem az egész világot érintheti. Az ellenreakciók pedig pusztítóak lehetnek, hiszen ez a réteg amellett, hogy nagyon fel van szívatva az amerikai álom ígéretével, egyenesen úgy gondolja, hogy jár neki a korlátlan fogyasztás. És egyre agresszívabban reagál mindenre, ami korlátozni akarja. Úgy viselkednek, mint egy kisgyerek, akinek mindkét kezében ott a játék, és nem tudja felismerni, hogy valamelyiket le kell tennie, ha meg akarja szerezni a harmadikat. Vagy a csörgőt, vagy a gumikutyát, legyen az egyik egy 6 ezer köbcentis autó, vagy éppen egy 300 négyzetméteres, úszómedencés ház. Hogy vágyait kielégítse, akár a pusztításra is képes lenne. Mivel ez a társadalom azt szokta meg, hogy az igényeit bárhol és bármikor ki kell elégítenie mindenféle kontroll nélkül, nem nevezhető „szobatisztának”. Ez az állapot ott kezdődik, amikor az ember megtanulja a szükségleteinek térben és időben történő szabályozását. Ezt az amerikai társadalom nem sajátította el, sőt ennek ellenkezőjére nevelték. Az erőforrások egyre szűkösebb hatalma hamarosan fegyelmező tényező lesz, ennek pedig kikerülhetetlenül meglesznek a súlyos következményei. Ez egy-két évtized múlva bekövetkezhet, a kérdés csak az: felkészületlenül jön a káosz az amerikaikra és így az egész világra is, vagy addig beindul a „rászoktatás” mechanizmusa.

EZEK PEDIG AZ ELŐZMÉNYEK : JÚLIUS 29-31

Bogár: Egylépésnyire a végső pusztulás
A birodalom nem akar megoldást
2008. július 29. 20:26

Száz éve túl vagyunk már azon a ponton, amikor az emberiség még meghozhatta volna azokat a döntéseket, amelyek visszafordíthatják a végső pusztulás útjáról – állítja Bogár László a Magyar Nemzet Online-nak. A közgazdászprofesszor úgy véli, a globális birodalom nem hajlandó csökkenteni a kifosztás szivattyúinak teljesítményét, annak ellenére sem, hogy látja: a totális anarchia csak néhány évtizedre van. Interjúnk első része.

– Nem is olyan régen az egyik kormányközeli hetilap tett egy homályos utalást arra, hogy Ön összeesküvés-elméleteket gyárt mindenféle birodalmakról és ezzel összefüggésben Magyarország alávetettségéről is. Ezzel párhuzamosan – amióta a politikai, pénzügyi és egyéb függésekről beszél – megjelentek a vádak is, nem egyszer kísérletet téve arra, hogy Bogár Lászlót, illetve elméleteit nevetség tárgyává tegyék. Ha létezik, mire alapozza a birodalmi függőséget?
– Amióta hatalom és hatalmi viszonyok léteznek az emberi társadalmakban – legalább 10 ezer éve –, a hatalom érdekérvényesítést jelent. Annak az akaratnak a keresztülvitele, amelynek a lényege az én érdekeimnek az érvényesítése. Tehát amióta hatalmi rendszerekről beszélhetünk az emberi társadalmakban, teljesen természetes törekvés, hogy a hatalom igazi birtokosai magát a hatalomgyakorlás rendszerét, illetve azok lényegét is igyekeznek álcázni. Ennek oka: minél rejtettebb ez a hatalomgyakorlás, annál nehezebb szembeszállni vele, leleplezni, és annál könnyebb átvinni az érdekeket is. Hiszen ez a hatalom lényege: az, hogy az akaratot bizonyos személyek vagy csoportok átvigyék másokra, illetve tartósan gyakorolják másokon.

– Vagyis a rejtettség a hatékonyságot növeli.

– Mindenképpen így van. Mulatságos, ahogy a hatalom birtokosai és az őket kiszolgáló erők – jelen esetben a globális média –, igyekeznek az összeesküvés-elmélet vádjával nevetségessé tenni és megbélyegezni azokat, akik megpróbálják felfedni a valóságos világhatalmi viszonyokat. A hatalomnak logikus törekvése, hogy a lehetőségekhez képest homályban próbálja hagyni a hatalom gyakorlásának összefüggéseit. Ha az evolúciót vizsgáljuk, teljesen természetesnek kell vennünk, hogy az álcázás, vagyis a valóságos célok és a saját akarat elrejtése az állatvilágban is rendkívül mélyen gyökerező folyamat. A leopárd nyilván nem tájékoztatja a gazellát arról, hogy zsákmányként el akarja ejteni, de ezt azért vitassák meg demokratikusan, nyílt eszmecsere formájában. A leopárd „aljas módon” mindent megtesz annak érdekében, hogy álcázza magát, és lesből támadjon. Tehát nem is az emberi társadalmakról van szó, hanem a saját akaratunk érvényesítéséről mások felett – evolúciós értelemben.

A biokémiai kutatások szerint ez még az élet mikroszintjein is igaz. Vagyis a testünket támadó vírusok, baktériumok, gombák és maga a ráksejt burjánzása is egy biokémiai krimi, ahol minden támadó igyekszik a saját érdekérvényesítése érdekében álcázni magát és a támadást, ezzel elaltatni az élőlény immunrendszerét. Tehát e szintek – vagyis a társadalomszerveződések – az élet makroszerveződési szintje, illetve az élet mikroszerkezeti szintjének ezen három példája azt látszik bizonyítani: minden hatalomnak, érdekérvényesítési törekvésnek teljesen természetes velejárója, kísérőjelensége és jellemzője, hogy álcázni igyekszik céljait és az azokhoz vezető folyamatokat. Így van ez a mai világban is, csak világhatalmi méretekben, vagyis globális, illetve lokális szinten is. Magyarország is egy lokalitásnak számít a globális társadalomszerveződési rendszerben. Újra le kell szögezni: természetesnek kell tekintenünk, hogy minden hatalomgyakorlási forma és a hatalom gyakorlását véghezvivő szereplők mindent megtesznek azért, hogy tevékenyüket, céljaikat a homályban tartsák. Így nehezebben leplezhetők le, sokkal nehezebb ellenük lázadni, vagyis az ellentétes akaratképzés és annak érvényesítése sokkal nehezebb velük szemben, ha nehezen átlátható vagy láthatatlan, vagyis a rejtett dimenziókban érvényesül.

– Az a hatalomgyakorlási recept, amely általában meghatározza az emberi világoknak egy bizonyos szegmensét, mindig megpróbál dezinformatív fogalomkészletet létrehozni. Ha az előző, a bukott szovjet birodalomtól való függést, a magát szocializmusnak, kommunizmusnak nevező társadalomszerveződési modellt vizsgáljuk, láthatjuk, ott megbonthatatlan szovjet–magyar barátság volt a rendszer abszolút kétségbevonhatatlan alapja. Egy ideig a szó szoros értelmében a fejével játszott, aki ezt kétségbe merte vonni. Egészen 1989-ig kockázatos volt más véleményen lenni. Vagyis van egy érinthetetlen, hamis metafogalom, ami körülírja a rendszer lényegét, és persze emögött, alatta, felette, a rejtett terekben zajlik a valódi hatalomgyakorlás. Csupán egy birodalomváltás történt, igaz, ez legalább húsz éven át zajlott. A 70-es években kezdődött az eladósodással, és emlékezzünk arra is: 1988 tavaszán a társasági törvényben a régi rendszer parlamentje bevezeti a kapitalizmust. Az 1988-as V. törvény arról szólt: bármekkora tőkével lehetővé válik belföldi és külföldi magán- és jogi személyek által tőkés társaságok alapítása. Mi ez, ha nem a kapitalizmus bevezetése?

E hosszú folyamat során Magyarországot áttolták a keleti globalizációs szovjet birodalomból a nyugati globalizáció birodalmába. Amikor a folyamat minden fontosabb hatalmi eleme lejátszódott, csak akkor került sor arra a látványtechnikai tűzijátékra, amit az avatatlanok azóta is mint rendszerváltást emlegetnek. Az új hatalom megnehezíti azok dolgát, akik megpróbálnák a rejtett dimenziókat feltárni. Ma ez már lényegesen nehezebb, mert ez az új konstrukció nem a földrajzi térben szerveződik. A török birodalomról lehetett tudni, hol helyezkedik el: Isztambulban van a székhelye egy szultánnal. Megvoltak a földrajzi térben is látható kontúrok. Volt egy olyan látható szerkezet, amely világossá tette, hogy miről is van szó. Az új birodalom azonban bonyolult, a szimbolikus hatalmi térben szerveződik.

– Ezek szerint ez az új hatalmi erőtér a médiabirodalmak, nemzetközi pénzintézetek, az ezekhez kapcsolódó, évtizedekben mérhető hitelfüggés és hatalmas tőkés társaságok összessége.
– Pontosan erről van szó. Ma már sokkal nehezebb egységes keretbe foglalni azoknak a hatalmi intézményeknek a bonyolult interakcióit, globális együttműködési rendszerét, amely a birodalmat alkotják. Ha ennek legfőbb hatalmi intézményi szintjeit próbáljuk megfogalmazni, akkor döntően erről a három szintről van szó. E három mozzanat logikailag is összekapcsolódik. Megmutatja a birodalom nyers lényegét, az erőforrás koncentrációit és annak elszívási mechanizmusait. Történelmi tény: minden birodalom a periféria felől a központba szivattyúzza az erőforrásokat annak érdekében, hogy eltartson egy olyan elitet, amely az egész szerkezet hosszú távú fennmaradását szolgálja. Minden létező leginkább létezni akar, és a birodalom is örökké fenn akar maradni, amit hirdet is magáról. Ez viszont nagyon sok pénzbe – és ahogy haladunk előre, egyre többe – kerül, emiatt egyre több erőforrást kell összpontosítani ahhoz, hogy egy világméretű hatalomgyakorlást biztosítani lehessen. Ezt az erőforrás-szivattyú szerepet tölti be a multi- vagy transznacionális vállalat. Ezek vállalkozásoknak álcázzák magukat, ám valójában hatalmi intézmények. Az alapvető céljuk nem más, mint hogy világméretű, egységes és összecsiszolt hálózattá váljanak és működtessék ezeket a gigantikus erőforrás-szivattyúkat. Annak érdekében, hogy a tevékenységük minél koordináltabb legyen, megjelenik a második hatalmi szint is, vagyis azoknak a világméretű intézményeknek az együttese – valutaalap, Világbank, WTO, hitelminősítő intézetek, auditáló cégek –, amely egységes keretbe foglalja ennek az erőforrás-szivattyúnak a működését. Kialakítja az elveket, világméretű parancsokat – dereguláció, privatizáció, liberalizáció –, amelyeket a lokalitásnak, ha nem akarnak konfliktust, be is kell tartaniuk. Megfogalmazzák a birodalom alkotmányát, jogrendjét, és a fegyelmező hatalmak által ezt be is tartatják.

A világméretű média pedig a birodalmi gondolkodás logikáját alakítja ki. A létrejött tudatbefolyásoló szisztéma megpróbálja az emberi gondolkodást az egész világon azon fogalmak mentén szervezni, amelyek csak a birodalmat megerősítő gondolatmeneteket segítik, és igyekeznek a perifériára szorítani – lehetőség szerint megsemmisíteni, kigúnyolni, betiltani – minden olyan gondolati konstrukciót, amelyik szembemenne a birodalmi törekvésekkel.

– A rendszer olajozott működéséhez a különböző országoknak szükségük van kiszolgálószemélyzetre is. Korábbi szavaival élve, „azt a lényeget, ami talán úgy foglalható össze, hogy mindaz, amiről azt hazudjuk, hogy demokrácia, jogállam és piacgazdaság, vagyis a rendszerváltás rendszere, az a globális hatalomgazdaság lokális diktatúrája kollaboráns helyi elitek által üzemeltetve”. Kik ezek az elitek? És az is látszik: az egész konstrukcióból maga az ember, az emberi értékek, a humánum, illetve az élet igenlése hiányzik.
– Minél nagyobb egy birodalom – és itt világbirodalomról van szó –, annál nagyobb a kényszer arra, hogy a lokalitás azonos globális elvek szerint működjön magával a globalitással: egységes legyen a fogalomértelmezés, illetve minden lokalitásban hatalmas szükség van arra is, hogy az ottani elitek élére álljanak a globális birodalom érdekérvényesítési törekvéseinek. A birodalmak minden lokalitásban kiépítik a saját közvetítő társadalmukat, így ezek az elitek sokkal inkább a globalitás társadalmát jelenítik meg helyi szinten, mintsem a lokalitás társadalmát a globalitástérben. A birodalom is azt várja el, hogy a közvetítő elemek az ő érdekeit közvetítsék a lokalitások felé, de bizonyos értelemben a főhatalom is természetesnek tekinti, hogy ezeknek az eliteknek meg kell jelenítenie azt is, mi történik alattuk. Nem azért, mert a birodalom meg akarja ismerni az alárendelt társadalmakat – ennek sokkal inkább preventív okai vannak. Elébe akar menni a lázadásoknak. Minden hatalmi tényező tudja: ha folyamatosan erőforrásokat szív el a perifériáról, akkor ezzel folyamatosan újratermelési válságokat idéz elő, ezért is következik be egy idő után maga az összeomlás is, hiszen nem veszik figyelembe a perifériák lázadási potenciálját. Így azok valóban fel is lázadnak, ami egy permanens polgárháborúba torkollik.

Az elszegényedés és kifosztás olyan öko-, szocio-, kulturális katasztrófák sorozatát hozza létre, ami szétveri a birodalom egész szerkezeti rendszerét. Vagyis bizonyos értelemben a kifosztás urai is kíváncsiak arra, hogy mi történik a végeken azért, hogy a képződő lázadási potenciálok ellenszerét megtalálják. Kétségételen: ezek az elitek döntően és alapvetően kollaboránsok, de kell, hogy rendelkezzenek egy olyan közvetítő szereppel is, amelyek a lokalitások stratégiai érdekeit is képesek megfogalmazni. S különösen feltűnő, hogy Magyarország elitjei a térségben is messze a leginkább kollaboránsok.

– „Amit optikai csalódásként magyar gazdaságnak látunk, az nem egyéb, mint körülbelül két tucat multinacionális globális vállalat lokális telephelyeinek hálózata”, hogy ismét idézzük korábbi szavait. David Korten a Tőkés társaságok világuralma című könyvében alapos részletességgel fejtegeti e társaságok kialakulásának körülményeit, valamint azt, miképpen is veszik át az irányítást az élet különböző struktúrái felett. Valósággá válhatott a világuralom? Hol vannak a kis- és közepes vállalakozások, amelyek a jelenlegi kormány alatt egyébként szinte hátrányos megkülönböztetésben részesülnek, nem kapnak lehetőséget, ugyanakkor az idetelepülő nagy cégek milliárdos állami támogatásban részesülnek, ami úgy tűnik, nem is áll arányban az általuk teremtett munkahelyek számával.

– Mária Terézia mondta, hogy „etetni is kell a birkát ahhoz, ha nyírni is akarjuk, jó urak”, ami nagyon bölcsen fejezi ki a felelősen gondolkodó birodalom belső logikáját. Vagyis hogy tartósan, lázadásoktól és permanens polgárháborúktól mentesen lehessen üzemeltetni a birodalmi erőforrás- szivattyúkat, arra van szükség, hogy a központ ismerje, és bizonyos keretek között tartsa tiszteletben a lokalitások elemi újratermelési igényeit. Minden emberi közösségnek van egy elemi újratermelési szintje, első a fiziológiai. Ebben az értelemben is van egy létminimum, ám ez csak a vegetáláshoz elég, „többet kell adni, ha többet akarunk”: a komplex egészséget kell figyelembe venni. És itt nem csupán a közvetlen fizikai aspektus a lényeges – vagyis a betegség hiánya vagy annak viszonylagos alacsony előfordulása –, hanem a testi-lelki egészségnek egy folyamatosan emelkedő és kiteljesedő szintjéről van szó. Ami horribile dictu, akár a birodalmi tőketulajdonosoknak is kedvező lehet, hiszen egy jobb minőségű „birkanyáj” jobb minőségű és több gyapjút is ad. Vagyis van egy alapvető újratermelődési igény, ami részben fiziológiai, majd az ezen túlmutató szint, ami egyre jobb, egyre emberségesebb életkörülményeket, viszonyokat és minőséget jelent. Persze szó van a demográfiai újratermelődésről is, hiszen nemcsak az éppen most élő generációnak kell egyre kedvezőbb, emberségesebb életviszonyok között élnie, hanem létre kell hozni az újabb generációkat is, emellett meg kell teremteni azokat a feltételeket is, amelyek számukra is folyamatosan emelkedő emberi jólétet jelenthetnek majd. Ennek pedig erőforrásigénye van. Mindebből követezik: van egy minimális erőforrásigénye annak, hogy a lokalitás akár csak nullszinten is – az egyszerű újratermelés szintjén – fenntartsa magát, de minden emberi közösség bővülni szeretne, egyre jobb életminőséget elérve.

Ott folyik a harc, hogy a birodalom egyáltalán figyelembe veszi-e, érdekli-e, hogy az adott társadalomnak milyen szintű az erőforrásigénye az újratermelődéshez. És kérdés az is: hajlandó-e a saját erőforrás-elszívó tevékenységét bizonyos keretek között tartani. Az a probléma az elmúlt húsz évben, hogy ez a kompromisszumkészség elemi szinten sem létezik. Van egy ellentmondást nem tűrő diktátum, ennek megfelelően pedig kitermelődtek a szinte száz százalékig a birodalmat kiszolgáló elitek, amelyek ezt nem csak hogy kiszolgálják, ám bizonyos értelemben még elébe is mennek a kívánságoknak. Kitalálják a birodalom gondolatait. A lokalitás saját gazdaságát magyar kis- és középvállalkozásokat is kifosztandó páriáknak tekintik. Miközben ezek a vállalatok adnak munkát a foglalkoztatottak nagy részének, a profit döntő többsége azoké a multiké, akik csupán a töredékét foglalkoztatják az embereknek. A multik kapják a kedvezményeket és a támogatásokat, a magyar kkv-k meg az „agyonadóztatást”.

– Ez milyen irányba tolja a magyar társadalom lehetőségeit?

– Jelenleg ott tartunk, hogy a magyar társadalom a legelemibb fiziológiai újratermelődésének a minimumát sem képes biztosítani, inkább folyamatos és masszív hanyatlás tapasztalható a népesedésben, az egészségben is. Emellett a szimbolikus szerkezetekben is megfigyelhető a roncsolódás: azokban a szellemi, lelki, erkölcsi zónákban, amelyek nélkül nincsen ép emberi társadalom, és ha ezek az erők sérülnek, az összeomlás fenyeget. A birodalom láthatóan nem kíváncsi arra, hogy a magyar társadalom hogyan reprodukálja önmagát. Van egy elképzelése arról, hogy mennyi erőforrást kell kiszivattyúzna, és teljesen függetlenül attól, hogy ennek milyen katasztrófasorozat az ára, ezt minden körülmények között véghez is viszi.

Bibó István szavaival élve: folyamatosan végbemegy egy negatív kiválasztódás az eliteken belül is, olyan elitek – személy szerint és csoportokat illetően is – jutnak a döntés meghozásának közelébe, befolyásolását lehetővé tevő helyzetbe, akik sem tudásban, sem erkölcsi javakban nem bővelkednek. Nem is ismerik fel a súlyos problémákat, vagy ha látják is, cinikusan, gátlástalanul túlteszik magukat rajta. Nem érdekli őket a következmény. Magyarországon azért van az elmúlt húsz év időszakában valójában egy potenciálisan, folyamatosan növekvő polgárháborús veszély, mert láthatólag szinte semmilyen normális kommunikáció nincsen a globális, illetve a lokális elitek között és a magyar társadalom között sem. Minden normális embert nyomaszt az egyre nagyobb feszültség, az erkölcsök szétmállása, a növekvő kriminalizálódás, az egyre több borzalmas történés. Ezek összefüggő esetek, és mindenkit iszonyattal töltenek el. Az a baj, hogy mivel az egész rendszer hazugságra épül, szigorúan tilos a nevén nevezni a dolgokat, ennek következtében nem kibeszélhető a lényeg, viszont ha ez nincs meg, akkor nem lehet el- és megbeszélni, ez viszont kizárja a cselekvést is.

Bogár: A „csupasz szikláig” meztelenítették a magyarokat

Megbukott a világkapitalizmus rendszere? • Végzetes erőforrás-pazarlás a világban
2008. július 30. 18:27

A multinacionális vállalatok valójában a birodalmi erőszak intézményei, amelyeket a térségben egyedülállóan komprádor magyar elitek szolgálnak ki – fogalmazott Bogár László a Magyar Nemzet Online-nak. Szerinte a főhatalom urai anélkül fosztják le a lokalitások erőforrásait, hogy figyelembe vennék azok újratermelődési igényeit. Az élelmiszerár-robbanással a vészjósló jövő üzen a mába, emellett olyan mértéken éljük fel a lét talapzatait, hogy néhány évtized, és a totális folytathatatlanságba kerül az emberiség. A világ vezető politikusai alkalmatlanok a válság kezelésére – állítja Bogár. Interjúnk második része.

– Működik-e ma Magyarország?
– Egy országot mindig üzemeltetni kell, ennek pedig komoly erőforrásigénye van. Működtetni kell a nagy infrastrukturális rendszereket, és lehetővé kell tenni azt is, hogy az emberek legalább a legalapvetőbb ellátási formákhoz, javakhoz hozzájussanak. Minden közösségnek meg kell teremtenie azt a rendszert, amely világossá teszi: az adott körülmények között ennek a szisztémának a működtetéséhez a különböző szereplők milyen mértékben járuljanak hozzá. A hatalmas feszültség abból adódik, hogy a birodalmi erőforrás-szivattyúk csak lefosztják, használják az erőtereket, de nem, vagy csak szimbolikus módon járulnak hozzá a rendszer működtetéséhez.

– Kimondható, hogy a hatalmas globális cégek szűkmarkúan bánnak a „birkanyájjal”?

– Persze, egyértelmű, hogy az államháztartás, illetve a családi háztartások deficitje is abból adódik, hogy leadják a teljesítményüket, ám ennek ellenértékét nem kapják meg. Ennek oka, hogy a teljesítményük jelentős részét ingyen használja a globális birodalom. Vagyis nemhogy felemelkedést nem jelentenek a magyar társadalom számára, hanem láthatólag növekvő deficitet termelnek. Ez megjelenik az állam, de a mikroháztartások szintjén is. Itt is egyre látványosabban.

– Egyre nagyobb a családok, háztartások eladósodottsága is.

– Igen, és az elemi üzemeltetéshez, nem pedig a hedonizáláshoz, a luxuscikkek fogyasztásához veszik fel az egyre jelentősebb hiteleket. A deficit és az eladósodás nemcsak anyagi értelemben jelenik meg, hanem a már említett szimbolikus javakban is, amelyek egyre jobban roncsolódnak. Vagyis anyagi és szimbolikus javakban is egyre nagyobb deficit áll elő. A helyzetet súlyosbítja, hogy öngerjesztő és egymásba kapcsolódó a folyamat. Nem lehet úgy megoldani a problémát, hogy növelje a társadalom a teljesítményét, hiszen fiziológiai szinten a „csupasz szikláig” le van meztelenítve: a nettó 60-70 ezer forintból nem lehet az alapvető életszükségletek minimális kielégítése után művelődni, tanulni, beruházni a tudástőkébe. Ha emellett képes is lenne valóban több erőforrást termelni, azt is elszívná előle a kifosztó gépezet. Részben ezért létezik a feketegazdaság is. Ez a magyar társadalom immunreakciója erre a folyamatra. Megpróbálja a láthatóság világából kimenteni a lehető legtöbb teljesítményét. Ez lehet, hogy rövid távon minimális esélyt jelent számára ahhoz, hogy megoldja a hétköznapi problémáit, ennek viszont az a következménye, hogy ezeket az erőforrásokat a közösségi szükségletek elől veszi el. Tehát valójában ő maga dönti romba a nemzetállamot, amelynek felelős elitje adott keretek között megpróbálja megértetni a birodalommal: át kell állítani az erőforrás-szivattyúkat annak érdekében, hogy a totális válság elkerülhető legyen.

– Ez a birodalmi struktúra képes lehet arra, hogy a jelenlegitől eltérően viszonyuljon az erőforrásgazda társadalmakhoz?

– Valószínűleg hiába magyarázná bárki is a globalitás urainak, hogy kevesebb erőforrást szívjanak el a jelenleginél, mert az emberiség rohamos gyorsasággal lép be abba a végzetes folyamatba, ahol a kapitalizmust az elmúlt kétszáz évben megalapozó erőforrások – hiszen a kapitalizmus döntően a fosszilis energiaforrásokkal való rablógazdálkodást jelenti – fogynak. Ez a korszak a végéhez közeledik. Még nincs vége, de az emberiség rövidesen belép a végfázisba. Vagy pedig megpróbál olyan hatalmi viszonyokat létrehozni, amelyek ellenőrzött keretek között tartják azt az elkövetkező korszakot, amikor végleg kimerülnek az erőforrások. Mindezt annak érdekében, hogy ne a totális anarchiába sodródjon az emberi társadalom. A következő két évtizedben már ez a folyamat zajlik majd.

Az a lehetőség is fennáll, hogy az emberi civilizáció nem képes erre: akkor teljes sebességgel rohanunk neki a lét falának, és néhány év alatt süllyed az emberi létezés az eddig elképzelni sem tudott anarchiába. A rendszer urai talán erre hivatkozva mondanák azt, hogy nincsen lehetőségük csökkenteni az erőforrás-koncentrációt, és még igazuk is lehetne akkor, ha a lokalitások érzékelnék, hogy az elszívott erőforrásokból tényleg épül egy új világkoordinációs mechanizmus, amely adott esetben megmentheti – Magyarországot is – a teljes anarchia létpusztító hatásaitól. Nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy valamiféle tanakodás zajlik a világhatalmi rendszerekben minderről, de ennek nem sok jelét látom. Ami biztos: ha folyik is ilyen tanácskozás, azt nem lehet mindenki mást kizárva véghezvinni.

– Mi a véleménye a forint utóbbi időkben tapasztalható erősödéséről?
– A fő ok az, hogy 1989–90-ben a térség országainak valutáit brutálisan alulértékeltté tették a komplett kifosztás érdekében. Most viszont már, miután mindent, amit lefoszthattak, le is fosztották, megváltozott a stratégiai érdekük. Most már azt kell gátolni, hogy a térség országainak exportpotenciálja tovább növekedjen, és ezért hagyják, hogy történelmileg „normálszintre” menjen vissza az árfolyam. A másik speciális magyar ok, hogy irreálisan és kiugróan magas a magyar állami forintkötvények kamata, ezért hatalmas a kereslet a forint iránt, ami felviszi az árfolyamot. És persze jelen van a spekulációs „buborék” is, amit nyilván majd akkor és úgy fognak „kipukkasztani”, amikor az számukra a maximális újabb lefosztást teszi lehetővé.

– Rendkívül turbulens időszakban vagyunk az élelmiszerárak emelkedésének tekintetében is. Ársokkok egész garmadája van mögöttünk, és ugye a világgazdasági folyamatok „begyűrűznek” Magyarországra is. Tudjuk, hogy mennyien éheznek szerte a világon, több mint egymilliárd embernek nem jut tiszta ivóvíz sem. Ennek ellenére iszonyatos a pazarlás a nyugati világ részéről: elég csak arra gondolni, britek évente négymillió tonna élelmiszert dobnak a kukába, és nem romlott, használhatatlan élelmiszerről van szó. Értékválságban van az úgynevezett nyugatias világ?

– Ez is egyik jelzése annak, hogy a közgazdaságtan elmúlt kétszáz évben kialakult egyik kulcsfogalma – a homo ökonomikusz – feltételezi, hogy kialakult a gazdaságilag racionálisan dönteni képes ember, és hogy a tőkés gazdaság és a piaci viszonyok között a lehető leggazdaságosabban használja fel az erőforrásokat. Az Egyesült Államokban évente szemétbe kerülő és nem is feltétlenül megromlott – megvettem, de kiderült, nincs rá szükségem – élelmiszernek a mennyisége körülbelül 100 milliárd dollár értékű. Miközben a világon az éhínség és az alultápláltság megszüntetéséhez évente 60 milliárd dollárra lenne szükség. Nemhogy ésszerűség nincsen, hanem egészen szélsőséges, az abszurditásig menő ésszerűtlenséggel állunk szemben. Ennél pazarlóbban felhasználni az emberiség erőforrásait nem is lehetne. És ez csak a jéghegy csúcsa.

Szembe kell nézni azzal, hogy a világkapitalizmus rendszere és az utóbbi időszak globális szakasza nemcsak hogy nem hozta létre a világon létező erőforrások ésszerű, emberséges felhasználási formáját, hanem szinte leírhatatlan irracionalitást eredményezett. Olyan szélsőséges brutalitással uzsorázzuk ki az évmilliárdok óta létező, az emberiséget megtartó alapfeltételeket – minden kultúra négy alapvető őselemet ismert: a föld, a levegő, a víz és a tűz –, amelynek beláthatatlanok a következményei. A negyedik őselemmel katasztrofálisan pusztítjuk a földet, hiszen elégetjük a fosszilis energiaforrásokat. Az emberiség buldózerrel megy almát szedni, holott kevésbé brutálisan is hozzá lehetne jutni a gyümölcshöz. Egyre jobban jelentkeznek e pusztításnak a vészjósló következményei is.

Olyan mértékben éljük fel a legalapvetőbb léttalapzatokat, hogy akár néhány évtizeden belül a totális folytathatatlanság állapotába kerül az emberiség. Az élelmiszer a föld, víz és a levegő nélkül elképzelhetetlen. Egyre inkább kiderül, hogy földet nem lehet teremteni, a termőföld csak fogy, tönkremegy, erodál. Csak Magyarországon egymegyényi termőföld „tűnt el”. A vízért jelenleg is háborúk folynak, a kiotói egyezmény pedig jelzi, hogy a tiszta levegőért is megindult a küzdelem. Minden ésszerűen gondolkodó lokalitás rendkívül nagy becsben kell, hogy tartsa ezeket a kincseket, hiszen az előttünk álló évszázadban az emberiség rendkívül kritikus ponton halad keresztül, és nem biztos, hogy túléli a folyamatokat. Az élelmiszerár- és az olajáremelésben a vészjósló jövő üzen a mába.

– Ön szerint számtalan csatornán keresztül üzen a természet az emberiségnek, mégis mintha a döntéshozók tétlenül ülnének. Holott nehezen tudjuk elképzelni, hogy ne érzékelnék a problémákat. Ennek ellenére a kiotói jegyzőkönyv mintha becsődölt volna, és a legutóbbi G8-találkozón a méregdrága vacsora közepette is csak arról állapodtak meg a hatalmak, hogy mi lenne kívánatos két-három évtized múlva. Plusz ültettek néhány fát is. Kiüresedtek ezek a fórumok?
– Fontos megjegyezni, hogy nem a politikusok a főszereplők. Ez csak a látszat, ők az uralmi szintet jelenítik meg. A hatalom és az uralom nem egy dolog. Például a hatalom a Wall Street, az uralom pedig a Fehér Ház. Az uralmi szféra nem más, mint egy olyan professzionális értelmiségiekből álló rendszer, amelyik végrehajtja azt, amit a valóságos hatalmi tényezők – tehát az erőforrások tényleges birtoklói – számukra kötelezővé tesznek. A kérdés, hogy az uralmi szférának, amelynek persze van relatív önállósága is, mekkora a felelőssége. Láthatólag sem megfelelő tudásuk, sem megfelelő erkölcsi tartásuk nincs ahhoz, hogy a problémákat felismerjék, illetve kezeljék. Úgy tűnik, mind a két alapvető jószág – az ész és erény – hiányzik a világ vezető hatalmainak vezetőiből. Kérdés, hogy ez egyértelmű tükröződése-e a cinikus hatalomnak, vagy egy diszfunkcionális jelenség, amikor is a hatalom már szeretne kiutat találni ebből a helyzetből, csak éppen annyira rontottak az uralmi elitek, hogy nem képes megfelelő személyeket találni. Ezt nehéz eldönteni, ám elképzelhető, hogy az igazi világhatalmi aktorok látják ezt a végpusztulást, csak lehet, hogy úgy gondolják, most már „mindegy, elkéstünk”. És nem zárható ki, hogy messze túl vagyunk azon a kritikus ponton, ahonnan vissza lehet fordulni a végső összeomlás elől.

– Mikor lett volna elkerülhető?

– Talán az első világháború előtt kellett volna megtenni azokat a lépéseket, amelyekről azt hisszük, hogy „még most sem késő”. Pedig nagy valószínűséggel – ne legyen igazam – ezen már régen túl vagyunk.

Holokauszt és antiszemitizmus

“A világcsalás korában az igazság kimondása forradalmi tett.” George Orwell

Egyenes beszéd

Napjainkban, mikor a magyarság — de talán az egész jóakaratú emberiség – jövőjét nézve sötét fellegek borítják a horizontot és az alagút végét sejtető fény legtöbbször csak a szembe jövő vonatot jelenti, elkerülhetetlen az egyenes beszéd.

A tudatos taktikázásból vagy félelemből történő mellébeszélésnek egyszer és mindenkorra véget kell vetni, ha mint nép, és kultúrközösség továbbra is élni, létezni akarunk.Ki kell mondani végre az igazságot – méghozzá a teljes igazságot — minden fórumon, mert csak az igazság tehet bennünket újra szabaddá.

Marschalkó Lajos, a nagy magyar vátesz ezt úgy fogalmazta meg annak idején, hogy “a világhódítók hatalmát csak az igazság kimondásával törhetjük meg”, és ezen irányelv szerint küzdött mindhalálig. A világhódítóknak még soha a történelem folyamán nem volt nagyobb hatalmuk, mint napjainkban.

Betegek vagyunk. Beteg az egész világ. Sőt néha már az az érzésünk, hogy az egész világot egy gyógyíthatatlan elmebetegség, a filoszemitizmus kerítette hatalmába.

A beteg gyógyulásának első számú feltétele, hogy pontos diagnózist készítsünk a betegség okáról, mert csak ennek ismeretében tudjuk eldönteni, hogy mi az a gyógymód, amely végül sikerre vezethet.
Úgy szoktattak – vagy idomítottak – bennünket,

hogy bizonyos gondolatokat nem tudunk meghallani, és érzelmek segítségével próbáljuk elutasítani, hogy ezek a gondolatok tudatunkba egyáltalán beférkőzzenek.

Nem az alapján ítéljük meg a gondolatokat, hogy helyes vagy nem helyes, hogy igaz vagy nem igaz, hanem, hogy megfelelnek-e, tehát, hogy politikailag korrektek-e vagy sem.

Létezik egy tabu, amelyet évtizedek, sőt talán már egy évszázada belénk ültettek, nevezetesen, hogy bizonyos témákat nem akarunk tárgyszerűen tudomásul venni.

Olyan témákat, ahol a zsidóságról van szó. A zsidóság, a zsidó témakörét tudatunkban valahogy a gondolatrendőrség keríti be, veszi körül. Nem szabad, hogy tényszerűen elgondolkozzunk erről a témáról. De mi most a továbbiakban mégis elgondolkozunk a zsidókról. A zsidókról és a hozzánk való viszonyukról és megfordítva. És az, ami ebből következik, olyan borzalmas egy normális, egyszerű polgár számára, hogy hajlamos rögtön felállni, és ordítva elszaladni.

Az úgynevezett holocaust témájáról szintén beszélni kell. A holocaustról, mint a zsidóság politikai fegyveréről. Már csak ennek a kimondása is heves reakciókat vált ki, mégis fontos, hogy végre világosságot teremtsünk ebben a témában is és ezáltal újra odáig jussunk, hogy a gondolatokat a tulajdonképpeni értékük alapján ítéljük meg, tehát, hogy helyes vagy nem helyes, igaz vagy nem igaz.

A revizionista történészek szerint a holocaust-vallás a világtörténelem legnagyobb hazugságára épül és hogy a zsidó nép tervszerű kiirtásának vádja — ahogy azt a hivatalos verzióból ismerjük — nem más, mint kitaláció.
A fő fegyvert, a fő stratégiát a jelenlegi zsidó uralomhoz

az szolgáltatja, hogy a II. világháború folyamán 6 millió zsidót kiirtottak. Persze ezzel kapcsolatban kizsákmányolásról is beszélhetünk, hogy ezzel a hazugsággal pénzt zsarolnak ki belőlünk, ami igaz is, de ennek teljesen alárendelt jelentősége van. Elsősorban arról van szó, hogy a szellemiségünket akarják elpusztítani.

És ez olyan borzasztónak hangzik egy normális polgár fülének, aki ezzel a témával nem foglalkozott, hogy talán már most eldobja az újságot.

Azonban ezzel csak saját maga elől bújik el. Fél, bár érzi, hogy ezek a gondolatok igazak lehetnek, mégsem akar róluk elgondolkozni.

A gyengeségünk abból áll, hogy a zsidókról nem tudunk olyan rosszat feltételezni, ahogy a zsidóság a történelem folyamán, de főleg a 20. században, ellenünk, az összes nem-zsidó népek ellen, de főleg az európai népek ellen cselekedett. Ezeket a gondolatokat meg kell vizsgálni, mindenekelőtt megengedni a vizsgálatát annak, hogy amit most leírtam, annak van-e komoly háttere.

Fel kell tenni továbbá a kérdést:: hogyan lehetséges, hogy egy ókori nép eljut a jelenbe és ilyen módon hívja fel magára a figyelmet és ezáltal egy komoly problémává változott? Hogyan lehetséges, hogy ez a nép egy létező hatalom, egy világhatalom?

Mivel lehet magyarázni, hogy a zsidók az összes más népek között szétszórva ilyen hatalomra tehettek szert több mint 3000 év után, és manapság ilyen jelentőséggel rendelkeznek? Az ókor minden más népe eltűnt, elbukott, az asszírok, a babiloniak, a perzsák, az egyiptomiak, a görögök, a rómaiak.

Mind elfújta a történelem szele, csak ez az egyetlen, Jehova által kiválasztott nép van ma itt és nemcsak, hogy itt van, hanem uralja a világot. A pénzen, a médiákon keresztül, és egy ellenséget alkot minden államban. Egy belső ellenséget.

És nem létezik nagyobb veszély és az ember nem lehet nagyobb veszélynek kitéve, mint ha egy létező, valóban jelen lévő hatalmas ellenséget a saját országában, mint olyat, nem ismer fel és nem nevez meg.

==Mivel akkor ennek az ellenségnek megvan a lehetősége, hogy csendben megvalósítsa terveit és ezen a módon az összes népet leigázza.==

Hamis bűntudattal megterhelve, vakok vagyunk meglátni a kést, amit a zsidó kezében tart, hogy a hátunkba szúrja, miközben keblünkre öleljük.
És az antiszemitizmusról is beszélnünk kell.

A zsidóság által a köztudatba ültetett és manapság szinte halálos ítéletnek számító szavak, mint az “antiszemitizmus” vagy “rasszizmus” csak akkor hatásosak, ha kiváltják a jól ismert védekezési reflexeket. “Nem vagyok antiszemita, mivel….”

Sajnos ez a viselkedési mód mind a mai napig, mint valami beteges beidegződés még a zsidóság mesterkedéseit felismerő és az ellen nyíltan fellépő legbátrabb kritikusokra is jellemző.

Mi történik azonban, ha a vád tagadása helyett inkább azután érdeklődünk, hogy mi az oka annak, hogy a zsidókat zsidóságuk miatt gyűlölik? Több mint 3000 éve a zsidók mindenhol, ahol csoportosan megjelentek, gúnynak, csúfolódásnak és üldözésnek voltak kitéve.
Véletlen vagy szükségszerűség?

Ebből a perspektívából nézve az “antiszemitizmust” nem lehet többé, mint a zsidógyűlölő szellemi elfajzásának kifejezését értelmezni.

Naponta tapasztaljuk, hogy mindig csak antiszemitizmusról beszélnek és mindenki rátámad azokra, akiket antiszemitának nyilvánítanak. Az ember azonban soha sem kérdezi meg, hogy mi az oka az antiszemitizmusnak.

Minden okunk megvan rá, hogy megkérdezzük: ha létezik antiszemitizmus – tehát zsidóellenesség – és ez olyan jelentőségű, hogy egy ENSZ nyilatkozatot is terveznek készíteni ellene, akkor mi az oka, hogy ez a jelenség létezik?

A zsidók mindenkit elítélnek, akit ők antiszemitának nyilvánítanak, de minden kérdést az antiszemitizmus okának irányában már rögtön mint égbekiáltó bűnt üldöznek, kisebbség elleni izgatásnak, lázításnak nyilvánítanak.

De nem csak a zsidók, hanem az általuk Lenin-féle hasznos hülyéknek használt nem-zsidó társutasok is, akik segítenek legyártani azt a kötelet, amivel végül őket is felakasztják. A boldog rabszolgák a szabadság legádázabb ellenségei.

Minden párbeszédben, minden eszmecserében, minden vitában, politikai, világnézeti és kulturális területen van egy tabu, amely úgy hat, mint egy ki nem mondott feltétel. Csak akkor szabad érveket érvényre juttatni, kinyilvánítanunk, ha hallgatólagosan abból a feltételből indulunk ki, hogy a zsidóság, a zsidók világszerte, mindig az áldozatok népe volt, mindig igazuk volt és mindig ok nélkül üldözték őket.

Nem Adolf Hitler, hanem a cionista Bernard Lazare, – aki a 19. század végén Párizsban tevékenykedett, – fogalmazta meg a döntő szempontot a zsidókérdéssel kapcsolatos vitában.

Ezt írta: “Ha az ellenségeskedés és utálat a zsidókkal szemben csak egy országban és csak egy bizonyos időben történt volna, könnyű lenne ezt a haragot megokolni, ennek a haragnak az okait kideríteni.

De ellenkezőleg, ez a faj a kezdetek óta minden nép gyűlöletének a célpontja volt, amelyek között élt. Mivel a zsidók ellenségei a legkülönbözőbb népfajok közé tartoztak, akik egymástól nagyon nagy távolságra fekvő vidékeken laktak, különböző törvényeik voltak, ellentétes elveket vallottak, sem ugyanazon erkölcseik, sem ugyanazon szokásaik nem voltak és összehasonlíthatatlan szellemiséggel rendelkeztek, így az antiszemitizmus általános okait mindig a zsidóságban kell keresni, nem pedig azokban, akik ellenük fellépnek.”

Szinte naponta találkozunk azzal az álszent zsidó félelemmel, amely egy különös védekező viselkedést von maga után:
Már sikoltoznak, mielőtt vernék őket.

Így egy nem létező, csak általuk feltételezett és félt veszélyből elképzelt valóság lesz. A zsidó állandóan és mindenütt mint túlélő érzi magát és ezen keresztül jogot formál magának, hogy kárpótolják ezért a veszélyért.

A saját tulajdonukban lévő médiákban hazugan állított kiirtásukra irányuló sorsukkal a megnyert második világháború után a támadhatatlanság állapotába helyezték magukat. Minden általuk elkövetett bűn már a nyilvánosságra kerülés előtt megbocsáttatik. Minden erkölcsi tiltakozás a világközvélemény előtt végbemenő gonosztetteikkel szemben, részükről sikeresen mint az antiszemitizmus újabb bűne kerül végül megjelenésre.
Régóta nyilvánvaló,

hogy nem az az antiszemita, aki gyűlöli a zsidókat, hanem az, akit a zsidók gyűlölnek.

A jelenlegi helyzetünkre irányítva a figyelmet, a zsidókkal vagy zsidókról csak azzal a feltétellel beszélhetünk, ha elismerjük, hogy a II. világháború alatt a zsidó népet Európában fizikálisan kiirtották. (Nekünk magyaroknak, mint társtetteseknek ebből 600 000 kiirtott zsidó élet terheli a számlánkat és lelkiismeretünket.) Aki ezt a feltételt nem ismeri el, az a zsidók szerint maga is ellenség, akit üldözni lehet, sőt reálisan meg lehet fosztani a szabadságától.

Korunk hősei és üldözöttjei, a revizionista történészek tagadják, hogy a Harmadik Birodalom idején ez a szisztematikus, előre kitervelt és precízen végrehajtott népirtás megtörtént, és azt mondják, hogy a tézis, mely szerint a zsidókat milliós nagyságrendben a Cyklon-B nevű mérges gázzal elgázosították, egy hazugság.

Méghozzá a világtörténelem legnagyobb hazugsága, amely következményeit tekintve is a legsúlyosabb hazugság.

A zsidók korán felismerték: majdnem minden embert el lehet szédíteni, hogy majdnem mindent elhiggyen, ha sikerül neki beszuggerálni, hogy ezt majdnem mindenki más is elhiszi.

Hogyan lehetséges, hogy annyira korlátozott a felismerési képességünk, hogy erre a szörnyű vádra való tekintettel még az orrunk előtt fekvő dolgokat is figyelmen kívül hagyjuk, és egyáltalán nem vagyunk abban a helyzetben, hogy megkérdezzük: mit jelent egyáltalán több millió embert egy behatárolt időben, 1942-től 1945-ig a Föld egy behatárolt szegletében megölni, és utána nyomtalanul eltüntetni? Milyen feltételei vannak ennek a természetben és a fizika világában? Minek kell történnie? És lehetséges-e ez egyáltalán? Lehetséges ez ezen a helyszínen és a rendelkezésre álló épületekben a gyilkolás eszközével? És már ott is van a következő gondolat:
Igaz lehet ez egyáltalán?

A holocaust-ipar prominens haszonélvezői, mint Eli Wiesel – béke Nobel díjas notórius hazudozó -, Simon Wiesenthal, a holocaust-münchausen és a mi kedves holocaust- háryjánosunk, Kertész Imre minden hazugságát megcáfolták már. Ennek ellenére tovább terjeszthetik ezeket a hazugságokat a zsidó média asszisztálásával.

Csak egy kirívó példát említve: Auschwitzban neves történészek nyomására kénytelenek voltak a korábbi, 4 milliós áldozatot feltüntető táblát egy csak másfélmillió áldozatot feltüntető táblára kicserélni. Ha valaki veszi a bátorságot és megkérdezi, hogy hová tűnt akkor a maradék két és fél millió állítólagos áldozat – mivel ettől a hivatalos,

6 milliós szám egy lélekkel sem csökkent -, akkor válasz helyett az illetőt rögtön holocausttagadónak és ebből kifolyólag üldözendő közellenségnek kiáltják ki.

A zsidóság – kivétel nélkül – azt hitte, hogy a holocaust-vallással a zsidókérdést végérvényesen megoldotta.

Egy hazugsággal, amelyet az elbutított, és ezáltal abszolút védtelen népek fejébe a pénzével és médiahatalmával beültethetett.

Azonban a hazugságoknak a hazudozóra nézve van egy kényelmetlen tulajdonságuk: töredeznek.

Amit az igazság keresői több éves sziszifuszi munkával ebből a hazugságfalból kitörnek, többé soha nem tér vissza korábbi helyére.
Végül az egész, mint egy kártyavár, magába omlik. Ez az idő már nincs messze.

A világ alaptörvénye, hogy előbb vagy utóbb, de mindig az igazság győz a hazugság fölött, akkor is, ha a hazugság hatalma néha túl hosszúnak tűnik.

A második világháború után a győztesek szellemi kannibalizmusának köszönhetően tízezer számra ítéltek irodalmi termékeket – könyveket és újságokat – megsemmisítésre, mivel azt hitték, hogy ezzel bizonyos népeket megfoszthatnak múltjuktól, történelmüktől és kultúrájuktól. Egyedül a német nyelvterületen 40000-re becsülhető azon különböző kiadványok száma, amelyeket tiltott listákra tettek és ezt követően zúzdába irányítottak, a sajtószabadságot annyira szívükön viselő örök humánusok, és örök demokraták, mert ezen írásművek tartalma veszélyt jelentett a zsidó mítoszteremtők terveinek megvalósításával szemben.

Ha nem vigyázunk, és nem vetünk végre gátat a zsidó szellemi diktatúrának, akkor az európai történelem és kultúra csillagainak fénye hamarosan végleg kialszik, mivel Jézus Krisztustól kezdve Luther-en, Kant-on, Voltaire-en, Goeth-én, Schoppenhauer-en, Wagner-on, Liszt Ferencen keresztül mindenkit antiszemitának bélyegeznek, műveiket pedig a szennyirodalom kategóriájába soroltatják, csak azért, mert a kiválasztott néppel kapcsolatban egyéni véleményüknek adtak hangot.

Toleranciát köztudottan azok mutatnak legkevésbé, akik azt másoktól a legerőteljesebben követelik.

Aki még nem tudta volna, és ami már régóta teljesen nyilvánvaló, az most David Duke magyarul is megjelent könyvéből végleg megbizonyosodhat arról, hogy Amerikát a zsidók uralják.

A zsidó világterror a pénz és a médiák segítségével működik és főleg azon a befolyáson keresztül, amit a világ legerősebb katonai hatalmának ellenőrzésén és irányításán keresztül elértek.

Ennek ellenére világszerte kezdetét vette egy szellemi szabadságharc az igazságért. És tisztább ügyet, mint az igazságért harcba szállni, nem lehet elképzelni.

A leírtak ismeretében az, amit antiszemitizmusnak neveznek, a valóságban nem más, mint jogos nemzeti önvédelem. Esetünkben szellemi önvédelem, amely számunkra legfelsőbb parancs, ha mint nép és kulturális közösség élni akarunk.

Vagy ahogy Horst Mahler írta:

“Az antiszemitizmust, mint valami teljesen normális dolgot kell tekinteni. Sőt, ez pontosan egy egészséges spirituális immunrendszer biztos jele, tehát szellemi egészségnek, egy olyan egészségnek, amelytől a zsidók – jogosan – félnek.”

Szellemi háborúban állunk és a hallgatás vagy mellébeszélés nem más, mint öngyilkosság.

LMP Lehet Más a Politika? Nem! Lemápo egyenlő SZDSZ

újabb infók : http://reakcio.wordpress.com/2009/11/08/lmp_az_uj_szdsz-lehet_mas_a_politika_parasztvakitas/

Új infók : ÉS igen, igazam volt, ugyanaz a hátországuk, mint az szdsz-nek – az itteni kommenteket is érdemes elolvasni

“Mi közöm egy olyan párthoz, amely szorosan összekapcsolódik a Népköztársasági hagyománnyal és csak becsap azzal, hogy újnak tünteti fel magát?”

Már egy ideje készültek átmenteni az szdsz-t egy új, “zöld” pártba.

A rendszerhű, zsidós, mainstream, establishment párti média a Jobbikot támadja, az lmp-t pedig dicséri.

A jelenlegi politikában csalódott értelmiségiek erre – a nem túl eredeti – gondolatra alapozva próbálnak szerveződni, amellyel megválasztása előtt Sólyom László is kampányolt. Az Ökopolitikai Műhely nevű – rendkívül heterogén összetételű – társaság nemrégiben hétrészes vitasorozatban próbálta tisztázni viszonyát a világhoz. Az előadók között volt például Bozóki András, Elek István, Lengyel László, Szalai
Erzsébet, Szilágyi Ákos és Tamás Gáspár Miklós. A sorozat sikerén felbátorodva kezdték többen fontolgatni egy nyugat-európai típusú alternatíva, egy harmadik – zöld? – erő kidolgozását. Céljuk a
szekértábor szemlélet meghaladása és egy megnyerő politikai stílus kialakítása. Kommunikációs szempontból egy valódi harmadik erő kifejezetten jó helyzetből indulna, hiszen egyszerre támadhatná a
rendszerváltó elit egészét, a két nagy párt stílusát, elhasználódott politikusait és nyilván nem hallgatna a korrupciós ügyek sokaságáról sem. Ha ezt sikerülne ötvözni a fenntartható növekedés és a
környezetvédelem fontosságának propagálásával, akkor a politikából kiábrándult szavazók egy részét könnyen maguk mellé állíthatják. Ehhez még komolyabb program sem kell, elegendő a megfelelő médiatámogatás megszerzése.

Hazánkban az úgynevezett civil szervezetek SZDSZ-es szellemisége jól érzékelhető. A Védegylet, a TASZ, az Élőlánc és a többi hasonló képződmény az SZDSZ-ben csalódott baloldaliak és liberálisok trójai
falovának tűnik. Ezek a csoportok közel állnak ahhoz, hogy összefogjanak, és harmadik erőként jelenjenek meg a politika színterén. Ennek valószínűleg az a célja, hogy ez az új, ökoszociális politikai
mozgalom lépjen az erkölcsileg elhasználódott SZDSZ helyére. Ez a civil szervezetekből létrejövő képződmény – a nézetazonosság miatt – számíthat a kereskedelmi médiumokban dolgozók támogatására, ezért akár sikeres is lehet. Fodor Gábor és SZDSZ-es társainak esetleges csatlakozása tovább színesítheti ezt az egyébként sem szürke képet. E folyamat egyik meghatározó alakja Schiffer András, aki politikai karrierjét a szélsőbalos Ifjú Szocialisták Mozgalom élén kezdte, majd a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) ügyvivőjeként folytatta. Innen 2008 júliusában kilépett. Schiffer a technokrata baloldal és a populista jobboldal közötti mezőben képzel el egy ökopolitikai, globalizációkritikus és radikálisan demokrata pártot, amelyik –többek között – fontosnak tarja
„a kultúrák és hagyományok sokszínűségének megőrzését”, miközben egyetlen szót sem szól a nemzeti értékek megvédésének fontosságáról.

A harmadik erő színrelépése tovább gyengítheti az SZDSZ pozícióját, de az MDF helyzetét sem könnyíti meg. Ugyanakkor a jobboldalnak is át kell gondolnia az eddigi kommunikációs stratégiáját, mert a Fidesz nem kerülhet egy elvi platformra egy zavaros ideológiájú aktuálpolitikai csoportosulással. Schifferék színrelépése után fokozott kockázattal jár az a Fidesz által folytatott eddigi kommunikációs stratégia, amelynek az volt a lényege, hogy a jobboldal csak úgy tud nyerni, ha magához édesgeti a baloldali és liberális szavazók egy részét is. De az sem szerencsés, ha több kérdésben két párt ugyanazt mondja. A Fidesz az MSZP, az SZDSZ és a harmadik erő meg-megújuló támadásainak kereszttüzében kénytelen lesz újra pozícionálni önmagát, különben könnyen elveszítheti a jobboldali szavazók azon részét, akik a
határozottabb politizálás hívei és egyre ingerültebben fogadják az újabb és újabb felvonások kezdetét, a már régen megunt politikai szappanoperákban.

Schiffer Andrásék Védegyletből kinőtt, kivált politikai párt-kezdeményezése a második legfontosabb kérdést fogalmazza meg, az egész azonban kísértetiesen emlékeztet egy csoki-reklámra, amelyben ugyancsak egy alternatív lehetőséget kínálnak …

A LMAPO nyilvánvalóan egy olyan kezdeményezés, mondjuk ki, pártalapítás, aminek abszolút helye van, ezzel együtt úgy tûnik, a srácok leginkább csak lecsaptak a lehetõségre, amit a politikai helyzet és szükségszerûség felkínál. Úgy tûnik, mint Magyarországon majdnem mindig, most is egy ötlet, egy lehetõség lenyúlásáról, alkalmazásáról – és nem a rendes megvalósításáról van szó. Úgy tûnik, ez is egy olyan jelenség, ami bármely más országban másképp sülne el – mint nálunk. De lássuk, mi mondatja mindezt.

A LeMáPo az SZDSZ kormányból való kilépése után „lett aktív”, mintha bármiféle új válság, ami új megoldást kíván akkor keletkezett volna, és nem akkor, amikor az SZDSZ 2006-ban bizalmat szavazott a Gyurcsány nevû karakternek (mint 94-ben Horn Gyulának és az MSZP-nek). Mindegy, ki mit mond, az azonban kemény tény, hogy a LeMP az SZDSZ utáni politizálás médiuma akar lenni, amit már így ránézésre is csak hajszálak választanak el az „utódpárt” státusztól.

A Lemápo háza táján már (vagy „még”, mindegy is) a nulladik percben feltûnt Tamás Gáspár Miklós – amely tény bárkit lehangolhat, aki a Lemápo-ra úgy gondol, mint egy Schiffer András-féle tiszta politikai kezdeményezésre. TGM felbukkanása azért is aggasztó, mert elárulja, hogy a Lemápo meglehetõsen nyitott -annak érdekében, hogy minél gyorsabban és minél több ember átigazoljon az új pártba. Ez így, a törekvés (hogy minél többen és minél gyorsabban) önmagában politikai populizmus. Lehet vitatni, hogy fennáll-e ilyen törekvés vagy sem – de azt nem, hogy ha fennáll, akkor az populizmus-e. A populizmus mindenesetre a legutolsó dolog, amit Dr. Schiffertõl elvárnánk – vagy tolerálni tudnánk – nem igaz? A válasz nyilvánvalóan néma csend, mint annyi kérdésben.

Ami a populizmust illeti, a Lemápo a Gödörbe szervezte alakuló partiját, ami már az SZDSZ átszippantó populizmus konkrét megnyilvánulása. Ez egy nagyon csúnya és álságos gesztus volt, hiszen a Gödör kimondatlanul az SZDSZ helye – tehát nem kimondva. Még olyanok is folyton vitatják, hogy az SZDSZ helye, akik az SZDSZ szülinapi partiján felléptek ott. A közönség számára csak jófej, fiatalos hely – egy törzshely, amit az SZDSZ épített ki. Aki oda szervezi a pártalakuló kongresszusát, az a látens SZDSZ szavazók vad levadászását célozza – efelõl semmi kétség (ezen is nyilván lehet vitatkozni az agitprop hálózatos eszközeivel, mondjuk néhány darab szimpatizáns egybehangzó civil véleményének megjelentetésével, ami manapság a legelterjedtebb módszer – de nincs értelme, hisz’ maguk a srácok is elismerték, hogy szerencsétlen választás volt). A Gödör azért is gáz, mert csomó mindenki ott van eleve, hétvégén különösen, és ha egy eseménynek nincs kezdési idõpontja, akkor valójában ki sem mutatható, hogy mekkora az érdeklõdés. Ugyanez az esemény mondjuk egy olyan helyen, ahova szórakozásból emberek nem mennének az adott idõpontban, már egy kockázatos és õszinte választás lett volna a Lemápo részérõl, amivel nem kívántak élni, a srácok biztosra mennek.

A Lemápo már a névválasztásával is ugyanezt a gyors-beszippantás politikáját folytatja, rátelepedve a civil és nemzetközi Lehet Más a Világ mozgalomra – forrásként használva a szimpatizánsokat. Ez is a Gödör-helyszínválasztáshoz hasonló szándékosan homályos fogalmazás esete – a lebegtetett, homályos körvonalak lehetõvé teszik a jótékony félreértést – mintha a Lehet Más a Világ célja is az lett volna, hogy végül a Lemápo-ban, mint gyûjtõmedencében kössön ki, mintha mindenkinek, aki valaha is hallott a LAMáVi-rõl, automatikusan ésszerû lenne felcsapnia Lemápo szimpatizánsnak is. Populizmus a köbön. E populizmusnak nyilván a Lemápo-n belül elszabadított belsõ populizmus a forrása, tûzfészke, a homályos nyitottság, a semmitõl el nem határolódás, amely révén TGM is már rátehette kéznyomát az új pártra.

A legkomolyabb komolyság-deficitre a Lemápo más pártokhoz való aránylását megfogalmazó kis szövegek elolvasásakor derül fény. A srácok nem sokat cicóztak. Egyrészt az anarchizmust súroló komolytalankodással büfizték oda soraikat, mintha haverok egymás közt röhögcsélnének egy krimóban – az olvasókat, a megcélzott közönséget, a nyitott, jóhiszemû fiatalokat rafináltan meghagyva abban a tudatban, hogy ezek jófej anarhisták – közben azonban egy az egyben átvették a népszabadság terminológiáját, és politikai nézetét. A srácok az SZDSZ-hez fûzõdõ viszonyuk ecsetelésekor ami a szívükön, az a szájukon alapon, azt magyarázzák, hogy az SZDSZ nem kerül be a parlamentbe legközelebb. Az ezt olvasó 18 év felettiek pedig a markukba kénytelenek röhögni kínjukban. Ez a Lemápo viszonya az SZDSZ-hez? Hogy nem fog bejutni? Ez az SZDSZ viszonya az SZDSZ-hez, már elnézést. Nem kéne így kilógatni a lólábat. Nem kellett volna. Akármit is mondanak, azt arra való tekintet nélkül kellene mondaniuk, hogy szerintük az SZDSZ hány százalékot fog elérni legközelebb. Az SZDSSZ esélyeinek ecsetelése akkor merül fel max, ha az SZDSZ ugyanazt képviseli, mint a Lemápo, és épp választási kampány folyik. AZ MSZP és az SZDSZ is rávette a szavazóit, hogy szavazzanak át, ilyen egy választási szövetség, az SZDSZ és a Lemápo is konstruálhat ilyet, ha akar – de majd talán választásokkor.
A Fideszhez való aránylását nyugodtan át is ugorhatjuk, pont ugyanazt fogalmazzák meg, mint bármelyik Népszabadságos vagy SZDSZ-es vagy MSZP-s újságíró. Az egész párt-palettán való helyezkedéssel, ön-pozicionálással kapcsolatban a legcsúnyább dolog mégis az, hogy nem áll ki semmi mellett és nem határolódik el semmitõl. Populizmus, populizmus. Politikai tanácsadó cégek, kommunikációs szakértõk kísérletei élesben nyuszikon.

Az SZDSZ-szel kapcsolatban mondják ki, hogy mi a véleményük a TB-privatizációról, a neoliberális, ultraliberális gazdaságpolitikáról. Punkt um. Határolódjanak el az Egészségügyi reformtól, a TB-privatizációtól, a neolibsi gazdasági politikától, Kókától, az SZDSZ-tõl – vagy vállaljanak közösséget ugyanezekkel (ami vicces lenne ex-Védegyletesektõl). Tettektõl, szándékoktól, politikáktól kell elhatárolódni, és tettekkel, szándékokkal, politikákkal kell közösséget vállalni – minden más eset vicc, populizmus.
Vagy mivel tiniket céloznak meg, jöhet a gátlástalan lila-köd fúvás? Úgysem fogja egyik tini sem megkérdezni, hogy bocsi, ti mit gondoltok a magyar vállalkozásokról, a privatizációkról, az energiapolitikáról (és most nem a zöld szövegekre, hanem pl. a 2 lépcsõben lepasszolt Mol-ra gondolva, meg az orosz befolyására?). A tiniknek elég az, hogy egy szimpi Hannah nevû sajtóslány küldözgesse az a Lemápo híreit, megerõsítve, hogy a Népszabadság és az MSZP-SZDSZ által két részre osztott ország, ahol mindenki antiszemita, aki nem szimpatizál „a kormánnyal” biztonságos bal oldalán helyezkedik el a Lemápo?

A Lemápo kínosan ügyel, hogy ne sértse meg senkinek az apukáját, anyukáját, így az SZDSZ-rõl, ami a Lemápo-tól kb. 1 kézfogásnyira van, tényleg nehéz kritikát mondani. Nem is mondanak kritikát- inkább csak egy ígéretet tûznek a zászlójukra, azt, hogy „LEHET”. Talán. Esetleg. Lehetõség szintjén. Inkább a politikától határolódnak el, mintha a politika lenne a hibás (az MDF legutóbb ezzel kampányolt, hogy vannak a nagy pártok, és csak õk, az MSZP titkos szövetségesei (ez akkor még nem volt nyílt titok) hajlamosak tisztességesen politizálni, mert kicsik. A Lemápo azt mondja, Gyurcsány rossz, de Orbán is. Kóka, Kuncze, Petõ, Magyar, Horvát, Csillag, Fodor szerepelnek ebben a kontextusban. A Lemápo ugyanazt mondja, mint amit az SZDSZ mondott – mindkét párt rossz, mi vagyunk a jók (mintha két párt lenne, és nem õk lettek volna a politika fõszereplõi 16 éven keresztül). Lehet más a politika- azaz ha unod a politikusokat, szavazz ránk, és akkor lehet, hogy más lesz a politika. Magyarországról senki sem beszél – csak a politikáról. Tök jó lenne, ha olyan lenne a politika, hogy fiatalok bevilágíthatnának a parlament ablakán lézerrel. Az, hogy Magyarországnak mi volna a jó, senkit sem érdekel. A Lemápo például egy ilyen elemi kérdésben, mint az elõrehozott választások is csöndben van, sõt, a már stílusjegyükké elõlépett lebegtetéssel, homályos stílusban csak azt mondják, a 2009-es EP választásokra készülnek. Miért nem mondják egyszerûen azt, hogy igazolj át az SZDSZ-tõl a Lemápo-hoz, mert most már az a pálya? Mert több kell, mint ami az SZDSZ-nek most van, több szavazó? Mért nem az a nevük, hogy MÁS Politika (mint MáPo) – és miért csak az, hogy Lehet Más a Politika? Olyan ez, mint az a csokireklám, ami egy két kis ostyarudacskából álló terméket úgy reklámozott 12 éven aluliaknak, hogy „és az egyik a húgodé lehet …” (hatásszünet, majd folytatja) „lehet, de nem most!”. Schiffer Andrástól kicsit többet vártunk volna, és továbbra is hiszünk benne, hogy Magyarországnak lehet más a politikája, mint amit haverjaink apucijai – anyucijai az elmúlt x év során nyomnak, ehhez azonban egy más politikájú kormány kell.

Budapest.hu

Kik szavaznak az szdsz-re?

E kis zsidó párt a magyarországi közélet egyik érdekes színfoltja. Nyíltan hirdetik, hogy szerintük az európai nemzetek egymás mellett élése, és a modernitás nem fér össze a nemzeti összefogással. Az ezt EU-s etnikai olvasztótégely nélkül is lehetővé tevő konnacionalista Nemzetek Európája gondolatot elutasítják, és agyonhallgatják. Határainkon kívül rekedt honfitársaink támogatásával szemben következetesen a szomszéd államok érzékenységét helyezik előtérbe, bár ezen országok a történelem folyamán sosem voltak tekintettel sem a magyarság, sem Magyarország érzékenységére! Még az eszmei összetartozás gondolatát is elvetik a trianonnál elszakított nemzettársainkkal (lásd a státusztörvény vitája, és kettős állampolgárság), viszont a Magyarországon élő kisebbségeket ért, vélt, vagy valós sérelmek miatt rendszeresen, és radikálisan szót emelnek. Többször tettek becsmérlő kifejezést határon túli honfitársainkra (kínai textilkereskedők), és a magyarság szimbólumaira (ők mondják rájuk : dögkeselyű, svájcisapka, tetemcafat stb.), ellenben a vitatott célokért, hazug indokok alapján, nemzetközi felhatalmazás nélkül indított, és az európaiak többsége által elutasított iraki és afganisztáni háború ügyében következetesen az usa-t támogatják. Ez alapján azt hihetnénk, hogy a magyarság soraiból nem sok embert győzhettek meg arról, hogy rájuk adja a voksát, azonban a 2002-es országgyűlési választásokon több, mint 280.000 szavazatot kaptak. Támogatóik nagyrésze stabil törzsszavazó. De kik ők, és miért pont a szabad demokratákat választották?

Sokan vannak köztük különböző deviáns csoportok tagjai, -főként buzik, és drogosok- ugyanis ők az szdsz kampányának elsőszámú célpontjai. Azonban nincsen annyi homoszexuális, és drogos, -azt is figyelembe véve, hogy sokan nem is szavaznak közülük- hogy e csoportokból kerüljön ki a kétszáznyolcvanezres tábor számottevő hányada. A szavazóbázis egy másik része származása miatt választja a liberálisokat. Közismert a zsidóság és a párt közeli kapcsolata, következetesen támogatják Izrael és az Egyesült Államok politikáját, akár még a közvélemény döntő többségével szemben is. Az is mutatja jó viszonyukat, hogy már több szabad demokrata küldöttség is járt a zsidó államban. Azonban a körülbelül százhúszezer magyar zsidó közül sokan voksolnak a szocialistákra is, és persze más pártok szavazói között is megtalálhatjuk őket, tehát még az előbbi csoporttal együtt is csak kisebbik felét tehetik ki a több, mint negyedmilliós számnak.

De – mindezt figyelembe véve – mi motiválhat egy magát magyarnak érző embert, hogy rájuk szavazzon?

Tapasztalataim szerint – az előbb felsorolt rétegeket (magyargyűlölő zsidók, perverz buzik, a drogliberalizációt az szdsz-től remélő drogosok, egyéb deviánsok) leszámítva – főként azok a csalódott, identitászavarral küzdő emberek választják őket, akiknek rossz véleményük van a magyar népről, nem érzik magukat a nemzethez tartozónak, de, mivel nem tartoznak más nemzetiséghez, ezért kénytelenek elviselni magyarságukat. Ez dühvel, és frusztrációval tölti el őket, ezért választják ezt a minden tradícionális értéket tagadó, toleranciát hirdető, de a más világnézetűekre tüzet okádó pártocskát!

No és azért is, mert az árulást – mert ebbe a pártba beállni önmagáűban is az – a zsidók nagyon is jól megfizetik…

Az általam fontosnak tartott értékek között – a család, egészség, és hasonlók után – szerepel a nemzeti összefogás, a hazaszeretet, és a magyar kultúra ápolása is. Úgy gondolom, hogy nem lehet kizárólag egyénben gondolkodni, mert az ember közösségi lény, így a közösség sorsának alakulása mindenképpen kihat az ő és környezete egyéni sorsára is, akár tetszik neki, akár nem. A nemzet is egy ilyen közösség, amely – akarva, vagy akaratlanul – hatással van a tagjai életére, tehát, mindannyiunk érdeke, hogy a nemzeti érdekeinket érvényesíteni tudjuk! Ez pedig kizárólag akkor lehetséges, ha a magyar nép tagjai segítik egymást.

Ha szétnézek a világban, azt látom, hogy az összetartó, erős identitástudattal rendelkező népek képesek a legkönnyeben elérni a céljaikat. Akik széthúznak, azokkal szemben pedig mások fognak érvényesülni!

Ez Európán belül is érvényes: a franciák büszkék a nyelvükre, kultúrájukra, történelmükre. A britek úgyszintén, még az európai egység érdekében is csak nehezen hajlandóak engedni a szuverenitásukból! (Lásd a Schengeni és a Maastrichti Egyezményhez fűzött fenntartásaikat a közös valutával, és a határőrizet fenntartásával kapcsolatban, stb.) Még a közép-európai, és kelet-európai kevésbé “sikeres” népek is inkább képesek összefogni, mint a magyarság. Jó példa erre a szlovák és a román nép, de példaként a szerbeket, vagy horvátokat is felhozhatnám! A tengerentúlon sincs ez másként, az amerikaiak is büszkék a hazájukra, a legtöbb házban kint van a zászló is. Ez a gondolkodásmód Bush újraválasztásából is látszik. A zsidó nép, akivel az szdsz vitathatatlanul szoros kapcsolatban áll, szintén az összefogásáról híres, így tudják a leghatékonyabban érvényesíteni az érdekeiket itthon, és Izraelben is!

Miért csak a magyar néppel kapcsolatban tartanánk elfogadhatatlannak a nemzeti összetartást? Azért, mert a zsidók gyarmatosítani akarnak minket, és ez az igazi válasz.

Az MDF már közelebb áll a cionistákhoz, mint egy átlagzsidó… Az elmúlt három évben szerencsére világossá vált, kik is finanszírozzák azt a pártot : a tisztelet társasága, amit a scmuck és a leisztinger nevű spekuláns zsidók hoztak létre.. Azt sem tartottam demokratikus döntésnek, amikor Dávid Ibolya, és Herényi Károly – kisebbségbe kerülvén a frakcióban – önhatalmúan kizárták a képviselőik kétharmadát a “frakcióvezető bejelentése alapján”, amiről közismert volt, hogy nem áll mögötte tényleges frakciódöntés. Egyébként ezt az eljárást az szdsz sem fogadta el az Ügyrendi Bizottság tárgyalásán, így MSZP és MDF szavazatokkal sikerült csak legalizálni döntésüket. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy Dávid Ibolya el akarja játszani a “politikai kalapos kurva” szerepét, így biztosítva, hogy akármelyik “nagy” nyerjen is 2006-ban, ő mindenképpen benne legyen a kormányban!

Aztán most az Almássy ügy : őt rágalmazta meg a zsidó némber, ki tudja, milyen (talán üres) cd-t lobogtatva, de mégis ő lett kizárva a pártból – és így ugye nincs, aki kiálljon dávidka ellen, maradhat ő az elnök. Amúgy volt még négy kihívó, őket már előbb eltántorították a megméretettéstől, ki tudja, milyen eszközökkel, és módszerekkel.

Utoljára talán Rajk Lászlóval bántak el ilyen maffiotikus, koncepciós eljárásban. Az ötvenes évek elején. Kádár dobta fel őt gerőnek, mint spicli.

Egyenlőség nem létezik, viszont szerintem lehet törekedni a gazdasági erőviszonyok, és a lehetőségek kiegyensúlyozottabbá tételére. Így juthatunk közelebb az  egyenlő esélyekhez. Úgy látom azonban, hogy a liberálisokNEM törekszenek erre. A gazdaság területén például, -ami az egyik legfontosabb – ennek pont az ellenkezőjét akarják! A szabadelvű neoliberális gazdaságpolitika, – amit az szdsz is törekszik érvényesíteni – az állam passzivitásáról szól, a beavatkozás méretének és intenzitásának csökkentéséről. Az állami beavatkozás szerepe pedig pont a káros piaci jelenségek visszaszorítása, a tisztességtelen versennyel szembeni fellépés, tehát a kisebb, és hátrányosabb helyzetű gazdasági szereplők érdekeinek a védelme. A kis- és közepes méretű cégek, vállalkozások oltalmazása a multikkal szemben, amennyire csaklehetséges.  A liberálisok – így a szabad demokraták is – gazdasági intézkedései az állami szerepvállalás visszaszorításával pont a multicégeknek, a globáltőkének kedveznek, tönkretéve így sok, kevésbé tőkeerős vállalkozást, teljesen kiszolgáltatva ezzel országunkat a külföldi megavállalatoknak és pénzügyi csoportoknak! Ez szerintem ellentétes a haza érdekeivel, ezért számomra elfogadhatatlan! Ami pedig a szociális intézkedéseket illeti, a baloldalinak nevezett kormányok rendre megnyírbálták az ilyen célú kiadásokat! Jó példa erre a Bokros-csomag, amit a Fidesz szüntetett meg, valamint a gyurcsány-kormány mostani tervezete, ami szerint csak azok részesülhetnek majd egészségügyi ellátásban, akik ténylegesen fizetik a TB járulékot. Ez szerintem nem túlzottan “baloldali” intézkedés! Mi lesz például a hajléktalanokkal, vagy a tartósan munkanélküliekkel? Munkanélküli ellátásban is csak azok részesülhetnek majd, akik bizonyítják, hogy munkakereséssel töltik a napjaikat. Ez igazságos, de nem szociális intézkedés! A szociális jogállamokban az állam – erejéhez mérten – segíti a rászorulókat, attól függően, hogy érdemesek-e rá!

Tehát, aki nem tesz aktívan azért, hogy ne szoruljon pl. segélyre, aki meg sem próbál dolgozni, az nem volna szabad, hogy kapjon segélyt. A gyerekeit meg állami gondozásba kellene venni.

Igen, a cigányokról van itt szó…

Végül pedig, én is csak azért szavaztam a Fideszre (pontosabban a KDNP-re) egypárszor, mert nem is volt más esélyes alternatíva a megyémben. (Harmadik utasok összeszedtek 2006-ban vagy 2%-ot), de messze vannak az ideálistól.

Ma már csak a Jobbikra szavaznék, még akkor is, ha 1%-on állna. Amit a zsidesz előszeretettel hazudik róluk, az “elveszett szavazat” nevű hazugság híresztelésével. (kb. 2002 óta megy ez.)  De a Jobbik nem annyin áll, hanem legkevesebb 6-7%-on.

De lehet, hogy még szavazni sincs értelme… Miért is?

Mert az is könnyen lehetséges, hogy a választás kimenetelét nem a szavazók határozzák meg, hanem eleve le van zsírozva, kinek hány % jut, és hogy ki kormányozhat. Vannak erre utaló jelek, és jó lenne, ha ezt minél többen észrevennék, ugyanis minél többen kételkednek a parlamentarizmusban – ami ugye jakobinus és szabadkőműves eredetű berendezkedés- annál jobban megérik a helyzet egy igazi rendszerváltáshoz…

Amíg az szdsz többször is hangot adott annak, – például a “svájcisapka-hasonlattal” – hogy szalonképtelennek tartja a nemzeti gondolkodást, addig a magyar közvélemény sosem állt igazán szemben a magyarság összefogásának gondolatával.

Annak ellenére is igaz ez, hogy 2004 december 5.-én a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson pedig a zsidómédia NEM-re buzdító propagandája sajnos megtette a hatását…

A két párt viszonya amúgy akkor jutott töréspontra, amikor az szdsz és az mszp kirobbantotta a székház ügyet. ( Ami szintén MDF-Fidesz közös ügy volt. ) Nem véletlenül időzítették ezt ’93-ra, ugyanis ekkor a Fidesz – az Antall-kormány népszerűség-vesztése, és az szdsz ultra-liberalizmusának visszatetsző volta miatt – népszerűségi csúcsot döntött a közvélemény-kutatásokon! Bár az 1994-es választások második fordulójában a szabad demokraták, és a Fiatal Demokraták még egymás jelöltjeit támogatták, már jóval a választások előtt sejteni lehetett, hogy az szdsz a szocialistákkal fog kormányt alakítani, ami – az szdsz kongresszusának jóváhagyásával – be is következett, végérvényesen megszüntetve ezzel a már amúgy is rogyadozó, Fidesz-szdsz szövetséget. Ez egyben a liberális oldal – mint önálló tényező – megszűnését, és a magyar politikai élet kétpólusúvá szűkülését eredményezte. Tehát nem a Fidesz váltott először irányt, hanem a radikális, antikommunista rendszerváltó, nagyobbik liberális párt – 1990-hez viszonyított – pálfordulása állította a Fiatal Demokraták Szövetségét válaszút elé. Az egyik lehetőség az volt, hogy – csatlakozva az szdsz-hez – a korábbi elveiket feladva koalícióra lépnek a kommunista utódpárttal, amit akkor szinte teljes mértékben a régi pártelit irányított, élén az egykori pufajkás zsidó horn gyulával. A másik lehetőség pedig, hogy ellenzékben maradnak. Ezt megtehették volna úgy is, hogy liberális pártként működnek tovább. Viszont ekkorra már tisztában volt vele a közvélemény, és a politikusok egyaránt, hogy mit is jelent a liberalizmus a (magyar) gyakorlatban: a nemzeti összetartozás tagadását, és a globáltőke érdekeinek képviseletét! Aki ezeket az elveket vallotta, azok érdekeit az szdsz képviselte, most már a volt állampárttal összeborulva. Tehát ez vállalhatatlan úttá vált a Fidesz számára.

Maradt a nemzeti oldal, ahová viszont mindig is csak félszívvel tartoztak, a liberalizmustól sajnos sohasem álltak igazán távol, mégha ezt nyíltan nem is deklarálták, azonban az 1990-94 közti időszakban, a parlamenti munka során ez jól látszott.

A Fidesz a magyar nép érdek képviseletének irányába felé fordulását a párt liberális szárnya gátolja: ők javarészt már 1993-ban átigazoltak az szdsz-hez. De jó páran ott maradtak a fideszben.

Azok a párttagok, akik javarészt antikommunista nézeteik miatt csatlakoztak a szövetséghez, azok sokan már az 1994-es második fordulóban a párt által hivatalosan támogatott szdsz-es jelölt helyett az MDF-re adták voksukat. A tagság kisebbik része nem értett egyet a fordulattal, ők 1993-94-ben távoztak.

Orbán Viktor politikusként gazdagodott meg. Ez igaz. De, ha ez vállalhatatlan, akkor szinte az egész MSZP-s pártelitet le kellene mondatni! Gondoljunk csak Medgyesyre, aki benne van az “első százban”, övé a fél Balatonpart (hol van hozzá képest az Orbán-család?), aki kezdetektől fogva politikus volt, és gyanús vagyongyarapodása a rendszerváltás körüli zűrzavarban indult meg, vagy Gyurcsányra, aki szintén összehasonlíthatatlanul vagyonosabb a Fidesz-elnök családjánál. Az ő vagyona is a Demisz vagyon nyomtalan eltűnése idején kezdett gyarapodni, és azóta is számtalanszor felmerült a neve gyanús ügyletek kapcsán! Vagy, – hogy az szdsz-ből is említsek valakit – itt vannak főpolgármesterünk áron alúl vásárolt, majd busás haszonnal értékesített lakásai. Ő sem a taxizásból gazdagodott meg a nyolcvanas években! Ha tehát ezeket elfogadhatatlannak tartjuk, akkor szinte a teljes magyar politikai elitet le kéne cserélni!

Tényleg ez lenne a legjobb!

Mind a (saját meghatározás, szerintem nincs jobb és bal, globalista neoliberális oldal van, és velük szemben állnak a helyi érdeket képviselő erők) bal, mind pedig a jobboldali (a parlamenti pártokról beszélek) politikusainknak szimpatikusabbak a szomszédos országok liberális pártjai a nemzetieknél. Én sokat jártam mindegyik szomszédunkban, figyelemmel kísérem az ottani eseményeket, és az a véleményem, hogy az ottani pártstruktúra teljesen eltér az itthonitól! Szlovákiában például együttműködnek a szlovák nemzeti célokért közösen a nacionalisták, a meciari posztkommunista, magát baloldaliként deklaráló pártok, a kereszténydemokraták, és a liberálisok is (igen, ott nincs annyi zsidó,  mint nálunk), a különféle pártok kifelé mégis egységesen a szlovák nemzetet képviselő külpolitikával rendelkezik, mind a nyugat, mind pedig hazánk irányábára. Ott nacionalista minden komoly párt! Persze azért innen is érkeznek szélsőségesen magyarellenes megnyilvánulások, úgy, ahogyan koalíciós partnerüktől, a baloldali smertől is, ahogy ezt az elmúlt hónapokban tapasztalhattuk! Romániában is az “utódpárt”, a Ion Iliescu nevével fémjelzett szociáldemokraták között több szélsőséges, intoleráns székely-ellenes nézetűt találunk, mint a most kormányzó polgári oldal köreiben. Ők is román fanarióták, akárminek mondják magukat, az mind  csak diplomatikus rugalmasság, miközben egyre azért ügyelnek, a romániai nemzeti érdekekre, ezért is nacionalisták keményen. Szerbiában is hasonló a helyzet: Milosevics volt pártja a szerb szocialista párt, a volt kommunista utódpárt volt a legnacionalistább! A mai, mostani kormányuk is nacionalista.

Ebből is látszik, hogy ezekben az országokban a régi nómenklatúrához közelebb álló baloldal, és a neoliberális elveket valló, a nemzetközi tőkéscsoportok érdekeit képviselő szdsz-mintájú pártok ( ha egyáltalán létezik ott ilyen) nem találtak egymásra úgy, mint Magyarországon!

Az pedig teljesen logikus és kézenfekvő, hogy a szomszédos országok mindig is jobban boldogultak (értsd : az ő érdekeiket tudták a mieinkkel szemben érvényesíteni) az mszp-szdsz koalícióval, mint az mdf-es és a fideszes “jobboldali” kormányokkal, mert a baloldal gyakorlatilag szabad kezet ad nekik a határon túli magyarság tekintetében, nem áll ki az érdekükben! Ez megfelel a szomszédos kormányok érdekeinek, de semmiképpen sem felel meg a magyarságénak! Pedig Magyarország kormányának a mi érdekeinket kellene képviselnie!

No persze, ha a kormány magyarokból állna, és nem zsidókból, meg kilóra megvett emberkékből – őket hívjuk mi zsidóbérencnek.

Az szdsz számomra hazaárulók gyülekezete mert idegen érdekeket képviseltek(nek)állampolgáraik és az ország érdekével szemben korábban a megszállók most pedig a gyarmatosítók érdekeit képvisel(ték)ik.

Folyik az eladósítás állami és egyéni szinten most gyártják a kamatrabszolgákat.

A liberális és kozmopolita baromságokkal megfertőződött altruista (all true = minden igaz, avagy mindenkinek igaza van, pedig mennyire nem így van, lejjebb írok róla) ember SAJÁT ELMONDÁSA SZERINT “minden ember” érdekét egyformán veszi figyelembe.

Ott sántít, hogy a legtöbb ilyen kozmoliberális valójában igen szilárd zsidó faji öntudattal rendelkezik. Ohó, mi adjuk fel az állásainkat, az érdekeinket, a kultúránkat, mindent, nektek meg chábád luvavics szektátok lehet, ami az eleve ridikülőz talmudot legszélsőségesebben értelmező szuprematista szekta? Olyan zsidó messiást várnak, aki kiirtja a gojokat majd, szerintük a gojok olyanok, mint a sertések, és ez egy háborítatlanul működő szekta, mellesleg az ő hanukájuk lett meg légószirénázva tavaly pár bombagyáros által.

A zsidóság egy rendkívül összetartó népcsoport, de ugyanakkor kifelé, a nemzsidókkal rendkívul intoleráns is. A II. vh előtt nem volt saját hazájuk (mondjuk Izrael születésével kapcsolatban is lenne egy-két jó történet, főleg palesztin szemszögből) mindannyian más orszagokban éltek, de a saját érdekeiket mindig fontosabbnak tartották az őket befogadó országokkal szemben. Magasabb rendűeknek hiszik magukat, “Isten kiválasztott népe” – ezt tartják magukrol.

Azon kívűl, hogy még mindig létezik az a baj (is), hogy éppen ők nem veszik figyelembe a többség akaratát, hanem egy szűk kisebbség érdekeit preferálják. Konkrét példaként : ha érdekelné őket a többség véleménye, akarata és nem csak az, hogy még ameddig lehet, húzzák az államból a hasznot, akkor feloszlatták volna a parlamentet.

A nacionalizmus jó dolog, azt jelenti, hogy én a saját fajtám, a magyar nép érdekeit képviselem, mert nekem ez áll az érdekemben! Tehát a nacionalizmus igenis etnikai alapú. Úgy, ahogy zsidó a zsidókét, a cigány pedig a cigányokét, stb.

Rajtunk kívül senki más nem fog a mi érdekünkben cselekedni, tehát, ha mi, magyarok nem ezt tesszük, akkor örök kudarcra leszünk ( vagyunk ) ítélve! Egyetlenegy nép, sőt, még egyetlen ember sem lehet sikeres, ha nem részesíti előnyben a saját érdekeit másokénál! Ezt szokták az ellenérdekű felek “faji kirekesztésnek” nevezni, – eképp próbálván megtörni a magyar érdekképviseletet – miközben ők is pontosan ugyanezt csinálják! Biztos lehetsz benne, hogy zsidó a zsidót, egy cigány pedig a cigányt fogja választani a magyar ( vagy más nép tagja ) helyett.

Ez így kellene, hogy természetes legyen a magyarok esetében is. De nem így van.

A gátlástalan kapitalizmus önpusztító ámokfutása

Bogár László: Haláltánc
2008-09-23 06:28:18

“A gátlástalan kapitalizmus önpusztító ámokfutása” – írja a New York Times.

Brave New World helyett Grave (sírhant) New Worldről ír igazi brit akasztófahumorral a Financial Times.

“Haláltánc a parketten” – írja a Wall Street Journal.

Hangsúlyozom, nem antiglobalista röpiratok vitriolos támadásairól van szó, hanem a globális kapitalizmus médiabirodalmának legfőbb hatalmi szereplőiről, amelyek a múlt héten drámaibbnál drámaibb jelzőkkel próbálják érzékeltetni a… valóban, mit is?

Bár elég régóta tudjuk, hogy korunk a megvalósult abszurditások világa, ám azért az, ami napjaink globális hatalomgazdasági folyamataiban lejátszódik, a legaberráltabb képzeletet is felülmúlni látszik. Egyik napról a másikra, a szemünk láttára semmisül meg egy amerikai bank (mellesleg 158 éve állt fenn), amely akkora “pénzhatalmi krátert” hagy maga után, mint Magyarország egész nemzeti vagyona. Ezermilliárd dollárok tűnnek a semmibe órák alatt, és százmilliók elemi megélhetése kerül közvetlen veszélybe. Már csak az egzotikum kedvéért is: talán nem ártana józanul szemügyre venni a történéseket, a jelenségvilág vészjósló örvényei (“a fecsegő felszín”) alatt meglátni a lényeget. A hivatalos megmondó bácsik persze most is megmondják a megmondást, de az égig érő és hamis szómágia már nemigen képes megnyugtatni a jogosan aggódó világot.

Ami lejátszódik, az ugyanis pontosan előre látható volt. Persze, akik a valóságos okokról igyekeztek írni, beszélni, azokat az agyonhallgatás, a kigúnyolás (“összeesküvés-elmélet”) és a megbélyegzés eszközeivel igyekeztek/igyekeznek kirekeszteni az uralkodó diskurzusból. A globális kapitalizmus két alappillérének közelgő összeomlása az, amelynek “előrengéseit” éljük át ezekben a vészjósló eseményekben.

Az első pillér az az egyszerű tény, hogy a globális kapitalizmus hatalmi központja évszázadok óta kíméletlenül kifosztja a világot. A másik, ehhez szorosan kapcsolódó pillér, hogy ugyanilyen rablógazdálkodást folytat a természettel is, az energiaforrások végzetes kimerítésével és az “anyagcsere-végtermékek” világra löttyintésével, amit szemérmesen “környezetszennyezésnek” szokás hívni. Ez a két pillér azért omlik össze most már maximum néhány évtizeden belül (ez akár néhány év is lehet!), mert a világnak és a természetnek elege lett a kifosztásból, és egy globális méretű öko-szocio-kulturális lázadás van kibontakozóban. 2001. szeptember 11-e volt az ürügy ahhoz, hogy a birodalom e lázadást leverje. Mint az elmúlt hét év során látjuk, e próbálkozása teljes kudarcba látszik torkollni. A világtól rabolt vagyont aztán az “orgazdahálózaton” keresztül – amelyet a világ pénzügyi és bankrendszere testesít meg – értékesíteni kell. A világ pénzhatalmi oligarchái nem ücsörögni akarnak a rablott vagyont tartalmazó pénzeszsákokon, hanem azt akarják, hogy a vagyon tovább növekedjék. Ehhez arra van szükség, hogy hisztérikus és felelőtlen kihelyezésbe kezdjenek, tehát egészen extrém kockázatok mellett öntsék kifelé a hiteleket. Csoda-e, hogy így a leghatalmasabb bankok is sorra omlanak össze, és ez csupán a kezdete egy ma még elképzelhetetlen apokalipszisnek. És ezt csak még veszélyesebbé teszi, hogy a hullámvölgyeket elképesztő hullámhegyek követik, mint most is. Amitől aztán persze az egész globális véleményhatalmi erőszakstruktúra optimista üdvrivalgásban tör ki, és komolykodva bizonygatja, hogy a világkapitalizmus rendszere mégiscsak egészséges, és túlél minden vészt.

A gyors és hisztérikus “javulás” azonban a betegség végzetes tünetegyüttesének ugyanolyan kikerülhetetlen eleme, mint a katasztrofális aláhullás a mélybe. Ráadásul, és ez már-már burleszkszerű fordulat, a gyors “javulást” éppen azoknak az energiáknak a mozgósítása tette ideiglenesen lehetővé, amelyeknek a globális kapitalizmus hatalomideológiája az elmúlt évtizedekben éppen megsemmisítésére törekedett. A washingtoni konszenzus nevű globális “tízparancsolat” három legfőbb eleme már évtizedek óta a “liberalizálj, deregulálj, privatizálj” triász, amely a brutális “államtalanítás” csúcsfegyvere. Most viszont a saját önpusztító ámokfutása nyomán végveszélybe került világkapitalizmus természetesen az éppen általa megsemmisítésre ítélt állam drasztikus beavatkozásától várja a segítséget. És valóban, a világ vezető államai gigantikus pénzfolyamokat tereltek a bajba került világtőke megsegítésére, és fokozták beavatkozó-szabályozó szerepüket olyan intenzitással, amilyenre már évtizedek óta nem volt példa.

Kell-e ennél látványosabb bizonyíték a neoliberális “globálnyikok” végtelenül cinikus és hazug ideológiája teljes bukásának belátásához? Derék hazai liberálisainkat azonban mindez cseppet sem zavarja abban, hogy éppen most követeljék harsányan a “piacosítást”, a radikális adócsökkentést, a liberalizálást, a privatizáció dinamizálását – nemzetállamunk megsemmisítésének felgyorsítását.

A haláltánc tehát nemcsak a globális térben, hanem a Magyarország nevű “lokalitásban” is elkezdődött. És bizonyosan megsemmisíti majd a liberális “megsemmisítőket”…

magyarhirlap.hu

Zsidók színház mozi zsidó

Szabó Dezső válogatott írásai az elfajzott zsidó álművészetről

Antiszemitizmus

A hal a vízben él, a tüdő oxigénnel táplálkozik, a magyar antiszemita. Dobd ki a halat a vízből: elpusztul. Vedd el az oxigént a tüdőtől: megfullad. Hazudd ki az antiszemitizmust a magyarból: a halál leggyalázatosabb nemével hal meg.

De mi az antiszemitizmus lényege? Miért vagyunk antiszemiták? Miért az antiszemitizmus? Életösztönünk első, szükségszerű megnyilatkozása, s melyek e megnyilatkozás helyes formái?

Egy téren sem mondtak annyi ostobaságot – mind-két táborban -, mint a zsidókérdés körül. Buzgó antiszemiták mondanak jelszavakat és érveket, melyek a zsidóság leghatalmasabb fegyvereivé válhatnak. Liberális államférfiak előtálalnak érveket, melyeket egy dedós gyermek szétszedhet alaplehetetlenségeire. Mert – jobbról és balról – nem állítják be a kérdést a maga nagy történelmi horizontjába, nem viszik vissza, hogy úgy mondjam, természetrajzi egyszerűségére. Egyes esetekből indulnak ki, szentimentalizmussal kandírozzák körül, érdekpárt s más zavaró szenvedélyekkel homályosítják el tisztaságát. Pedig a zsidókérdés lényegében éppen olyan egyszerű, mint amilyen átlátszó, és egyszerű nyelvtanilag ez a mondat: A ragadozó ragadoz, és ennek az erős fajnak minden vér szerinti ravaszsága kellett ahhoz, hogy ezt az egyszerű, könnyen érthető lényeget körülvegye a hazugságok, az álhumanizmus, álszociológia, ál-szabadgondolkodás és álforradalom megtévesztő Bábelével.

A legnagyobb, legbűnösebb tévedés – s fájdalom, nálunk leggyakoribb – a zsidóság olcsó gyalázása, lekicsinylése. Ha engem a fronton földerítő szolgálatra küldenek, és én az ellenség roppant haderejéről azt a hetyke tudósítást hozom, hogy szót sem érdemel, hogy egypár emberrel szét lehet verni az egészet: akkor én katasztrófa elé viszem saját véreim, s haditörvényszék előtt méltán érdemlek golyót vagy kötelet. Gondolják meg ezt jól a zsidóság anekdotás, nótás fitymálói. Jellemző, hogy igen sok zsidó fölényes humorral segít a bátor kereszténynek ebben a lekicsinylésben, mert tudja, hogy ez elrejti a veszélyt. Lekicsinyleni azt a fajt, mely a maga húszszoros kisebbségében elfoglalta a magyar élet minden stratégiai pontját, s mely egy történelmi katasztrófa ügyes kihasználásával lába alá gázolt bennünket, hitünket leköpte, zászlónkat letaposta, lekicsinyleni ezt a fajt nem önmagunk végtelen megvetését jelenti? A zsidóság is, mint minden más faj, erőknek és gyengeségeknek, kiválóságoknak és bűnöknek végére mehetetlen összetétele. De, mert egy irtózatosan exkluzív vallás nevelésében, a kultúra és európai élet minden fénymáza alatt megmaradt az ős, barbár, ösztönös ázsiai törzsembernek, erői és kiválóságai vérből jövőbbek, s inkább jelentik az egész faj védelmét és hódítását, mint más fajoknál, gyengeségei és bűnei szembeötlőbbek, s inkább rátámadnak az európai ember morális ízlésére. Mert a lényege a különbségnek, s ezt nem lehet eléggé ismételni, mert ők szüntelenül ellentétesen másképp tüntetik föl, az: hogy mi, magyarok, németek, szlávok, olaszok etc. az európai hit, morál és kultúra közösségében a csupán törzsemberből emberré szélesedtünk, a zsidó pedig a kiválasztás kannibál hitével, rettenetes faji hitében és moráljában megmaradt az ötezer év előtti idegen szagtól ösztönösen irtózó törzsember. A zsidóság a legkomolyabb, a legvégzetesebb ellenség, a zsidókérdés a magyarság élet-halál kérdése, mely belekapcsolódik a magyar élet, a magyar jövő minden mozzanatába. Viccet csinálni ebből a kérdésből, lekicsinyelni ezt az ellenséget és ezt a veszélyt: csak hülyék vagy megfizetett gonoszok tehetik.

Sok tragikomikus tévedés onnan ered, hogy mi asszimilációs babonánkba butulva azt hittük, hogy az idegennek hetedik paradicsomi kéj, s nagy előléptetés magyarrá áthasonulni. Ez a hit, mely erős faji öntudatra, egészséges fajnál tényleg hódító erőt jelentett volna, nálunk nemzeti öngyilkosságunk egyik fő forrása lett. A magunk úgynevezett ideális – oh, de aljas és gaz ez a szó! – horizontjából néztük a dolgot, s nem akartuk meglátni a természetrajzilag is való valóságot, hogy az élet erős és gyenge fajok vad harca, s hogy minden fajnak magának kell megszerveznie védelmét és jövőjét, s nem szabad azt idegenre bíznia. Így például érzékeny, humanisztika-liberális politikai primadonnáink sokszor énekelték: – Nem szabad általánosítani, hiszen van becsületes zsidó is, az ártatlan ne szenvedjen a bűnösért! Hát természetes, hogy van. Én magam is ismertem nem egy nagy kultúrájú, gondosan kiépített belső életű, tiszta morálú zsidót. De egyet ne tessék elfelejteni. Ez a zsidó, éppen mert ilyen, s annál inkább, mert ilyen, a fajok harcában a saját fajával szolidáris, még akkor is, ha tiszteli a másik fajt. Vagy elfogadjuk azt az ítéletet, hogy Erdélyben az a becsületes magyar, aki megtagadja magyarságát és oláhhű lesz. Felvidéken az a becsületes magyar, aki csehhé torzul és így tovább? Ugye bár, hogy nem, ugye, hogy az a szívünk szerint, morálunk szerint való magyar, aki a mienk marad minden poklokon keresztül? Vagy a zsidóra más mértéket mérünk? De föl lehet itt vetni a becsületesség kérdését? Ha az öt világrész egymillió legbecsületesebb angolja, franciája vagy olasza jönne ide, hogy a maga külön szolidaritásával kivegye a kenyeret a magyar szájból, a földet a magyar földműves alól, hogy kereskedelem, gyár az ő kezében legyen, hogy sajtóban, színházban kilopja a magyarból a védő lelket: antiangol, antifrancia és antiolasz volnék. Pedig ezekkel a fajokkal ezerévi morális, hitbeli és kulturális közösségünk van. De nekem igazán mindegy, hogy aki elveszi a jelent, jövőt, az életet és mindent fajomtól, az comme il faut gavallér vagy pedig börtönviselt apacs. Vagy a fronton csak arra lőttünk, aki azelőtt való napon elfelejtette a drótsövényen átküldeni az erkölcsi bizonyítványát? A becsületesség kérdését itt csak ostobák vagy megtévesztő szélhámosok vethetik föl.

De nem is azokat a zsidókat szoktuk ám mi becsületesnek nevezni, akik tényleg azok. Az ilyenek nemigen törtetnek kegyeinkért, s nyíltan fajuk emberének vallják magukat. A mi “becsületes” zsidónk az a zsidó, aki átkeresztelkedik, ha kell, naponta kétszer, aki azt sem tudja, hova legyen a magyarságától, úgy köpik, mintha népszínműben volna, aki zokog a magyar határon, mint a vajszívű Vázsonyi, aki a nemzetiszínű határcövek láttára majdnem fizikai zsidóságából is magyarrá integrálódott. Ez az a zsidó, mely abban a pillanatban, hogy a csehek Lőcsére beléptek, dühös csehhé, s Kolozsváron az első oláh katona láttára felgerjedt oláhhá lett. Ez a legveszélyesebb típus, ezt küldi a félelmetes faj előre, hogy a népek kebelében elfoglalják az elővárakat. A kommunizmus alatt a zsidó imperializmus legféktelenebb harcosai katolikus, református s volt nemzetiszínű zsidók voltak. Egy zsidó író, a zsidó uralom egyik komikus, torz figurája, a háborúban még “mérhetetlen faji gőggel” nézte a magyar katonákat, s a kommunizmus második napján már piszkos szavakban köpte le a magyar fajt. A zsidó ellen harcolok teljes erőmből, de tisztelhetem, mint nemes ellenfélt. De ezek a nemzetiszínű, magyar és keresztény zsidók az emberiség leghitványabb söpredékei, s életösztönünknek ezeket kell legelőbb eltűntetni a magyar életből.

Éppen ilyen dőreség, ha a zsidókérdésben a szeretetre s kereszténységünkre hivatkoznak. A szeretet nem az, hogy szeressem azokat, akik elveszik a jövőt a gyermekeimtől, akik elveszik az országot fajomtól: a szeretet törvénye mindenekelőtt a hozzám tartozók és fajtám iránt kötelez. Az a szeretet, melyet így liberális maszlagolásokban kívánnak, a legtermészetellenesebb perverz gyűlölet saját vérem ellen. A kereszténység pedig nem vénemberek mazochizmusa, akik beteg vonzódással szeretik azokat, akik tépik és csalják őket. A kereszténység nem egy pár evangéliumból kiragadott érzelmes mondat. A kereszténység sokszázados történelmi fejlődés: az európai emberiség védő, harcos szolidaritása az örök emberi jogok, az örök emberi egészség és morál megvédésére az ős barbár törzsember vad ösztönei ellen. Igen: nagy ölelést jelent Krisztus a tiszta emberi együttműködés számára. De korbácsot jelent az éhes, vad törzsi ösztönök ellen. Az antiszemitizmusban Krisztus korbácsának vagyunk harcos keresztényei.

Ne hazudjuk hát el hamis szentimentalizmussal a dolog rideg lényegét. A fajok irtózatos harcáról van itt szó. Egy ázsiai barbár faj, mely megmaradt emberevő, zord ősi törzs pszichéjében, és magáévá tette az európai kultúra minden rafinált eszközét, nem kötve semmi moráltól, halálos gyűlölettel az európai múlt, európai morál, európai kultúra ellen, melyből ő ki volt tagadva, ezer arccal, millió eszközzel tör Európa meghódítására. Fájdalmas gyengeségünk látva, kihasználva mindazt, ami bennünk hiba, s még inkább azt, ami bennünk emberileg nemes, leigázott bennünket, s felépítette itt európai hódításának előbástyáját. Szabadságharc a mi antiszemitizmusunk, s az örök emberi jogok kétségbeesett segélykiáltása. Tízmillió proletárrá rabolt magyar fordul a világ proletárjaihoz a zsákmányoló faj zabolátlan étvágya ellen. Azok, akik a munkát tették a világ vallásává, azokat fogják-e ellenünk segíteni, akik minket fájdalmas, véres munkánk minden gyümölcsében megraboltak? Tízmillió magyar, akit lelkében is megtapostak, kire egy idegen faj erőszakolja a maga zsarnoki ideológiáját, ízléstelen ízlését, meghamisított, faji fegyverré torzított doktrínáit: ez a tízmillió magyar kiált a világ szabadgondolkodóihoz, segítsék őt lelki felszabadulásában. Tízmillió minden jó szándékában megrágalmazott, minden emberiességében megcsalt, minden jogában megrabolt magyar jajgat Európa liberalizmusához, engedjék őt is élni, hogy földje az ő földje, vetése az ő termése, hogy munkája az ő kenyere legyen, s szabadjon védőpajzsot emelnie az orgyilkos tőr és a tolvaj kéz ellen. Tízmillió magyar követel igazságot Európát védő nagytörténelmi munkájáért.

És egyet jó lesz meggondolnia Európának. Ma még sokan mosolyognak Nyugaton a zsidó imperializmus veszélyein. Pedig ez a veszély napról napra óriási arányokat ölt, és ennek az imperializmusnak a győzelme az európai múlt, az európai közös fejlődés, az európai kultúra végső veszedelmét jelentené. A magyarságnak a múltban fájdalmas szent történelmi hivatása volt, hogy Európa munkáját védje az ázsiai éhes törzsi ösztönök ellen. A mi antiszemitizmusunk ennek a történelmi munkának a folytatósa, s így világtörténelmi munkát végzünk vele az emberiség védelmére. Mi vagyunk a megmaszlagolt Európa fölébredt életösztöne, a nagy szabadságharc előfutárjai, hirdetői egy tisztább jövőnek. Fogjunk össze mindnyájan az antiszemitizmusban, mint egy hazát teremtő, Európát védő nagy, történelmi elhivatásban. Oh, higgyétek meg, hogy az emberiség leghősiesebb s mártíriumosan legszebb megvalósulása ma: magyarnak lenni!

Virradat, 1921. I. 21.

A magyarság kulturális megnyilatkozásának legszebb korszaka kétségtelenül a tizenkilencedik század első fele. Valóságos erőfürdő szétzüllő magyarságunkról, s az idegenné lopott Budapestről visszamerülni ebbe a vigasztaló ötven-hatvan évbe. A magyar szellem minden téren építésbe kezd, és tele van a jövő örömével. Ez az építés sokkal lassabb volt, mint az a veszett iramú potemkinezés, melyet az utolsó évtizedek alatt a zsidóság ráhazudott Magyarország arcára. De minden mozzanatában becsületes volt, de minden mozdulatát a magyarság felébredt öntudata határozta meg. És egyszerű magyar emberek lassú, becsületes munkájával tudtunk minden téren olyat alkotni, mellyel szégyen nélkül részt vehettünk a nemzetek versenyében. Tudományos életünk, különösen a történelmi, nyelvi és matematikai kutatások terén egyetemes értékű embereket adott. Népköltészetünk feltárt kincsei a magyar psziché páratlan gazdagságát mutatták meg. Lírai termésünkre Európa bármelyik irodalma büszke lehetne. Becsületes és gondos kritikai élet indul meg, mely a magyarságnak építő erőket és az építő erők számára közízlést igyekszik nevelni. Ha átlapozzuk az akkori folyóiratokat, a Vörösmarty, Bajza, Toldy szerkesztésében megjelenő Athenaeumot és Szépirodalmi Figyelmeztetőt vagy a későbbi Honderűt és különösen az Életképeket látjuk, hogy milyen mindenre figyelmes, minden ízében magyar és becsületes kultúrmunka volt ezeknek a magyaroknak a szellemi élete. És megmozdult a drámairodalom is. Az író azzal a lélekkel írta darabjait, mint amilyennel az igazi pap írja prédikációját. Tragédiának, vígjátéknak, operának ebben az időben egy célja volt: kifejezésre juttatni a magyar lélek rejtett erőit, s ezáltal magyar jövőt termő magyar lelket nevelni. A színház pedig templom volt, és papok voltak a színészek. A színészben, a színésznőben, az utolsó kóristában a minden vallás fölötti vallás, a nagy egység: a magyarság vallásának hittérítő lángja lobogott. És ellenséges elfogultságok, irtózatos nélkülözések, s a meg nem értés lelki kínjai közepette tudtak lenni igazi művészek és szent hittel építő magyarok.

A végzetes ezernyolcszázhatvanhét beleköpött ebbe a természetes, szerves fejlődésbe. A zsilipjétől megszabadult zsidó becsorogta a magyar kultúra minden mezejét. A hódító faj harci módja, hogy a szervesen asszimiláló fejlődésből Bábelt teremtsen, itt is megvalósult. A magyar kultúra harmonikus műhelyéből egyszerre egy amerikai nagyváros dőzsölő lebuja lett, melynek vigécei és részegei minden náció minden sípján rikoltottak mindenféle kultúrát. A drámai művészetből, mely hivatva volt kifejezni a magyar lélek mélységeit, a zsidó ideológia hódító eszköze lett. A színházból, melynek feladata volt a világszellemi igazi értékeit hozni át a magyar szellembe, zsidó üzlet lett, ahol minden kapható. A színházat, a magyarság templomát, a régi papok helyét elárasztó idegen fél és egész stricik, idegen fél, háromnegyed és egész örömleányok teszik valamivel szalonképesebbé, de rombolóbban aljasabbá, mint a lupanári (=bordélyházi) Budapest színpadai egy roppant Tiszaeszlárt adnak össze, melyben egy egyetemes rituális gyilkosság folyik a magyar lélek ellen. A vidéki színtársulatok általában ambuláns bordélyok, melyekben magyar nyelvet, magyar egészséget, magyar ízlést, magyar lelket ölnek és magyar pénzt rabolnak. A magyar színpad ma a szíriai pusztítás egyik laboratóriuma.

A hibás itt is csak félig a zsidó. A zsidó elvégre itt is csak folytatja a maga hódítását, s őrültség egy idegen fajtól várni azt, hogy nekünk építsen és nekünk éljen. Ilyen veszekedett öngyilkosságra csak a “lovagias” magyar kapható. A hiba ott van, hogy szellemi téren a vezetés és a hivatalos hatalom rendesen tehetségtelen, s legtöbbször idegen fajokból nyakunkba szakadt stréberek kezébe kerül. Mivel szellemileg teljesen meddők, képtelenek a művészet nagy szempontjait érvényesíteni, mert a magyar ághoz a jó koszton kívül semmi természeti kötelék nem fűzi őket, a magyarság jövője nem adhat egységet és irányt törekvéseinek. Ráadásul, mert titkon őrzik, hogy képtelenségükkel bitorolják az elfoglalt helyet, gyanakodnak a tehetségre, veszélyesnek tartják, a tehetségtelenek védő szolidaritását teremtik meg maguk körül, s összefognak, ha kell, ördöggel és zsidóval, csakhogy a maguk kis zsíros Przemisljét megvédjék. Mert nem lehet eléggé hangsúlyozni: Szellemi vezető helyen tehetségtelen ember nem lehet becsületes.

Mély és halálos bajok vannak a magyar művészeti életben. És ezek is a politikai kótyavetyére, a “pártszempontra” s más magyargyilkos gazságra vezethetők vissza. Ki kell venni a magyar művészet ügyét a változó politikai hatalom kezéből! Lehetetlen, hogy a magyar lélekbe bármely és bármilyen idegen politikai kalandor belerúghasson, csak azért, mert a politikai Montmartre-on sikerült egy államtitkárságot vagy mit maguk részére kambriolálni. A magyar színház ügyét ki kell venni azok kezéből, akiknek annyi közük van a művészethez, mint mennyi köze a mai színháznak van a magyarsághoz. A magyar színházak ügye legyen egy nagy, országos bizottság kezében, melybe a színészek, írók és művészek válasszanak képviselőket, s melyben a politikai hatalomnak csak ellenőrző szerepe legyen. Ez a bizottság határozzon afelett, hogy melyik színház milyen kézre kerüljön, ennek legyen köteles bemutatni minden igazgató a maga programját, ez ellenőrizhesse a színházak működését, s ez vehessen el bármely színházat olyan színigazgatótól, aki akár a művészet, akár magyarság szempontjából nem méltó arra. Ennek nyújtsák be a szerzők darabjaikat, s ez határozzon afelől, hogy valamely darab színpadra kerülhet-e, és melyik színpadon lásson napvilágot először. És ez felügyeljen az új művészi nemzedék nevelésére.

Mert mindenekelőtt gyökeresen reformálni kell a színészképzést. Itt különösen két dologra kell vigyázni. Hogy a magyar művészet munkásait ne idegen üzleti fajok söpredékéből toborozzuk, s hogy a színészet ne csak egy kényelmes lehetőség legyen a szalonprostitúcióra. A numerus clausus elvét a legszigorúbban meg kell valósítani a színiiskolákban és csak állami színiiskolák legyenek. Az országban lévő összes iskolák vezetői, esetleg más tényezők is hívják fel évente az orsz. bizottság figyelmét azokra a fiatal magyar tehetségekre, akiknek felvétele a színiiskolákba kívánatos volna. Az iskolák programját úgy kell átdolgozni, hogy minél nagyobb általános kultúrát adjon, s a magyar lélek minél teljesebb felszívását tegye lehetővé.

Van azután a színház problémájának egy fájdalmasan szomorú része. Azért fájdalmasan szomorú, mert itt máról holnapra lehetne segíteni a dolgon, ha a “keresztény magyar” sajtó olyan intenzitással volna keresztény és magyar minden rovatában, mint az előfizetési felhívásaiban. Mert szép és szükséges dolog szavalni a Petőfi-szobor előtt a destruktív lapok ellen, de ugyanakkor konstruktív kell lenni minden téren, mert enélkül rosszhiszemű “smonza” (=szófecsérlés, jiddis) az egész összefutás. Meg kell újból teremteni a színészeket és közönséget egyaránt nevelő színházi kritikát. Rosszhiszemű, nem becsületes és hazug kifogás erre azzal felelni, hogy nincs hely rá. Dehogy nincs hely! Napról napra annyi felesleges ostobaságot, utálatos pletykát, bolhapolitikai szenzációt és vicinális humort látunk lapjainkban, hogy azok elhagyásával bőségesen elég helyet kapna az irodalom és a művészet. Míg a zsidó művészeknek óriási propagandát csinál a hatalmas zsidó sajtó, és ostoba, negatív reklámot a “keresztény magyar” sajtó, a magyar művész magára hagyatva áll a mindenfelől ellenséges versenyben. Igaz, hogy ehhez műveltség és munka kell, de meg kell teremteni a magyar kritika nemes tradícióihoz méltó becsületes színikritikát, hogy a közönség s a színész lássa, mit akar egy darab kifejezni, s mennyiben jutott az a valami kifejezésre a színészben. Hány magyar tehetségnek bomlana szélesebbre a szárnya, ha elfogulatlan, becsületes kritika volna közvetítő az író és a színész, az író és a közönség, a közönség és a színész között. De nálunk minden igazi erőnek kétségbeesettül izolálva kell maradnia. Megtett-e pl. a magyar sajtó mindent arra, hogy a nagy tehetségű Sugár Károly megkapja a Nemzeti Színháznál azt a működési teret és anyagi támogatást, amit erőinek nagy ígérete megérdemel. Ha így csinálunk minden téren, ha irigység, nemtörődés és napi politika így pusztíthat a magyar élet minden mezején: száz halált fogunk halni a győztes idegennel szemben, és soha halál nem volt gyalázatosabb és jobban megérdemelt, mint a miénk.

Virradat, 1921. III. 31.

Még egyszer a színház

Mikor ezen a helyen először vettem kezembe a boncolókést, hogy a magyarságot pusztító élősdit organizmusa minden titkában megmutassam, előre láttam azokat a tüneteket, melyek cikkeimet követni fogják. Mert ismerem ezt a végzetes fajt lelkületének utolsó gyökérszáláig. Ilyen megmutatásokkal szemben, amelyek hódítása irtózatos titkait veszélyeztetik, a zsidó faj reagálása rendesen három fázison át próbálja a védekezést: 1. Mély és általános agyonhallgatással kísérti meg a számára veszélyes jelenséget eldugni a közvélemény elől. 2. Ha ez nem sikerül, akkor lekicsinylő gúnnyal, s a szíriai polisson rikácsolásával akarja nevetségessé jelentékteleníteni a dolgot. 3. Ha ez sem sikerül: akkor tajtékzóan és ezer szájjal hördül ki belőle a düh, de úgy, hogy mindig valaki másnak a köpenye alá bújik, valaki más ügyévé játssza át a maga védelmét, és idegent uszít arra, aki az ő bőrét veszélyezteti.

A Zilahi Kiss Jenő tanácsos ellen intézett támadásban jóízűen kacagva olvastam, hogy botránkozott a Népszava, a Világ és hasonlóan kanonikus társai azon, hogy az illető tanácsos állítólag szekuralizálni akarta az egyházi javakat, hogy lobogtatták ezt a mondatot, mint vérbe mártott kendőt, a keresztény magyar bika orra alá: – Rajta, ökleld fel ezt az embert, mert veszélyes ránk nézve. Mi szabaduljunk meg tőle, de a te szarvaid legyenek véresek tőle! – Ezt a sajátságát a fajnak különben gigászi arányban láttuk a “kommunizmus” alatt, mikor a történelmi flagráns deliktumon (=nyilvánvaló bizonyítékon) kapott pusztító faj a magyar munkásság és középosztály tízezreit csavarta teste köré, hogy oláh és cseh fegyver azok vérét ontsa. Ő uszított, uralkodott és osztozkodott.

A fennebb vázolt jelenségek matematikai pontossággal követték cikkeimet is. Először mély hallgatás volt az egész szíriai fronton, mintha észre sem vennék a dolgot. Pedig dehogynem vették észre! Úgy olvasták, úgy nyelték ezeket a cikkeket, jobban, mint azt a húsvéti bort, melyet az “antialkoholista” és “vallásellenes” zsidó tanácskormány mutyizott ki számukra. Mikor aztán látták, hogy ezekre a cikkekre mégis szemek nyílnak fel és lelkek visszhangoznak az egész országban, akkor egy-két szemét lapjukban gúnyos rikácsolással próbálták elvigyorogni jelentőségüket. A viháncolás azonban torkukra forrott. A magyar öntudat elfojtott igazságát, életakaratának felszabadult kiáltását ismerte meg hangomban. Most hát felhördültek, mint ahogy dühvel verejtékeztek a Husz Ábrahám felakasztásakor, ahogy rikoltottak a háború végén a rettegett számadás előtt, ahogy ácsorogtak széles e világon a nemzeti hadsereg és a “fehér terror” ellen, ahogy visítoztak a szegény kis félénk mozirendelet ellen, hogy hörögnek, fogvicsorognak, rituális dühük penecilusát (=zsebkését) fenik minden ellen, ami infámis harácsolásukat, immorális rombolásukat veszélyezteti. Ilyenkor a kultúrára kent, nemzetiszínűre fent, értsük meg egymást okos álarc alól kiizzik a kannibál Talmud ős érintetlen törzslelkű “kiválasztott” zsidója: az örök Szamuelli, ki égő gyűlölettel hervasztana el mindent, ami nem zsidó, ami gój.

És most is uszítanak. Most is magyar öklökkel szeretnének vitéz Sámsonok lenni, most is magyar kéz csapásával szeretnének egy magyar harcost agyonütni. Így igyekeznek feltüntetni a dolgot, mintha én a színházról írt cikkemben a “magyar színészetet” a “magyar színészeket” támadtam volna. Aki cikkem elolvasása után ezt meri állítani, az tudatosan, gazul hazudik. Én cikkemet éppen a magyar színészet, a magyar színészek érdekében írtam. Ebből a célból mutattam rá arra a romboló, immorális, a magyar lélekre gyilkos hatásra, melyet a zsidóság gyakorol ezen a téren is, mióta a magyar színpadot végzetes túlarányban elözönlötte.

Mert e feljajdulásom mindenekelőtt a magyar színészet, a magyar színészek száműzött igaza volt. Ismerek többek közt egy nagyszerű magyar színészt. Künn lakik egy nedves kis lakásban a Hűvösvölgyben. Minden este gyalog kell hazamennie. Van családja, felesége, gyermeke. És ő önmagától az utolsó falatot is megvonja, hogy könyveket vehessen, hogy kulturális szomját kielégítse. A rengeteg munkát, a fárasztó gyaloglásokat, a nélkülözéseket az aszkéta szent örömével vállalja, mert a magyarság és a művészet fanatizmusa teszi egyetlen, letörhetetlen céllá az életét. És ilyen van hála Istennek nem egy, a magyarság nagyszerű neveket mutathat fel napjainkban is a színművészet terén. Sőt: a színészet becsületes, tiszteletre méltó és nagy neveit ma is a magyarság adja. És éppen itt van a tragédia, itt nyilvánul meg cikkem értelme. és ezt ebben a kérdésben fejezem ki: Hírnévben, a közvélemény figyelmében, a sajtó reklámjában, a színpadi szereplésben és az anyagi részesedésben azt a helyet foglalja-e el a magyarság a mai színházi életben, amelyet e téren reprezentáló erővel megérdemel? Válaszul csak rá kell mutatnom arra a megdöbbentő azonosságra, mely az irodalmi téren és a művészi téren észlelhető, ideértve most már a többi művészeteket is. Irodalomban, színészetben, szobrászatban, festészetben mi adjuk az igazi erőket, az igazi becsületes művészi értékeket, de a tejfel, a reklám, a pénz, a sajtó ezer dobja befelé és kifelé a Molnár Ferenceké, a Lengyel Menyhérteké, a Beregieké. A kegyetlen versenyben a faj irtózatos szolidaritásával szemben a magyar értékek mindig csak mint kizsákmányolt erők szerepelnek. Egy nagy emberi igazságtalanság van itt, mely ellen akkor is minden erőmmel támadnék, ha nem volnék magyar. A magyar adja az élet minden terén az igazi építő erőket, az igazi emberi értékeket. És a zsidó mely a maga középszerű vigéceivel s levantei furfangjával ki tudja zsákmányolni őket, az izolált, gyámoltalanul tántorgó nagy magyar művészek közt gúnyos rikácsolással mer “szellemi felsőbbséggel” kérkedni.

Mártiriomos, szomorú sorsa van a magyar tehetségnek a magyar művészi életben. Ahogy a magyar katona vére a háborúban zsidó pénzzé lett, ahogy a magyar földműves verejtéke zsidó pénzzé lesz, ahogy a magyar munkás robotba ölt élete zsidó pénzzé lesz, ahogy a magyar középosztály nyomorúsága, a magyar történelmi osztályok könnyelműsége zsidó pénzzé lesz: a magyar ész, a magyar tehetség zsidó pénzzé, zsidó eszközzé lesz, és a magyar művész éppen olyan koldus és hontalan honában, mint a többi magyar, aki dolgos, aki hős, aki tiszta. Övék ebben az országban az ország, a hatalom és a dicsőség.

Természetes, hogy ezzel az ellenséges roppant faji szolidaritással szemben színészeink nem valósíthatják meg a színpadon a magyarságnak azt a kifejezésre törő tartalmát, mely tehetségükben van. Hányszor kell néha idegen ledérség hisztrióivá lenniök, mikor ők nagy művészi álmokat akarnak megvalósítani! De a szíriai Budapest ennek tapsol és nála van a pénz.

Cikkem éppen felhívás volt a magyar lélekhez, hogy ölelje magához művészeit. Hogy kényszerítse ki a magyar színészek fejlődését, a magyar színészet magyarságát védő numerus clausust a színművészet terén is. A magyar színészek nagy felszabadulási harcának riadója volt cikkem. Felhívás volt a keresztény sajtóhoz, hogy mindennapi testvéri aggódással álljon a magyar színész mellé, legyen fegyvertársa a könyörtelen versenyben, s nyissa meg azok számára a szíveket, akik magyar életakarat nagy álmait játsszák valósággá a színpadon.

A színpad a maga hatalmas szuggesztiójával lelkeket gyúr, ösztönöket, érzéseket, akaratokat ágyaz be. Átformálóbb minden érzelmi tanításnál, mert a lélek tudatlan mélységeit változtatja meg. A zsidóság befolyása a magyar színművészetre éppen úgy, mint a sajtóra és irodalomra; immorális és romboló hatással van, s a magyar lélek rituális meggyilkolását jelenti. És nevetséges állításom ellen érvül egy-két zsidó színész vagy színésznő nevét felhozni, akik jó színészek és morális életük kifogástalan. Ha én a francia faj általános hatását állapítom meg a szellemi életre, s azt racionálisnak találom, ez ellen nem az érv az, ha esetleg szállodám Jean-ja vagy Pierre-je nem racionalista. A jó színészségükre pedig azt felelem: Minél jobb színész az a zsidó színész, annál inkább a sajátfajának a kifejezője, tehát annál alkalmatlanabb, hogy a magyar színművészet szerve legyen. Tessék összehasonlítani pl. Jászai Marit és az elhunyt E. Kovács Gyulát Fáy Szerénával és Ivánfi Jenővel. A két első titáni pátoszában, az örökemberi nagyság visszaadásában a magyar erőnek két csodálatos megvalósulása. A Fáy Szeréna, az Ivánfi zengő nekimagyarkodásai hamisak, elijesztők és üresek, mint a rézdob. Mert megérteni ezt a természetrajzi igazságot: a tökből a legkereszténynemzetibb dinnyekurzus idején sem lesz semmilyen keresztvízzel görögdinnye. És mikor a zsidó magyarkodik, az olyan, mint mikor Molnár Ferenc keresztény misztériumot ír, az pedig – bocsánat – undorító. Mindig előttem van az a kecskeméti színielőadás, melyet a nemzeti hadsereg bevonulásakor rendeztek. A színpadra, helyesebben kínpadra vont darab II. Rákóczi Ferenc ifjúsága volt. Zsidó volt ott majdnem mindenki, Zrínyi Ilonától le- és felfelé, II. Rákóczi Ferencnek roppant szagló nacionáléja pedig az egész darab alatt azt a sejtést keltette, hogy az a küzdelem, melyrő1 álmodik, az a küzdelem, melyről rokonai egypár hónappal azelőtt országszerte énekelték, hogy: Ez a harc lesz a végső. – Hát szabad egy fajnak egy másik faj múltjába, művészetébe így belerondítani!

A felébredt magyar öntudatnak tehát első kötelessége, hogy segítségére jöjjön nehezen küzdő színészeinek. Ellenem pedig csak rikoltson az ellenséges faj. Minden sorom a kötelességvállalás komoly tudatában írom. A Károlyi-kor alatt, mikor napról napra láttam, hogy vágja el a hálátlan faj a magyarság minden életerejét, hogy tépi szét a szerencsétlen országot, melyen felhízott, álmatlan éjszakákon egy szent fogadást tettem egy nagy program megvalósítására. Hogy felidézem a magyarság felszabadulási harcát az élet minden terén a megemésztő faj ellen. És nyugodt lelkiismerettel mondom, hogy ebben a harcban egyszersmind az európai kultúra s az örök emberi jogok katonája vagyok. Rágalmazhatnak, árthatnak nekem, talán el is pusztíthatnak, hiszen minderre kapnak elég hitvány keresztény gyilkost. De jegyezzék meg, hogy akkor olyan szimbólum leszek, amely ellen semmilyen pénznek, semmilyen hazugságnak nem lesz ereje. Jó lesz vigyázni: nem folyt még ki minden magyar vér a Szamuelli frontjain.

Virradat, 1921. IV. 3.

A mozi

Az okos ellenség már rég észrevette – mi majd ezt csak nagyon későn fogjuk észrevenni -, hogy a mozi a világtörténeti kialakító erők egyikévé fejlődött. Tudom, hogy ezt ma sokan lírai túlzásnak fogják találni, és megint temperamentumomról és eruptív egyéniségemről fognak csácsogni akkor, amikor valamit aggódásom egész erejével látok meg a jövőben. Egész bizonyos, hogyha egyszer én is a föld alá kerülök, s nem leszek többet annyira akadálya senkinek, hogy a rám vonatkozó megállapításokat “hatalmas temperamentum” és “eruptív egyéniség” terminusokkal kelljen helyettesíteni, be fogják látni, hogy minden látszat ellenére hidegen megfontoló elme és éles szem voltam, akinek, mikor az eseményeket megfigyelte, és azokból következtetéseket vont, a temperamentum szelíden gubbasztott lábánál, mint egy szigorúan dresszírozott kutya.

Tessék csak Budapest bármelyik mozijába bemenni, de nem egybe, hanem sokba, de nem egyszer, hanem sokszor, és tessék jól megfigyelni az ott előadott darabokat és azok szereplőit. Ezer alakban – mint szimpátiát keltő bohócot, mint igazságot kereső hőst, mint nőhódító fiatalembert, mint mártírt vagy adakozó emberi jóságot – fogod látni jól kikészítve a hódító zsidó arcát. A vászonról ezer kézzel nyúl a néző szívéhez, s könnyek és kacagások segítségével egy teljesen akarattalan s tudattalan szimpátiát facsar ki maga számára belőle. Bepropagálja a nézők lelkébe az elvont, racionalista, üres pózú, zsidó művészi ízlést, az ízléstelen groteszk komikumot, a rikácsoló nyelvöltögetést az élet minden mélyebb szépségeire, s azt az ideológiát, amely olyan hatalmas fegyvere volt a fajok küzdelmében. Mint valami finom, érzékelhetetlen, beteg gáz, emanál a zsidó szellem a vászonról, megtölti szemed, füled, sírásod, kacagásod, minden pórusod, s akaratlanul veszted el erőd és egyéniséged a zsidó inkubáció alatt.

Miért vetette magát a zsidó az egész világon a mozira? Mert tudja, hogy ma ez a leghatalmasabb lélekgyúró, s akiknek kezében van a mozi, úgy mozgathatják a tömegek lelkét, mint paprikajancsit a megbújt komédiás. Ma nincs általánosabb és hatalmasabb tömegszuggesztió a mozinál, és bármilyen komikusnak is látszódjék állításom sokaknak, higgyék meg, hogy a világtörténelem jövőjét szellemi téren ma elsősorban ott nevelik. A legprimitívebb érdek lett volna, s gazdaságilag is igen sok előnyt jelentett volna úgy az államnak, mint igen sok magyar embernek, aki a harctéren vérével fizetett elő arra, hogy kenyere legyen, ha az állam magáévá váltotta volna az összes mozit, s egy művészi tanács igazgatása alatt – melynek elnöke semmi esetre sem Császár Elemér úr, vagy kongeniális barátai lettek volna – a magyar állam magyar integrációjú művészekkel, a magyar jövő érdekében etetné mesékkel a közönséget a moziban. Minden érv, amit ez ellen fölhoztak, olyanformán komoly, mint az, hogy nem szabad vonatra ülni, mert esetleg kisiklik a vonat. De nálunk nem lehetett megtenni, nálunk nem lehet megtenni a fajvédelem legprimitívebb intézkedéseit sem, nálunk még a törvény is csak olyan, az Ébredő Magyarok szemébe hintett tessék-lássék móka, ha arról van szó, hogy a szent és sérthetetlen szíriai ellen védekezzünk – lásd például a botozási törvényt.

Nem tudom eléggé figyelmeztetni az illetékeseket, hogy majdnem egész észrevétlenül egy rettenetes hódítás, egy halálosan veszélyes léleksikkasztás történik a mozikban, s ha kellő időben ezen a téren sem hárítjuk el a veszedelmet, csak az a vigasztalásunk fog megmaradni, hogy az ellopott lelkű magyarság sírja fölött Haller és Pekarek urak igen elegánsan ki fogják jelenteni, hogy a Nemzeti Színház szent telkét teljesen szabályszerűen bratyizták át a megemésztő zsidónak. Ez a tény a keresztény nemzeti kurzus legbeszélőbb szimbóluma, s ezek után csak az marad hátra, hogy amíg még a másik Nemzeti Színházat el nem adják, siessünk oda s hallgassuk meg, Petúr bán milyen hangon kíván jó éjszakát.

Virradat, 1921. III. 9.

Hajdú BÉT

A vállalkozást 1990-ben Veres György és Nagy György hozták létre (Veres fia, Tibor ma a cégbirodalom elnöke). Veres György Moszkvában, a Nemzetközi Kapcsolatok Egyetemén, az IMO-n (Insztitut Mezdnarodnyik Odnosenyij) tanult, amit hírszerzőkörökben a KGB “diplomataképzőjeként” tartottak számon. A Wallis, amelyet sokan az MSZP legerősebb gazdasági érdekérvényesítő adok-veszek társaságának aposztrofálnak, 1999-ben fő tulajdonosa lett a Hajdú-BÉT baromfifeldolgozó vállalatnak. Az élelmiszeripari társaság 2003-ban csődbe jutott, beszállítóinak mintegy 5 milliárd 500 millió forinttal maradt adósa. A libatenyésztéssel foglalkozó családok anyagilag tönkrementek, eladták házukat, vagyonukat, hogy megpróbálják kifizetni tartozásaikat. Kilenc ember öngyilkos lett a kilátástalan helyzet miatt. A Hajdú-BÉT vagyonát a károsultak gyanúja szerint kimentették: milliárdok jutottak belőle külföldi kézben lévő banknak, ciprusi és amerikai offshore cégeknek – csak a magyar munkásemberek nem kaptak egy kanyit sem. Egy másik cég, a Dunasolar Rt. tulajdonosi körébe 2001-ben lépett be a Wallis Rt., mint közvetett tulajdonos. A Wallis száz százalékos tulajdonosa volt a Vilati Kft-nek, amely többségi részesedést szerzett a Dunasolarban, ahol 2003 nyarán állt le a termelés, ekkor a vállalatot bezárták, a cég eszközeit pedig egy thaiföldi befektető cégnek adták el, amely egy kisebb részvény-üzletrész-csomagot adott el a Wallisnak. Pár nappal később a Vilati Kft. magát a céget is eladta egy ciprusi offshore cégnek, amelynek a neve Vitonas. Közben a hitelezők hiába futottak a pénzük után, hiszen a cég fizetésképtelenné vált, sőt, nevét és székhelyét is megváltoztatta: Dunasolarból Praestorias Rt. lett, és Budapestről Leányfalura költözött. A becsapottak maradtak. Ismét hoppon… A Wallis Rt. korábbi vezérigazgatója, Bajnai Gordon a ’80-as évek vége felé ismerkedett meg Gyurcsány Ferenccel. 1988. november 23-án “Unió a demokratikus szocializmusért” elnevezéssel új politikai ifjúsági szövetség létrehozását kezdeményezte a KISZ országos felsőoktatási értekezletén a küldöttek egy csoportja. Az unió vezetője Bajnai lett, de Gyurcsány is az új szervezet tagságát erősítette. (1990-től már mindketten a kapitalizmust építették, előbb a Creditum, majd az Eurocorp Kft. munkatársaként.) Ma az utóbbi miniszterelnök, előbbi a Miniszterelnöki Hivatal fejlesztéspolitikai kormánybiztosa. A Wallis-csoport a közelmúltban megnyerte azt a pályázatot, amelyet az új MTV-székháznak helyet adó ingatlan tulajdonosára, a Millenniumi Média Kft-re írt ki az a Kincstári Vagyoni Igazgatóság (KVI), amely hamarosan értékesíteni fogja az FTC által használt ingatlankomplexumot is. Emlékeztetőül: korábban a spanyol HI Gruppo pályázata nem volt megfelelő a KVI-nek. Meglehet, már akkor létezett egy másik forgatókönyv, amit kifejezetten a baromfitermelők kifosztóinak írtak. Talán jelentéktelen apróság: a zöld-fehér hívek által Fradi-ellenesnek kikiáltott Magyar Labdarúgó Szövetség elnökségében munkálkodik egy wallisos, Scheer Sándor, a Market Építő Rt. (a Wallis egyik leányvállalata) vezérigazgatója. Reméljük, egyszer lehull a lepel a Wallis-birodalom politikai-titkosszolgálati hátteréről…

Neoliberális közhelyszótár

Avagy:

a jelenlegi rendszer politikusai, üzletemberei, publicistái, közéleti bölcsei és hivatásos nevettetői által használt közhelyek, frázisok, klisék, szlogenek és sablongondolatok kisenciklopédiája
(A teljesség igénye nélkül. Folyamatosan bővíthető és korrigálható!)

Amerika

Szimbolikus jelentésre és jelentőségre szert tett metonimikus kifejezés, mely a közbeszédben nem minden esetben, ill. nem teljes mértékben azonos az „Egyesült Államok”, ill. az „USA” szavakkal. A jelenlegi uralkodó világnézetben „Amerika” az egykori „Szovjetunió”, ill. „A szovjetek” funkcionális megfelelője. Ahogyan korábban a Szovjetunió a kommunizmus építésének, a szocialista internacionalizmusnak, a marxista-leninizmusnak, stb. volt a letéteményese és legfőbb képviselője, úgy „Amerika” ma a fejlett piacgazdaságnak, a liberális demokráciának, a globalizációnak és a neoliberális ideológiának. Jellegzetes titulusok: a „fejlett demokratikus országok vezető hatalma”, a „demokrácia őrzője”, „modernizációnk záloga”. Amerika korábban imperialista újgyarmatosító háborúi 1989 óta felszabadító háborúk a zsarnokság alól. Az „amerikai modell” a történelem legfejlettebb és legtökéletesebb társadalmi-gazdasági berendezkedése, s mint ilyen, az emberi fejlődés csúcsa és végcélja. Csakúgy, mint az egykori szovjet modell, az amerikai modell is csupán az adott régió elmaradottságának, ill. az adott lokális kultúrához való ragaszkodásból fakadó „helytelen alkalmazásnak” köszönhetően mond csődöt a világ különböző pontjain.

Ugyanígy az „amerikai ember” az egykori „szovjet embertípus”-hoz hasonlóan homo novus-ként jelenik meg. Az öngyarmatosító beszéd gyakori szófordulatai az amerikanizáció hazai félperifériás (provinciális, „mucsai”) verziójára használt kedélyeskedő-ironikus „itt van Amerika”, „tiszta Amerika”, valamint az „elmaradott hazai viszonyokra” utaló komolykodó „ez bizony még nem Amerika”, „Amerikában bezzeg”, „Amerikában már megvalósult”, stb. (Ld. még Amerika-ellenesség, Együttérzés, Naci)

Amerika-ellenesség

Igen tág fogalom, mely felölel minden olyan verbális vagy szimbolikus megnyilvánulást, amely az Egyesült Államok politikája, társadalmi berendezkedése, kultúrája (ezen belül is főként az ún. „amerikai életstílus”) bírálatának számíthat, akár a megnyilatkozó szándékától függetlenül. Így pl. éppúgy Amerika-ellenességnek számít az iraki háború ellenzése, mint a gyorséttermekkel szembeni gasztronómiai averzió. (Vélhetően nemsokára ide sorolódik a dohányzás is.) E fölfogásban az „Amerikához” társított dolog (pl. az említett gyorséttermek) iránti nemtetszés kinyilvánítása egyben az USA által képviselt és védelmezett világrend és uralkodó ideológia elleni támadásnak számít. Az „Amerika-ellenesség” az Egyesült Államokban bekövetkezett neokon fordulat óta az egykori „szovjetellenesség” hiányzó szerepét tölti be a hazai mainstream közbeszédben, s mint ilyen, segített felújítani az egykori pártállami publicisztika beszédmódját. (Ld. csatlakozás, egyenlő félként, együttérzés, érdek, felszabadulás, győztesek, jövő [külpol.], kockázatvállalás, kötelesség, segítségnyújtás, tanulás. Vö. továbbá retro) A nálunk nagyobb megjelenő Amerika-kritikák többsége nagyságrendileg és radikalizmusukban messze elmaradnak az Egyesült Államokban már hosszú ideje dívó Amerika-bírálatoktól, mely utóbbiról hazánkban a média cenzúrája miatt csak kevesen tudnak.

Antinacionalizmus és antirasszizmus

a. A neoliberális véleményformálóknak a szolidaritás nemzeti alapú megnyilvánulási formáinak kiküszöbölésére használt egyik fontos hivatkozási alapja, ideológiai apropója. Az ehhez kapcsolódó propagandák, szlogenek, beszédpanelek („az idegen szép”, „másság tisztelete”, a „másik elfogadása”, „tolerancia”, stb.) célja nem elsősorban az, hogy ne bántalmazzák a külföldieket vagy valamely kisebbség tagjait (ez legfeljebb hasznos melléktermék), hanem hogy ne legyen semminemű ideológiai alapja a nemzetközi tőke elleni fellépésnek. (Pl. egy transznacionális cég termékei bojkottjának.) Így a valóban meglévő, sőt erősödő nacionalizmus és rasszizmus problematikájához csupán áttételesen van köze.

b. Egyfajta korkövetelmény a „hivatalos baloldalon”. Annak tudása, „hogyan kell viselkedni európai módon”, azaz hogyan tűnjünk korszerű nyugati demokratáknak. Természetesen, ha a helyzet úgy kívánja, ezek az elvek hamar viszonylagossá válnak, ld. az arabokkal vagy az erdélyiekkel szembeni xenofób hangulatkeltést, a 23 millió román vendégmunkással való fenyegetőzést, Orbán Viktor állítólagos cigány származásáról terjesztett suttogó propagandát, stb.

Baloldali, baloldali politizálás

Eredeti jelentésével ellentétes tartalmú fogalom, a hazai neoliberalizmusnak, ill. a kelet-európai vadkapitalizmus elméleti aládúcolásának és gyakorlati érvényesítésének elnevezése. Nálunk jelenleg „baloldalinak” azt nevezik, aki a szabadpiac, a privatizáció, a transznacionális nagytőke, az Egyesült Államok imperialista politikájának és Brüsszel bürokratikus centralizmusának elkötelezett híve, viszont ellensége a munkás érdekvédelemnek, a környezetvédelemnek és a civiltársadalomnak. A jelentésváltozás oka részben az államszocialista elit tulajdonossá válásában, részben a nyugati szociáldemokrácia elzüllésében és kiüresedésében keresendő. A hagyományos baloldaliság – ideértve a klasszikus szocdem elveket is – a „szélsőbalos” kategóriájába került.

A „baloldaliság” az ország feudális hagyományainak megfelelően egy hierarchikusan szerveződött érdekközösséghez: a volt pártállami elit tagjai, familiárisai, szerviensei és neojobbágyai (MSZP-s kisnyugdíjasok, stb.) által alkotott hűbéri lánchoz tartozást fedi. Nem értékrendhez vagy világnézethez, hanem egy hatalmi góchoz való tartozást a cuius regio, eius religio elve szerint.

Más megközelítésből a mai Magyarországon baloldalinak azt nevezik, 1. aki az MSZP-re szavaz, függetlenül világképétől és társadalmi-gazdasági helyzetétől, 2. Aki nem zsidózik nyíltan, mert tudja, hogy ezt ma nem ildomos.

Befektető

Részint a „nyerészkedő”, a „spekuláns” eufemisztikus elnevezése, részint olyan általános fogalom, amely a tőkések különböző típusát uniformizált, ideáltipikus pozitív alakká vonja össze azáltal, hogy a kifejezés konkrét jelentése a társadalom lehetséges hasznára (az idehozott tőkére) és az adás és bizalom gesztusára utal. (Ld. még munkahelyteremtés)

Belátás, Belátni a nehézségeket

Az ország gazdasági és/vagy politikai alávetettségének össztársadalmi elfogadtatását, s ezzel összhangban a politikai és gazdasági elit érdekeinek az ország érdekeként való elfogadtatását jelölő kifejezés. Az elit és a társadalom között zajló, főként a publicisztika és a szakértő által közvetített diskurzusban a fő érvelési fundamentum a kiszolgáltatottság, az elmaradottság, az alávetettség érzésére való apellálás: „nem tehetünk mást, mert ezek a realitások”, „kényszerpályán vagyunk”, „nem engedhetjük meg magunknak, azt a luxust, hogy”, „be kell látnunk, hogy”, „nem lehet csak úgy ugrálni” stb. Ide sorolhatók az olyan frázisok, szófordulatok, mint a „különben nem jönnek ide a befektetők”, „az ország gazdasága szempontjából”, a „veszítünk a versenyképességünkből”, stb., A belátásra apellálás a valamikori „dolgozz és imádkozz” mai változata: „Lásd be a gazdasági nehézségeket”, „ne dőlj be a felelőtlen demagógoknak”, stb. A belátást hivatott erősíteni a neoliberális közgazdászhalandzsa is. (Ld. még szakértő)

Bölcs és józan

A magyar nép gyakori jelzői, leginkább akkor és azoktól, amikor és akik becsapják és megkárosítják. E beszédmód jellegzetes technikai eleme, hogy a konformizmust, a szolgalelkűséget, a tanult tehetetlenséget kvázi nemzeti karakterjegy gyanánt erényként állítja be. A magyar ember azáltal, hogy nem szervezkedik, nem sztrájkol, nem áll ki a jogaiért, nem bojkottálja az extra profit érdekében gyárakat bezáró cég termékeit, nem követeli az idegen tőke megadóztatását, az arányos közteherviselést, nem pereli munkaadóját vagy a hivatalt, ha az jogait vagy érdekeit sérti, nem védi vizeit, földjeit, levegőjét, stb. nem elnyomott vagy kellő öntudat híján levő, hanem éppen ellenkezőleg: „bölcs”, „józanul gondolkodó”, „belátó”, sőt: „felnőtt gondolkodású”. A magyar ember „reálisan látja a dolgokat”, vagyis azért tűr mindent, mert „tisztában van vele, mi az ország érdeke”. Igen régi panel, ehhez hasonló érvelést találunk az 1920-as években is, a titkos választójog megvonásának magyarázataként: a magyar ember azért szavaz nyíltan, mert egyenes jellemétől idegen a titkolódzás. (Ld. még jövő és belátás)

Csatlakozás

A függetlenség elveszítésére, ill. az éppen uralkodó világhatalomnak (centrumnak) való politikai, gazdasági és kulturális alárendelődésre alkotott kifejezés, mely az önkéntességet sugallja. A csatlakozás mindenkor nagy munkával elért sikerként jelenik meg, melyről csakis a hurráoptimizmus hangján lehet szólni. „Magyarország talán soha nem volt olyan külső biztonságban, belső szabadságban, sosem állt akkora fejlődési lehetőség előtt, mint a holnapi csatlakozással. Az elmaradó, kiszolgáltatott perifériáról felkapaszkodtunk az egyenjogúak, haladást szolgáltatók centrumának küszöbére. Ez tény, történelmi realitás – örülhetünk hát szívből, meg reálisan is. (…) ilyen sok és sokféle országgal – népek szövetségében a saját erőnk is sokszorozódik.1 Másrészt a csatlakozás visszatérésként is értelmeződik: 1945-ben a kelet-európai hasonló történelmű és kultúrájú népeinek a közösségébe, 1989-ben pedig a nyugati kultúrához, a demokratikus nyugati népek közösségébe tértünk vissza. Ilyenkor az ezer éves magyar történelem is átértelmeződik, minthogy „mindig is oda tartoztunk”. (Vö. érdek, közös érdekünk)

1 Füzes Oszkár: Belül tényleg tágasabb. 2004 április 30.

Csurka

„Úgy beszél, mint a Csurka”, „ugyanazt mondja, mint a Csurka”. Csurka István író és szélsőjobboldali politikus, az egykori Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) szimbolikussá vált személyéből. A „Csurka-szerűség” a „szélsőséges”, a „szalonképtelen”, a „vállalhatatlan”, az „elfogadhatatlan” – azaz funkcionálisan az „illegitim” – szinonimája, melyet előszeretettel alkalmaznak a rendszerkritikus beszédre az adott mondanivalónak a szélsőjobboldalhoz és az antiszemitizmushoz társítása révén, ez az ún. „csurkázás”, ill. „lecsurkázás” (©TGM). A „csurkázás” célja kirekeszteni a közbeszédből, vagy még inkább: eleve ignorálni a rendszerkritikus érveket és/vagy azok tényeit. Elterjedésének oka az ún. „balliberális értelmiség” rosszhiszeműségén túl az, hogy hazánkban történelmi okok miatt a rendszerkritikának a szélsőjobboldali rendszerkritika kivételével nem jött létre komolyabb önálló fóruma. Így a rendszerkritika, mint olyan, „csurkai mondanivaló” lett a közfelfogásban. Ezért ha valaki rendszerkritikát gyakorol, automatikusan „szélsőjobboldali” módon gondolkodik, függetlenül tényleges világképétől, értékrendjétől. Az utóbbi egy-két évben a MIÉP bomlásával ill. eljelentéktelenedésével a „csurkázás” alábbhagyott, és maradt a többi szinonima. (Ld. még kódolt antiszemitizmus, szélsőség)

Demagógia

A méltányosság és igazságérzet megnyilvánulásának stigmatizálására és a közbeszédből való kirekesztésére szolgáló fogalom. Gyakorta járul hozzá a „felelőtlen” jelző. Funkciója, hogy negligálja, sőt ignorálja, azaz eleve föl sem vethetővé tegye mindazon alapvető társadalmi problémákat és morális kérdéseket, melyek az ún. „normális demokráciákban” mindennaposak és magától értetődőek. (Így pl. a növekvő egyenlőtlenséget, a politikusi elit számon kérhetőségét, az etika kívánalmát a politikában, a lecsúszott társadalmi rétegek érdekvédelmének hiányát, stb.) Hatásmechanizmusa: e problémák fölvetésének demagógiaként való beállítása révén nem csupán az elitek hibái és bűnei, de a rajtuk való fölháborodás is komolytalanná, kvázi illegitimmé válik. (Ld. még populizmus)

Demokrácia, demokratikus gondolkodás

a. A kötelező politikai illemtan egyik alapfogalma, amely a szalonképesség, a viselkedni tudás szinonimája. „Egy normális demokráciában” (értsd: Nyugaton, Európában, Amerikában): Az öngyarmatosító beszéd egyik kedvelt kliséje.

b. Bizonyos szüntelenül védelemre szoruló, magasabb rendűnek tartott értékek olykor elmosódó szemantikai határokkal bíró gyűjtőneve. (Vö. európai) A „demokrácia védelme” általában a másfajta (ún. „nem demokrata”) értékek és világképek megszüntetését, vagy legalábbis margóra szorítását célozza. Az „egész világon megvédeni a demokráciát” v. ennek militáns megfelelője, az „importálni a demokráciát”, amely funkcionálisan az egykori „internacionalista kötelesség” mai (újkapitalista) megfelelője. Régies szóhasználattal úgy lehetne fogalmazni, hogy „ezekben a nehéz időkben katonáink internacionalista kötelességüket teljesítik Afganisztánban és Irakban”. Ily formán a „demokratikus nemzetek közössége” az egykori „szocialista béketábor” analógiája.

Dilettáns

A mindenkori hatalom – így a jelenlegi neoliberális rend – hivatalos diskurzusában azt a szakembert jelenti, aki nem az ő alkalmazottja, és/vagy aki más véleményt fogalmaz meg. (Ld. még szakértelem)

Egyenlő félként, egyenlő partner, partnerség

Az uralkodó világhatalommal való (elvi) egyenrangúság hangsúlyozása, amely a csatlósság, ill. a politikai-gazdasági-kulturális alárendeltség nyelvi kompenzációjaként funkcionál. Pl. „egyenlő félként ülünk le a tárgyalóasztalhoz a mi nagy testvéri-baráti felszabadítónkkal”, vagy „Magyarország fontos partner az Egyesült Államok számára”, „egyenlő partnere Amerikának”, stb. Az „egyenlő felekként” panel, ill. a hasonló jelentést hordozó „partnerség” kifejezés a megtiszteltetés érzését kelti, ezáltal viszont burkoltan érezteti a kis ország és a nagyhatalom közötti hierarchiát. (Ld. még Amerika, felszabadulás)

Egyenlősdi

A tabusított „egyenlőség” fogalmának ironikus elferdítése, amely az igazságosság és méltányosság társadalmi óhajának kigúnyolására és degradálására szolgál, mely egyúttal a szegényebb néprétegek (az ún. „leszakadók”) tagjainak tehetetlenségét és tehetségtelenségét, s emiatt kiérdemelt szegénységét és alávetettségét is kifejezésre juttatja. A korábbi „egyenlősdit” hirdető államszocializmusban, a verseny eltörlésével és a régi tulajdonosi osztály likvidálásával pozíciókat, majd a rendszerváltás folyamán e pozíciók révén tulajdont szerző újkapitalista elit és annak értelmisége a tulajdonszerzést követően a korábbi egalitárius elveket semmisnek, károsnak és megbélyegzendőnek nyilvánította – ld. az ismert szlogent, miszerint „vége az egyenlősdinek”.

Együttérzés

(külpolitika) A hazai elit politikai szótárában jobbára az uralkodó világhatalom népével, s ennek révén az általa képviselt rendszerrel és ideológiával való kötelező szolidaritást, ill. érzelmi azonosulást jelenti. Így pl. 2001 szept. 11-i terrortámadás idején át kellett élni, hogy „Amerika mi magunk vagyunk”, „az amerikaiak értünk is meghaltak”, s ennek révén a „globalizáció is mi vagyunk”, stb. Közvetlenül kötődik hozzá a felszabadító és „önzetlen segítséget nyújtó” világhatalom iránti hála motívuma, s ezzel összefüggésben gyakorta jár együtt vele a kisnemzeti önvizsgálat, a szégyenérzet és kisebbrendűségi érzés kedvelt öngyarmatosító panelje. Így pl. a terrortámadáskor a magyar emberek „nem tudták kellőképp átérezni a tragédia súlyát”, s „nem tudtak őszintén gyászolni”, minthogy a maguk „kicsinyes dolgaival voltak elfoglalva”, „nem tudtak együtt érezni az áldozatokkal”, s általuk az amerikai néppel, ehelyett „kicsinyesség és közöny jellemezte a lakosságot”, stb. Az államszocializmus idején a második világháborúban sokat szenvedett, értünk szintén áldozatot hozó hős szovjet néppel kellett együtt érezni, s vele párhuzamosan szégyenkezni a saját bűnös történelmi múlt miatt. Az „együttérzés” fogalma a saját nemzetre, főként annak határokon túli részeire nem, vagy csak ritkán alkalmazható.

Elmaradottság

A gazdasági és kulturális alávetettség gyakori indoka. Minthogy mindenkor az aktuális uralkodó világhatalom képviseli az egyetemes fejlődést, így társadalmi-gazdasági berendezkedésének, intézményrendszerének és kultúrájának importja, ill. másolása az „elmaradottság felszámolása”-ként értelmeződik. A különféle felszabadító háborúkat követő katonai-politikai-gazdasági jelenlét (pl. Tibet kínai megszállása, a Szovjetunió afganisztáni hadjárata, vagy az iraki háború) is az elmaradottság megszüntetését célozza. (Ld. még felszabadulás)

EU

Az egykori KGST-t idéző képzettársításokat előhívó bűvszó. Minthogy „kis országként segítségre szorulunk”, csak az „európai kereteken belül képzelhető el az ország gazdasági fejlődése”. Miként az egykori szocialista gazdasági társulásból, ebből is „csak haszna van Magyarországnak”, az EU-tagsággal „csak jól járhatunk”, „inkább adnak nekünk, mint elvesznek tőlünk”, stb. (Vö. érdekünk)

Euroszkepticizmus, euroszkeptikus nézetek

A „közös Európa” eszméjével és az EU-val kapcsolatos legkülönfélébb gazdasági, politikai és kulturális vonatkozású fenntartások gyűjtőneve. A ’90-es években még csak a nacionalista jobboldal sajátja, s mint ilyen, egyike volt a leginkább elítélendő, a közbeszédből kirekesztendő politikai nézeteknek. Az USA-ban időközben bekövetkezett neokonzervatív fordulat és a vele fölbukkanó amerikai Európa-ellenesség hatására a korábbi radikálisan eurofil hazai liberális értelmiség és vele a mainstream publicisztika is euroszkeptikussá vált.

Európa, európai

Bizonyos magasabb rendűnek tartott értékek és a más kultúrákkal szembeni fensőbbség kissé etnocentrikus jellegű, részben utópista gyűjtőfogalma. A „jövőbeli közös Európa” ígérete hasonló szemantikai magot rejt magában, mint az egykori kommunista társadalomé, minthogy a „közös Európa” is egy boldog, szebb jövő letéteményese. Ld. az olyan szlogenek, mint „menni Európába”, „távol vagyunk Európától”, „ez nem európai politizálás”, „európai módon” stb. (Vö. jövő) „Európa” a liberalizmus, a demokrácia, a jogállamiság, (ritkábban a humanizmus), a totalitárius eszmékkel szembeni ellenállás letéteményese, valamint egy olyan transznacionális erő, amely védelmet jelent a kisebbségek számára a többségi nemzet állama ellenében. Európa egyébként jobbára idealizált, absztrakt fogalom, mert a konkrét európai országok, népek, lokális kultúrák Amerikával szemben mindig más, általában negatív megítélés alá esnek.

Érdek, közös érdekünk, létérdekünk

(külpolitika) Általában olyan eseményre történő előzetes, a közvélemény puhítását szolgáló pozitív klisé, amikor is Magyarország vélhetően ráfizet majd valamely, a csatlósságból eredő kötelesség teljesítésére. Az érdeket hangsúlyozó propaganda a nagy szövetséges nélkülözhetetlenségének motívumára is épít, ezt kombinálja a magyar nemzeti érdek és büszkeség elemével. Eszerint a magyar nép a maga kis voltából adódó jelentéktelenségéből csak akkor tud kilépni – úgymond „naggyá lenni” -, ha valamely világhatalom oldalán vesz részt annak politikájában vagy akár háborúiban: „A népek súlyát az egyetemes emberi érdekek, a haladás és a béke szolgálata akkor is megnöveli, ha történetesen nem tartoznak a nagy lélekszámúak közé. Megnő ez a súly, ha az új társadalmi rend első és vitathatatlanul világhatalommá vált képviselőjével szoros szövetségben, együttműködésben lép egy nép a világpolitika küzdőterére –– ezt Magyarországnak az utóbbi években világszerte növekvő, általánossá váló elismerése ékesszólóan bizonyítja.”[1] E beszédmód töretlenül továbbélt a rendszerváltás után is, ld. „soha nem voltak olyan lehetőségeink, mint amilyenek a NATO/EU-tagsággal hullottak ölünkbe”, stb. Háborús részvételünk Amerika oldalán szintén „érdekünk”, sőt „létérdekünk”.

[1] Baktai Ferenc: A moszkvai út. Népszava, 1968. június 28.

Érdekünk

(általános) „Az ország érdeke”, ritkábban „nemzeti érdekünk”: a gazdasági és politikai elit érdekeinek elnevezése, az adott csoportérdek közérdekként való kommunikálásának nélkülözhetetlen kulcsfogalma. A jobboldalon ez főként a „keresztény középosztály” érdekeit, az ún. balliberális oldalon pedig a nagytőke érdekeit jelenti. Megfigyelhető, hogy az „ország érdeke” majd mindenkor szemben áll az alsóbb osztályok (az ún. „lakosság”) és/vagy a természeti környezet érdekeivel. Gyakori kifejezés „az ország hosszabbtávú érdeke”. Ennek logikája, hogy a (távolabbi) jövő betoldásával nehezebb az állítás hazugságtartalmára közvetlenül rátapintani. Az „ország (hosszabbtávú) érdekeinek szem előtt tartása” általában a társadalom- és kultúraellenes, és/vagy természetromboló döntések, intézkedések, ill. azt igazoló vélemények megfelelője. (Ld. még jövő, realitás)

Felelős

(Szinonimák: megalapozott, komolyan vehető) A társadalomra, ezen belül is főleg az alsóbb osztályokra és/vagy a természeti környezetre káros – többnyire az ún. „szakmai” döntések, ill. ezt aládúcoló „szakértői” vélemények jelzői. A „komoly szakértelem”, és nyomában a közvélekedés rendszerint a népre (a „lakosságra”) nézve hátrányos döntéseket tartja „megalapozott”, illetve „felelős” döntésnek, s a népre kedvezőeket „elhibázottnak”, „károsnak”, „felelőtlennek”, az erről való beszédet pedig „demagógnak” és „populistának”. E beszédben a „szakmailag megalapozott” a politikusi „fájdalmas de szükséges” szófordulat szakértői szinonimája. Míg ez utóbbi az érzelmeken, az előbbi az „értelmen” keresztül kívánja elérni a „nép bölcs és józan belátását”. E panel feudális-paternalista, a lakosságot mentálisan jobbágynak tekintő verziója: a „szükséges rossz a mi érdekünkben történik”. (Ld. még belátás)

Felelősség, felelősségtudat

(külpolitika) A „nagyok között mi is naggyá lehetünk” propagandájának (ld. közös érdekünk) realista-szervilista kompenzálása. Üzenete: Bár „lehetőségeink (elvileg) korlátlanok”, ez nem jelenti azt, hogy a valóságban szabad mozgást élvezne az ország. Mivel az ígéret és a realitás között ellentét feszül, a propaganda ezt az ebből fakadó önmérséklet, azaz a „felelősség” motívumával hidalja át. Eszerint magunknak kell belátnunk: mivel kicsik és elmaradottak vagyunk, még tanulnunk kell, s ezért „nem lehet ugrálni”. Vö. az olyan szlogenek, mint a „csatlakozás ára”, vagy az „átmenet nehézségei”.

Felnőtt gondolkodás, felnőtté válás

A neoliberális beszédben eredeti jelentésével éppen ellentétes tartalommal bíró kifejezés. Egyfelől az egoista és antiszociális, másfelől az önállótlan, a kiszolgáltatottságra és tanult tehetetlenségre alapozó, beletörődő, nem civil gondolkodásformákat jelöli, s vele az „osztogató államtól függetlenedett”, a „maga lábára álló”, vagyis a társadalomtól elidegenedett, atomizálódott egyén nem demokratikus és nem szolidáris felfogását propagálja. (Ld. még belátás, ill. bölcs és józan)

Felszabadulás, felszabadító

A megszállás, ill. domináns nagyhatalom hagyományos elnevezése. Ahogyan a szovjetek „felszabadítottak” bennünket a fasizmus alól, úgy a rendszerváltás után Amerika is „felszabadítóként” jelenik meg a mainstream közbeszédben, ti. aki „felszabadította Kelet-Európát a kommunizmus alól”. 2001 szeptembere után azonban már nem csupán a kommunizmus, hanem a fasizmus alól is az Egyesült Államok szabadította föl Európát. (A régi, még a Szovjetunióra alkalmazott szóhasználattal élve: „Ha Amerika nem lett volna, Európa mindmáig Hitler igáját nyögné.”) Ezért természetesen, miként korábban a SZU-nak, most Amerikának tartozunk örökké nem múló hálával, már csak azért is, mert ő volt az, aki valóban cselekedett, míg a nyugat-európai országok „cinikus tétlenséggel szemlélték az eseményeket”. Amerika ugyanígy Afganisztánt és Irakot is „felszabadította a zsarnokság alól”. Ezen országok felszabadítása a „demokrácia győzelme”, ill. a „mindannyiunk közös győzelme”.

Felzárkózás, az ország felzárkóztatása

A félperifériás-gyarmatias állapot és vele az alárendelt viszony tartósításának egyik kvázi-terminusa. Érdekessége, hogy a gyakorlatban éppen szószerinti értelmének az ellentétét jelenti: a centrumnak való örök alárendelődést, és ennek révén egy állandósult távolságot. (ld. még elmaradottság, tanulás.)

Fenntarthatóság, fenntartható fejlődés

Eredetileg az ökológiai közgazdaságtan egyik kulcsfogalma, utóbb azonban az uralkodó rend szakértői, üzletemberei és politikusai szájában az eredeti jelentésnek éppen az ellenkezőjét jelentő fogalom, a neoliberális „növekedés” kiegészítője, sőt kvázi megfelelője.

Foglalkoztatás, foglalkoztatottak

A bérrabszolgák egyik elnevezése, némi börtönre, iskolára (napközire) ill. zárt intézetekre utaló áthallással. A „foglalkoztatás” kifejezés magában rejti a felesleges, önmagával mit kezdeni nem tudó emberanyag felülről megszervezett időtöltésének, mondhatni „lefoglalásának” képzetét is.

Gazdaság, gazdasági érdek

A „gazdaság” a jelenlegi rendszer és kultúra kvázi-vallásos, ill. metafizikai s egyben teleológiai jelentéstartalmakat is magában hordozó alapfogalma, kvázi a középkori Isten-fogalom mai újkapitalista analógiája. A „gazdasági érdek” szintén erőteljesen spirituálizált, és egyben erősen absztrakt fogalom: olyan önmagáért való elvont érdeket jelent, amely minden egyéb érdek fölött áll, s aminek ezért az embert – egyént és közösséget – alá kell vetni. Az utóbbi két-három évtizedben, jórészt a későkádári elit jóvoltából a „gazdaság”, ill. „gazdasági érdek” legfőbb vonatkoztatási ponttá, a „szentség” fogalmának új szinonimájává, funkcionálisan pedig a társadalom elleni, ám annak kikerülésével hozott döntések bírálhatatlanságának, megkérdőjelezhetetlenségének fundamentumává nőtte ki magát. Más szempontból a „gazdasági fejlődés”, „gazdaságunk fejlődése” úgy is fölfogható, mint a jelenlegi világrend egyik pszeudo-üdvtörténeti alapfogalma, az egykori bolsevik haladás-fogalom újkapitalista analógiája. (Vö. növekedés)

Gazdasági szféra, a gazdaság képviselői

A hazai és nemzetközi nagytőke, ill. nagytőkések eufemisztikus átnevezése. Minthogy a gazdaság, ill. a gazdasági érdek (ld. ott) szentsége képezi a rendszer bírálhatatlanságának egyik legfőbb alapját, így a rendszer működtetőinek és elsőszámú haszonélvezőinek ezen ugyancsak szakrális titulusai az érinthetetlenséget, ill. a megkérdőjelezhetetlen hierarchiát: a tőkének való alárendeltséget, a közösség és egyén függésének érzését hivatott kifejezni, ill. azt a társadalom kollektív és az egyéb személyes tudatalattijába átvinni. (Vö. Munkaadó)

Globalizáció

A nemzetközi nagytőke gazdasági érdekeinek, valamint az amerikai birodalmi nacionalizmus és kulturális expanzió steril elnevezése. Ismert öngyarmatosító panel a „meglelni helyünket ebben a globalizált világunkban”, mely jobbára a lokális kultúra és identitás feladását, s vele a nemzetközi nagytőkének és/vagy a centrumországoknak való gazdasági-kulturális-politikai alárendelődést fedi, s mint ilyet, voltaképpen „kapitalista internacionalizmus” névvel is lehetne illetni.

Győztesek, győztesek oldalán

„Végre először a győztesek oldalán”: régi sablon, már a második világháború idején megjelenik az első világháború utáni katasztrófa vs. várva várt német győzelem témája kapcsán. Később előszeretettel használják a szovjet-csatlósság propagandájában is („A Szovjetunió legyőzhetetlen űrnagyhatalom, és mi az ő szövetségeseként végre először történelmünk során…”, stb.) A rendszerváltás után a NATO- és az EU-csatlakozás propagandájában hasznosítják – gyakorta ugyanazok. E toposz elválaszthatatlan tartozéka az „ez most már végérvényes” ideája, amely olyan klisékben is megjelenik, mint a „végre megtaláltuk a helyes utat”, „leszámoltunk a múlttal”, „történelmünk gyászos periódusai”, „levontuk a tanulságokat”, „többé nem fordulhat elő, hogy vesztes és/vagy igazságtalan ügyek mellé álljunk”, „új fejezetet nyithatunk a magyar–szovjet/magyar-amerikai (stb.) kapcsolatokban”, stb. (Ld. még Amerika, felszabadulás, jövő)

Hozzáértés

(tehetség vs. tehetségtelenség) A rendszerváltást levezénylő későkádári-újkapitalista elit önigazoló kvázi-ideológiájának kulcsfogalma. Eszerint a Kádár rendszer viszonylagos liberalizmusának köszönhetően a ’70-es és ’80-as években főleg a „tehetség” választódott ki a gazdaságban, a politikában, a tudományos életben és a művészvilágban. Ha valaki a pályavonalon kívülre került, tehetségtelenségének és/vagy lustaságának tudható be, s nem annak, hogy „ellehetetlenítették”, vagy a „rendszer üldözte”. A rendszerváltáskor a spontán privatizáció során az állami vagyon jelentős része is azért lett az egykori állampárt funkcionárius-technokrata elitjének tulajdonává, mert „ők voltak azok, akik értettek hozzá”. Ezzel szemben az akkori ellenzéki magatartás – csakúgy, mint a jelenlegi rendszerkritikus értelmiségi attitűd – a tehetségtelenségnek és dilettantizmusnak köszönhető marginalitás megnyilvánulása. E fölfogás végső soron a kádári „aki dolgozik, az boldogul” elv ill. népszerű szlogen folyamatos alkalmazása. (Ld. még sikertelenek, szakértelem)

Ideológiamentesség, ideológiamentes szakértelem

ld. szakértelem.

Irigység

Az alsóbb néposztályok tagjainak, ill. az ún. „veszteseknek” a szociális igazságtalanság és a növekvő egyenlőtlenség miatti felháborodására vonatkozó degradáló, lejárató célzatú kifejezés. Eszerint az igazságosabb elosztás, ill. általában az egyenlőség gondolata mélyén mindössze az „emberi irigység” rejlik, s ez a forradalmak „valódi” hajtóereje is. Ami egyben azt is sugalmazza, hogy ezt a rossz tulajdonságot ki kell törölni az emberből. Ám paradox módon épp azok érvelnek ily módon, akik ha a kapitalizmus lelki hajtóerejeként azonosított mohóságról, bírvágyról és önzésről esik szó, rögtön az emberi természet változtathatatlanságáról szóló közhelyeket citálják, s vele az emberi természet javításáról szóló elképzeléseket ún. „veszélyes utópiáknak” minősítik. Amíg tehát az „irigység” változtatható, addig a bírvágy és az önzés változtathatatlan és örök. (Vö. egyenlősdi)

Ígérgetés

Neheztelő utalás a politikusok adócsökkentésre, szociális biztonságra, stb. vonatkozó üres frázisaira, amelyek kizárólag a választások előtt hangoznak el a választás megnyerése céljából. Ugyanakkor a mögöttes intenciót figyelembe véve a mainstream publicisztikában az „ígérgetés” a szociális igazságosság eleve kizárását célzó hangulatkeltő beszédpanelként funkcionál. Az „ígérgetés” látszólagos leleplezése, amely a társadalomnak a politikusokkal szembeni (jogos) ingerültségére, csalódottságára bazíroz, annak az álpolitikusellenes diskurzusnak az egyik kulcsfogalma, amely az üzleti szféra (a tőke, főként a nagytőke) érdekeit állítja szembe a politikával. Jelentése, hogy az igazságosság még virtuálisan, remény formájában se valósulhasson meg. (Ld. még osztogatás, populizmus)

Jobboldali

Igen nehezen meghatározható és körülhatárolható fogalom. A magát jobboldalinak nevező tábor szemében többnyire az tekinthető jobboldalinak, aki a Fideszre szavaz, legyen az illető akár zöld vagy kommunista, miként automatikusan ennek ellenkezője – a „jobboldali” jelző neheztelő megvonása érvényesül minden Fideszre nem szavazóra, legyen ez utóbbi társadalom- és gazdaságpolitikai nézeteit tekintve akár jóval konzervatívabb, mint a parlamenti jobboldal. A Fideszre nem szavazó többnyire vagy az „áljobboldali”, vagy a „liberális”, vagy a „balos” kategóriába kerül, függetlenül tényleges világképétől. Vagyis a fogalom – csakúgy, mint a „baloldal”, ill. „baloldali” -, inkább egy szervezethez és érdekközösséghez, mintsem egy körvonalazható ideológiához vagy értékrendhez tartozást jelöl. Mivel nálunk a parlamenti (hivatalos) „baloldal” liberális és konzervatív politikát folytat, a magát jobboldaliként meghatározó politikai erő ideológiájába és programjába számos baloldali követelést és jelszót épített be, minélfogva a hivatalos baloldal számára a klasszikus baloldali értékek is gyakorta a „jobbos” felfogásként értelmeződnek. Vagyis a ballib szavazótábor orwelli nyelvezetében az (is) jobboldali, aki baloldali.

A „jobboldali” fogalma emellett gyakorta összemosódik a „szélsőjobboldali”-val is, méghozzá – némileg ironikus módon – mindkét oldalon: Míg a balliberálisok minden jobboldalit előszeretettel leszélsőjobbboldaliznak, függetlenül azok radikalizmusától vagy mérsékelt voltától, addig a jobboldalon a „szélsőjobboldali” jelző használata letiltott, ill. tabusított, s a tényleges szélsőjobboldalra gyakran a szimpla „jobboldali”, esetleg a „radikálisok” meghatározást alkalmazzák.

Jövő

„Jövőnk érdekében”, „közös jövőnkért”, „az ország jövőjét szem előtt tartva”: a honi politikai közbeszéd legrégibb és legkedveltebb kliséi. Eszerint a magyar népnek áldozatokat kell hozni valamely boldog, szebb jövő megvalósulásáért. Logikája: a jelennek azért kell rossznak lennie, hogy a jövő jó legyen, avagy az ismert fordulattal élve: „a jövőért áldozatot kell hozni”. (Vö. „az EU csatlakozás kemény feltételekkel jár”, „a belépődíjat meg kell fizetni”, stb.) Az egykori Harmadik Birodalom vezette Új Európa, majd a „kommunista társadalom”, végezetül pedig a „fejlett piacgazdaság” ill. a „közös Európa” mind olyan időben távoli világok, ahol nekünk ugyan nem, de „gyermekeinknek”, vagy még inkább „unokáinknak” „jobb és nyugodtabb élete lesz”. Ugyanakkor, ha a hatalom vagy a tőke érdekeivel ellentétes gondolatok fogalmazódnak meg a jövőre mutatva (pl. a környezetpusztításnak áldozatul eső jövőbeli generációk érdeke), úgy a jövőre hivatkozás azonnal veszélyes kollektivista utópiaként értelmeződik, s ilyenkor a jelenben élő egyén jogaira és szükségleteire tolódik a hangsúly. Ám ha ez utóbbi elvet komolyan véve a „bérből és fizetésből élők” itt és most akarnak életminőségükön javítani, vagy érdekeiket érvényesíteni, rögvest eltűnik az individualizmus és a jelen kultusza, s helyét átveszi az ország, ill. a nemzet hosszabbtávú érdekére (vagyis a jövőre) való, kollektivista jellegű hivatkozás. Ide tartozik még az államszocializmus idejéből ismert „meg kell húzni a nadrágszíjat” szlogenje is, amit újabban szintén előszeretettel használnak a népre vonatkoztatva azok, akiktől semmi nem áll távolabb, mint a nadrágszíj meghúzása, vagy akár a méltányos közteherviselés.

Kádári, kádárista

A jobboldal szóhasználatában a balliberális (főként az MSZP-hez kötődő) gazdasági, politikai és szellemi elit állampárti-pártállami múltjára és gyökereire vonatkozó kifejezés, melynek szinonimái is ugyanerre a múltra utalnak: „antidemokratikus”, „komcsi”, „vörös”, „proli”, s amelynek üzenete a balliberális tábor „megújulni képtelen”, „múltból itt ragadt”, „nem európai” – azaz illegitim – voltának, vele a saját tábor kizárólagosságának sugalmazása.

A balliberális oldal részéről viszont érdekes kettős beszéd figyelhető meg a Kádár-rendszert illetően: 1. Intenzív balliberális „kádáristázással” találjuk szembe magunkat bárminemű szociális követelés vagy gondolat esetén. Vagyis a „kádárista” jelző a népnek kedvező politikai szándékok, elvek és értékek lejáratásának, illegitimmé tételének kedvelt retorikai eszköze azok részéről, akik kulturális és kapcsolati tőkéjüket, s így áttételesen (sok esetben közvetlenül is) jelenlegi pozícióikat és versenyelőnyüket a Kádár-rendszerben, annak lehetőségeivel élve szerezték. 2. Amennyiben viszont ez utóbbi kerül szóba, Kádár és rendszere rögvest a legjobb színben tűnik föl a balliberális közbeszédben: „Kádárnak volt köszönhető, hogy Magyarország nem lett Románia”, „Mindenki a rendszer haszonélvezője volt”, „Messze nem volt akkora elnyomás, ezért felháborító és ízléstelen ez az utólagos gyűlöletkeltés”, „akkoriban már nem a Párthoz való hűség dominált, csak a tehetségtelenek nem érvényesültek”, stb. E közhelyek nem szimpla riposztként szolgálnak, hanem a balliberális elit kontinuitását (tehetsége, s nem politikai versenyelőnye révén szerzett vezető szerepét) hivatottak igazolni.

Ezenfelül a balliberális kádáristázás a jobboldal populista politikájára alkalmazott gúnyolódásként is megjelenik. Ennek elsődleges célja a kommunistázás ironikus visszafordítása: „A jobboldal populista gazdaság- és társadalompolitikája a Kádár rendszert idézi”, ergo: a jobboldalnak semmi joga kommunistázni. Ez utóbbit gyakorta kapcsolják össze praktikus módon (mintegy két legyet ütve egy csapással) az említett első alkalmazással, azaz a szociális gondolkodás, ill. követelések lejáratásával.

Kockázatvállalás

(külpolitika) Az „érdek” ill. „szebb jövő” és „kötelesség” közötti ellentmondás átkötésére és ezáltali lélektani feloldására használt átmeneti fogalom, amely felemás módon egyként jelenti a busás hasznot ígérő „szabad vállalkozást” és a csatlósság várható fiaskóit. A „békéért és biztonságért” vívott „terror elleni harc” például „kockázatokkal jár”, amit azonban „vállalni kell” a nemes cél érdekében. (Ld. még érdek, jövő, kötelesség)

Komolyan vehető

ld. felelős

Kódolt antiszemitizmus

Az Egyesült Államokkal, a kapitalizmussal, a globalizáció-, ill. a neoliberális világrenddel szembeni fenntartásokra, kritikákra alkalmazott, azok megbélyegzését és tabusítását célzó kifejezés a balliberális sajtóban, ill. közbeszédben. Ha tehát valaki Amerikát, vagy a kapitalizmust „szidja”, vagy rendszerkritikát gyakorol, voltaképpen rejtetten zsidózik. Ez az érvelés nagyjából a következő társítások mentén történik: Amerika = Izrael = zsidók; nagytőke/nemzetközi tőke = zsidó; kapitalista = zsidó; antikapitalizmus = burkolt antiszemitizmus; szociális érzékenység = populizmus = tőkeellenesség = kollektivizmus = totalitárius gondolkodás = fasizmus/kommunizmus = antiszemitizmus; munkavállalói érdekvédelem = antikapitalizmus = tőkellenesség (= kollektivizmus, stb.) = antiszemitizmus; privatizáció-ellenesség = antikapitalizmus (= tőkellenesség, stb.) = antiszemitizmus; a rendszerváltás jobb- vagy baloldali kritikája = populista demagógia = antikapitalizmus = antiliberalizmus = antiszemitizmus, stb. Mint láthatjuk, a balliberálisok a klasszikus antiszemitizmus toposzait, sablonjait és logikáját használják, ezáltal akaratlanul (?) az antiszemita gondolkodásmódot erősítik, az antiszemiták állításait dúcolják alá. (Ld. még Csurka)

Kötelesség, kötelességteljesítés, vállalt kötelezettség

a. Az ország alárendelt helyzetéből adódó kényszercselekvés, amely a mindenkori csatlósbeszédben kellemetlen, de szabad és hasznos lépésekként értelmeződnek. (Vö. jövő) A rendszerváltás után újból megjelent az államszocializmusból jól ismert „tartozunk valahová, s ahová tartozunk, azzal szemben kötelességeink vannak”, ill. „meg kell felelni az elvárásoknak” kliséi. Gyakran párosul a kötelesség fogalmához a szégyenérzet fölkeltése, „magyar kisstílűség” motívuma: „egyszer merjünk már bátrak és önfeláldozók lenni”, „kis ország, kis foci”, „mi, magyarok, mint mindig, most is elbaltázzuk”, „nem ezt várják tőlünk”, „jó magyar módra megint leszerepeltünk”, „bizonyítanunk kell” stb. (Vö. együttérzés.) E motívum különféle formákban gyakran megjelent a NATO-tagság, az EU csatlakozás, majd az afganisztáni és iraki szerepvállalásunk itthoni népszerűtlensége, illetve az attól való össznépi húzódozás kapcsán: „Magyarország a világ legerősebb demokráciáinak a közösségeibe tartozik, osztja azok értékeit és elveit, ezért nem szabad elzárkóznia a katonai részvételtől.” Ilyenkor a „haszon”, ill. az „érdek” elve is háttérbe szorul: „Magyarországnak nemcsak haszna, hanem kötelességei származnak abból a szolidaritásból, amelyet a tagság jelent. Hogy ezt nem megúszni kell, hogy itt nem lehet csalni.” (idézet: Nem rés, bástya. Magyar Narancs 2002 nov. 7)

b. Kötelezettség terheli az uralkodó világhatalmat is: társadalmi-gazdasági berendezkedését, mint legfőbb jót exportálnia kell, azaz megosztania az emberiséggel. Minthogy az Egyesült Államok „hatalmas ország, erős demokráciával és gazdasággal”, ám éppen „óriási befolyása miatt nem szigetelődhet el a világ többi részétől”, mi több „segítenie kell más országoknak a demokrácia, a béke és a szabadság megteremtésében”. „Az Egyesült Államok példa nélküli és mások által meg nem közelített erőre és befolyásra tett szert a világban. Ezt a fölényt azonban nem egyoldalú előnyök szerzésére, hanem a demokratikus értékek előmozdítására kívánja felhasználni. Nem csupán biztonságosabb, hanem jobb világot szeretne teremteni” (idézet: Blahó Miklós: Szuperhatalom stratégiát keres. 168 óra, 2002. november 14.) Korábban a Szovjetuniónak is kötelessége volt segíteni a világ haladó erőit az imperializmus ellen, harcolni a békéért, stb.

Kritizálás, hőzöngés

A rendszerkritika, ill. általában bárminemű, a hivatalostól eltérő vélemény lekezelő, azok megalapozatlanságát és komolytalanságát sugalmazó, lejárató célú elnevezései. Használatának célja, hogy a rendszer kiszolgálójának ne kelljen érvelnie, ill. vitába bocsátkoznia.

A „kritizáláshoz” társított Kádár-kori konformista beszéd gyakori eleme volt a „minek kell ugrálni?” méltatlankodó formulák, valamint „könnyű kívülről kritizálni!” szólam. Ennek korabeli jelentése az volt, hogy aki közéletet akar élni („tenni a közös cél érdekében”), az beléphet a Pártba, és megfelelő szemináriumok elvégzése után, elmondhatja véleményét a pártgyűlésen. Ez volt az ún. szocialista demokrácia: a „véleménynyilvánítás kulturált formája”, amivel szembe állították a „hőzöngést” (ld. ott), a „destruktív”, „felelőtlen” „kritizálást” (ld. ott), vagyis az akkori rendszer bárminemű, tiltott, illegitimnek tartott kritikáját. Vagyis pontosan hasonló érvelési metódussal bunkózták le mindazokat, akik nem voltak az államszocializmus hívei – többnyire ugyanazok, akik ma a neoliberális világrend elleni „hőzöngőket” szeretnék megrendszabályozni. (ld. még szövegelés.)

Laikus, hozzá nem értő

A „szakmainak” titulált – ezáltal a demokratikus kontroll alól kivont – népellenes politikai-gazdasági döntések eredményeit elszenvedő, ám annak megvitatásából kirekesztett állampolgár gúnyneve. Logikája: Mivel a munkás nem gazdasági v. politikai szakember, így nem ért a gazdasághoz és a politikához, ergo nem szólhat bele, sőt még csak véleményt sem alkothat a sorsát közvetlenül befolyásoló döntésekről, és az azokat aládúcoló, jobbára „szakértői véleményként” eladott ideológiákról, és hivatalos „véleményekről”. Ugyanez az elv érvényesül a környezetkárosítás elszenvedőinek esetében is: mivel a „laikus” lakosság nem ért a különféle technológiákhoz, energiapolitikához, stb. jobb, ha inkább hallgat és belélegzi, megeszi, ill. megissza a mérget, és szép csöndben megbetegszik, esetleg elhalálozik. A véleményalkotás ugyanis csak a neoliberális papi kaszt tagjainak, az ún. „szakembereknek”, ill. a „szakértőknek” az előjoga, és nem az alsóbb kasztbeli laikusoké. (Ld. még szakértelem)

Lakosság

A magyar népre alkalmazott semleges, steril kifejezés, célja a lejáratott-tabusított „nép” szó használatának óvatos kikerülése.

Liberalizáció

Részben a privatizáció (ld. ott) kvázi-szinonimája, részben a „csodaszer”, ill. „univerzális medicina” neoliberális megfelelője. Ez utóbbi értelmet az adja, hogy a liberalizáció olyan eljárásnak van beállítva, mely mind a gazdaság, mind a közellátás összes problémáját egy csapásra megoldja. Kapcsolódó gyakori szlogen a „jobb minőségű szolgáltatás érdekében”, ami a tolvajoknak a társadalommal való kommunikációjában a kiárusítás ésszerűségét és erkölcsi magasrendűségét állítja szembe az állami és közösségi tulajdonnal, ami a „korrupció” és a „romló minőség” szinonimái. A valóságban persze a liberalizáció ennek épp az ellenkezőjét jelenti. Így pl. a „közművek liberalizációja” a víz-, a gáz-, és villamos energia ipar ellenőrizhetetlen és számonkérhetetlen magánvállalkozásoknak áron alul történő kiárusítását fedi, amit azután árdrágulás és/vagy az ellátás színvonalának csökkenése követ.

Más kérdés a lágydrogok, a pornográfia, vagy épp a pedofil hajlamok és kapcsolatok liberalizációja, mely a szabadságot, a lazaságot, az egyén jogait, vagyis az „igazi liberalizmust” van hivatva prezentálni. Érdekes módon ugyanez a politikai erő az élharcosa a dohányzás közterületről és vendéglátóipari egységekből való kitiltásának – de facto betiltásának – is.

Liberális, liberalizmus

Elvileg a jelenlegi, az egykori marxizmus-leninizmust fölváltó, annak helyét betöltő, ill. funkcióját ellátó, kötelező-hivatalos világnézet. Paradox módon mégis tisztázatlan fogalom, mely hol a klasszikus szabadversenyes kapitalista ideológiát, hol a relativista látásmódot és a kulturális baloldaliságot, hol az ugyancsak amerikai (típusú) neokonzervativizmust, hol az egyén jogainak védelmét, hol szimplán a szabadságot jelöli. Nálunk az SZDSZ-nek köszönhetően a piac és a magántulajdon szentségének ortodox (lényegében jobboldali-konzervatív) ideológiája és a civil jogok kiterjesztésének, valamint a mindenfajta kisebbségek védelmének alapvetően baloldali fölfogása sajátos ideológiai egyvelegként jelent meg. Így nincs igazán tisztázva, hol húzódik a határ a „liberális”, „neoliberális”, „neokon”, sőt „anarchokapitalista”, ill. „libertárius” titulusok között, ezért „liberális” címszó alatt többféle, olykor egymásnak ellentmondó nézet, vélemény, felfogás, látásmód, irányzat keveredik. „Liberális” az abortuszpárti, a drogot és pornográfiát liberalizáló, ateista antimilitarista éppúgy, mint az abortuszellenes, homofób, neoprotestáns vallási fundamentalista, ahogyan „liberális” lehet a szegény cigánycsaládokat istápoló szociális munkás éppúgy, mint az iraki háborút támogató és Pinochet rezsimjét követendő példának tekintő, elitista neokon értelmiségi. A közös pont a centrum (főleg Amerika) szinte misztikus imádata, és egyfajta kötelező filoszemitizmus. Részben ez utóbbi miatt a „liberális” a szélsőjobboldalon és az SZDSZ holdudvarát képező neoliberális értelmiség számára a „zsidó” egyik kódolt elnevezése. (Vö. kódolt antiszemitizmus) Vagyis hogy ki a „liberális”, és ki nem az, éppúgy egy csoporthoz tartozás függvénye, mint hogy ki a „baloldali” és a „jobboldali”.

Másság

A politikai korrektség (ld. ott) egyik kulcsfogalma. Szószerinti jelentésével ellentétben az atomizált, szervezetlen közösség látszólag különböző (ún. „egyszemélyes kultúrákra” bomló), valójában uniformizált és konzumerizált, s ezáltal a hatalom és tőke által manipulált – a sztárok és közszereplők esetében mesterségesen kreált, futószalagon gyártott – „egyéniségek” antikultúrájára vonatkozó politikai divatszó. Vö. „vállald önmagad”, „légy önmagad”, „légy egyéniség” és ehhez hasonló szlogenek. Az ezredforduló idején, valamint a 2001 szeptember 11-i hisztéria hatására az Egyesült Államokban, és nyomában nálunk végbement neokonzervatív fordulat óta háttérbe szorult, ill. kimenni látszik a divatból.

Megalapozott

ld. felelős

Mobil munkaerő

A mindenféle érdekvédelem nélküli munkások szervezetlen, egyénileg és kollektíve egyaránt kiszolgáltatott tömege. A „mobilitás” a gyakorlatban a szakszervezetek, ill. mindenfajta érdekvédelem ellehetetlenítését, általa a munkabér letörését, ill. a munkaerő árának mesterséges csökkentését jelenti.A mindenféle érdekvédelem nélküli munkások szervezetlen, egyénileg és kollektíve egyaránt kiszolgáltatott tömege. A „mobilitás” a gyakorlatban a szakszervezetek, ill. mindenfajta érdekvédelem ellehetetlenítését, általa a munkabér letörését, ill. a munkaerő árának mesterséges csökkentését jelenti.

Munkaadó

A tőkés, ill. a kizsákmányoló steril, eufemisztikus elnevezése némi paternalista mellékzöngével. A kifejezés a szószerinti jelentés révén tudat alatt olyasvalaki képét alkotja meg, aki jóságos atyaként, saját akaratából, kvázi kénye-kedve szerint adja meg a „munkavállaló” mindennapi kenyerét, s akinek jóindulatától ily módon a társadalom nagy része függ.

Munkaerőpiaci frissítés

A jobbára helyi lakosokból álló szervezettebb munkások tömeges elbocsátását, s helyettük az olcsó és kiszolgáltatott bérrabszolgák (az ún. „mobil munkaerő”) foglalkoztatását jelentő, leszerelő célzatú eufemizmus.

Munkahelyteremtés, munkahelyteremtő

Egyrészt a privatizációnak is nevezett szabadrablás és szélhámoskodás propagandisztikus kifejezője, mely a naivitásra alapozva bizonyos kellemes asszociációkat ébreszt, főként a jó (beígért) eredményekre (vö. jövő) történő homályos utalás révén.

Másrészt a hazai vadkapitalizmus természetes velejáróinak (életminőség romlása, mérték fölötti kizsákmányolás, létbizonytalanság és az abból adódó frusztráció, stb.) tompítására, elkenésére használt kifejezés, melynek körülbelüli jelentése ill. rejtett üzenete: „legalább munkahelyeitek vannak, ez is valami”.

Munkahelyteremtő az a vállalkozás vagy vállalkozó, ami/aki az olcsóság és a kiszolgáltatottság miatt a gazdaságilag és társadalmilag fejletlenebb régiókban próbál szerencsét. Ugyanakkor munkahelyteremtőként (ill. „befektetőként”) jelenik meg az a külföldi is, aki bezárja a konkurenciát jelentő gyárat, üzemet, amit leggyakrabban ár alatt szerzett meg. A „munkahelyteremtés” kifejezést előszeretettel használják még környezetromboló tevékenységre, elavult technológiák alkalmazására, stb. Mindezek „beruházás”, ill. „fejlesztés” néven is ismertek.

Munkavállaló

A munkás, ill. dolgozó eufemisztikus elnevezése. A kifejezés tudat alatt azt sugallja, hogy az illető önként vállalja a munkát és nem kényszerből. (Vö. Munkaadó)

Nacionalista, nacionalizmus, naci

Korlátozott használatú kifejezések, minthogy nálunk általában csak az ellenséges országok, és/vagy a kis népek nacionalizmusára használják. A mindenkori centrum (a „testvéri-baráti szövetséges”) nacionalizmusára már kevéssé, vagy egyáltalán nem illik használni. Így például a jelenlegi amerikai nacionalizmus a legtöbb esetben „lokálpatriotizmus”-ként van aposztrofálva, mind a jobboldali, mind a balliberális sajtóban. Míg az előbbi ezzel az eljárással a magyar nacionalizmust próbálja legitimálni („lám Amerikának szabad” alapon), addig az utóbbi a kettőt a maga szervilista-öngyarmatosító hagyományának megfelelően szembeállítja a centrum javára: Így a magyar nacionalizmus etnicista, kirekesztő, kegyetlen és kicsinyes, az amerikai „lokálpatriotizmus” viszont az „amerikai nép bátorsága”, „nehéz időkben való helytállása”, s nem utolsó sorban befogadó, („multikulturális és multietnikai”) volta miatt „példaértékű”. Az amerikai „lokálpatriotizmus” nagyszerűségét hazánkban számos film, könyv és publicisztika népszerűsíti. (Vö. együttérzés.) Ugyanígy az államszocializmus idején a „nacionalizmus” főként a magyar nacionalizmust jelölte, a kifejezést szomszéd népek sovinizmusára már kevéssé volt ildomos használni, az „internacionalizmus”-ként aposztrofált szovjet-orosz nacionalizmus pedig (a „szovjet nép hazafiassága”) a kötelező csodálat tárgya volt.

Finomabb formában, de ezt a látásmódot tükrözi a homofónián keresztül a „náci” szóra asszociáló „naci” gúnynév is, mely jobbára a magyar nacionalizmust jelöli, más népek nacionalizmusára nemigen használják.

Növekedés

Varázsigeként használt kifejezés, mintegy a „legfőbb jó” szinonimája. A mágikus szavak többségéhez hasonlóan ez is halandzsaszó, pontos jelentését kevesen ismerik. A mainstream közbeszédben részint a természeti környezet gyors fölélésének, ill. a rablógazdálkodásnak egyik indoklását szolgálja. Mivel szószerinti jelentése a „fejlődés”, „haladás” pozitív ideájára utal, ill. ilyesfajta kellemes asszociációkat ébreszt, a „növekedés érdekében” végrehajtott bűntettek is ebbe a gondolatkörbe kerülnek. Ezért aztán a „növekedés” használata révén a különféle társadalom ellen elkövetett disznóságok mind hangulatukban, mind konkrét tartalmukat tekintve átértelmeződnek, és elveszítik tulajdonképpeni bűnös voltukat.

Országaink versenye

Mind a jobboldal, mind a hivatalos baloldal, vagyis az egész hazai politikai elit és azok értelmiségi holdudvara által preferált eszme, mely gyakorta jelenik meg az újkapitalista ideológia társadalmat ösztönző propagandaelemeként is. Eszerint hazánknak nem összefogni, hanem versenyeznie kell a hasonló hátrányos helyzetben lévő kelet-közép európai kis országokkal. Az „országaink versenye” elv megjelenési formái az újkapitalista propagandában („lemaradunk”, „nyertesekből vesztesek lettünk”, „éllovasok voltunk, de most utolsó helyen kullogunk”, stb.), részben a régi állampárti-pártállami hurrá-hajrá retorikát idézi, ill. annak máig élő kollektivista szellemére alapoz, részben pedig burkoltan az egykori nagymagyar nacionalizmus húrjait pengeti. Ama idea ugyanis, miszerint országunknak a „térség éllovasának” kell lennie, mert „azok voltunk egykoron”, mert „vezető pozícióval bírtunk”, stb. a két világháború közötti Magyarország hivatalos ideológiájának egyik vezérdoktrínáját, a Klebelsberg Kunó nevével fémjelzett „Kárpát-medencei kultúrfölény” tanát idézi. E fölfogás egyébként a szomszédos országokban is domináns eszme, így lényegében a revansista Magyarország kontra Kisantant ellentét (ill. annak hagyományát) őrzi szublimált formában, minek révén jelenléte és hatása e társadalmak tudatában a valamikori térséget uraló nagyhatalmak helyét és pozícióit átvevő brüsszeli adminisztrációnak, ill. a nemzetközi nagytőkének kedvez. A „térség országainak versenye” fontos alkotóeleme, sőt egyik fundamentuma az öngyarmatosító beszédmódnak is. (ld. még Tanulás.)

Osztogatás, osztogató állam

A szociális biztonság, ill. az intézményesített igazságosság (újraelosztás) pejoratív értelmű, lejárató-ironikus átnevezése, azzal az áthallással, miszerint a társadalom többségének nem jár automatikusan a javakból. Ennek megfelelően kerültek használatba a jóléti állam olyan degradáló átnevezései is, mint „osztogató állam”, „túlköltekező állam” ill. „gondoskodó állam”. Ez utóbbi kifejezés az állam paternalista voltát, s vele polgárainak önállótlanságát, infantilizmusát hivatott hangsúlyozni. A „nem kell mindent fölülről, az atyáskodó államtól várni”, „állami csöcsön lógás” és ehhez hasonló kifejezések egyébként jórészt a közpénzekből élő, ill. azt herdáló politikusok és értelmiségiek gyakori, kedvelt szlogenjei.

Partnerség

ld. egyenlő félként.

Paternalista, paternalizmus

ld. osztogató, osztogatás.

Piacgazdaság

a. Konkrét értelemben: A rablókapitalizmus eufemisztikus elnevezése.

b. Funkcionálisan: az egykori „fejlett szocializmus”, ill. „kommunizmus” helyét elfoglaló „össztársadalmi cél” elnevezése. A „kommunizmus építése” helyett ma „fejlett piacgazdaságot teremtünk”, miáltal is a régi kollektivista szellem is „piacosodott”. (vö. érdek, országaink versenye)

Piacképes

a. A vadkapitalista viszonyok közötti életben maradás hamis ígéretét hordozó jelző. A „munkanélküliek piacképességét” szolgálják az ún. „továbbképzések”, amelyek de facto a munkanélküliség meghosszabbítására, ill. a társadalmi felelősség elhárítására szolgálnak. (Vö. tudásalapú)

b. Konkrét dologra vonatkoztatva: az az áru, amit a transznacionális cégek monopolhelyzete és/vagy a nagyobb államok – leginkább az USA – protekcionista gazdaságpolitikája mesterségesen a piacon tart. Ami mögött nem áll nagyhatalmi érdek, vagy kartellekbe tömörült cégek érdeke, az „nem versenyképes”.

Politikailag korrekt

(biz. píszí): Az Egyesült Államokból importált kötelező politikai illemtan. Magyarországi virágzása a clintoni érára esik. A píszí több vonása (pl. a másfajta értékrendekkel és gondolkodásmódokkal szembeni intolerancia, a szabadgondolkodás és beszéd korlátozása, a múlt átértékelése, a történelem átírása, a különféle nyelvi tabuk és az abból eredő „újbeszél” megjelenése stb.) leginkább a jakobinus és bolsevik kultúra- és mentalitásátalakító törekvésekkel hozható rokonságba, s azt ugyanúgy egy progresszivista-aufklärista értelmiségi elit próbálta felülről ráerőltetni az „elmaradott” helyi társadalomra, mint más, hasonló divatokat a régebbi korokban. Miután az Egyesült Államokban a jobboldali keresztényfundamentalizmus lett a meghatározó, mindazon hazai publicisták, akik korábban a „politikai korrektség” hirdetői voltak, azt, mint „korunk pestisét”, „elvtelen toleranciát”, „túlzott liberalizmust”, stb. vetették el és bélyegezték meg. (Ld. még másság)

Populizmus, populista

A neoliberális beszédben ez a valódi populizmus fogalmának kiterjesztése a társadalom szélesebb rétegei (az ún. „egyszerű emberek”, az „utca embere” stb.) érdekeinek, véleményének, szempontjainak bárminemű figyelembe vételére. A „populista”, mint lejárató jelző, egyike a politikusokra és közírókra vonatkoztatott legelmarasztalóbb titulusoknak. Célja az elitek érdekeinek és értékeinek kizárólagossá tétele ill. a nép kirekesztése a társadalmi vitákból, sőt bárminemű véleménynyilvánításból. Más megfogalmazással – konkrét, gyakorlati szempontból – úgy is értelmezhetjük a neoliberális közbeszéd eme kedvelt fogalmát, hogy populista az, aki nem az elitek érdekeit képviseli. A populizmus ebben a beszédben az „igazságosság” fogalmának. kakofémiája. Gyakorta válik (nyelvileg is tévesen) a demagógia szinonimájává, vélhetőleg a „populista demagógia” jelzős szerkezet gyakori használata révén.

Realitás

A „tisztában kell lennünk a realitásokkal” régi kádárista klisé, amit a hazai neoliberális elit – sok más régi sablonnal és toposszal egyetemben – ugyancsak előszeretettel használ. Funkciója: beláttatni a rendszer működésének hatékonyságát, meggyőzni arról, hogy „nincs más út a számunkra, mint ami éppen van”, a végkonklúzió az „ez minden világok legjobbika” elvének megfogalmazása. Az előző rendszerben a „realitás” a szovjet csatlósság és a „szocializmus útja” volt. A „realitás” szorosan összefügg az alkalmazkodás kényszerének hangoztatásával is. (Vö. „meglelni helyünket ebben a globalizált világban” és hasonló frázisok.) Mind az államszocializmus, mind a jelenlegi újkapitalizmus uralkodó gondolata, hogy az alternatívák keresése nem több „felelőtlenségnél”, „irreális elgondolásnál”. Ám ha a „realitásokat belátjuk”, és „nem ugrálunk”, úgy „élni tudunk a lehetőségekkel”. (Ld. még belátás)

Reform

A „megfosztás”, a „szegényítés”, „leépítés” és „rombolás” eufémizmusa, amit különféle társadalom-, ill. népellenes intézkedésekre használnak. Pl. a „versenyképességünk érdekében végrehajtandó reformok” általában a jóléti állam leépítését és a szociális vívmányok eltörlését, a „nyugdíjreform” a nyugdíj kvázi megszüntetésére irányuló törekvést, az „oktatásügyi reform” az iskolák bezárását, a felsőoktatás lezüllesztését, az „adóreform” a gazdagok adókedvezményeinek növelését a szegények (ti. a szociális háló) rovására, stb. fedik.

Retro, retro-fíling

A Kádár-kori kultúra és életmód részben mesterségesen kreált és fenntartott, manipulatív jellegű nosztalgikus idealizálása, melynek célja a későkádári elit prosperitásának és folytonosságának utánigazolása. A retro egyik kedvelt eszköze a kádári kultúrpolitika által elfogadott és támogatott kulturális (főként zenei) divatok felújítása, s ezzel párhuzamosan az akkoriban perifériára szorított előadók és tiltott irányzatok újbóli elhallgatása, esetenként újbóli megbélyegzése.

Segítségnyújtás

(külpolitika) Az éppen regnáló nagyhatalom expanzív politikájának agresszív eszközeire ill. megoldásaira használt eufémizmus. 1989 előtt a Szovjetunió nyújtott „önzetlen baráti segítséget” mindazon „testvéri országoknak”, akik erre rászorultak, pl. 1968-ban Csehszlovákiának, számos afrikai államnak, de 1956-ban hazánknak is. Ugyanígy a SZU és a testvéri országok a KGST révén ill. keretében gazdasági téren is segítséget nyújtottak, ami nélkül az akkori szóhasználattal élve „hazánk nem fejlődhetett volna”. Ugyanígy Irakot az Egyesült Államok nem csupán fölszabadította, de segítséget is nyújtott a fölszabadítás utáni újjáépítésben, az „ország modernizálásában”. (Ld. demokrácia)

Sikertelenek

Az uralkodó rend ellenlábasainak, ill. kritikusainak kiiktatására alkalmazott lekezelő titulus, melyhez gyakorta társul egyfajta, még a kádári érában tanult vulgárpszichologizáló személyeskedés. Eszerint, aki „kritizálja a rendszert”, ezt csak azért teszi, mert „sikertelen ebben a világban”, s ahelyett, hogy „magát okolná”, bajaira a rendszerkritikában (a „hőzöngésben” – ld. ott) talál önigazolást. Vagyis a diktatúrák és ennek nyomán a neoliberális észjárás szerint a rendszerkritika a személyes kudarc, sérelem, és/vagy tehetségtelenség kivetítése a rendszerre, ill. az egyéni felelősség áthárítása a társadalomra. Így a rendszerkritikus érvei, gondolatai eleve nem komolyan vehetők, amiből óhatatlanul következik, hogy minden rendszerkritika csupán a személyes frusztráltság kifejeződése, ezért annak nincs helye a közbeszédben. Amennyiben viszont a rendszerkritikus szakmájában és/vagy magánéletében sikeres és boldog ember, úgy a fönti érvelés visszájára fordul, persze ugyanazzal a végkonklúzióval: egy sikeres ember által megfogalmazott kritika éppen a sikeresség miatt elfogadhatatlan, hiszen „miért elégedetlenkedik valaki egy olyan világban, ahol jól él?” (Ennek Kádár-kori formulája: „mi bajod a rendszerrel, amelyben tanulhatsz, dolgozhatsz?”) Így aztán semminemű kritika senkitől soha nem fogadható el.

(Ld. még hozzáértés, kritizálás, laikus)

Szakértelem

Több, egymással rokon, ill. egymáshoz kapcsolódó dolgot jelöl a posztkádári-neoliberális beszédben.

a. A jelenlegi rend elitista pszeudo-ideológiája, mely a tényleges uralkodó ideológia (a neoliberalizmus) elrejtését és ezáltali kizárólagossá tételét szolgálja. Eszerint a szakértelem ideológiamentes, minthogy egzakt dolgokra, puszta technikai megoldásokra vonatkozik. (Ismert szlogenek: „a szakember nem ideológus”, a „szakmai kérdéseket nem szabad összekeverni a politikával”, „ideológiamentes szakszerűség”, stb.) Természetesen az ún. „szakmailag megalapozott érvek” szinte minden esetben a neoliberális ideológiával, ill. értékrenddel összhangban fogalmazódnak meg.

b. A viták és döntések demokratikus kontroll alóli kivonásának és különféle hatalmi csoportokhoz közel álló, privilegizált körökre (ún. „szakmai szervezetekre”) történő átruházásának indoklására szolgáló jelszó. Ha az adott dolog „szakszerűséget” kíván, úgy arról csak az arra hivatott „szakértők” diskurálhatnak, melyből a társadalom nagyobb része „hozzá nem értés”, „dilettantizmus” címén automatikusan kirekesztődik. (ld. még laikus, hozzá nem értés)

c. Az uralkodó elitek érdekében tevékenykedő szakemberek „etikátlanítási” elve. Eszerint az erkölcsi mérlegelés, vagy a hosszabbtávú következmények felmérése „nem a szakember dolga”. Így a „szakember”, „aki csak a dolgát végzi” a parancsot végrehajtó katona vagy bürokrata (akik szintén szakemberek) megfelelője, s mint ilyen, a klasszikus értelmiségi ellentéte.

Az „ideológiamentes szakszerűség” mítosza eredetileg a késő kádári elit politikai és gazdasági túlélésének a legitimációját szolgálta. Eszerint a kádári elit tagjai (politikusok, menedzserek, újságírók, vezető művészek, stb.) „csak szakemberek” voltak, akik „mindössze tették a dolgukat”, így a régi rendszer ideológiájához – ezáltal hibáihoz és bűneihez – nem volt közük, azaz „ideológiamentesen” töltöttek be magas pozíciókat és működtették a rendszert. Mi több, ők az egyedüli „hozzáértők”, akik nélkül „nem menne az ország szekere”. (Ld. még hozzáértés)

Szakértő, szakértői vélemény

Nem azonos a „szakember”-rel, minthogy inkább ideológusi („véleményformáló”) feladatot lát el, főként, ha közéleti bölcsként tevékenykedik. A médiában szereplő közgazdász, jogász, politológus, sztárszociológus, stb. az a közszereplő, aki az éppen aktuális disznóságot megmagyarázza, ill. azt különféle adatokkal próbálja indokoltnak, érthetőnek, esetleg „elkerülhetetlennek” föltüntetni. Vagyis a közélet e fontos szereplői az uralkodó ideológia nézőpontjából magyarázzák el, hogy a laikus (ld. ott) közönségnek, azaz a magyar társadalomnak mit és hogyan kell gondolnia, mit kell jónak vagy rossznak tartania, mit kell belátnia és elfogadnia. Tevékenységük számos ponton mutat hasonlóságot az államszocializmusból ismert „politikai nevelés” komisszárokra bízott munkájával.

Szakmai színvonal

A vélemények sajtóbeli megszűrésének, cenzúrájának eszköze a szakértelemre, pontosabban annak hiányára történő hivatkozás révén. A nemkívános, kellemetlenebb tartalmú vagy radikálisabb hangvételű írások gyakori jelzője a szerkesztői visszautasításban a „szakmailag megalapozatlan”, ill. az „alacsony szakmai színvonalú”. (Ld. még szakértelem)

Szakma, szakmai

Mindenfajta emberi tevékenységet a neoliberális értékek alapján közös nevezőre hozó, nivelláló kifejezés. (Vö. szakértelem) Nincs többé „hivatás”, „elhivatottság”, csak „szakma”, ill. „szakszerűség”. Szakma a sport, a vallás, a művészet, stb. Külön fogalom lett az ún. „szakmázás”, a bennfentesek, beavatottak egymás közötti, ám szigorúan a beavatatlan publikum előtt zajló, demonstratív célú elitista halandzsázása.

Szélsőség

A szélsőjobboldalhoz és a Magyarországon de facto nem létező, imaginárius szélsőbaloldalhoz társított, azokkal összemosott rendszerkritika kedvelt titulusa. A rendszerkritika abból az elvből és a nyugati demokráciákban meglévő gyakorlatból indul ki, miszerint a „nyugati demokrácia” természetes velejárója, hogy a fönnálló társadalmi és gazdasági berendezkedés, sőt maga a parlamentáris demokrácia – vagyis a rendszer maga – is bírálható. Minthogy azonban az 1989 utáni „piaci demokrácia” hazánkban az államszocializmus által konzervált kelet-európai feudális-tekintélyelvű kulturális mintákra épült, ez korántsem magától értetődő. Ezért a kapitalizmus, a neoliberális globalizáció és annak főbb velejárói bírálata a „szélsőség” kategóriájába került. A nem trendi, nem mainstream politikai véleményekre használt „szélsőséges” jelző gyakori és kedvelt szinonimái még a „szalonképtelen”, „vállalhatatlan”, és az „elfogadhatatlan”. (Ld még Csurka)

Szolidaritás, szolidaritásalapú

Kétféle értelemben használt kifejezés:

a. A neoliberalizmus ember- nép- és életellenes neoszociáldarwinista felfogása szerint olyan avítt humanisztikus idea, ami az atomizált társadalom, ill. a versenyképesség fő akadálya. (Kóka János-féle verzió)

b. A jóléti állam leépítésének moralizáló elnevezése, amely a szociális juttatásoknak a társadalom nagyobb részétől való megvonását, a szociális intézményrendszer felszámolását fedi, a legszegényebb rétegek érdekeire hivatkozva. (Bokros Lajos-féle verzió)

Szövegelés

„Ha nem tudunk gyakorlati megoldást, fölösleges róla szövegelni”, „csak kritizálni/szövegelni tudnak, mindennemű javaslat és elképzelés nélkül”: a kádári, majd a posztkádári-neoliberális közbeszéd egyik jellegzetes panelje. Funkciója a fönnálló renddel szembeni kritikus gondolatok ellehetetlenítése, majd kiiktatása a közbeszédből. Logikája: Ha az adott (környezeti, szociális, egyéb) problémákra nincs azonnali hathatós megoldás, akkor ne is beszéljünk róla. A problémákról szóló beszéd kiiktatására tett törekvés mögött természetesen ott rejlik maguknak a problémáknak az ignorálási szándéka is. (Vö. demagógia, kritizálás)

Tanulás

Az ország félperifériás helyzetét kifejező, az alávetettséget és másodrendűséget fejlődési lehetőségként föltüntető kifejezés, tlkp. az öngyarmatosítás egyik metaforája. A „tanulás” ebben a beszédben nem valódi tanulást jelent, hanem idegen szokások, intézmények, életstílus, stb. kritikátlan átvételét, továbbfejlesztés, kreativitást nélkülöző szolgai másolást, puszta utánzást, majmolást. A „tanító” a mindenkori centrum, ill. a régiót uraló nagyhatalom. Leggyakoribb klisék a centrum-periféria alá-fölérendelt viszonyát jól kifejező „van még mit tanulnunk”, „tanulhatunk tőlük”. A második világháború alatt a németektől a szociális rendszer, a zsidókérdés hathatós megoldása, a szervezés és a katonai erények terén „volt mit tanulni”, később a szovjetektől a kollektivista mentalitást, a szocialista társadalmat, a kommunizmus építését, 1989 után pedig a Nyugattól a piacgazdaságot, demokráciát, toleranciát, stb. tanulhattuk. A ’90-es években Amerikától a politikailag korrekt beszédet és gondolkodást, 2001 szept. 11-ét követően pedig annak ellenkezőjét, a neokonzervatív értékeket.

Kapcsolódó metafora a „vizsga”: „jól kell vizsgáznunk”, „nehogy (megint) leszerepeljünk” demokráciából, toleranciából, piacgazdaságból, stb. A „vizsga” alapján dönthető el, hogy már „Európában vagyunk”, vagy még csak „megyünk Európába”, ill. hogy „ez itt még nem Amerika”, stb. Magyarország sokáig volt „éltanuló”, a Nyugathoz tartozni vágyó, azaz a NATO-ba és az EU-ba igyekvő „kelet-európai országok éltanulója”. Ez utóbbi idea az egykori „legvidámabb barakk” toposzának rendszerváltás utáni továbbélése.

Tehetség vs. tehetségtelenség

ld. hozzáértés

Terrorista, a terrorizmus támogatója

Sajátosan rugalmas fogalom. Megfelelő szemantikai tágítással sok mindenki – főként a rendszer ellenlábasai – kerülhetnek ebbe a kategóriába, s vele törvényen kívülre. Ennek a tágítási műveletnek a fokozatai nagyjából a következők:

a. Tényleges terroristák: Polgári célpontokat is kiszemelő, ártatlan civileket legyilkoló vallási vagy politikai fanatikusok.

b. Az amerikaiak és szövetségeseik megszállta országok gerillaháborút folytató muszlim fölkelői.

c. A „demokrácia szabályait el nem fogadó szélsőség”, azaz az antiszemita szélsőjobb és a szélsőbal. Minthogy a „szélsőség támogatják a terrorizmust”, mindenki, aki úgy beszél, mint ők, maga is a terrorizmus támogatójává – vagyis áttételesen terroristává – lesz.

d. A rendszer kritikusai en bloc, minthogy gyöngítik a „szabad világ immunrendszerét”, s nézeteik – főként Amerika-ellenességük – a „terrorizmusnak készítik elő a táptalajt”. A „terrorizmus öntudatlan támogatójából” bármikor potenciális, vagy tényleges terrorista válhat azáltal is, ha él a polgári engedetlenség radikálisabb eszközével. (Pl. e logika alapján próbálta néhány amerikai honatya 2001 szept. 11-e után a Greenpeace-t is terrorista szervezetté minősíteni.)

Megjegyzés: Az első világháború előtt a baloldali forradalmárok voltak terroristák, a második világháború idején a németek és szövetségeseik a partizánokat („orvlövészeket”) kezelték terroristaként. A muszlim országok közvéleményében pedig Amerika és Izrael a terrorista.

Terrorizmus elleni harc

a. Az Egyesült Államok expanzív, a nemzetközi jogot semmibe vevő újgyarmatosító politikájának kvázi-ideológiája, emellett egyik hivatkozási alapja a szabadságjogok megkurtításának. Mivel a „terrorizmus elleni harc” nem hagyományos (lokalizálható) ellenség ellen folyik, így a háborús készültség és „kényszerintézkedések” adta kényelmesebb hatalomgyakorlás bármeddig meghosszabbítható.

b. A „terrorizmus elleni harc” a hazai mainstream közbeszédben az egykori „imperializmus elleni harc” funkcionális megfelelője; ez utóbbi számos nyelvi és gondolati kliséjével ellátva, úgymint: állandósult készenlét, pacifizmusellenesség, a jog „ideiglenes” felfüggesztése a magasabb cél érdekében, „ezt a háborút nem mi kezdtük” panelje, a rendszerkritikusok és a háborút ellenzők, mint belső ellenség, „áldozatot kell hozni” a „jövő”, a „béke és biztonság”, a „stabilitás” érdekében, „háborús áldozatvállalás” stb. (Vö. kockázatvállalás, kötelesség, segítségnyújtás.)

Tények

Az uralkodó elit(ek), ill. a nagytőke érdekérvényesítését szolgáló, áltudományos módszerekkel konstruált, különféle statisztikai adatokra alapozott hamis konklúziók a neoliberális beszédben. A magát technokratának, szakértelmen alapulónak beállító neoliberális politika a maga legitimációját, sőt megkérdőjelezhetetlenségét abból nyeri, hogy értékeit, állításait és vélekedéseit „tények”-ként tételezi és kommunikálja. Az „ezek tények” kifejezés értelme: az uralkodó nézőponttal, ill. „érvekkel” nem lehet vitatkozni, nem lehet másfajta (alternatív) szempontokat érvényesíteni. (Ld. még szakértelem)

Tolerancia

A „politikai korrektség” egyik kulcsfogalma, az SZDSZ körüli értelmiség beszédjének kedvelt, kiemelt jelentőséggel bíró kifejezése. Gyakori használata a mainstream sajtóban a ’90-es évekre tehető, mára már jobbára kikopott a közbeszédből. Annak idején számos más fogalomhoz hasonlóan gyakorlati alkalmazásában ez is saját ellentétét jelentette, minthogy leginkább a más világképekkel, értékrendekkel, véleményekkel stb. szembeni intolerancia hivatkozási alapját látta el. Eszerint az intolerancia, a „másság” nem elfogadása nem tolerálható. Mivel azonban minden olyan érték, nézet, elv, gondolat és beszéd intoleránsnak minősült, amit nem az SZDSZ képviselt, a „tolerancia” a saját vonal kizárólagosságát, s minden más kirekesztését fedte. (Vö. ezt az egykori „szabadság zsarnoksága”, „békeharc”, stb. kifejezésekkel, ill. azok gyakorlati megnyilvánulásaival.) 2001 szept. 11-e után a tolerancia elvét nyíltan is elvetette a hazai balliberális publicisztika. (Ld. még politikai korrektség)

Tudásalapú

A kulturális süllyedés és a hagyományos oktatás megszűnésének utópista hangulatú átnevezése. Gyakori ezzel kapcsolatos formulák az „élethosszig tartó tanulás”, ill. a „folyamatos átképzés szükségessége ebben a gyorsan változó világban”. Értsd: alaposabb ismeretek elsajátítása, a valódi szaktudás megszerzése helyett különféle gyorstalpalók elvégzése az állandó létbizonytalanság ill. a tőkét kiszolgáló állami hivatalnokok kényszerétől hajtva. Az ilyen „folyamatosan átképzett”, vagyis műveletlen és fölszínes, komolyabban semmihez nem értő generációk lesznek aztán a „tudásalapú gazdaság”, ill. a „tudásalapú társadalom” letéteményesei.

Túlköltekező állam

ld. osztogatás, osztogató állam

Utópia, veszélyes utópia

Az uralkodó világrend apológiájára, s egyben mindenfajta rendszerkritika kiiktatására használt, megfellebbezhetetlen tekintélyre (ún. „történelmi tapasztalatokra”) alapozó panel, amely általában ugyanazt a végkonklúziót két módon célozza meg:

a.A társadalmi igazságosság, a természeti környezet megóvása stb. gondolatának a fasizmushoz és a kommunizmushoz társítása révén. Eszerint minden embert és társadalmat jobbító szándék „veszélyes utópia” (ld. ott), azaz olyan gondolkodásmód produktuma, ami a totalitárius diktatúrákhoz, ill. koncentrációs táborokhoz, népirtásokhoz, stb. vezetett. (Vö. antiszemitizmus.)

b.A „megvalósíthatatlanság” szinonimája. Eszerint minden társadalomjobbítási vágy, igazságosabb elosztásra törekvés, hathatósabb környezetvédelem, stb. „megvalósíthatatlan utópia”, minthogy „szemben áll az emberi természettel”, ami eredendően önző, mohó, stb. ezért „minden úgy jó, ahogy van”.

Üzleti környezet

A nemzetközi tőke életterére használt eufemizmus. „Üzleti környezet javítása”: a tőke érdekeinek képviselete a lakosság, a társadalom, a munkavállalók, a kultúra, és a természeti környezet rovására.

Verseny

A gunyoros egyenlősdi patetikus hangulatú ellentétpárja. A „verseny” eszméje elvileg a hagyományos értelemben vett szolidaritás igazságosságával a „hulljon a férgese” szociáldarwinista igazságosságát állítaná szembe (vö. kádári „aki dolgozik az boldogul” szlogennel), ám a versenyre hivatkozás a gyakorlatban jobbára a tényleges verseny, ill. a verseny előfeltételeinek hiányát, etikátlan (olykor törvénytelen) előnyöket, ill. monopolhelyzetet jelöl. Előszeretettel hangsúlyozzák a „verseny szükségességét” annak az elitnek a tagjai, akik az államszocializmus idején a társadalomból mindenfajta versenyszellemet kiirtottak, s az ebből származó előnyeikkel szereztek gazdasági és politikai pozíciókat. De ugyancsak kedvelik ezt a formulát azok a liberális értelmiségiek is, akik kapcsolataik révén szerzett állami pénzből finanszírozzák tevékenységüket.

Külön figyelemre méltó a „versenyre ösztönzés” kifejezés, mely a társadalom és az elitek felelősségének a leszakadó rétegekre, az ún. „rendszerváltás veszteseire” történő áthárítását célozza. Pár ehhez kapcsolódó fontosabb szlogen: „légy önálló”, „légy felnőtt”, „ne várj semmit az atyáskodó államtól”, „állj a magad lábára”. (Ld. még Országok versenye, továbbá vö. osztogatás)

Versenyképes, versenyképesség

A tőke és az elitek érdekvédelmének kollektivista ízű kulcsfogalma, egyben standard hivatkozási alap a tőke előtti akadályok megszüntetésére, ill. az ezzel járó ember-, élet- és társadalomellenes intézkedésekre. A „versenyképes munkaerő” ideáltípusa az egyre képzettebb munkavállaló, aki egyre alacsonyabb bérért egyre több munkát végez. „Versenyképességünk akadálya”: a kultúra, a természeti környezet, a szociális biztonság, a civil társadalom és a munkás-érdekvédelem új, általános kategóriát létrehozó gyűjtőneve. Így a „versenyképes gazdaság” kifejezés jobbára a gyarmati viszonyokat fedi. (Vö. az ország érdeke, jövő)

Vesztes, a rendszerváltás vesztesei

Míg a sikertelenek (ld. ott) inkább a rendszerkritikus marginális értelmiséget, addig a „rendszerváltás vesztesei” a társadalom alsóbb rétegeit jelöli. A későkádári-újkapitalista elit felfogásában a magyar társadalom zöme a saját hibájából volt „képtelen a felzárkózásra”, s „azóta sem tudott kivetkőzni az egyenlősdiből”, ezért „irigykedik a kiemelkedőkre”, és mindmáig „irtózik a kockázatvállalástól”, stb. E nézetet jobbára azok szeretik hangoztatni, akik többségükben olyan családokból származnak, ahol az első generáció még az „atyáskodó pártállam” erőszakos „pozitív diszkriminációjának” köszönhetően került magas pozíciókba, jobbára iskolázatlanul. (Ld. még hozzáértés, irigység)

Visszatérés

ld. csatlakozás.