Magyarok illegalitásban

Minapi történet, vége a Makona Kft.-nek. De a világnak nincs vége, ezt viszont Makovecz Imre mondja, jóllehet az ő cége a Makona, ő alapította. Bár ami történt, mindenképpen nagy veszteség az építész számára, nem csak anyagi, sokkal inkább lelki-szellemi értelemben, töretlenül munkálkodik egy másik világ, ahogy ő mondja: egy második Magyarország megerősítésén. Egy második Magyarországén, amelyből reményei szerint egyszer az igazi Magyarország lesz. Erről beszélgettünk vele.

Makovecz Imre: Különös rágalmakat kezdtek terjeszteni rólam Erdélyben. Ezt nevezik operatív műveletnek a szolgálatok, mondta egy volt hírszerző tiszt

– Személyre szól a Makona elle­hetetlenítése?

– Nem vagyunk kivételek, ez lett a sorsa több ezer magyar vállalkozásnak. Számlákat adtunk annak rendje és módja szerint az elvégzett munkáink után. Akadt azonban néhány megrendelő, aki nem fizetett. Ennek ellenére nekünk le kellett volna rónunk az APEH-nek a számlán szerepelő összegek forgalmi adóját. Megjegyzem, sehol a világon nincs ilyen rendszer, csak nálunk. A harmadik eset után végképp elfogytak a tartalékaink, az APEH zárolta a Makona Kft. számláját. Azaz minden bevételünk automatikusan az adóhatósághoz kerül. Innen kezdve a kft. alkalmazottjai nem kaptak fizetést, de nem jutott pénz a rezsire sem. Ennyi.

– Mekkora összegről van szó?

– Összesen hetvenmillió forint kintlevőségünk van, de csak húszmillió forint után maradtunk adósak a forgalmi adóval. Ez elég ahhoz, hogy a cég tönkremenjen.

– Tönkremenjen vagy tönkre­tegyék?

– Mondjuk úgy, hogy tönkretegyék, mert szándékos folyamatról van szó, amelyet csak tovább fokoz a magyarországi adó mértéke. Utánaszámoltunk, kiderült, hogy százforintnyi bevételből 17 forint 60 fillér marad végül egy cégnél. Szerintem ez is páratlan a világon. Ráadásul amíg a kis- és középvállalkozások súlyos terheket cipelnek, a multinacionális cégek adózás nélkül vihetik ki az országból a náluk keletkezett értéktöbbletet. Ez közönséges diszkrimináció, mely teljes mértékben szembemegy a piaci verseny szellemével és szabályaival. Nem az a csoda, hogy vége a Makonának, hanem az, hogy eddig egyáltalán tartani tudta magát, s hogy vannak olyan kis- és középvállalkozások, amelyek dacolnak még az egyre tragikusabb viszonyokkal.

– Hogyan állhatják még a sarat?

– Úgy, hogy csalnak, mert kénytelenek csalni, meg átmennek Szlovákiába vagy Romániába. Az a céljuk azoknak, akik ezt az egészet az ország nyakába zúdították, hogy eltűnjenek a magyar vállalkozások, s az emberek a nagy multinacionális cégek alkalmazottjai legyenek. Döntésképtelen, akarat nélküli robotok, dróton rángatott rabszolgák. Akik nemcsak a multik profitját hizlalják, de eltartják azt az idegen réteget is, amely ebbe az országba akar költözni. Nem tudom pontosan megmondani, kik ezek, de azt látni kell, jó ideje készítik már a helyet nekik.

– A kis- és középvállalkozások jelentik Magyarország gazdasági erejét. Ha sikerül megsemmisíteni őket, sohasem áll talpra ez a nemzet és ez az ország, mert nem lesz meg a gazdasági alapja hozzá.

– Nem lesz meg a gazdasági alapja, és ennek következtében eltűnik az a sajátosan középosztályi, polgári szellem is, amelynek a megerősödésére, kivirágzására oly nagy szükség lenne. Számomra az a megdöbbentő, hogy vannak emberek, akik mindezt el sem hiszik. Képtelenek elfogadni, hogy azok a gazdasági és politikai vezetők, azok a hazai és külföldi döntéshozók, akiket naponta mutogat a média, méghozzá nyájas mosollyal az arcukon, ilyen aljasságra képesek. Sokszor én sem hiszem el ezt az egészet. Mert nem akarom elhinni, mert a többi magyarral együtt én is élni szeretnék. Ez a lélek sajátos önvédelme.

– A vidéket, amely a magyar kultúra letéteményese és a magyar hagyományrendszer őrzője, már két vállra fektették. A falu szinte szitokszó lett a liberálisok háza táján.

– Nem most kezdődött. Az 1970-es években a VÁTI azt a feladatot kapta, hogy szüntessen meg ezerháromszáz települést. Konrád György és Szelényi Iván alkotta meg a folyamat forgatókönyvét. Azt írták, hogy szerep nélkülivé kell minősíteni a kiszemelt falvakat. Ehhez először el kell venni az iskolájukat, aztán az orvosi rendelőjüket, végül a tanácsi apparátusukat. A hírre azonban mi is összefogtunk néhány kiváló kollégával. Heten lehettünk, maximum nyolcan. Fogtuk a gyáva tanácselnököket, és elvittük őket a bátrakhoz. Tapasztalatcserére, feltöltődésre. Ennek az lett az eredménye, hogy egymás után kezdtük építeni a faluházakat, amelyek az ellenállás szimbólumai lettek. Megakadt az egész pártállami folyamat.

– Csakhogy a mostani ellenfélhez nem lenne elég hét-nyolc ember.

– Dehogynem! Sőt! Három ismerősöm járt nálam az imént, egy különleges iskolát alapítunk vidéken, amelynek a természetközeliség és a hagyományőrzés adja a szellemi fundamentumát. De bejelentkezett egy sváb település is, csak annyi a különbség, hogy ők a saját örökségükre, a kézművességre, az iparosmesterségekre építenének elsősorban. Létezik egy úgynevezett második Magyarország, amely építi önmagát, s készül a változásokra. Azért beszélek második Magyarországról, mert a hivatalosnak mondott közélet hátterében folyik ez az építkezés és készülődés. Egyfajta illegalitásban, mert csak illegálisan lehetünk ma magyarok Magyarországon.

– Van, aki azt mondja, a Makona tönkretétele súlyos pofon a ter­mészetközeli s a népi hagyományokból merítő organikus építészetnek. Vagyis annak az építészeti iskolának, amelyet ön alkotott meg. Ez is csak egy összeesküvés-elmélet lenne?

– Pofon? Az volt eddig is. Az Antall-kormánytól kaptam eddig az egyetlen állami megrendelést, a sevillai világkiállítás magyar pavilonját. Bármit is gondol rólam a mai hatalmi kurzus, elpusztítani nem tud. A kollégáimat sem. Ők új kft.-t alapítottak maguknak, biztos, hogy sikeresek lesznek.

– Nagy változásról beszélt az előbb, de van-e ennek valamilyen történelmi előképe, kellő tapasztalatokkal rendelkezünk-e ehhez?

– Ha valaki most a rendszerváltásra gondol, akkor az rossz helyen keresgél. Nézzük csak meg, hová jutott az eltelt húsz év alatt ez az ország! Horthy Miklós viszont szintén húsz év alatt erős államot teremtett a kifosztott, felforgatott és porig sújtott Magyarországból Trianon után.

– Igen, de sok történész szerint a trianoni békediktátum miatt érzett társadalmi felháborodás olyan nemzeti egységet teremtett, amelyre építeni lehetett. És most mire lehetne építeni?

– Megvan a szükséges erő. Csak most csendesebb, óvatosabb, elmaradnak a hangos szólamok, a jelszavak. Nem énekelünk, nem szavalunk, hanem megyünk dolgozni Erdélybe meg a Felvidékre. És persze ez a csendes erő érvényesül itthon is a második Magyarország építésében. Feladat van bőven. Mondok egyet. Budapesten, a Gellért-hegy tetején műemléki védettséget élvez az ott található Citadella. Az a Citadella, amelyet azért építettek a Habsburgok 1854-ben, hogy onnan lőhessék adott esetben az újra lázongó Pestet. És hát ott éktelenkedik a Szabadság-szobor is. El velük! S építsük meg helyükbe a Magyar Hősök Panteonját, amelyet eredetileg is oda tervezett Medgyasszay István.

– Magyar hősök… Mit szól majd ehhez a baloldali értelmiség?

– Nem tudok mit kezdeni velük. A Rákosi-rendszer kiirtotta a klasszikus középosztályt, és egy identitásában bizonytalan, de párthű, könnyen vezényelhető réteget emelt a helyére. Az ő fiaik lettek a mai értelmiségiek. Emberek, akik igent és nemet sem tudnak mondani. Az igazi baj az, hogy a mai értelmiség még mindig felépítménynek tekinti a kultúrát, függetlenül attól, hogy ismeri-e a marxizmust, vagy sem. Miért lenne felépítmény, miért nem tekintjük a kultúrát, illetve a szellemet az élet alapjának?!

– Az ön által létrehozott Magyar Művészeti Akadémia is ezt az elvet vallja?

– Ott nincsenek markáns választóvonalak és megkötések. De valahogy úgy alakult, hogy a liberális gondolkodású emberek a Magyar Tudományos Akadémia, a konzervatív és nemzeti gondolkodásúak pedig a Művészeti Akadémia felé gravitáltak. Mellesleg az MTA korábbi elnöke tett nekem egy ajánlatot annak idején. Azt mondta, ha felhagyok a Művészeti Akadémia szervezésével, akkor az MTA rendes tagja lehetek. A Művészeti Akadémiát választottam.

– Ön most hetvenöt éves. Sok minden van a háta mögött. Hogy látja ma a világot?

– Olyan, mint egy zárt osztály. Lassan vagy gyorsan, melyik hogy, de porrá hullanak az értékek. Sokan azt hiszik, a fogyasztás, a „vedd meg és dobd el” szelleme, csak a világgazdaság működésének modern mechanizmusa. Nem, ez egyfajta filozófiai válságkép. Mindent egyre silányabb minőségben gyártanak, hogy hamar elhasználódjon, s az ember kénytelen legyen megvenni ugyanabból a következőt. A következő mobiltelefont, a következő autót és így tovább. A minőség pedig tovább romlik, hogy minél gyorsabb legyen az átfutás. Igen ám, de ha lemondunk a dolgok, a gondolatok, az élet és a morál minőségéről, ha nem a minőség, azaz a jobbá válás és a jobbá formálás vezet bennünket, akkor nem felfelé megyünk, hanem lefelé. A tárgyainkkal, a szellemünkkel, a gondolatainkkal együtt.

– Ha ilyen a világ, egy zárt osztály, ahogy ön mondja, miként válik kivétellé a jövőbeni Magyarország, amely nem lefelé, hanem felfelé szeretne inkább törekedni?

– Kicsi lépésekkel. Először is meg kell erősíteni Orbán Viktort, szerintem neki nincs alternatívája. Másrészt fel kell függesztenie az országnak az adósságtörlesztést. Har­madrészt pedig államosítani kell. Ezen belül nemcsak az MSZP-s és SZDSZ-es klien­túra elszámoltatására van szükség, hanem vissza is kell szerezni az elrabolt állami vagyonrészeket. Miért Orbán? Tetszik a purizmusa, a nyugalma, a szerénysége. És nekem mint építésznek sokat elárul róla az az emberi léptékű ház, amelyhez egy kalotaszegi kapun lehet bejutni. Más, mint Gyurcsány kétes módon szerzett, hatalmas villája, amelyhez még aztán hozzá is építtetett. Mint akinek a szar sem elég büdös.

mh.hu

Bajnai Gordon csomagjának legfontosabb elemei megegyeznek a Reformszövetség korábbi javaslataival. A libatolvaj zsidó feudális kényúrnak képzeli magát. Nem véletlen, hogy az egyik csúfneve pont Döbrögi.

Leminősítették Magyarországot:

Az S&P leminősítette Magyarország hosszú lejáratú devizaadósságát. A hitelminősítő szakértői szerint az idén 6 százalékos lesz a gazdasági visszaesés, és ez nehezíti a hiány szinten tartását. A forint gyengülni, a tőzsde esni kezdett a hír hatására.

Egy fokozattal “BBB-”-ra rontotta Magyarország hosszú lejáratú devizaadósságra vonatkozó hitelminősítését a Standard and Poor’s az ország folyamatosan romló gazdasági és költségvetési helyzetére hivatkozva. Az eddigi besorolás kilátása már a leminősítést valószínűsítő negatív volt és kedvezőtlen üzenet az új kormányfő-jelölt kapcsán, hogy az új besorolás kilátása is negatív maradt.

Az új minősítési fokozat BBB-, ez a befektetésre ajánlott kategóriák alsó határa, a következő leminősítés esetén már a spekulatív kategóriába kerülünk. Az új minősítés kilátása negatív.

A Bloomberg szerint a leminősítés azt jelenti, hogy Magyarországnak csak drágábban fognak kölcsönt adni ezek után. A lap megemlíti a kormányváltást is, jelezve, hogy Bajnai Gordonnak meg kell szereznie a parlament többségének támogatását.

Az S&P szakértői szerint idén 6 százalékos, míg jövőre további 1 százalékos gazdasági visszaesés következhet be Magyarországon, ami nehézzé teszi az idei évre kitűzött, a GDP arányában 2,9 százalékra célzott államháztartási hiány teljesítését.

A Ft-Euro árfolyam 313-ra romlott még aznap.

Nem vagyok az a vérengző tipus, sőt. Humanista, empatikus, mindenkinek mindent megbocsátó, embernek mondanak.

De itt most elég! Ez tűrhetetlen!

Teljesen egyértelmű, 1 hétnyi hazánkat leégető vérlázító színjáték után miért is sikerült megegyezniük a leggyengébb láncszemben:

Mert szükségük van még pár hónapra, hogy elvarrják a szálakat!

Már rég tudják, hogy nem urai a helyzetnek!

Ferike bíróságot, ügyészséget támadó kirohanása nem a véletlen műve volt.

Rettegnek! És hatalomban akarnak maradni, hogy próbálják eltüntetni azt, amit el lehet. Mármint a nyomokat.

Az, hogy közben mi itt 10 millióan ebbe beledöglünk, totálisan hidegen hagyja őket.

Nem tudom mikor lesz a következő feloszlató szavazás, de aki nem a feloszlatásra szavaz és a tartózkodás sem mentség, azt én személy szerint ellenségemnek és hazaárulónak fogom tekinteni!

Ha én felveszek helyetted hitelt a te számládra anélkül, hogy megkérdeznélek örülnél neki. Egyél mindennap libasültet belőle, ha akarsz ha nem. Ugye én jót teszek veled?

“Azokat a hiteleket nem beruházásokra, infrastruktúrára, jövőfejlesztés érdekében pazarolták el a qurmányok, hanem abból kaptad a szocpolt, a gyedet-gyest, a nyugdíjemelést, és még sok szociálkis alanyi jogú támogatást.”

Ki a kurva anyja kérte rá? Én biztos nem, a magyarok biztos nem. Tudod kik kérték őt hogy vegye fel? Azok mocskos liberálbolsevik bankárok, akik lefizetik közvetetten és pozícióba helyezi ezeket a gennyes bérenceket.

“Erre ment el. Felzabáltátok, de értéket nem teremtettetek a munkátokkal.”

Te zabáltad fel és te nem dolgoztál.

“Most meg még több állami juttatás kéne ?”
Semmi nem kell ezektől csak hagyják békén a magyarokat és tegyenek helyettük a nyakukba még több adóságot.

Kell ám az OTP-nek is adni az IMF hitelből…

Miközben olyan haszonnal dolgozik, hogy akármelyik svájci bank szívesen fixálná a 70 %-át is…
És ezt persze a polgárok dobják össze az OTP-nek kamat, kezelési költség, és egyéb jutalékok formájában.

De kell neki még egy kicsi az IMF pézból is…
Biztos visszakapják valakik OTP részvényben…

Na szóval kedves miniszterelnök jelölt!

Amit eddig hallottam az elszomorító,de nem azért mert megszorítások lesznek.

Hanem azért mert az előzetes kiszivárogtatott program megint az egyszerű embereken csattanó ostorról szólnak.

Nem szólnak a BANKHERÉKRŐL,nem szólnak az ÁLLAMIHERÉKRŐL,nem szólnak az ÖNKORMÁNYZATIHERÉKRŐL,nem szólnak a TANÁCSADÓIHERÉKRŐL, nem szólnak a vadászatokon,a bahamákon henyélő ügyeskedő adócsalókrol,nem szólnak a pártok és parlamenti KÉPVISELŐHERÉKRŐL.

Egyszóval ez így nem fog menni,ebből qrvanagy balhé lészen!!!

“Eddig is így volt, ezután is így lesz! Ezt ők tudják, gyf már az elején megmondta, hogy nem érdekes a tömeg, majd hazamennek!”

A birka tömegnek ez kell. Minél rosszabb annál jobb, annál nagyobb esélye van, hogy valami lázadás történik. Minden hülye azt akarja, hogy a másik menjen ki elzavarni a lopósokat.

Az a mocskos, tolvaj, privatizációból a haveri köre segítségével a semmiből milliárdossá gaudagodott zsidó, aki a saját bevallása szerint IS azért ment csődbe (csődbűntett, anyone?) a HAJDÚ-BÉT nevű fantom-cégével, mert nem értett hozzá, hát attól várjuk mi a csodát?

Az, aki miatt 9 ember lett öngyilkos, aki kifosztotta a libatermelőket, arra kellene szerinted bízni az ország vezetését, vagyonát, mindenét?

Hogy kártalanítás a libatenyésztőknek? Olyan nem volt. Mert sztárügyvédek segítettek gordonkának úgy csődbe mennie, hogy megérje (senkinek sem kelljen kifizetni az adósságát) de ha lenne is, szerinted ki fizeti ki?

Az adófizetők!

Az meg a másik, hogy EZEKNEK nagyon is van vesztenivalójuk, éppen ezért MINDEN ESZKÖZT meg fognak ragadni azért, hogy nemhogy előrehozott, de egyáltalán semmiylen választás ne legyen.

Az lehet, hogy ezt mégse merik, és jövőre kikapnak a megrendezett választáson, (csalni akkor is fognak, hogy a vereségük mértékét kisebbítsék) dehát az érdemes hozzáállás az az, ha a legrosszabbra készülünk, miközben a legjobbat reméljük.

A most a Fideszt támogató tömegek, a kormányváltás utáni, nemzeti célokért való radikális tettek elmaradása esetén a Jobbikhoz fognak átvándorolni. Vagy éppen a hungaristákhoz – a kettő nem zájra ki egymást, egyébként sem. Ahogy megmondták, egy vegetáriánusnak nem választék az, ha csirkehús, disznóhús, és marhahús között választhat

Az nem megy, hogy egyrészt MINDEN szociális jutattás megszűnik, másrészt MINDEN adót emelnek, és még hozzá ÚJ SARCOKAT is bevezetnek.

Tudok jobbat : börtönbe, akasztófára ezzel a hazaáruló, népnyúzó, fillérekért zsidóknak a nemzeti vagyont kiárusító szocionista bandával, teljes vagyonelkobzás, és majd abból fedezzük a költségvetés hiányait… Ma már a svájci banktitok sem létezik, mivel a nemzetközi terrorizmus elleni (amúgy paranoiás, de offshore és egyebek ellen itt – erre, majd pont jól jöhet) intézkedések részeként kötelezővé tették a a bankszámlákhoz tartozó személyes adatok szolgáltatását , ez nem lehet akadály.

Minél többen akarjuk, minél inkább ugyanazt akarjuk, minél jobban SZINKRONBAN vannak a gondolataink, annál inkább valószínű, hogy ez így fog alakulni. A mi javunkra, úgy értettem.

Aki pedig fél a VISSZAMENŐLEGES nemzeti számonkéréstől, annak VAJ VAN A FÜLE MÖGÖTT.

Ez olyan egyszerű és logikus, mint hogy 2+2=4. Csintalan is ezért kapálózott a visszamenőleges felelősségre vonás ellen – olajszőkítésből és privatizálásból gazdagodott meg a disznó zsidaja. Megy is a szerecsenmosdatás, kajmánkodás-elrelativizálás ezerrel a betelefonálós műsorában.

Ennyire vérre menő dolgokról nem lehet viccelődni!

Szög a koporsónkban: ezermilliárdos megszorítócsomaggal érkezik Libajnai

Időlegesen elfojtották történt szocialista lázadást, a párt besorolt Bajnai Gordon mögé, és az SZDSZ is támogatja kormányfői ambícióit.

A hamis közbeszéd példája: időlegesen elfojtották történt szocialista lázadást. Miért, történt lázadás? Esetleg a pártelnök székért folyó versengést nevezi annak a cselédsajtó? Nevetséges. Naná, hogy a szélsőségesen magyarellenes párt támogatja Libajnait. Hisz ennél keményebb rablógazdaságot – legalábbis az előzetes, közvélemény puhítását célzó hírekből erre lehet következtetni – nem kellet még elszenvednie hazánknak.
“Fájni fog, minden családtól áldozatot, lemondást kíván a válságkezelés” – mondta a gazdasági tárca vezetője, az MSZP kormányfőjelöltje, s nincs okunk kételkedni szavaiban. Amióta ők kormányoznak mindenkinek fájdalmat okoztak, s vérünkbe ivódott balkáni közönnyel legyintünk e fájdalom mértékére is.

Fodor Gabriella, a cionista SZDSZ elnöke szakértői kormányról beszélt. Szerinte Bajnai programja lényegében megfelel a Reformszövetség elképzeléseinek. Mi is így gondoljuk, azzal a különbséggel, hogy mi ennek nem örvendünk. A Reformszövetség, a minden eladni, a lakosságtól mindent elvenni gazdaságpolitikának nevezett szabadrablást preferálja, mint megoldást. A GDP-nek jót tehet, ám a magyarság végzetesen is megroppanhat e művelet hatásától. Bajnaitól az idén háromszáz–ötszáz milliárd, jövőre pedig hatszázmilliárd forintos megszorítás várható. Ami ugyancsak aggodalomra adhat okot, hogy lassan jön az IMF hitellel kapcsolatos második tárgyalás, s mint tudjuk a globális monekratúra diktátorai irodát is nyitottak Budapesten, hogy a sarc beszedését felügyeljék. Bajnai pedig jó helytartó lesz, mindent a bankárok zsebébe helyez majd. Neki persze aligha fáj majd a saját programja: vagyonbevallása szerint több háza, telke, banki megtakarítása van, értékes festményei, szőnyegei és bútorai pedig nagy értékű ingóságoknak számítanak. Mindemellett 170 millió forintot tart forintalapokban, és 25 milliót fektetett be euróalapú pénzpiaci termékekbe.

Bogár László: Ami jöhet, ahhoz egy rendőrállam is kevés lesz!

Semmilyen rendőrállam nem védheti meg a népirtással provokáló elitet, ha az évszázad alatt felgyülemlett feszültség, találkozva a jelenlegi helyzet okozta frusztrációval, eléri a kritikus szintet. Mindehhez Bogár László hozzátette: a Bajnai Gordon által is favorizált 600 milliárdos megszorítás csak a kezdet, a globális SZDSZ ügynökhálózata 1 százalékos “erőként” képes diktatúrát üzemeltetni. A professzor állítja: a legkiszolgáltatottabb társadalmi rétegeket vették célba, amelyeknek az elemi újratermelődéshez sincsenek meg az erőforrásaik. Azonnal felfüggeszt minden adósságszolgálati és profittranszfert, s tárgyalásokat kezd a globális hatalmi rendszer képviselőivel az új rendszer feltételeiről – vázolja Bogár az új polgári kormány első feladatát.

“Ki kell nyitni a zárt szobákat!” Meg kell változtatni azt a gyakorlatot, hogy az elit zárt szobákban dönti el, mi legyen Magyarországgal. Annak érdekében, hogy végre véleményformáló ereje legyen a civil társadalomnak is, április 5-re a Civil Összefogás Fórum demonstrációt szervezett. Fricz Tamás politológus elmondta: meg kell szüntetni azt a kádárista attitűdöt, amely szerint az emberekben az él, hogy “megint döntöttek a fejünk felett, a mi életünkről”. Véget kell vetni annak, hogy a “nagyérdemű közönség” végignézi a műsort, s aztán elballag haza. Szerinte amíg ez él az emberekben, addig nem lesz igazi rendszerváltás. (L. R.)

– Bajnai Gordon miniszterelnök-jelölt egy hatszáz milliárd forintos “szeretetcsomaggal” állt elő, úgy tűnik – sokak gyanúját igazolva –, végül is semmi jóra nem számíthat a magyar társadalom. A megszorító csomag többek között eltörölné a gázártámogatásokat, a nyugdíjak svájci indexálását, vagy éppen befagyasztaná a családi pótlékot, ötletekben nincsen hiány sem Bajnainál, sem a mögötte álló köröknél. Mire számíthatunk, s kinek üzen a magyar politika ezen része Bajnai Gordonnal?

– Teljesen egyértelmű, hogy a jelölt Gyurcsány Ferenc kreatúrája, s maga Gyurcsány is a “globális SZDSZ” ügynöke, az “eszdéeszesített” MSZP vezéralakja. Ugyanazok a globalokrata liberális erők állnak Bajnai mögött is, akiknek Gyurcsány is legmegbízhatóbb embere volt. A személy kiválasztásában tehát semmi meglepő nincsen. Azon sem csodálkozhatunk, hogy ez a csomag a lehető legbrutálisabb támadás a társadalmi újratermelés azon pontjai és társadalmi csoportjai ellen, amelyek a legvédtelenebbek, legkiszolgáltatottabbak, s eddig is a roncsolás legfőbb áldozatai voltak – tehát a nyugdíjasok, a fiatal házasok, a családok. Ez a lehető legdurvább üzenet azon társadalmi csoportok ellen, amelyek eddig is a legfőbb teherviselői voltak az elmúlt húsz évnek, illetve akikről azt feltételezik, hogy a legkevésbé konfliktusképesek. Nem tudnak szervezkedni, így ellenállni sem. Ezek az elitek az élet elemi szintű újratermelése ellen dolgoznak.

Tudatos népirtásról van szó, hiszen a társadalmi újtermelésnek azokat a pontjait támadják, ahol éppen ennek az ellenkezőjét kellene tenni: kárpótlásra volna szükség az elmúlt két évtized kifosztásáért. Teszik ezt “előre megfontolt szándékkal, aljas indokból és különös kegyetlenséggel”, ami büntetőjogilag is súlyosbító körülmény, és minden bizonnyal az lesz a közeli jövő nemzeti számonkérése során is.

– Többször is felvetette egy új kiegyezés szükségességét a globális elitekkel, úgy tűnik, nem efelé mutatnak a politikai-gazdasági döntések.

– Nem csak, hogy nincsen jelei a kiegyezésnek, de a lehető legdurvább üzenetet kapjuk arról, hogy szóba sem állnak velünk. Mi több, a globális hatalom eleve “gyűlöletbeszédként” bélyegzi meg már azt is, ha valaki egyáltalán fel meri tételezni a globális hatalmi rendszer létét. Kifejezetten rossz, vészjósló jelek ezek, s mivel így nem indulhat meg az elemi kommunikáció sem az alapvető konfliktusgócok között, teljesen természetes, hogy ennek rendkívüli mértékben növekvő feszültség lesz a következménye. Ez kioldódhat egy polgárháborús robbanásban, vagy akár robbanássorozatokban is, de a magyar társadalom nem a kifelé, hanem inkább a befelé irányuló – önpusztító – agresszióban megnyilvánuló magatartásmintákat sajátította el az elmúlt évtizedek során. Ebből nagy valószínűséggel az önpusztításnak olyan fordulatai származhatnak, amelyeknek következményei beláthatatlanok. Például a népesedés és az egészségvagyon terén már évtizedek óta kapjuk a súlyos jelzéseket, hogy baj van, katasztrófa közeleg. S most is pontosan azoktól veszik el a lehetőséget a népesedés- és az egészség-helyreállítással kapcsolatban, akiknek erre a legnagyobb szükségük volna.

– Valóban úgy tűnik a tervekből, hogy a megálmodott intézkedések a társadalmi újratermelődés legfontosabb színtereit piszkálják elementáris erővel. Meddig lehet ezt folytatni? Mikor érkezik el egy adott társadalom oda, hogy azt mondja, “Eddig és ne tovább!”? Mikor kaphat stoptáblát ez a folyamatos kizsákmányolás?

– Újra hangsúlyozom: azokat a társadalmi csoportokat támadják, amelyek a legkevésbé képesek az ellenállásra, nem tudnak, nem mernek konfrontálódni. A nagy összeütközés, a robbanáspont – ami már nagyon közel van – akkor érkezhet el, ha majd azokat a társadalmi csoportokat éri el a legmélyebb kifosztás, amelyek már a konszolidált középrétegekhez tartoznak. Itt találkozhat a tömeges munkanélküliség a jelentős eladósodottsággal. Amikor több százezer család ilyen helyzetbe kerül, amikor a havi bevétel százezres nagyságrendben csökken, a kiadás meg legalább ennyivel nő, az lehet az igazi gyúnyanyag, egyfajta detonátor. Összejön a kritikus tömeg, ha ez a katasztrófa tömegesen érint több százezer családot, márpedig ez akár egy éven belül bekövetkezhet. Jó lenne, ha a politikai elitek nem jutnának el eddig a pontig népirtó provokációik során, mert akkor a 20. század minden felgyülemlett feszültsége előtörhet. Cinikus elbizakodottságuk miatt nincs elég képzelőerejük annak belátásához, hogy az egy évszázada felgyülemlett, s azóta is egyre dagadó, feldolgozatlan és elhalasztott problémájának robbanása mit okozhat. Nem egyszerűen csak leköpni fogják ezeket az eliteket, hanem sokkal durvább módszerek is utat törhetnek maguknak. Tömegesen és elemi erővel! És nincs az a rendőrállam, ami ettől megvédhetné őket!

– A Reformszövetség tervezetében egy 1300 milliárdos megszorítást javasolt az arra nyitott füleknek. Bajnai egyelőre “csak” hatszáz milliárd forintos elvonással operál; ha ezt az intézkedéscsomagot lenyeli a társadalom, és persze a háttérben ott nyüzsög az SZDSZ és az MDF is, lehetséges, hogy a másik 6-700 milliárdot is kivonják valahonnan? Van-e még honnan elvonni?

– Nem kétséges, amit most csinálnak, az bizonyos értelemben egy teszt. Tesztelik a magyar társadalom ellenállásra kevésbé képes csoportjait, meddig lehet elmenni. Ha ez számukra pozitív eredménnyel jár, tehát ha az ellenállás az elitek számára még tolerálható szinten van, akkor mennek tovább a megszorítások útján. Deklarálták is, hogy a Reformszövetség elképzelései mentén próbálják kialakítani a “gyógymódot”. Újra előszedik azokat a terveket, amelyeket nem mertek belerakni Gyurcsány programjába.

– Sőt arról is beszélnek, hogy a Reformszövetség számait hozzá kell igazítani az azóta eltelt időszakhoz, gazdasági realitásokhoz; a helyzet rosszabb lett, a motor szinte megállt, és van olyan nemzetközi lap, amely akár 7 százalékos visszaesést is jósolt Magyarországnak.

– Úgy látszik, ez a grémium a profitok állandó növekedését természeti törvénynek tekinti. Az, hogy az országból kivont extraprofitok és kamatok rovására is lehetne javítani az egyensúlyt, fel sem merült az elképzelésekben. Sem a kormány, sem a Reformszövetség, sem Bokros Lajos nem gondol ilyesmire. A program eleve abból indul ki, hogy túlságosan sok a kiadás, ezt kell radikálisan visszafogni. Az állam kiadásai pedig döntően éppen a leghátrányosabb helyzetben lévő csoportok életviszonyait próbálják legalább szinten tartani.

A kiadáscsökkentés egyenlő azzal, hogy a legkiszolgáltatottabbakra hárítják át a terheket. Amikor a deficit kialakul, annak nemcsak az lehet az oka, hogy a kiadás sok, hanem hogy a bevétel nem éri el a megfelelő szintet. Erről van szó jelen esetben is: a magyar államnak és a lakosságnak azért kevés a bevétele, mert csak 2007-ben 20 milliárd euró felett volt a kamat és a profit összege, ami eltávozott a magyar gazdaságból. Az összes GDP 20-25 százalékát profit és kamat formájában kiviszik az országból. Ez egyszerűen birodalmi sarc, ami azért ilyen horribilis, mert a magyar politikai elitek lettek a térség legelvetemültebb, leggátlástalanabb birodalmi kollaboránsai. Mert itt a legerősebb és a legbrutálisabb a globális SZDSZ lokális ügynökhálózata, amely 1 százalékos erőként is képes diktatúrát gyakorolni. A lehető legdurvább hazugság, hogy Magyarország nem termeli meg azt, amire szüksége van; de igen, csak éppen kiviszik az országból. Vagyis nem kiadástöbbletről, hanem bevételhiányról van szó. Nem jut hozzá a munkája, teljesítménye ellenértékéhez az ország.

– Ehhez kapcsolódik az a világban lassan meghaladott ideológia, amelynek keretében itthon még mindig eszeveszett dühvel támadják a nemzetállamot.

– Minden kiadás- és bevételcsökkentés az államot bontja, pusztítja. Itt a nemzetállam megerősítése és kiadásainak növelése helyett – hiszen a válságokkal szembemenő anticiklikus hatásokra építő gazdaság és társadalompolitikai stratégia lenne szükséges – még inkább az állam lebontása folyik. Megfosztják a kiszolgáltatott csoportokat az állam védelmétől, és ezzel az államot attól, hogy keresletélénkítéssel próbálja a válság elmélyülését megakadályozni.

– Orbán Viktor is szólt arról, hogy egy korszakváltás határán vagyunk, s az állam megerősítése szükséges mind a társadalmi, mind a gazdásági válság ellenében. Milyen esélye lehet annak, hogy a Fidesz kormányra kerülve tudja tompítani a neoliberális szisztéma hatásait, új államot építve, új elképzeléseket meghonosítva?

– Nagyon remélem – ahogy az évértékelőjében is elmondta a volt miniszterelnök –, hogy nem egyszerűen egy kormány-, hanem egy korszakváltás történik majd. Vagyis véget ér az az egész rendszerváltás időszakára jellemző neoliberális kurzus, amely a washingtoni konszenzusra épült, s ami a világban is véget érni látszik. Azt remélem, hogy lényegesen többet kap a magyar társadalom egyszerű kormányváltásnál, ami bekövetkezik, lényegében egy új rendszerváltással, a rendszer teljes korrekciójával lesz egyenlő. Azt a paradigmát, amire 1989 óta épültek a kelet-európai átmenetek, majd radikálisan felülvizsgálja, és egy új rendszer kiépítésének az alapjait veti meg. Tudnia kell, hogy remélhetőleg igen jelentős választási győzelme erre, és csakis erre ad számára felhatalmazást, és hogy a történelem itt nem ad második esélyt. Ezért az új kormány első lépése nem lehet más, mint hogy azonnal felfüggeszt minden adósságszolgálati és profittranszfert, és egyúttal azonnal tárgyalásokat kezd a globális hatalmi rendszer képviselőivel az új rendszer feltételeiről.

Neoliberális kapitalizmus a szakadék szélén

Bogár: Az amerikai rémálom káoszba döntheti a világot
Gyurcsányék a krízis természetével sincsenek tisztában?
2008. október 17. 19:35

A nyugati kapitalizmus parazitaként élősködik a világ rajta kívül eső részein, az erőforrások gátlástalan elszívásán alapuló rendszer önmagában is fenntarthatatlan – jelentette ki Bogár László az MNO-nak. A közgazdászprofesszor úgy látja: mivel a lokális-globális válság felelősei akarják „gyógyítani” a beteg szisztémát, nem várható átfogó korrekció. A rendszer működése azon alapszik – állítja Bogár –, hogy a globális birodalom a rabolt vagyont kamatra adja vissza a kifosztottaknak. A szétroncsolt magyar társadalom rendkívül kiszolgáltatott, s mivel Gyurcsányék hamis alapokon állnak, a „nemzeti csúcs” sem hozhat megoldást. Kell-e egy családnak 3 autó és 500 négyzetméteres lakás? Bogár szerint katasztrófába torkollhat, amikor az amerikai álom „rémálommá” válik. Interjúnk.

– Sokan vélekednek úgy, hogy a jelenlegi válságörvénylés az eddig fennálló rendszer, a neoliberális kapitalizmus számára szinte végzetesnek is nevezhető kegyelemdöfés. Tudjuk azt is: ez a rendszer a nyugati világon kívüli területeken óriási szenvedéseket okozott, s miközben különböző mechanizmusokon keresztül szívja el az erőforrásokat, hamis jólétet „ad” és ígér a fejlettebb világnak. Miről beszélhetünk? Kegyelemdöfés? Vagy egy kegyelmi pillanat, amely egy új időszámítás kezdete is lehet?

– Lehetetlen megmondani, illetve megjósolni azt, hogy pontosan mi fog történni. Amikor nagyon komplex rendszerekben – és a globális világ egy hihetetlenül bonyolult és érzékeny rendszer – örvénylések kezdődnek el, azoknak van egy kritikus szintje, ahonnan minden jóslat valószínűsége rohamosan romlik. Ezen a szinten a világ már túlhaladt. Ha már az emberiség belement ebbe az utcába, amelyet ezek a komplex rendszerek alkotnak, és ott problémák lépnek fel, akkor illő lenne levonni a megfelelő konzekvenciákat. Elveszett a kontroll a folyamatok felett, és az is csak később derül ki, hogy a jelenlegi folyamatok vajon nem visznek-e minket végzetes zsákutcába. Az ember az elmúlt 10 ezer évben arra törekedett, hogy a manapság fenntartható fejlődésnek nevezett folyamatban megmaradjon az egyensúly. Tehát az ember belső természete, illetve a külső természet között ne bomoljon meg az összhang. Ezt a kettőt köti össze egyfajta kommunikációs hídként a gazdaság, amelyet inkább gazdálkodásnak neveznék.

– Miképpen hatolt be ebbe a rendszerbe a kapitalizmus? Fenntartható maga a mechanizmus?

– Mivel a már említett összhang megbontására épül, az 500 éve uralkodó nyugatias kapitalizmus maga a fenntarthatatlanság, hiszen a Nyugat parazitaként viselkedik és csak úgy tud működni, ha a rajta kívül eső világot kifosztja. Maga a profit is csak úgy jöhet létre kimutatható haszonként, hogy a külső és a belső természeten ejtett „létsebekben” ott a negatív lenyomata. És manapság is ezt nevezik fejlődésnek, haladásnak. Az emberiség már látja, hogy rossz irányba halad ez a folyamat, és arra is egyre több jel mutat, hogy viszonylag rövid időn belül komolyan megrendülhet a nyugati világrend két alappillére.

– Milyen dimenziókban vannak ezek az alappillérek, és mik ezek?

– Leállhat maga a kifosztás folyamata, a másik tényező pedig, hogy a működéshez egyre több energiára van szükség. Ugyanakkor a fosszilis energiaforrások legnagyobb része a Nyugaton kívüli világban van. Oroszország, Kína, India, az iszlám és a latin-amerikai világ egyre nyilvánvalóbbá teszi, hogy számára elfogadhatatlan a fennálló rendszer. A másik gond: közeleg az a pont, amikor egy egységnyi energia kinyeréséhez egy egységnél nagyobb energiát kell felhasználni. Mindemellett a pénzügyi rendszer a világ idegrendszere, s ennek szereplői egyre jobban érzik, hogy óriási a baj. Iszonyú feszültségben él mindenki, ennek következménye társadalom-lélektani szempontból rendkívül súlyos lehet. Kódolt ösztöneink szerint a veszélyekkel hiperagresszívan szembeszállunk vagy menekülünk. Egyik sem jó megoldás, főleg, hogy nemcsak a külső erők hatnak, hanem az egyre rosszabb szociokulturális állapotban lévő szereplők is egyre inkább képtelenek konstruktív választ adni a válságra. Ennél veszélyesebb elegyet el sem lehetne képzelni, s csak idő kérdése, hogy megszülessen a kritikus tömeg, amely elindíthat egy brutális láncreakciót.

– Arról is szól a fáma, hogy a felelőtlen hitelezés volt a gond.

– Több rétege is vannak ennek a megállapításnak. A felszínen az uralkodó véleményhatalom azt mondja, hogy ennek egyetlen oka van, éspedig a felelőtlen hitelezés, hiszen a Lehman Brothers összeomlása indította el az egész láncreakciót. Ez még igaz is lehet, de csak a felszíni réteget jelenti. Ehhez kapcsolódik egy másik dimenzió, amelynek elemei a multinacionális vállalatok; ezeken keresztül a Nyugat kirabolja a rajta kívül eső világrészeket. A rabolt vagyont utána kamatra visszaadja a kiraboltaknak. Ez hasonló ahhoz a jelenséghez, hogy „ellopom az autódat, de visszavásárolhatod tőlem”. Jelen esetben a rablót a multinacionális vállalat, míg az orgazda szerepét a nagybankok játsszák el. Alapvető korrekció kellene, ám mivel a rendszer vizsgálatát is azok akarják elvégezni – mind globálisan, mind Magyarországon is –, akiknek felelőssége van a válságörvényben, csekély az esély arra, hogy pozitív és konstruktív válaszok szülessenek.

– Ha a pénzügyi rendszer a világ idegrendszere, akkor mit szól ahhoz, hogy ezermilliárdos pénzösszegeket használnak az államok egyfajta defibrillátorként a bajba jutott pénzintézetek megmentésére? Most azok várják az állami mentőövet az adófizetők pénzén át, akik a washingtoni konszenzuson keresztül mindent tagadnak, amit az állam jelent. Liberalizáció, dereguláció és privatizáció
– ez a jelszavuk.

– Mivel a társadalom akaratnyilvánítási lehetőségeit teljesen megsemmisítették, a nagytőke nem is tud csak az államhoz fordulni. Nem hiszek abban, hogy egy globális civil ellenállás majd végrehajtja a rendszerkorrekciót. E civil mozgalmakat éppen a globális hatalom finanszírozza jól kimutatható csatornákon, ezek pedig betöltik azt a teret, ahol valóban helye lehetne a valódi civil kritikának. Így természetes, hogy a tőke a köz hivatalos képviselője, az állam felé fordul, sőt követeli is, hogy az általuk működtetett, ám kibillent rendszert hozza egyensúlyba. A kifosztottakkal fizettetik meg saját kifosztásuk árát. Mivel itt költségvetési pénzekről van szó, ez a nemzetállamok büdzséjében csak tovább növeli a deficitet, ennek költségeit pedig minden bizonnyal a legkiszolgáltatottabb társadalmi rétegekkel fizettetik meg.

– Gyurcsányék még egy héttel korábban is mindenkit hisztériakeltéssel vádoltak, aki arról beszélt, hogy komolyan érintheti Magyarországot a pénzügyi krízis. Aztán pillanatok alatt végbement a pálfordulás, sorjáznak a nemzetmentő pontok, elég csak az úgynevezett nemzeti csúcsra gondolni. Közben már a Nemzetközi Valutaalap is megszólalt, szükség esetén pénzügyi és technikai segítséget adnak, persze Veres egyből tagadta, hogy kölcsönt akarnak felvenni. Ennyire le van gyengülve a magyar gazdaág immunrendszere? Ilyen nagy a baj?

– Jelenleg rendkívül ingatag a helyzet, és a legapróbb megingás is komoly hisztériát válthat ki. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy társadalmi-gazdasági újratermelési folyamataiban legyengült és kifosztott társadalmat az ilyen kritikus világhelyzetek még erőteljesebben érintenek. A bizonytalanság már a társadalom kulturális-politikai dimenziójában is masszívan van jelen. Semmi meglepő nincsen abban, hogy korrigálni kellett a korábban tett stupid kijelentéseket, vagyis, hogy Magyarországot elkerüli a válság. Érthető, hogy a pánik elkerülése miatt a pénzügyminiszter és a jegybankelnök igyekszik megnyugtatni a közvéleményt. Ám az meg éppen a pánikot növelheti, ha túlságosan sokáig ragaszkodnak ahhoz, hogy elmegy mellettünk a világválság.

– Főleg, hogy közben egész Európa „lángokban”, szinte minden ország villámgyorsan reagál, próbálja stabilizálni a pénzügyi rendszerét.

– Igen, így van. A nehézséget az okozza, hogy eleve egy gyenge, szétesett és védekezésre képtelen társadalomról van szó, ahol szétvert állapotban van az a diskurzustér, ahol a nemzet mint közösség képes el-, majd megbeszélni a problémákat, és utána cselekedni is tud. Ha ezek a feltételek nem állnak rendelkezésre, akkor nincs kiút a bajból. Úgy tűnik, hogy Magyarország nagyobb árat fizet majd ebben a válságban, mint más szerencsésebb országok. És egy ilyen országnak az elitek reakciói is sokkal hangsúlyosabbak. Önmagában üdvözölhető is lehetne, hogy az elit kísérletet tesz arra, hogy elbeszélhető, illetve megbeszélhető legyen a válsághalmaz a cselekvés érdekében, ám a mostani „nemzeti csúcs” hamis alapokon nyugszik.

– Hogyan lehetne hiteles egy ilyen próbálkozás, miközben az elmúlt évek éppen az inkompetenciát mutatták meg? Legalábbis többen is ezt hangoztatják.
– A miniszterelnök és az egész kormány magatartása azt jelzi, hogy a 12 pont és a többi gondolat is hamis alapokra épül. Olyan értelmezési keretben és fogalomkészletben gondolják végig a folyamatokat, amelyek teljesen alkalmatlanok az elemi szintű elbeszélésre is. Így nem tudnak cselekedni sem. Nem várhatunk sokat ettől a „nemzeti csúcstól”, hiszen egyszerűen hamisak azok az alapok is, amelyekről elrugaszkodnának. Valóban kezelhetetlenné válhatnak a folyamatok, megmarad a kiszolgáltatottság.

– Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a válság közel egy éve az Egyesült Államokból indult ki. Demagóg kérdésnek tűnik: nem lehetséges, hogy egy családnak nincsen szüksége három autóra és 500 négyzetméteres házra? Elképzelhető, hogy mindennek ez az értékválság a gyökere?

– Ez az egyik legsúlyosabb eleme az egész válságnak. Amerikában a 300 milliós népességen belül van egy körülbelül 100 milliós felső középréteg, amelyik legalább háromszor akkora szinten fogyaszt, mint amire jogosultsága lenne a globális teljesítménye alapján. Itt is egy kettős struktúrát láthatunk.

– Ez egy eléggé érdekes felvetés…

– A nemzetállami szintű Amerika pontosan olyan kifosztott, mint a világ más részei. Jól láthattuk a Katrina hurrikán idején, hogy milliós tömegek élnek szinte afrikai szinten Amerikában. Emellett azonban ott él a globális Amerika is, amely történetesen geológiailag egybeesik az amerikai nemzettesttel, itt van a birodalom bázisa. Azért lehetséges amerikaiak millióinak a kifosztása egészen a nyomorig, hogy a már említett, jólétben élő 100 milliós réteg élhessen, virágozzon. Ez egy hatalmas piac, Kína is évi 300 milliárd dolláros külkereskedelmi többlethez jut emiatt. Ha ennek a bődületes fogyasztásnak bármi is megpróbálná az útját állni, az polgárháborús helyzetet teremtene.

– Vége a sokszor irigyelt „amerikai álomnak”?

– Az amerikai álom egyre inkább rémálommá válik. Ha a világ továbbra is ilyen instabil állapotban lesz, akkor ez a helyzet már nem lesz tartható, és a katasztrófa nemcsak az Egyesült Államokat, hanem az egész világot érintheti. Az ellenreakciók pedig pusztítóak lehetnek, hiszen ez a réteg amellett, hogy nagyon fel van szívatva az amerikai álom ígéretével, egyenesen úgy gondolja, hogy jár neki a korlátlan fogyasztás. És egyre agresszívabban reagál mindenre, ami korlátozni akarja. Úgy viselkednek, mint egy kisgyerek, akinek mindkét kezében ott a játék, és nem tudja felismerni, hogy valamelyiket le kell tennie, ha meg akarja szerezni a harmadikat. Vagy a csörgőt, vagy a gumikutyát, legyen az egyik egy 6 ezer köbcentis autó, vagy éppen egy 300 négyzetméteres, úszómedencés ház. Hogy vágyait kielégítse, akár a pusztításra is képes lenne. Mivel ez a társadalom azt szokta meg, hogy az igényeit bárhol és bármikor ki kell elégítenie mindenféle kontroll nélkül, nem nevezhető „szobatisztának”. Ez az állapot ott kezdődik, amikor az ember megtanulja a szükségleteinek térben és időben történő szabályozását. Ezt az amerikai társadalom nem sajátította el, sőt ennek ellenkezőjére nevelték. Az erőforrások egyre szűkösebb hatalma hamarosan fegyelmező tényező lesz, ennek pedig kikerülhetetlenül meglesznek a súlyos következményei. Ez egy-két évtized múlva bekövetkezhet, a kérdés csak az: felkészületlenül jön a káosz az amerikaikra és így az egész világra is, vagy addig beindul a „rászoktatás” mechanizmusa.

EZEK PEDIG AZ ELŐZMÉNYEK : JÚLIUS 29-31

Bogár: Egylépésnyire a végső pusztulás
A birodalom nem akar megoldást
2008. július 29. 20:26

Száz éve túl vagyunk már azon a ponton, amikor az emberiség még meghozhatta volna azokat a döntéseket, amelyek visszafordíthatják a végső pusztulás útjáról – állítja Bogár László a Magyar Nemzet Online-nak. A közgazdászprofesszor úgy véli, a globális birodalom nem hajlandó csökkenteni a kifosztás szivattyúinak teljesítményét, annak ellenére sem, hogy látja: a totális anarchia csak néhány évtizedre van. Interjúnk első része.

– Nem is olyan régen az egyik kormányközeli hetilap tett egy homályos utalást arra, hogy Ön összeesküvés-elméleteket gyárt mindenféle birodalmakról és ezzel összefüggésben Magyarország alávetettségéről is. Ezzel párhuzamosan – amióta a politikai, pénzügyi és egyéb függésekről beszél – megjelentek a vádak is, nem egyszer kísérletet téve arra, hogy Bogár Lászlót, illetve elméleteit nevetség tárgyává tegyék. Ha létezik, mire alapozza a birodalmi függőséget?
– Amióta hatalom és hatalmi viszonyok léteznek az emberi társadalmakban – legalább 10 ezer éve –, a hatalom érdekérvényesítést jelent. Annak az akaratnak a keresztülvitele, amelynek a lényege az én érdekeimnek az érvényesítése. Tehát amióta hatalmi rendszerekről beszélhetünk az emberi társadalmakban, teljesen természetes törekvés, hogy a hatalom igazi birtokosai magát a hatalomgyakorlás rendszerét, illetve azok lényegét is igyekeznek álcázni. Ennek oka: minél rejtettebb ez a hatalomgyakorlás, annál nehezebb szembeszállni vele, leleplezni, és annál könnyebb átvinni az érdekeket is. Hiszen ez a hatalom lényege: az, hogy az akaratot bizonyos személyek vagy csoportok átvigyék másokra, illetve tartósan gyakorolják másokon.

– Vagyis a rejtettség a hatékonyságot növeli.

– Mindenképpen így van. Mulatságos, ahogy a hatalom birtokosai és az őket kiszolgáló erők – jelen esetben a globális média –, igyekeznek az összeesküvés-elmélet vádjával nevetségessé tenni és megbélyegezni azokat, akik megpróbálják felfedni a valóságos világhatalmi viszonyokat. A hatalomnak logikus törekvése, hogy a lehetőségekhez képest homályban próbálja hagyni a hatalom gyakorlásának összefüggéseit. Ha az evolúciót vizsgáljuk, teljesen természetesnek kell vennünk, hogy az álcázás, vagyis a valóságos célok és a saját akarat elrejtése az állatvilágban is rendkívül mélyen gyökerező folyamat. A leopárd nyilván nem tájékoztatja a gazellát arról, hogy zsákmányként el akarja ejteni, de ezt azért vitassák meg demokratikusan, nyílt eszmecsere formájában. A leopárd „aljas módon” mindent megtesz annak érdekében, hogy álcázza magát, és lesből támadjon. Tehát nem is az emberi társadalmakról van szó, hanem a saját akaratunk érvényesítéséről mások felett – evolúciós értelemben.

A biokémiai kutatások szerint ez még az élet mikroszintjein is igaz. Vagyis a testünket támadó vírusok, baktériumok, gombák és maga a ráksejt burjánzása is egy biokémiai krimi, ahol minden támadó igyekszik a saját érdekérvényesítése érdekében álcázni magát és a támadást, ezzel elaltatni az élőlény immunrendszerét. Tehát e szintek – vagyis a társadalomszerveződések – az élet makroszerveződési szintje, illetve az élet mikroszerkezeti szintjének ezen három példája azt látszik bizonyítani: minden hatalomnak, érdekérvényesítési törekvésnek teljesen természetes velejárója, kísérőjelensége és jellemzője, hogy álcázni igyekszik céljait és az azokhoz vezető folyamatokat. Így van ez a mai világban is, csak világhatalmi méretekben, vagyis globális, illetve lokális szinten is. Magyarország is egy lokalitásnak számít a globális társadalomszerveződési rendszerben. Újra le kell szögezni: természetesnek kell tekintenünk, hogy minden hatalomgyakorlási forma és a hatalom gyakorlását véghezvivő szereplők mindent megtesznek azért, hogy tevékenyüket, céljaikat a homályban tartsák. Így nehezebben leplezhetők le, sokkal nehezebb ellenük lázadni, vagyis az ellentétes akaratképzés és annak érvényesítése sokkal nehezebb velük szemben, ha nehezen átlátható vagy láthatatlan, vagyis a rejtett dimenziókban érvényesül.

– Az a hatalomgyakorlási recept, amely általában meghatározza az emberi világoknak egy bizonyos szegmensét, mindig megpróbál dezinformatív fogalomkészletet létrehozni. Ha az előző, a bukott szovjet birodalomtól való függést, a magát szocializmusnak, kommunizmusnak nevező társadalomszerveződési modellt vizsgáljuk, láthatjuk, ott megbonthatatlan szovjet–magyar barátság volt a rendszer abszolút kétségbevonhatatlan alapja. Egy ideig a szó szoros értelmében a fejével játszott, aki ezt kétségbe merte vonni. Egészen 1989-ig kockázatos volt más véleményen lenni. Vagyis van egy érinthetetlen, hamis metafogalom, ami körülírja a rendszer lényegét, és persze emögött, alatta, felette, a rejtett terekben zajlik a valódi hatalomgyakorlás. Csupán egy birodalomváltás történt, igaz, ez legalább húsz éven át zajlott. A 70-es években kezdődött az eladósodással, és emlékezzünk arra is: 1988 tavaszán a társasági törvényben a régi rendszer parlamentje bevezeti a kapitalizmust. Az 1988-as V. törvény arról szólt: bármekkora tőkével lehetővé válik belföldi és külföldi magán- és jogi személyek által tőkés társaságok alapítása. Mi ez, ha nem a kapitalizmus bevezetése?

E hosszú folyamat során Magyarországot áttolták a keleti globalizációs szovjet birodalomból a nyugati globalizáció birodalmába. Amikor a folyamat minden fontosabb hatalmi eleme lejátszódott, csak akkor került sor arra a látványtechnikai tűzijátékra, amit az avatatlanok azóta is mint rendszerváltást emlegetnek. Az új hatalom megnehezíti azok dolgát, akik megpróbálnák a rejtett dimenziókat feltárni. Ma ez már lényegesen nehezebb, mert ez az új konstrukció nem a földrajzi térben szerveződik. A török birodalomról lehetett tudni, hol helyezkedik el: Isztambulban van a székhelye egy szultánnal. Megvoltak a földrajzi térben is látható kontúrok. Volt egy olyan látható szerkezet, amely világossá tette, hogy miről is van szó. Az új birodalom azonban bonyolult, a szimbolikus hatalmi térben szerveződik.

– Ezek szerint ez az új hatalmi erőtér a médiabirodalmak, nemzetközi pénzintézetek, az ezekhez kapcsolódó, évtizedekben mérhető hitelfüggés és hatalmas tőkés társaságok összessége.
– Pontosan erről van szó. Ma már sokkal nehezebb egységes keretbe foglalni azoknak a hatalmi intézményeknek a bonyolult interakcióit, globális együttműködési rendszerét, amely a birodalmat alkotják. Ha ennek legfőbb hatalmi intézményi szintjeit próbáljuk megfogalmazni, akkor döntően erről a három szintről van szó. E három mozzanat logikailag is összekapcsolódik. Megmutatja a birodalom nyers lényegét, az erőforrás koncentrációit és annak elszívási mechanizmusait. Történelmi tény: minden birodalom a periféria felől a központba szivattyúzza az erőforrásokat annak érdekében, hogy eltartson egy olyan elitet, amely az egész szerkezet hosszú távú fennmaradását szolgálja. Minden létező leginkább létezni akar, és a birodalom is örökké fenn akar maradni, amit hirdet is magáról. Ez viszont nagyon sok pénzbe – és ahogy haladunk előre, egyre többe – kerül, emiatt egyre több erőforrást kell összpontosítani ahhoz, hogy egy világméretű hatalomgyakorlást biztosítani lehessen. Ezt az erőforrás-szivattyú szerepet tölti be a multi- vagy transznacionális vállalat. Ezek vállalkozásoknak álcázzák magukat, ám valójában hatalmi intézmények. Az alapvető céljuk nem más, mint hogy világméretű, egységes és összecsiszolt hálózattá váljanak és működtessék ezeket a gigantikus erőforrás-szivattyúkat. Annak érdekében, hogy a tevékenységük minél koordináltabb legyen, megjelenik a második hatalmi szint is, vagyis azoknak a világméretű intézményeknek az együttese – valutaalap, Világbank, WTO, hitelminősítő intézetek, auditáló cégek –, amely egységes keretbe foglalja ennek az erőforrás-szivattyúnak a működését. Kialakítja az elveket, világméretű parancsokat – dereguláció, privatizáció, liberalizáció –, amelyeket a lokalitásnak, ha nem akarnak konfliktust, be is kell tartaniuk. Megfogalmazzák a birodalom alkotmányát, jogrendjét, és a fegyelmező hatalmak által ezt be is tartatják.

A világméretű média pedig a birodalmi gondolkodás logikáját alakítja ki. A létrejött tudatbefolyásoló szisztéma megpróbálja az emberi gondolkodást az egész világon azon fogalmak mentén szervezni, amelyek csak a birodalmat megerősítő gondolatmeneteket segítik, és igyekeznek a perifériára szorítani – lehetőség szerint megsemmisíteni, kigúnyolni, betiltani – minden olyan gondolati konstrukciót, amelyik szembemenne a birodalmi törekvésekkel.

– A rendszer olajozott működéséhez a különböző országoknak szükségük van kiszolgálószemélyzetre is. Korábbi szavaival élve, „azt a lényeget, ami talán úgy foglalható össze, hogy mindaz, amiről azt hazudjuk, hogy demokrácia, jogállam és piacgazdaság, vagyis a rendszerváltás rendszere, az a globális hatalomgazdaság lokális diktatúrája kollaboráns helyi elitek által üzemeltetve”. Kik ezek az elitek? És az is látszik: az egész konstrukcióból maga az ember, az emberi értékek, a humánum, illetve az élet igenlése hiányzik.
– Minél nagyobb egy birodalom – és itt világbirodalomról van szó –, annál nagyobb a kényszer arra, hogy a lokalitás azonos globális elvek szerint működjön magával a globalitással: egységes legyen a fogalomértelmezés, illetve minden lokalitásban hatalmas szükség van arra is, hogy az ottani elitek élére álljanak a globális birodalom érdekérvényesítési törekvéseinek. A birodalmak minden lokalitásban kiépítik a saját közvetítő társadalmukat, így ezek az elitek sokkal inkább a globalitás társadalmát jelenítik meg helyi szinten, mintsem a lokalitás társadalmát a globalitástérben. A birodalom is azt várja el, hogy a közvetítő elemek az ő érdekeit közvetítsék a lokalitások felé, de bizonyos értelemben a főhatalom is természetesnek tekinti, hogy ezeknek az eliteknek meg kell jelenítenie azt is, mi történik alattuk. Nem azért, mert a birodalom meg akarja ismerni az alárendelt társadalmakat – ennek sokkal inkább preventív okai vannak. Elébe akar menni a lázadásoknak. Minden hatalmi tényező tudja: ha folyamatosan erőforrásokat szív el a perifériáról, akkor ezzel folyamatosan újratermelési válságokat idéz elő, ezért is következik be egy idő után maga az összeomlás is, hiszen nem veszik figyelembe a perifériák lázadási potenciálját. Így azok valóban fel is lázadnak, ami egy permanens polgárháborúba torkollik.

Az elszegényedés és kifosztás olyan öko-, szocio-, kulturális katasztrófák sorozatát hozza létre, ami szétveri a birodalom egész szerkezeti rendszerét. Vagyis bizonyos értelemben a kifosztás urai is kíváncsiak arra, hogy mi történik a végeken azért, hogy a képződő lázadási potenciálok ellenszerét megtalálják. Kétségételen: ezek az elitek döntően és alapvetően kollaboránsok, de kell, hogy rendelkezzenek egy olyan közvetítő szereppel is, amelyek a lokalitások stratégiai érdekeit is képesek megfogalmazni. S különösen feltűnő, hogy Magyarország elitjei a térségben is messze a leginkább kollaboránsok.

– „Amit optikai csalódásként magyar gazdaságnak látunk, az nem egyéb, mint körülbelül két tucat multinacionális globális vállalat lokális telephelyeinek hálózata”, hogy ismét idézzük korábbi szavait. David Korten a Tőkés társaságok világuralma című könyvében alapos részletességgel fejtegeti e társaságok kialakulásának körülményeit, valamint azt, miképpen is veszik át az irányítást az élet különböző struktúrái felett. Valósággá válhatott a világuralom? Hol vannak a kis- és közepes vállalakozások, amelyek a jelenlegi kormány alatt egyébként szinte hátrányos megkülönböztetésben részesülnek, nem kapnak lehetőséget, ugyanakkor az idetelepülő nagy cégek milliárdos állami támogatásban részesülnek, ami úgy tűnik, nem is áll arányban az általuk teremtett munkahelyek számával.

– Mária Terézia mondta, hogy „etetni is kell a birkát ahhoz, ha nyírni is akarjuk, jó urak”, ami nagyon bölcsen fejezi ki a felelősen gondolkodó birodalom belső logikáját. Vagyis hogy tartósan, lázadásoktól és permanens polgárháborúktól mentesen lehessen üzemeltetni a birodalmi erőforrás- szivattyúkat, arra van szükség, hogy a központ ismerje, és bizonyos keretek között tartsa tiszteletben a lokalitások elemi újratermelési igényeit. Minden emberi közösségnek van egy elemi újratermelési szintje, első a fiziológiai. Ebben az értelemben is van egy létminimum, ám ez csak a vegetáláshoz elég, „többet kell adni, ha többet akarunk”: a komplex egészséget kell figyelembe venni. És itt nem csupán a közvetlen fizikai aspektus a lényeges – vagyis a betegség hiánya vagy annak viszonylagos alacsony előfordulása –, hanem a testi-lelki egészségnek egy folyamatosan emelkedő és kiteljesedő szintjéről van szó. Ami horribile dictu, akár a birodalmi tőketulajdonosoknak is kedvező lehet, hiszen egy jobb minőségű „birkanyáj” jobb minőségű és több gyapjút is ad. Vagyis van egy alapvető újratermelődési igény, ami részben fiziológiai, majd az ezen túlmutató szint, ami egyre jobb, egyre emberségesebb életkörülményeket, viszonyokat és minőséget jelent. Persze szó van a demográfiai újratermelődésről is, hiszen nemcsak az éppen most élő generációnak kell egyre kedvezőbb, emberségesebb életviszonyok között élnie, hanem létre kell hozni az újabb generációkat is, emellett meg kell teremteni azokat a feltételeket is, amelyek számukra is folyamatosan emelkedő emberi jólétet jelenthetnek majd. Ennek pedig erőforrásigénye van. Mindebből követezik: van egy minimális erőforrásigénye annak, hogy a lokalitás akár csak nullszinten is – az egyszerű újratermelés szintjén – fenntartsa magát, de minden emberi közösség bővülni szeretne, egyre jobb életminőséget elérve.

Ott folyik a harc, hogy a birodalom egyáltalán figyelembe veszi-e, érdekli-e, hogy az adott társadalomnak milyen szintű az erőforrásigénye az újratermelődéshez. És kérdés az is: hajlandó-e a saját erőforrás-elszívó tevékenységét bizonyos keretek között tartani. Az a probléma az elmúlt húsz évben, hogy ez a kompromisszumkészség elemi szinten sem létezik. Van egy ellentmondást nem tűrő diktátum, ennek megfelelően pedig kitermelődtek a szinte száz százalékig a birodalmat kiszolgáló elitek, amelyek ezt nem csak hogy kiszolgálják, ám bizonyos értelemben még elébe is mennek a kívánságoknak. Kitalálják a birodalom gondolatait. A lokalitás saját gazdaságát magyar kis- és középvállalkozásokat is kifosztandó páriáknak tekintik. Miközben ezek a vállalatok adnak munkát a foglalkoztatottak nagy részének, a profit döntő többsége azoké a multiké, akik csupán a töredékét foglalkoztatják az embereknek. A multik kapják a kedvezményeket és a támogatásokat, a magyar kkv-k meg az „agyonadóztatást”.

– Ez milyen irányba tolja a magyar társadalom lehetőségeit?

– Jelenleg ott tartunk, hogy a magyar társadalom a legelemibb fiziológiai újratermelődésének a minimumát sem képes biztosítani, inkább folyamatos és masszív hanyatlás tapasztalható a népesedésben, az egészségben is. Emellett a szimbolikus szerkezetekben is megfigyelhető a roncsolódás: azokban a szellemi, lelki, erkölcsi zónákban, amelyek nélkül nincsen ép emberi társadalom, és ha ezek az erők sérülnek, az összeomlás fenyeget. A birodalom láthatóan nem kíváncsi arra, hogy a magyar társadalom hogyan reprodukálja önmagát. Van egy elképzelése arról, hogy mennyi erőforrást kell kiszivattyúzna, és teljesen függetlenül attól, hogy ennek milyen katasztrófasorozat az ára, ezt minden körülmények között véghez is viszi.

Bibó István szavaival élve: folyamatosan végbemegy egy negatív kiválasztódás az eliteken belül is, olyan elitek – személy szerint és csoportokat illetően is – jutnak a döntés meghozásának közelébe, befolyásolását lehetővé tevő helyzetbe, akik sem tudásban, sem erkölcsi javakban nem bővelkednek. Nem is ismerik fel a súlyos problémákat, vagy ha látják is, cinikusan, gátlástalanul túlteszik magukat rajta. Nem érdekli őket a következmény. Magyarországon azért van az elmúlt húsz év időszakában valójában egy potenciálisan, folyamatosan növekvő polgárháborús veszély, mert láthatólag szinte semmilyen normális kommunikáció nincsen a globális, illetve a lokális elitek között és a magyar társadalom között sem. Minden normális embert nyomaszt az egyre nagyobb feszültség, az erkölcsök szétmállása, a növekvő kriminalizálódás, az egyre több borzalmas történés. Ezek összefüggő esetek, és mindenkit iszonyattal töltenek el. Az a baj, hogy mivel az egész rendszer hazugságra épül, szigorúan tilos a nevén nevezni a dolgokat, ennek következtében nem kibeszélhető a lényeg, viszont ha ez nincs meg, akkor nem lehet el- és megbeszélni, ez viszont kizárja a cselekvést is.

Bogár: A „csupasz szikláig” meztelenítették a magyarokat

Megbukott a világkapitalizmus rendszere? • Végzetes erőforrás-pazarlás a világban
2008. július 30. 18:27

A multinacionális vállalatok valójában a birodalmi erőszak intézményei, amelyeket a térségben egyedülállóan komprádor magyar elitek szolgálnak ki – fogalmazott Bogár László a Magyar Nemzet Online-nak. Szerinte a főhatalom urai anélkül fosztják le a lokalitások erőforrásait, hogy figyelembe vennék azok újratermelődési igényeit. Az élelmiszerár-robbanással a vészjósló jövő üzen a mába, emellett olyan mértéken éljük fel a lét talapzatait, hogy néhány évtized, és a totális folytathatatlanságba kerül az emberiség. A világ vezető politikusai alkalmatlanok a válság kezelésére – állítja Bogár. Interjúnk második része.

– Működik-e ma Magyarország?
– Egy országot mindig üzemeltetni kell, ennek pedig komoly erőforrásigénye van. Működtetni kell a nagy infrastrukturális rendszereket, és lehetővé kell tenni azt is, hogy az emberek legalább a legalapvetőbb ellátási formákhoz, javakhoz hozzájussanak. Minden közösségnek meg kell teremtenie azt a rendszert, amely világossá teszi: az adott körülmények között ennek a szisztémának a működtetéséhez a különböző szereplők milyen mértékben járuljanak hozzá. A hatalmas feszültség abból adódik, hogy a birodalmi erőforrás-szivattyúk csak lefosztják, használják az erőtereket, de nem, vagy csak szimbolikus módon járulnak hozzá a rendszer működtetéséhez.

– Kimondható, hogy a hatalmas globális cégek szűkmarkúan bánnak a „birkanyájjal”?

– Persze, egyértelmű, hogy az államháztartás, illetve a családi háztartások deficitje is abból adódik, hogy leadják a teljesítményüket, ám ennek ellenértékét nem kapják meg. Ennek oka, hogy a teljesítményük jelentős részét ingyen használja a globális birodalom. Vagyis nemhogy felemelkedést nem jelentenek a magyar társadalom számára, hanem láthatólag növekvő deficitet termelnek. Ez megjelenik az állam, de a mikroháztartások szintjén is. Itt is egyre látványosabban.

– Egyre nagyobb a családok, háztartások eladósodottsága is.

– Igen, és az elemi üzemeltetéshez, nem pedig a hedonizáláshoz, a luxuscikkek fogyasztásához veszik fel az egyre jelentősebb hiteleket. A deficit és az eladósodás nemcsak anyagi értelemben jelenik meg, hanem a már említett szimbolikus javakban is, amelyek egyre jobban roncsolódnak. Vagyis anyagi és szimbolikus javakban is egyre nagyobb deficit áll elő. A helyzetet súlyosbítja, hogy öngerjesztő és egymásba kapcsolódó a folyamat. Nem lehet úgy megoldani a problémát, hogy növelje a társadalom a teljesítményét, hiszen fiziológiai szinten a „csupasz szikláig” le van meztelenítve: a nettó 60-70 ezer forintból nem lehet az alapvető életszükségletek minimális kielégítése után művelődni, tanulni, beruházni a tudástőkébe. Ha emellett képes is lenne valóban több erőforrást termelni, azt is elszívná előle a kifosztó gépezet. Részben ezért létezik a feketegazdaság is. Ez a magyar társadalom immunreakciója erre a folyamatra. Megpróbálja a láthatóság világából kimenteni a lehető legtöbb teljesítményét. Ez lehet, hogy rövid távon minimális esélyt jelent számára ahhoz, hogy megoldja a hétköznapi problémáit, ennek viszont az a következménye, hogy ezeket az erőforrásokat a közösségi szükségletek elől veszi el. Tehát valójában ő maga dönti romba a nemzetállamot, amelynek felelős elitje adott keretek között megpróbálja megértetni a birodalommal: át kell állítani az erőforrás-szivattyúkat annak érdekében, hogy a totális válság elkerülhető legyen.

– Ez a birodalmi struktúra képes lehet arra, hogy a jelenlegitől eltérően viszonyuljon az erőforrásgazda társadalmakhoz?

– Valószínűleg hiába magyarázná bárki is a globalitás urainak, hogy kevesebb erőforrást szívjanak el a jelenleginél, mert az emberiség rohamos gyorsasággal lép be abba a végzetes folyamatba, ahol a kapitalizmust az elmúlt kétszáz évben megalapozó erőforrások – hiszen a kapitalizmus döntően a fosszilis energiaforrásokkal való rablógazdálkodást jelenti – fogynak. Ez a korszak a végéhez közeledik. Még nincs vége, de az emberiség rövidesen belép a végfázisba. Vagy pedig megpróbál olyan hatalmi viszonyokat létrehozni, amelyek ellenőrzött keretek között tartják azt az elkövetkező korszakot, amikor végleg kimerülnek az erőforrások. Mindezt annak érdekében, hogy ne a totális anarchiába sodródjon az emberi társadalom. A következő két évtizedben már ez a folyamat zajlik majd.

Az a lehetőség is fennáll, hogy az emberi civilizáció nem képes erre: akkor teljes sebességgel rohanunk neki a lét falának, és néhány év alatt süllyed az emberi létezés az eddig elképzelni sem tudott anarchiába. A rendszer urai talán erre hivatkozva mondanák azt, hogy nincsen lehetőségük csökkenteni az erőforrás-koncentrációt, és még igazuk is lehetne akkor, ha a lokalitások érzékelnék, hogy az elszívott erőforrásokból tényleg épül egy új világkoordinációs mechanizmus, amely adott esetben megmentheti – Magyarországot is – a teljes anarchia létpusztító hatásaitól. Nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy valamiféle tanakodás zajlik a világhatalmi rendszerekben minderről, de ennek nem sok jelét látom. Ami biztos: ha folyik is ilyen tanácskozás, azt nem lehet mindenki mást kizárva véghezvinni.

– Mi a véleménye a forint utóbbi időkben tapasztalható erősödéséről?
– A fő ok az, hogy 1989–90-ben a térség országainak valutáit brutálisan alulértékeltté tették a komplett kifosztás érdekében. Most viszont már, miután mindent, amit lefoszthattak, le is fosztották, megváltozott a stratégiai érdekük. Most már azt kell gátolni, hogy a térség országainak exportpotenciálja tovább növekedjen, és ezért hagyják, hogy történelmileg „normálszintre” menjen vissza az árfolyam. A másik speciális magyar ok, hogy irreálisan és kiugróan magas a magyar állami forintkötvények kamata, ezért hatalmas a kereslet a forint iránt, ami felviszi az árfolyamot. És persze jelen van a spekulációs „buborék” is, amit nyilván majd akkor és úgy fognak „kipukkasztani”, amikor az számukra a maximális újabb lefosztást teszi lehetővé.

– Rendkívül turbulens időszakban vagyunk az élelmiszerárak emelkedésének tekintetében is. Ársokkok egész garmadája van mögöttünk, és ugye a világgazdasági folyamatok „begyűrűznek” Magyarországra is. Tudjuk, hogy mennyien éheznek szerte a világon, több mint egymilliárd embernek nem jut tiszta ivóvíz sem. Ennek ellenére iszonyatos a pazarlás a nyugati világ részéről: elég csak arra gondolni, britek évente négymillió tonna élelmiszert dobnak a kukába, és nem romlott, használhatatlan élelmiszerről van szó. Értékválságban van az úgynevezett nyugatias világ?

– Ez is egyik jelzése annak, hogy a közgazdaságtan elmúlt kétszáz évben kialakult egyik kulcsfogalma – a homo ökonomikusz – feltételezi, hogy kialakult a gazdaságilag racionálisan dönteni képes ember, és hogy a tőkés gazdaság és a piaci viszonyok között a lehető leggazdaságosabban használja fel az erőforrásokat. Az Egyesült Államokban évente szemétbe kerülő és nem is feltétlenül megromlott – megvettem, de kiderült, nincs rá szükségem – élelmiszernek a mennyisége körülbelül 100 milliárd dollár értékű. Miközben a világon az éhínség és az alultápláltság megszüntetéséhez évente 60 milliárd dollárra lenne szükség. Nemhogy ésszerűség nincsen, hanem egészen szélsőséges, az abszurditásig menő ésszerűtlenséggel állunk szemben. Ennél pazarlóbban felhasználni az emberiség erőforrásait nem is lehetne. És ez csak a jéghegy csúcsa.

Szembe kell nézni azzal, hogy a világkapitalizmus rendszere és az utóbbi időszak globális szakasza nemcsak hogy nem hozta létre a világon létező erőforrások ésszerű, emberséges felhasználási formáját, hanem szinte leírhatatlan irracionalitást eredményezett. Olyan szélsőséges brutalitással uzsorázzuk ki az évmilliárdok óta létező, az emberiséget megtartó alapfeltételeket – minden kultúra négy alapvető őselemet ismert: a föld, a levegő, a víz és a tűz –, amelynek beláthatatlanok a következményei. A negyedik őselemmel katasztrofálisan pusztítjuk a földet, hiszen elégetjük a fosszilis energiaforrásokat. Az emberiség buldózerrel megy almát szedni, holott kevésbé brutálisan is hozzá lehetne jutni a gyümölcshöz. Egyre jobban jelentkeznek e pusztításnak a vészjósló következményei is.

Olyan mértékben éljük fel a legalapvetőbb léttalapzatokat, hogy akár néhány évtizeden belül a totális folytathatatlanság állapotába kerül az emberiség. Az élelmiszer a föld, víz és a levegő nélkül elképzelhetetlen. Egyre inkább kiderül, hogy földet nem lehet teremteni, a termőföld csak fogy, tönkremegy, erodál. Csak Magyarországon egymegyényi termőföld „tűnt el”. A vízért jelenleg is háborúk folynak, a kiotói egyezmény pedig jelzi, hogy a tiszta levegőért is megindult a küzdelem. Minden ésszerűen gondolkodó lokalitás rendkívül nagy becsben kell, hogy tartsa ezeket a kincseket, hiszen az előttünk álló évszázadban az emberiség rendkívül kritikus ponton halad keresztül, és nem biztos, hogy túléli a folyamatokat. Az élelmiszerár- és az olajáremelésben a vészjósló jövő üzen a mába.

– Ön szerint számtalan csatornán keresztül üzen a természet az emberiségnek, mégis mintha a döntéshozók tétlenül ülnének. Holott nehezen tudjuk elképzelni, hogy ne érzékelnék a problémákat. Ennek ellenére a kiotói jegyzőkönyv mintha becsődölt volna, és a legutóbbi G8-találkozón a méregdrága vacsora közepette is csak arról állapodtak meg a hatalmak, hogy mi lenne kívánatos két-három évtized múlva. Plusz ültettek néhány fát is. Kiüresedtek ezek a fórumok?
– Fontos megjegyezni, hogy nem a politikusok a főszereplők. Ez csak a látszat, ők az uralmi szintet jelenítik meg. A hatalom és az uralom nem egy dolog. Például a hatalom a Wall Street, az uralom pedig a Fehér Ház. Az uralmi szféra nem más, mint egy olyan professzionális értelmiségiekből álló rendszer, amelyik végrehajtja azt, amit a valóságos hatalmi tényezők – tehát az erőforrások tényleges birtoklói – számukra kötelezővé tesznek. A kérdés, hogy az uralmi szférának, amelynek persze van relatív önállósága is, mekkora a felelőssége. Láthatólag sem megfelelő tudásuk, sem megfelelő erkölcsi tartásuk nincs ahhoz, hogy a problémákat felismerjék, illetve kezeljék. Úgy tűnik, mind a két alapvető jószág – az ész és erény – hiányzik a világ vezető hatalmainak vezetőiből. Kérdés, hogy ez egyértelmű tükröződése-e a cinikus hatalomnak, vagy egy diszfunkcionális jelenség, amikor is a hatalom már szeretne kiutat találni ebből a helyzetből, csak éppen annyira rontottak az uralmi elitek, hogy nem képes megfelelő személyeket találni. Ezt nehéz eldönteni, ám elképzelhető, hogy az igazi világhatalmi aktorok látják ezt a végpusztulást, csak lehet, hogy úgy gondolják, most már „mindegy, elkéstünk”. És nem zárható ki, hogy messze túl vagyunk azon a kritikus ponton, ahonnan vissza lehet fordulni a végső összeomlás elől.

– Mikor lett volna elkerülhető?

– Talán az első világháború előtt kellett volna megtenni azokat a lépéseket, amelyekről azt hisszük, hogy „még most sem késő”. Pedig nagy valószínűséggel – ne legyen igazam – ezen már régen túl vagyunk.

Holokauszt és antiszemitizmus

“A világcsalás korában az igazság kimondása forradalmi tett.” George Orwell

Egyenes beszéd

Napjainkban, mikor a magyarság — de talán az egész jóakaratú emberiség – jövőjét nézve sötét fellegek borítják a horizontot és az alagút végét sejtető fény legtöbbször csak a szembe jövő vonatot jelenti, elkerülhetetlen az egyenes beszéd.

A tudatos taktikázásból vagy félelemből történő mellébeszélésnek egyszer és mindenkorra véget kell vetni, ha mint nép, és kultúrközösség továbbra is élni, létezni akarunk.Ki kell mondani végre az igazságot – méghozzá a teljes igazságot — minden fórumon, mert csak az igazság tehet bennünket újra szabaddá.

Marschalkó Lajos, a nagy magyar vátesz ezt úgy fogalmazta meg annak idején, hogy “a világhódítók hatalmát csak az igazság kimondásával törhetjük meg”, és ezen irányelv szerint küzdött mindhalálig. A világhódítóknak még soha a történelem folyamán nem volt nagyobb hatalmuk, mint napjainkban.

Betegek vagyunk. Beteg az egész világ. Sőt néha már az az érzésünk, hogy az egész világot egy gyógyíthatatlan elmebetegség, a filoszemitizmus kerítette hatalmába.

A beteg gyógyulásának első számú feltétele, hogy pontos diagnózist készítsünk a betegség okáról, mert csak ennek ismeretében tudjuk eldönteni, hogy mi az a gyógymód, amely végül sikerre vezethet.
Úgy szoktattak – vagy idomítottak – bennünket,

hogy bizonyos gondolatokat nem tudunk meghallani, és érzelmek segítségével próbáljuk elutasítani, hogy ezek a gondolatok tudatunkba egyáltalán beférkőzzenek.

Nem az alapján ítéljük meg a gondolatokat, hogy helyes vagy nem helyes, hogy igaz vagy nem igaz, hanem, hogy megfelelnek-e, tehát, hogy politikailag korrektek-e vagy sem.

Létezik egy tabu, amelyet évtizedek, sőt talán már egy évszázada belénk ültettek, nevezetesen, hogy bizonyos témákat nem akarunk tárgyszerűen tudomásul venni.

Olyan témákat, ahol a zsidóságról van szó. A zsidóság, a zsidó témakörét tudatunkban valahogy a gondolatrendőrség keríti be, veszi körül. Nem szabad, hogy tényszerűen elgondolkozzunk erről a témáról. De mi most a továbbiakban mégis elgondolkozunk a zsidókról. A zsidókról és a hozzánk való viszonyukról és megfordítva. És az, ami ebből következik, olyan borzalmas egy normális, egyszerű polgár számára, hogy hajlamos rögtön felállni, és ordítva elszaladni.

Az úgynevezett holocaust témájáról szintén beszélni kell. A holocaustról, mint a zsidóság politikai fegyveréről. Már csak ennek a kimondása is heves reakciókat vált ki, mégis fontos, hogy végre világosságot teremtsünk ebben a témában is és ezáltal újra odáig jussunk, hogy a gondolatokat a tulajdonképpeni értékük alapján ítéljük meg, tehát, hogy helyes vagy nem helyes, igaz vagy nem igaz.

A revizionista történészek szerint a holocaust-vallás a világtörténelem legnagyobb hazugságára épül és hogy a zsidó nép tervszerű kiirtásának vádja — ahogy azt a hivatalos verzióból ismerjük — nem más, mint kitaláció.
A fő fegyvert, a fő stratégiát a jelenlegi zsidó uralomhoz

az szolgáltatja, hogy a II. világháború folyamán 6 millió zsidót kiirtottak. Persze ezzel kapcsolatban kizsákmányolásról is beszélhetünk, hogy ezzel a hazugsággal pénzt zsarolnak ki belőlünk, ami igaz is, de ennek teljesen alárendelt jelentősége van. Elsősorban arról van szó, hogy a szellemiségünket akarják elpusztítani.

És ez olyan borzasztónak hangzik egy normális polgár fülének, aki ezzel a témával nem foglalkozott, hogy talán már most eldobja az újságot.

Azonban ezzel csak saját maga elől bújik el. Fél, bár érzi, hogy ezek a gondolatok igazak lehetnek, mégsem akar róluk elgondolkozni.

A gyengeségünk abból áll, hogy a zsidókról nem tudunk olyan rosszat feltételezni, ahogy a zsidóság a történelem folyamán, de főleg a 20. században, ellenünk, az összes nem-zsidó népek ellen, de főleg az európai népek ellen cselekedett. Ezeket a gondolatokat meg kell vizsgálni, mindenekelőtt megengedni a vizsgálatát annak, hogy amit most leírtam, annak van-e komoly háttere.

Fel kell tenni továbbá a kérdést:: hogyan lehetséges, hogy egy ókori nép eljut a jelenbe és ilyen módon hívja fel magára a figyelmet és ezáltal egy komoly problémává változott? Hogyan lehetséges, hogy ez a nép egy létező hatalom, egy világhatalom?

Mivel lehet magyarázni, hogy a zsidók az összes más népek között szétszórva ilyen hatalomra tehettek szert több mint 3000 év után, és manapság ilyen jelentőséggel rendelkeznek? Az ókor minden más népe eltűnt, elbukott, az asszírok, a babiloniak, a perzsák, az egyiptomiak, a görögök, a rómaiak.

Mind elfújta a történelem szele, csak ez az egyetlen, Jehova által kiválasztott nép van ma itt és nemcsak, hogy itt van, hanem uralja a világot. A pénzen, a médiákon keresztül, és egy ellenséget alkot minden államban. Egy belső ellenséget.

És nem létezik nagyobb veszély és az ember nem lehet nagyobb veszélynek kitéve, mint ha egy létező, valóban jelen lévő hatalmas ellenséget a saját országában, mint olyat, nem ismer fel és nem nevez meg.

==Mivel akkor ennek az ellenségnek megvan a lehetősége, hogy csendben megvalósítsa terveit és ezen a módon az összes népet leigázza.==

Hamis bűntudattal megterhelve, vakok vagyunk meglátni a kést, amit a zsidó kezében tart, hogy a hátunkba szúrja, miközben keblünkre öleljük.
És az antiszemitizmusról is beszélnünk kell.

A zsidóság által a köztudatba ültetett és manapság szinte halálos ítéletnek számító szavak, mint az “antiszemitizmus” vagy “rasszizmus” csak akkor hatásosak, ha kiváltják a jól ismert védekezési reflexeket. “Nem vagyok antiszemita, mivel….”

Sajnos ez a viselkedési mód mind a mai napig, mint valami beteges beidegződés még a zsidóság mesterkedéseit felismerő és az ellen nyíltan fellépő legbátrabb kritikusokra is jellemző.

Mi történik azonban, ha a vád tagadása helyett inkább azután érdeklődünk, hogy mi az oka annak, hogy a zsidókat zsidóságuk miatt gyűlölik? Több mint 3000 éve a zsidók mindenhol, ahol csoportosan megjelentek, gúnynak, csúfolódásnak és üldözésnek voltak kitéve.
Véletlen vagy szükségszerűség?

Ebből a perspektívából nézve az “antiszemitizmust” nem lehet többé, mint a zsidógyűlölő szellemi elfajzásának kifejezését értelmezni.

Naponta tapasztaljuk, hogy mindig csak antiszemitizmusról beszélnek és mindenki rátámad azokra, akiket antiszemitának nyilvánítanak. Az ember azonban soha sem kérdezi meg, hogy mi az oka az antiszemitizmusnak.

Minden okunk megvan rá, hogy megkérdezzük: ha létezik antiszemitizmus – tehát zsidóellenesség – és ez olyan jelentőségű, hogy egy ENSZ nyilatkozatot is terveznek készíteni ellene, akkor mi az oka, hogy ez a jelenség létezik?

A zsidók mindenkit elítélnek, akit ők antiszemitának nyilvánítanak, de minden kérdést az antiszemitizmus okának irányában már rögtön mint égbekiáltó bűnt üldöznek, kisebbség elleni izgatásnak, lázításnak nyilvánítanak.

De nem csak a zsidók, hanem az általuk Lenin-féle hasznos hülyéknek használt nem-zsidó társutasok is, akik segítenek legyártani azt a kötelet, amivel végül őket is felakasztják. A boldog rabszolgák a szabadság legádázabb ellenségei.

Minden párbeszédben, minden eszmecserében, minden vitában, politikai, világnézeti és kulturális területen van egy tabu, amely úgy hat, mint egy ki nem mondott feltétel. Csak akkor szabad érveket érvényre juttatni, kinyilvánítanunk, ha hallgatólagosan abból a feltételből indulunk ki, hogy a zsidóság, a zsidók világszerte, mindig az áldozatok népe volt, mindig igazuk volt és mindig ok nélkül üldözték őket.

Nem Adolf Hitler, hanem a cionista Bernard Lazare, – aki a 19. század végén Párizsban tevékenykedett, – fogalmazta meg a döntő szempontot a zsidókérdéssel kapcsolatos vitában.

Ezt írta: “Ha az ellenségeskedés és utálat a zsidókkal szemben csak egy országban és csak egy bizonyos időben történt volna, könnyű lenne ezt a haragot megokolni, ennek a haragnak az okait kideríteni.

De ellenkezőleg, ez a faj a kezdetek óta minden nép gyűlöletének a célpontja volt, amelyek között élt. Mivel a zsidók ellenségei a legkülönbözőbb népfajok közé tartoztak, akik egymástól nagyon nagy távolságra fekvő vidékeken laktak, különböző törvényeik voltak, ellentétes elveket vallottak, sem ugyanazon erkölcseik, sem ugyanazon szokásaik nem voltak és összehasonlíthatatlan szellemiséggel rendelkeztek, így az antiszemitizmus általános okait mindig a zsidóságban kell keresni, nem pedig azokban, akik ellenük fellépnek.”

Szinte naponta találkozunk azzal az álszent zsidó félelemmel, amely egy különös védekező viselkedést von maga után:
Már sikoltoznak, mielőtt vernék őket.

Így egy nem létező, csak általuk feltételezett és félt veszélyből elképzelt valóság lesz. A zsidó állandóan és mindenütt mint túlélő érzi magát és ezen keresztül jogot formál magának, hogy kárpótolják ezért a veszélyért.

A saját tulajdonukban lévő médiákban hazugan állított kiirtásukra irányuló sorsukkal a megnyert második világháború után a támadhatatlanság állapotába helyezték magukat. Minden általuk elkövetett bűn már a nyilvánosságra kerülés előtt megbocsáttatik. Minden erkölcsi tiltakozás a világközvélemény előtt végbemenő gonosztetteikkel szemben, részükről sikeresen mint az antiszemitizmus újabb bűne kerül végül megjelenésre.
Régóta nyilvánvaló,

hogy nem az az antiszemita, aki gyűlöli a zsidókat, hanem az, akit a zsidók gyűlölnek.

A jelenlegi helyzetünkre irányítva a figyelmet, a zsidókkal vagy zsidókról csak azzal a feltétellel beszélhetünk, ha elismerjük, hogy a II. világháború alatt a zsidó népet Európában fizikálisan kiirtották. (Nekünk magyaroknak, mint társtetteseknek ebből 600 000 kiirtott zsidó élet terheli a számlánkat és lelkiismeretünket.) Aki ezt a feltételt nem ismeri el, az a zsidók szerint maga is ellenség, akit üldözni lehet, sőt reálisan meg lehet fosztani a szabadságától.

Korunk hősei és üldözöttjei, a revizionista történészek tagadják, hogy a Harmadik Birodalom idején ez a szisztematikus, előre kitervelt és precízen végrehajtott népirtás megtörtént, és azt mondják, hogy a tézis, mely szerint a zsidókat milliós nagyságrendben a Cyklon-B nevű mérges gázzal elgázosították, egy hazugság.

Méghozzá a világtörténelem legnagyobb hazugsága, amely következményeit tekintve is a legsúlyosabb hazugság.

A zsidók korán felismerték: majdnem minden embert el lehet szédíteni, hogy majdnem mindent elhiggyen, ha sikerül neki beszuggerálni, hogy ezt majdnem mindenki más is elhiszi.

Hogyan lehetséges, hogy annyira korlátozott a felismerési képességünk, hogy erre a szörnyű vádra való tekintettel még az orrunk előtt fekvő dolgokat is figyelmen kívül hagyjuk, és egyáltalán nem vagyunk abban a helyzetben, hogy megkérdezzük: mit jelent egyáltalán több millió embert egy behatárolt időben, 1942-től 1945-ig a Föld egy behatárolt szegletében megölni, és utána nyomtalanul eltüntetni? Milyen feltételei vannak ennek a természetben és a fizika világában? Minek kell történnie? És lehetséges-e ez egyáltalán? Lehetséges ez ezen a helyszínen és a rendelkezésre álló épületekben a gyilkolás eszközével? És már ott is van a következő gondolat:
Igaz lehet ez egyáltalán?

A holocaust-ipar prominens haszonélvezői, mint Eli Wiesel – béke Nobel díjas notórius hazudozó -, Simon Wiesenthal, a holocaust-münchausen és a mi kedves holocaust- háryjánosunk, Kertész Imre minden hazugságát megcáfolták már. Ennek ellenére tovább terjeszthetik ezeket a hazugságokat a zsidó média asszisztálásával.

Csak egy kirívó példát említve: Auschwitzban neves történészek nyomására kénytelenek voltak a korábbi, 4 milliós áldozatot feltüntető táblát egy csak másfélmillió áldozatot feltüntető táblára kicserélni. Ha valaki veszi a bátorságot és megkérdezi, hogy hová tűnt akkor a maradék két és fél millió állítólagos áldozat – mivel ettől a hivatalos,

6 milliós szám egy lélekkel sem csökkent -, akkor válasz helyett az illetőt rögtön holocausttagadónak és ebből kifolyólag üldözendő közellenségnek kiáltják ki.

A zsidóság – kivétel nélkül – azt hitte, hogy a holocaust-vallással a zsidókérdést végérvényesen megoldotta.

Egy hazugsággal, amelyet az elbutított, és ezáltal abszolút védtelen népek fejébe a pénzével és médiahatalmával beültethetett.

Azonban a hazugságoknak a hazudozóra nézve van egy kényelmetlen tulajdonságuk: töredeznek.

Amit az igazság keresői több éves sziszifuszi munkával ebből a hazugságfalból kitörnek, többé soha nem tér vissza korábbi helyére.
Végül az egész, mint egy kártyavár, magába omlik. Ez az idő már nincs messze.

A világ alaptörvénye, hogy előbb vagy utóbb, de mindig az igazság győz a hazugság fölött, akkor is, ha a hazugság hatalma néha túl hosszúnak tűnik.

A második világháború után a győztesek szellemi kannibalizmusának köszönhetően tízezer számra ítéltek irodalmi termékeket – könyveket és újságokat – megsemmisítésre, mivel azt hitték, hogy ezzel bizonyos népeket megfoszthatnak múltjuktól, történelmüktől és kultúrájuktól. Egyedül a német nyelvterületen 40000-re becsülhető azon különböző kiadványok száma, amelyeket tiltott listákra tettek és ezt követően zúzdába irányítottak, a sajtószabadságot annyira szívükön viselő örök humánusok, és örök demokraták, mert ezen írásművek tartalma veszélyt jelentett a zsidó mítoszteremtők terveinek megvalósításával szemben.

Ha nem vigyázunk, és nem vetünk végre gátat a zsidó szellemi diktatúrának, akkor az európai történelem és kultúra csillagainak fénye hamarosan végleg kialszik, mivel Jézus Krisztustól kezdve Luther-en, Kant-on, Voltaire-en, Goeth-én, Schoppenhauer-en, Wagner-on, Liszt Ferencen keresztül mindenkit antiszemitának bélyegeznek, műveiket pedig a szennyirodalom kategóriájába soroltatják, csak azért, mert a kiválasztott néppel kapcsolatban egyéni véleményüknek adtak hangot.

Toleranciát köztudottan azok mutatnak legkevésbé, akik azt másoktól a legerőteljesebben követelik.

Aki még nem tudta volna, és ami már régóta teljesen nyilvánvaló, az most David Duke magyarul is megjelent könyvéből végleg megbizonyosodhat arról, hogy Amerikát a zsidók uralják.

A zsidó világterror a pénz és a médiák segítségével működik és főleg azon a befolyáson keresztül, amit a világ legerősebb katonai hatalmának ellenőrzésén és irányításán keresztül elértek.

Ennek ellenére világszerte kezdetét vette egy szellemi szabadságharc az igazságért. És tisztább ügyet, mint az igazságért harcba szállni, nem lehet elképzelni.

A leírtak ismeretében az, amit antiszemitizmusnak neveznek, a valóságban nem más, mint jogos nemzeti önvédelem. Esetünkben szellemi önvédelem, amely számunkra legfelsőbb parancs, ha mint nép és kulturális közösség élni akarunk.

Vagy ahogy Horst Mahler írta:

“Az antiszemitizmust, mint valami teljesen normális dolgot kell tekinteni. Sőt, ez pontosan egy egészséges spirituális immunrendszer biztos jele, tehát szellemi egészségnek, egy olyan egészségnek, amelytől a zsidók – jogosan – félnek.”

Szellemi háborúban állunk és a hallgatás vagy mellébeszélés nem más, mint öngyilkosság.

Rendszerkorrekció – de még ez is kevés lesz a negatív trendek megfordításához!

El kell süllyeszteni a neoliberalizmus hajóját – összefoglaló az MSZF SZK budapesti tanácskozásáról

Rendszerkorrekciót a megélhetésért címmel társadalompolitikai tanácskozást rendeztek a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karán 2008. szeptember 29-én, kb. száz fő részvételével, 34 szakszervezet és társadalmi szervezet, ill. párt képviseletében.

A magyar társadalom olyan politikára tart igényt, amely feltartóztatja az elszegényedést, érezhetően enyhít a megélhetési gondokon, emberhez méltó életkörülményeket biztosít, és erősíti a társadalmi-nemzeti együvé tartozást. Ennek érdekében el kell süllyeszteni a neoliberalizmus hajóját, és a dolgozók érdekében álló rendszerkorrekciót kell végrehajtani, módosítani kell az elosztást a munkájukból élők javára. Az MSZF SZK arra mozgósít, hogy ilyen politika kerüljön helyzetbe hazánkban – hangzott el azon a hétfői tanácskozáson, amelyet a Magyar Szociális Fórum – Szociális Kerekasztal szervezésében tartottak „Rendszerkorrekciót a megélhetésért” címmel a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemen.
Nem elég társadalomban gondolkodni, nemzetben is kell. Helyre kell állítani nemzeti szuverenitásunkat, hiszen Magyarország mérhetetlenül alárendelődött a globális érdekeknek mind gazdasági, mind katonai téren. A nemzeti vagyon külföldi tulajdonba juttatása oly méreteket öltött, hogy veszélybe sodorja a nemzeti fejlődést, jogos nemzeti érdekeink érvényesülését, és a magyar társadalom haladását – fogalmazott bevezetőjében Simó Endre szervező. Cselekedni kell, társadalmi erővé kell válni és szerveződni – mondta.
Pozsgay Imre is egy „komoly új politikai erő megjelenését” tartotta a legfontosabbnak. „Dráma jöhet, melyben a civil társadalomra nagy feladat hárulhat” – mondta. Pozsgay szerint ki kell kényszeríteni az 1989. évi közjogi intézményi megállapodás felülvizsgálását, és a népszuverenitást újra definiáló alkotmányozásra van szükség. Nem tartható, hogy az állampolgár elveszítse az ellenőrzést az általa megválasztott képviselő felett, a kormány pedig kibújjon a parlament ellenőrzése alól, és ne lehessen leváltani. Pozsgay hangsúlyozta a népi részvétel fontosságát, kétkamarás parlamentet javasolt, és kiemelte a határon túl élő magyarságért való felelősséget.

Bogár László a rendszerkorrekció lényegét az adók belső szerkezetének átszabásában jelölte meg: a munkát terhelő adókat csökkenteni kell, a tőkét sújtó adókat pedig progresszíven növelni. Ahhoz, hogy ezt kikényszerítsék, társadalmi erő szükséges – mondta. A professzor szerint a szocializmust felváltó rendszer alkalmatlannak bizonyult arra, hogy választ adjon a magyar társadalom alapvető kérdéseire, ezért tarthatatlan, és átfogó korrekciója elkerülhetetlen. Ennek keretében alapvetően fontosnak nevezte a nemzetállamiság védelmét.

Szöőr Anna, az Október 23. Bizottság Alapítvány elnöke a női munkavállalók társadalmi helyzetéről tartott érdekfeszítő és érzelem dús előadást Kényszerből dolgoznak-e a nők? címmel. Szöőr Anna bemutatta, mennyire nem érvényesül hazánkban az egyenlő munkáért egyenlő bér elve, hiszen a szellemi munkakörben dolgozó nők az azonos munkakörben dolgozó férfiak keresetének 74 százalékát kapják, a fizikai foglalkoztatásúak pedig csak amazok bérének a 60 százalékához juthatnak.

Németh György közgazdász rendszerkorrekción az állami költségvetés olyan átalakítását értette, amely konkrét társadalmi programok finanszírozásából indul ki a jövedelem-centralizáció helyett. A jelenlegitől merőben eltérő logika kiegészítő eleme a szuperbruttósítás is, melynek bevezetését kezdeményezte.
Bogdány János, a Jövőt a Hajléktalanoknak (JAHA) Alapítvány elnöke arról tájékoztatott, hogy növekszik a hajléktalanok száma, Budapesten százezren élnek, a szálláshelyek száma viszont mindössze valamivel több mint hétezerre tehető. A hajléktalan fokozottan sérült ember, és még arra is ügyelnie kell, nehogy amiatt veszítse el állását és megélhetését, hogy kitudódik róla: hajléktalan. Bogdány a foglalkoztatás
növelésében, és olcsó bérlakásokhoz juttatásban jelölte meg a megoldást.

Sipos József, az MSZP Társadalompolitikai Tagozatának ügyvivője differenciált ÁFA-t javasolt: az forgalmi adó csökkentését az alapvető fontosságú élelmiszerekre, és növelését a luxus cikkekre. A vidéki munkanélküliség mérséklésének lehetőségét a szövetkezetek támogatásában és a mezőgazdaság fejlesztésében jelölte meg. Azt mondta, hogy a Robin Hood adót nem csak egyes vállalatokra, hanem a multinacionális trösztök mindegyikére ki kell vetni.

A Magyar Szociális Fórum – Szociális Kerekasztal tanácskozásán csaknem százan vettek részt 34 szakszervezet, társadalmi szervezet és politikai párt képviseletében.

Kik szavaznak az szdsz-re?

E kis zsidó párt a magyarországi közélet egyik érdekes színfoltja. Nyíltan hirdetik, hogy szerintük az európai nemzetek egymás mellett élése, és a modernitás nem fér össze a nemzeti összefogással. Az ezt EU-s etnikai olvasztótégely nélkül is lehetővé tevő konnacionalista Nemzetek Európája gondolatot elutasítják, és agyonhallgatják. Határainkon kívül rekedt honfitársaink támogatásával szemben következetesen a szomszéd államok érzékenységét helyezik előtérbe, bár ezen országok a történelem folyamán sosem voltak tekintettel sem a magyarság, sem Magyarország érzékenységére! Még az eszmei összetartozás gondolatát is elvetik a trianonnál elszakított nemzettársainkkal (lásd a státusztörvény vitája, és kettős állampolgárság), viszont a Magyarországon élő kisebbségeket ért, vélt, vagy valós sérelmek miatt rendszeresen, és radikálisan szót emelnek. Többször tettek becsmérlő kifejezést határon túli honfitársainkra (kínai textilkereskedők), és a magyarság szimbólumaira (ők mondják rájuk : dögkeselyű, svájcisapka, tetemcafat stb.), ellenben a vitatott célokért, hazug indokok alapján, nemzetközi felhatalmazás nélkül indított, és az európaiak többsége által elutasított iraki és afganisztáni háború ügyében következetesen az usa-t támogatják. Ez alapján azt hihetnénk, hogy a magyarság soraiból nem sok embert győzhettek meg arról, hogy rájuk adja a voksát, azonban a 2002-es országgyűlési választásokon több, mint 280.000 szavazatot kaptak. Támogatóik nagyrésze stabil törzsszavazó. De kik ők, és miért pont a szabad demokratákat választották?

Sokan vannak köztük különböző deviáns csoportok tagjai, -főként buzik, és drogosok- ugyanis ők az szdsz kampányának elsőszámú célpontjai. Azonban nincsen annyi homoszexuális, és drogos, -azt is figyelembe véve, hogy sokan nem is szavaznak közülük- hogy e csoportokból kerüljön ki a kétszáznyolcvanezres tábor számottevő hányada. A szavazóbázis egy másik része származása miatt választja a liberálisokat. Közismert a zsidóság és a párt közeli kapcsolata, következetesen támogatják Izrael és az Egyesült Államok politikáját, akár még a közvélemény döntő többségével szemben is. Az is mutatja jó viszonyukat, hogy már több szabad demokrata küldöttség is járt a zsidó államban. Azonban a körülbelül százhúszezer magyar zsidó közül sokan voksolnak a szocialistákra is, és persze más pártok szavazói között is megtalálhatjuk őket, tehát még az előbbi csoporttal együtt is csak kisebbik felét tehetik ki a több, mint negyedmilliós számnak.

De – mindezt figyelembe véve – mi motiválhat egy magát magyarnak érző embert, hogy rájuk szavazzon?

Tapasztalataim szerint – az előbb felsorolt rétegeket (magyargyűlölő zsidók, perverz buzik, a drogliberalizációt az szdsz-től remélő drogosok, egyéb deviánsok) leszámítva – főként azok a csalódott, identitászavarral küzdő emberek választják őket, akiknek rossz véleményük van a magyar népről, nem érzik magukat a nemzethez tartozónak, de, mivel nem tartoznak más nemzetiséghez, ezért kénytelenek elviselni magyarságukat. Ez dühvel, és frusztrációval tölti el őket, ezért választják ezt a minden tradícionális értéket tagadó, toleranciát hirdető, de a más világnézetűekre tüzet okádó pártocskát!

No és azért is, mert az árulást – mert ebbe a pártba beállni önmagáűban is az – a zsidók nagyon is jól megfizetik…

Az általam fontosnak tartott értékek között – a család, egészség, és hasonlók után – szerepel a nemzeti összefogás, a hazaszeretet, és a magyar kultúra ápolása is. Úgy gondolom, hogy nem lehet kizárólag egyénben gondolkodni, mert az ember közösségi lény, így a közösség sorsának alakulása mindenképpen kihat az ő és környezete egyéni sorsára is, akár tetszik neki, akár nem. A nemzet is egy ilyen közösség, amely – akarva, vagy akaratlanul – hatással van a tagjai életére, tehát, mindannyiunk érdeke, hogy a nemzeti érdekeinket érvényesíteni tudjuk! Ez pedig kizárólag akkor lehetséges, ha a magyar nép tagjai segítik egymást.

Ha szétnézek a világban, azt látom, hogy az összetartó, erős identitástudattal rendelkező népek képesek a legkönnyeben elérni a céljaikat. Akik széthúznak, azokkal szemben pedig mások fognak érvényesülni!

Ez Európán belül is érvényes: a franciák büszkék a nyelvükre, kultúrájukra, történelmükre. A britek úgyszintén, még az európai egység érdekében is csak nehezen hajlandóak engedni a szuverenitásukból! (Lásd a Schengeni és a Maastrichti Egyezményhez fűzött fenntartásaikat a közös valutával, és a határőrizet fenntartásával kapcsolatban, stb.) Még a közép-európai, és kelet-európai kevésbé “sikeres” népek is inkább képesek összefogni, mint a magyarság. Jó példa erre a szlovák és a román nép, de példaként a szerbeket, vagy horvátokat is felhozhatnám! A tengerentúlon sincs ez másként, az amerikaiak is büszkék a hazájukra, a legtöbb házban kint van a zászló is. Ez a gondolkodásmód Bush újraválasztásából is látszik. A zsidó nép, akivel az szdsz vitathatatlanul szoros kapcsolatban áll, szintén az összefogásáról híres, így tudják a leghatékonyabban érvényesíteni az érdekeiket itthon, és Izraelben is!

Miért csak a magyar néppel kapcsolatban tartanánk elfogadhatatlannak a nemzeti összetartást? Azért, mert a zsidók gyarmatosítani akarnak minket, és ez az igazi válasz.

Az MDF már közelebb áll a cionistákhoz, mint egy átlagzsidó… Az elmúlt három évben szerencsére világossá vált, kik is finanszírozzák azt a pártot : a tisztelet társasága, amit a scmuck és a leisztinger nevű spekuláns zsidók hoztak létre.. Azt sem tartottam demokratikus döntésnek, amikor Dávid Ibolya, és Herényi Károly – kisebbségbe kerülvén a frakcióban – önhatalmúan kizárták a képviselőik kétharmadát a “frakcióvezető bejelentése alapján”, amiről közismert volt, hogy nem áll mögötte tényleges frakciódöntés. Egyébként ezt az eljárást az szdsz sem fogadta el az Ügyrendi Bizottság tárgyalásán, így MSZP és MDF szavazatokkal sikerült csak legalizálni döntésüket. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy Dávid Ibolya el akarja játszani a “politikai kalapos kurva” szerepét, így biztosítva, hogy akármelyik “nagy” nyerjen is 2006-ban, ő mindenképpen benne legyen a kormányban!

Aztán most az Almássy ügy : őt rágalmazta meg a zsidó némber, ki tudja, milyen (talán üres) cd-t lobogtatva, de mégis ő lett kizárva a pártból – és így ugye nincs, aki kiálljon dávidka ellen, maradhat ő az elnök. Amúgy volt még négy kihívó, őket már előbb eltántorították a megméretettéstől, ki tudja, milyen eszközökkel, és módszerekkel.

Utoljára talán Rajk Lászlóval bántak el ilyen maffiotikus, koncepciós eljárásban. Az ötvenes évek elején. Kádár dobta fel őt gerőnek, mint spicli.

Egyenlőség nem létezik, viszont szerintem lehet törekedni a gazdasági erőviszonyok, és a lehetőségek kiegyensúlyozottabbá tételére. Így juthatunk közelebb az  egyenlő esélyekhez. Úgy látom azonban, hogy a liberálisokNEM törekszenek erre. A gazdaság területén például, -ami az egyik legfontosabb – ennek pont az ellenkezőjét akarják! A szabadelvű neoliberális gazdaságpolitika, – amit az szdsz is törekszik érvényesíteni – az állam passzivitásáról szól, a beavatkozás méretének és intenzitásának csökkentéséről. Az állami beavatkozás szerepe pedig pont a káros piaci jelenségek visszaszorítása, a tisztességtelen versennyel szembeni fellépés, tehát a kisebb, és hátrányosabb helyzetű gazdasági szereplők érdekeinek a védelme. A kis- és közepes méretű cégek, vállalkozások oltalmazása a multikkal szemben, amennyire csaklehetséges.  A liberálisok – így a szabad demokraták is – gazdasági intézkedései az állami szerepvállalás visszaszorításával pont a multicégeknek, a globáltőkének kedveznek, tönkretéve így sok, kevésbé tőkeerős vállalkozást, teljesen kiszolgáltatva ezzel országunkat a külföldi megavállalatoknak és pénzügyi csoportoknak! Ez szerintem ellentétes a haza érdekeivel, ezért számomra elfogadhatatlan! Ami pedig a szociális intézkedéseket illeti, a baloldalinak nevezett kormányok rendre megnyírbálták az ilyen célú kiadásokat! Jó példa erre a Bokros-csomag, amit a Fidesz szüntetett meg, valamint a gyurcsány-kormány mostani tervezete, ami szerint csak azok részesülhetnek majd egészségügyi ellátásban, akik ténylegesen fizetik a TB járulékot. Ez szerintem nem túlzottan “baloldali” intézkedés! Mi lesz például a hajléktalanokkal, vagy a tartósan munkanélküliekkel? Munkanélküli ellátásban is csak azok részesülhetnek majd, akik bizonyítják, hogy munkakereséssel töltik a napjaikat. Ez igazságos, de nem szociális intézkedés! A szociális jogállamokban az állam – erejéhez mérten – segíti a rászorulókat, attól függően, hogy érdemesek-e rá!

Tehát, aki nem tesz aktívan azért, hogy ne szoruljon pl. segélyre, aki meg sem próbál dolgozni, az nem volna szabad, hogy kapjon segélyt. A gyerekeit meg állami gondozásba kellene venni.

Igen, a cigányokról van itt szó…

Végül pedig, én is csak azért szavaztam a Fideszre (pontosabban a KDNP-re) egypárszor, mert nem is volt más esélyes alternatíva a megyémben. (Harmadik utasok összeszedtek 2006-ban vagy 2%-ot), de messze vannak az ideálistól.

Ma már csak a Jobbikra szavaznék, még akkor is, ha 1%-on állna. Amit a zsidesz előszeretettel hazudik róluk, az “elveszett szavazat” nevű hazugság híresztelésével. (kb. 2002 óta megy ez.)  De a Jobbik nem annyin áll, hanem legkevesebb 6-7%-on.

De lehet, hogy még szavazni sincs értelme… Miért is?

Mert az is könnyen lehetséges, hogy a választás kimenetelét nem a szavazók határozzák meg, hanem eleve le van zsírozva, kinek hány % jut, és hogy ki kormányozhat. Vannak erre utaló jelek, és jó lenne, ha ezt minél többen észrevennék, ugyanis minél többen kételkednek a parlamentarizmusban – ami ugye jakobinus és szabadkőműves eredetű berendezkedés- annál jobban megérik a helyzet egy igazi rendszerváltáshoz…

Amíg az szdsz többször is hangot adott annak, – például a “svájcisapka-hasonlattal” – hogy szalonképtelennek tartja a nemzeti gondolkodást, addig a magyar közvélemény sosem állt igazán szemben a magyarság összefogásának gondolatával.

Annak ellenére is igaz ez, hogy 2004 december 5.-én a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson pedig a zsidómédia NEM-re buzdító propagandája sajnos megtette a hatását…

A két párt viszonya amúgy akkor jutott töréspontra, amikor az szdsz és az mszp kirobbantotta a székház ügyet. ( Ami szintén MDF-Fidesz közös ügy volt. ) Nem véletlenül időzítették ezt ’93-ra, ugyanis ekkor a Fidesz – az Antall-kormány népszerűség-vesztése, és az szdsz ultra-liberalizmusának visszatetsző volta miatt – népszerűségi csúcsot döntött a közvélemény-kutatásokon! Bár az 1994-es választások második fordulójában a szabad demokraták, és a Fiatal Demokraták még egymás jelöltjeit támogatták, már jóval a választások előtt sejteni lehetett, hogy az szdsz a szocialistákkal fog kormányt alakítani, ami – az szdsz kongresszusának jóváhagyásával – be is következett, végérvényesen megszüntetve ezzel a már amúgy is rogyadozó, Fidesz-szdsz szövetséget. Ez egyben a liberális oldal – mint önálló tényező – megszűnését, és a magyar politikai élet kétpólusúvá szűkülését eredményezte. Tehát nem a Fidesz váltott először irányt, hanem a radikális, antikommunista rendszerváltó, nagyobbik liberális párt – 1990-hez viszonyított – pálfordulása állította a Fiatal Demokraták Szövetségét válaszút elé. Az egyik lehetőség az volt, hogy – csatlakozva az szdsz-hez – a korábbi elveiket feladva koalícióra lépnek a kommunista utódpárttal, amit akkor szinte teljes mértékben a régi pártelit irányított, élén az egykori pufajkás zsidó horn gyulával. A másik lehetőség pedig, hogy ellenzékben maradnak. Ezt megtehették volna úgy is, hogy liberális pártként működnek tovább. Viszont ekkorra már tisztában volt vele a közvélemény, és a politikusok egyaránt, hogy mit is jelent a liberalizmus a (magyar) gyakorlatban: a nemzeti összetartozás tagadását, és a globáltőke érdekeinek képviseletét! Aki ezeket az elveket vallotta, azok érdekeit az szdsz képviselte, most már a volt állampárttal összeborulva. Tehát ez vállalhatatlan úttá vált a Fidesz számára.

Maradt a nemzeti oldal, ahová viszont mindig is csak félszívvel tartoztak, a liberalizmustól sajnos sohasem álltak igazán távol, mégha ezt nyíltan nem is deklarálták, azonban az 1990-94 közti időszakban, a parlamenti munka során ez jól látszott.

A Fidesz a magyar nép érdek képviseletének irányába felé fordulását a párt liberális szárnya gátolja: ők javarészt már 1993-ban átigazoltak az szdsz-hez. De jó páran ott maradtak a fideszben.

Azok a párttagok, akik javarészt antikommunista nézeteik miatt csatlakoztak a szövetséghez, azok sokan már az 1994-es második fordulóban a párt által hivatalosan támogatott szdsz-es jelölt helyett az MDF-re adták voksukat. A tagság kisebbik része nem értett egyet a fordulattal, ők 1993-94-ben távoztak.

Orbán Viktor politikusként gazdagodott meg. Ez igaz. De, ha ez vállalhatatlan, akkor szinte az egész MSZP-s pártelitet le kellene mondatni! Gondoljunk csak Medgyesyre, aki benne van az “első százban”, övé a fél Balatonpart (hol van hozzá képest az Orbán-család?), aki kezdetektől fogva politikus volt, és gyanús vagyongyarapodása a rendszerváltás körüli zűrzavarban indult meg, vagy Gyurcsányra, aki szintén összehasonlíthatatlanul vagyonosabb a Fidesz-elnök családjánál. Az ő vagyona is a Demisz vagyon nyomtalan eltűnése idején kezdett gyarapodni, és azóta is számtalanszor felmerült a neve gyanús ügyletek kapcsán! Vagy, – hogy az szdsz-ből is említsek valakit – itt vannak főpolgármesterünk áron alúl vásárolt, majd busás haszonnal értékesített lakásai. Ő sem a taxizásból gazdagodott meg a nyolcvanas években! Ha tehát ezeket elfogadhatatlannak tartjuk, akkor szinte a teljes magyar politikai elitet le kéne cserélni!

Tényleg ez lenne a legjobb!

Mind a (saját meghatározás, szerintem nincs jobb és bal, globalista neoliberális oldal van, és velük szemben állnak a helyi érdeket képviselő erők) bal, mind pedig a jobboldali (a parlamenti pártokról beszélek) politikusainknak szimpatikusabbak a szomszédos országok liberális pártjai a nemzetieknél. Én sokat jártam mindegyik szomszédunkban, figyelemmel kísérem az ottani eseményeket, és az a véleményem, hogy az ottani pártstruktúra teljesen eltér az itthonitól! Szlovákiában például együttműködnek a szlovák nemzeti célokért közösen a nacionalisták, a meciari posztkommunista, magát baloldaliként deklaráló pártok, a kereszténydemokraták, és a liberálisok is (igen, ott nincs annyi zsidó,  mint nálunk), a különféle pártok kifelé mégis egységesen a szlovák nemzetet képviselő külpolitikával rendelkezik, mind a nyugat, mind pedig hazánk irányábára. Ott nacionalista minden komoly párt! Persze azért innen is érkeznek szélsőségesen magyarellenes megnyilvánulások, úgy, ahogyan koalíciós partnerüktől, a baloldali smertől is, ahogy ezt az elmúlt hónapokban tapasztalhattuk! Romániában is az “utódpárt”, a Ion Iliescu nevével fémjelzett szociáldemokraták között több szélsőséges, intoleráns székely-ellenes nézetűt találunk, mint a most kormányzó polgári oldal köreiben. Ők is román fanarióták, akárminek mondják magukat, az mind  csak diplomatikus rugalmasság, miközben egyre azért ügyelnek, a romániai nemzeti érdekekre, ezért is nacionalisták keményen. Szerbiában is hasonló a helyzet: Milosevics volt pártja a szerb szocialista párt, a volt kommunista utódpárt volt a legnacionalistább! A mai, mostani kormányuk is nacionalista.

Ebből is látszik, hogy ezekben az országokban a régi nómenklatúrához közelebb álló baloldal, és a neoliberális elveket valló, a nemzetközi tőkéscsoportok érdekeit képviselő szdsz-mintájú pártok ( ha egyáltalán létezik ott ilyen) nem találtak egymásra úgy, mint Magyarországon!

Az pedig teljesen logikus és kézenfekvő, hogy a szomszédos országok mindig is jobban boldogultak (értsd : az ő érdekeiket tudták a mieinkkel szemben érvényesíteni) az mszp-szdsz koalícióval, mint az mdf-es és a fideszes “jobboldali” kormányokkal, mert a baloldal gyakorlatilag szabad kezet ad nekik a határon túli magyarság tekintetében, nem áll ki az érdekükben! Ez megfelel a szomszédos kormányok érdekeinek, de semmiképpen sem felel meg a magyarságénak! Pedig Magyarország kormányának a mi érdekeinket kellene képviselnie!

No persze, ha a kormány magyarokból állna, és nem zsidókból, meg kilóra megvett emberkékből – őket hívjuk mi zsidóbérencnek.

Az szdsz számomra hazaárulók gyülekezete mert idegen érdekeket képviseltek(nek)állampolgáraik és az ország érdekével szemben korábban a megszállók most pedig a gyarmatosítók érdekeit képvisel(ték)ik.

Folyik az eladósítás állami és egyéni szinten most gyártják a kamatrabszolgákat.

A liberális és kozmopolita baromságokkal megfertőződött altruista (all true = minden igaz, avagy mindenkinek igaza van, pedig mennyire nem így van, lejjebb írok róla) ember SAJÁT ELMONDÁSA SZERINT “minden ember” érdekét egyformán veszi figyelembe.

Ott sántít, hogy a legtöbb ilyen kozmoliberális valójában igen szilárd zsidó faji öntudattal rendelkezik. Ohó, mi adjuk fel az állásainkat, az érdekeinket, a kultúránkat, mindent, nektek meg chábád luvavics szektátok lehet, ami az eleve ridikülőz talmudot legszélsőségesebben értelmező szuprematista szekta? Olyan zsidó messiást várnak, aki kiirtja a gojokat majd, szerintük a gojok olyanok, mint a sertések, és ez egy háborítatlanul működő szekta, mellesleg az ő hanukájuk lett meg légószirénázva tavaly pár bombagyáros által.

A zsidóság egy rendkívül összetartó népcsoport, de ugyanakkor kifelé, a nemzsidókkal rendkívul intoleráns is. A II. vh előtt nem volt saját hazájuk (mondjuk Izrael születésével kapcsolatban is lenne egy-két jó történet, főleg palesztin szemszögből) mindannyian más orszagokban éltek, de a saját érdekeiket mindig fontosabbnak tartották az őket befogadó országokkal szemben. Magasabb rendűeknek hiszik magukat, “Isten kiválasztott népe” – ezt tartják magukrol.

Azon kívűl, hogy még mindig létezik az a baj (is), hogy éppen ők nem veszik figyelembe a többség akaratát, hanem egy szűk kisebbség érdekeit preferálják. Konkrét példaként : ha érdekelné őket a többség véleménye, akarata és nem csak az, hogy még ameddig lehet, húzzák az államból a hasznot, akkor feloszlatták volna a parlamentet.

A nacionalizmus jó dolog, azt jelenti, hogy én a saját fajtám, a magyar nép érdekeit képviselem, mert nekem ez áll az érdekemben! Tehát a nacionalizmus igenis etnikai alapú. Úgy, ahogy zsidó a zsidókét, a cigány pedig a cigányokét, stb.

Rajtunk kívül senki más nem fog a mi érdekünkben cselekedni, tehát, ha mi, magyarok nem ezt tesszük, akkor örök kudarcra leszünk ( vagyunk ) ítélve! Egyetlenegy nép, sőt, még egyetlen ember sem lehet sikeres, ha nem részesíti előnyben a saját érdekeit másokénál! Ezt szokták az ellenérdekű felek “faji kirekesztésnek” nevezni, – eképp próbálván megtörni a magyar érdekképviseletet – miközben ők is pontosan ugyanezt csinálják! Biztos lehetsz benne, hogy zsidó a zsidót, egy cigány pedig a cigányt fogja választani a magyar ( vagy más nép tagja ) helyett.

Ez így kellene, hogy természetes legyen a magyarok esetében is. De nem így van.

A gátlástalan kapitalizmus önpusztító ámokfutása

Bogár László: Haláltánc
2008-09-23 06:28:18

“A gátlástalan kapitalizmus önpusztító ámokfutása” – írja a New York Times.

Brave New World helyett Grave (sírhant) New Worldről ír igazi brit akasztófahumorral a Financial Times.

“Haláltánc a parketten” – írja a Wall Street Journal.

Hangsúlyozom, nem antiglobalista röpiratok vitriolos támadásairól van szó, hanem a globális kapitalizmus médiabirodalmának legfőbb hatalmi szereplőiről, amelyek a múlt héten drámaibbnál drámaibb jelzőkkel próbálják érzékeltetni a… valóban, mit is?

Bár elég régóta tudjuk, hogy korunk a megvalósult abszurditások világa, ám azért az, ami napjaink globális hatalomgazdasági folyamataiban lejátszódik, a legaberráltabb képzeletet is felülmúlni látszik. Egyik napról a másikra, a szemünk láttára semmisül meg egy amerikai bank (mellesleg 158 éve állt fenn), amely akkora “pénzhatalmi krátert” hagy maga után, mint Magyarország egész nemzeti vagyona. Ezermilliárd dollárok tűnnek a semmibe órák alatt, és százmilliók elemi megélhetése kerül közvetlen veszélybe. Már csak az egzotikum kedvéért is: talán nem ártana józanul szemügyre venni a történéseket, a jelenségvilág vészjósló örvényei (“a fecsegő felszín”) alatt meglátni a lényeget. A hivatalos megmondó bácsik persze most is megmondják a megmondást, de az égig érő és hamis szómágia már nemigen képes megnyugtatni a jogosan aggódó világot.

Ami lejátszódik, az ugyanis pontosan előre látható volt. Persze, akik a valóságos okokról igyekeztek írni, beszélni, azokat az agyonhallgatás, a kigúnyolás (“összeesküvés-elmélet”) és a megbélyegzés eszközeivel igyekeztek/igyekeznek kirekeszteni az uralkodó diskurzusból. A globális kapitalizmus két alappillérének közelgő összeomlása az, amelynek “előrengéseit” éljük át ezekben a vészjósló eseményekben.

Az első pillér az az egyszerű tény, hogy a globális kapitalizmus hatalmi központja évszázadok óta kíméletlenül kifosztja a világot. A másik, ehhez szorosan kapcsolódó pillér, hogy ugyanilyen rablógazdálkodást folytat a természettel is, az energiaforrások végzetes kimerítésével és az “anyagcsere-végtermékek” világra löttyintésével, amit szemérmesen “környezetszennyezésnek” szokás hívni. Ez a két pillér azért omlik össze most már maximum néhány évtizeden belül (ez akár néhány év is lehet!), mert a világnak és a természetnek elege lett a kifosztásból, és egy globális méretű öko-szocio-kulturális lázadás van kibontakozóban. 2001. szeptember 11-e volt az ürügy ahhoz, hogy a birodalom e lázadást leverje. Mint az elmúlt hét év során látjuk, e próbálkozása teljes kudarcba látszik torkollni. A világtól rabolt vagyont aztán az “orgazdahálózaton” keresztül – amelyet a világ pénzügyi és bankrendszere testesít meg – értékesíteni kell. A világ pénzhatalmi oligarchái nem ücsörögni akarnak a rablott vagyont tartalmazó pénzeszsákokon, hanem azt akarják, hogy a vagyon tovább növekedjék. Ehhez arra van szükség, hogy hisztérikus és felelőtlen kihelyezésbe kezdjenek, tehát egészen extrém kockázatok mellett öntsék kifelé a hiteleket. Csoda-e, hogy így a leghatalmasabb bankok is sorra omlanak össze, és ez csupán a kezdete egy ma még elképzelhetetlen apokalipszisnek. És ezt csak még veszélyesebbé teszi, hogy a hullámvölgyeket elképesztő hullámhegyek követik, mint most is. Amitől aztán persze az egész globális véleményhatalmi erőszakstruktúra optimista üdvrivalgásban tör ki, és komolykodva bizonygatja, hogy a világkapitalizmus rendszere mégiscsak egészséges, és túlél minden vészt.

A gyors és hisztérikus “javulás” azonban a betegség végzetes tünetegyüttesének ugyanolyan kikerülhetetlen eleme, mint a katasztrofális aláhullás a mélybe. Ráadásul, és ez már-már burleszkszerű fordulat, a gyors “javulást” éppen azoknak az energiáknak a mozgósítása tette ideiglenesen lehetővé, amelyeknek a globális kapitalizmus hatalomideológiája az elmúlt évtizedekben éppen megsemmisítésére törekedett. A washingtoni konszenzus nevű globális “tízparancsolat” három legfőbb eleme már évtizedek óta a “liberalizálj, deregulálj, privatizálj” triász, amely a brutális “államtalanítás” csúcsfegyvere. Most viszont a saját önpusztító ámokfutása nyomán végveszélybe került világkapitalizmus természetesen az éppen általa megsemmisítésre ítélt állam drasztikus beavatkozásától várja a segítséget. És valóban, a világ vezető államai gigantikus pénzfolyamokat tereltek a bajba került világtőke megsegítésére, és fokozták beavatkozó-szabályozó szerepüket olyan intenzitással, amilyenre már évtizedek óta nem volt példa.

Kell-e ennél látványosabb bizonyíték a neoliberális “globálnyikok” végtelenül cinikus és hazug ideológiája teljes bukásának belátásához? Derék hazai liberálisainkat azonban mindez cseppet sem zavarja abban, hogy éppen most követeljék harsányan a “piacosítást”, a radikális adócsökkentést, a liberalizálást, a privatizáció dinamizálását – nemzetállamunk megsemmisítésének felgyorsítását.

A haláltánc tehát nemcsak a globális térben, hanem a Magyarország nevű “lokalitásban” is elkezdődött. És bizonyosan megsemmisíti majd a liberális “megsemmisítőket”…

magyarhirlap.hu

Milton Friedman öröksége a globális és a magyar gazdaságpolitikában
Chicagótól a Dimitrov térig

A XX. század legnagyobb vitájának – az állami beavatkozást előtérbe helyező és a szabadpiacok elsőségét hirdető iskola összecsapásának – megkerülhetetlen óriása Milton Friedman. Megkerülhetetlen azonban az a kérdés is, hogy az elméletét dogmatikusan követő politika a fejlődést nyitotta meg a gondolatot befogadó országok – köztük Magyarország – számára, vagy kiszolgáltatottságot és tartós válságot eredményezett e nemzetek gazdaságaiban.

Két nevezetes halottja volt a világnak az elmúlt év végén, akiknek neve összeforrt a gazdaságtörténetben: Milton Friedman, aki közgazdasági elméletével jelentősen befolyásolta a huszadik század utolsó évtizedeinek gondolkodását és Augusto Pinochet, aki az elméletet elsőként ültette át a gyakorlatba.

Ha csak a közgazdasági tankönyveket nézzük, akkor a gazdaságtanban járatlan embernek úgy tűnhet, hogy a keynesiánus és a friedmani felfogás csupán néhány görbe (az aggregált kereslet és kínálat) hajlásszögében különbözik, valójában azonban két teljesen eltérő társadalomfilozófiát képvisel a kettő. Keynes világa a társadalomnak (az államnak) az egyénnel szemben érzett felelősségvállalásáról szól; eszerint a nagyobb egyenlőséget biztosító társadalom a jobb társadalom, amelynek érdekében az államnak be kell avatkoznia a gazdaságba és a jövedelemelosztásba. A friedmani világ az egyén szabadságát és saját magáért viselt felelősségét hangsúlyozza, amelyben az állam szükséges rossz, az egyéni szabadság korlátozója, ezért amennyire lehet, az államot le kell bontani, megszüntetve különösen jóléti funkcióit, mint a nyugdíjrendszer, az egészségügyi ellátás, sőt az oktatás, amelyek helyébe magánbiztosítókat és szolgáltatásokat kell állítani.

Milton Friedman 1912-ben született New Yorkban valamikor Magyarországról, Beregszászról kivándorolt szegény zsidó munkáscsalád negyedik gyermekeként. Diplomáját a Rutgers College-ben, New Jersey állami egyetemén kapta meg 1933-ban, majd a chicagói, később a Columbia Egyetemre került, ahol megszerezte a doktori fokozatot.

Mivel Friedman nem talált magának egyetemi állást, a keynesiánus gazdaságpolitika későbbi kíméletlen és kétségkívül leghatásosabb támadója éppen a Keynes és Roosevelt elnök nevével összekapcsolódó új amerikai gazdaságpolitika, a New Deal megvalósításában vett részt állami alkalmazottként. A pénzügyminisztérium szóvivőjeként 1942-ben ő javasolta egy tipikusan keynesiánus adózási rendszer bevezetését, a kifizetéskor levont jövedelemadóét vagy forrásadóét (addig ugyanis az adófizetők március 15-én egy összegben fizették be az adóikat). Jóval később önéletrajzában maga is csodálkozott, hogy akkor mennyire keynesiánus volt, és valami misztikus, megmagyarázhatatlan dolognak tartotta, hogy a harmincas években az emberek hittek Roosevelt politikájában.
A háború után visszatért Chicagóba, ahol is megalapította a közgazdaságtan chicagói iskoláját (Chicago School of Economics), és ahol 1976-os nyugdíjba vonulásáig tanított. Itt fogalmazta meg fő elméleti tételeit, amelyek alapvetően befolyásolták a XX. század utolsó harmadának gazdaságpolitikai gyakorlatát, ezen keresztül pedig a világgazdaság és a politika alakulását.

A nagyközönségre a legnagyobb hatást kétségtelenül a feleségével, Rose Director Friedmannel közösen írott könyve, az 1978-ban publikált Szabad választás (Free to Choose) című gyakorolta. Az amerikaiak többsége nyilván hazafias meghatottsággal olvasta őseiről, hogy „amikor megérkeztek, nem várták őket arannyal kikövezett utak, nem találtak könnyű életet. Viszont kaptak szabadságot és lehetőséget, hogy képességeik legjavát kifejthessék. Kemény munkával, találékonysággal, takarékossággal és némi szerencsével legtöbbjüknek sikerült reményeiket és álmaikat valóra váltaniuk, bátorítva a barátokat és rokonokat, hogy csatlakozzanak hozzájuk.” Milton Friedman könyvében elfelejtette megemlíteni, hogy ezek a találékony, keményen dolgozó emberek otthon, Írországban ugyanezekkel a képességekkel és ugyanilyen szabadsággal egyszerűen éhen haltak volna a burgonyavész következtében. Valami más is kellett tehát, mint a szabadság, és az a más az indiánok földje volt: vagyis az akkor korlátlannak megélt erőforrások. Észak-Amerikában az indiánok megélhetését biztosító területek elfoglalásával talán a történelem legnagyobb népirtása zajlott le.
Abból a véletlenből, hogy mind Adam Smithnek a szabadpiaci elveket hirdető munkáját, A nemzetek gazdagságát, mind az amerikai Függetlenségi nyilatkozatot azonos évben, 1776-ban adták ki, Milton Friedman azt a következtetést vonta le, hogy a szabadság és a szabad piacgazdaság elválaszthatatlanok. Felfogása szerint minden anyagi jólét a szabadpiacoknak köszönhető, és ha a szabadpiacok működésébe a kormány beavatkozik, akkor lerombolja mind a jólétet, mind a szabadságot, amelyet a Függetlenségi nyilatkozat oly ékesszólóan nyilvánított ki. Szabad kereskedelemre, a vámok felszámolására, szabad árfolyamokra, a tőke szabad áramlására van szükség, s ha ez nem következik be, véget ér a két évszázados gazdasági prosperitás.

Friedman szenvedélyesen síkraszáll az állami jóléti rendszerek ellen, és amit minden téren (az egészségügy, nyugdíj, oktatás területén) javasol, az a magánvállalkozású szolgáltatás. Igaz, nehogy a szabad versenyes kapitalizmus elveszítse arcát, a legszegényebbek (mai szóhasználattal lúzerek) számára kitalálja mellé a negatív jövedelemadót (egy bizonyos jövedelmi szint alatti jövedelemkiegészítést azoknak, akik dolgoznak) is.

Milton Friedman érvelése nem új, e gondolatok benne voltak már Adam Smith könyvében is, sőt Adam Smith még meg sem született, amikor egy holland orvos, bizonyos Bernard Mendeville a Méhek meséje című szatirikus tankölteményében (1705-ben) megfogalmazta az éppen születőben lévő szabadpiaci kapitalizmus mantráját: „Bár egyenként így csupa bűn a rész, paradicsom volt maga az egész”, mert abból, amit saját érdekeinek megfelelően „a gonosz s léha tett, most a köznek mind haszna lett”.
Friedman fő érdeme, hogy e gondolatokat a keynesiánusi negyed század után ismét szalonképessé tette – és az is igaz, hogy munkássága statisztikai csúcsteljesítmény. Az, hogy a végeredmény most bírálat alá esik, nem von le munkája értékéből.

Persze e tevékenysége hathatós támogatókra talált, hogy miért és hogyan, azt Hillary Clinton önéletrajzi könyvéből, az Élő történelemből ismerhetjük meg közelebbről: „Barry Goldwater szenátor nagy visszhangot kiváltó veresége után, amikor Lyndon B. Johnson nyerte meg az 1964-es elnökválasztást, néhány republikánus milliomos, akiket megrázott, hogy pártjuk annyira kis híján maradt le és veszített, olyan stratégiába kezdett, amelyben a konzervatív, jobboldali politika filozófiai magjait hintették el, s ennek érdekében egy sajátos politikai stratégiát dolgoztak ki. Nagy elméket pénzeltek, professzorokat és szemináriumokat támogattak, és médiacsatornákat hoztak létre eszméik és véleményük terjesztésére.” Konzervatív, jobboldali filozófián ez esetben a neoliberális filozófiát kell érteni, amelyet Milton Friedman és a chicagói iskola képviselt, és amelynek szűken vett közgazdasági tartalmát monetarizmusnak nevezik.

Chile, a mintaország

Milton Friedman és a chicagói iskola tanítása elsősorban a nemzetközi pénztőkének és a multinacionális vállalatoknak kedvezett, mert az elméletet a gyakorlatban alkalmazva megnyithatta saját terjeszkedése előtt a keynesiánusi időkben korlátozott teret. Ebben a hetvenes évek második felétől egyre nagyobb támogatást kapott a második világháborút követően egészen más célra létrehozott intézményektől: a Nemzetközi Valutaalaptól és a Világbanktól. A Világbank, amelyet eredetileg Európa háború utáni újjáépítésének elősegítése céljából hoztak létre, majd a kevésbé tőkeerős tagországok gazdasági fejlődésének támogatójává vált, a nyolcvanas évektől kezdve a neoliberális ideológia és gazdaságpolitika egyik legfőbb terjesztőjévé lépett elő, hiteleit úgynevezett strukturális átalakítási programokhoz kötötte, mely programok a neoliberális gazdaság- és társadalompolitikai elvek alkalmazását jelentették a hitelt felvevő országokban. Az az ország kaphatott hitelt a Világbanktól, amely ezeket az elveket gazdaságpolitikája részévé tette. Ugyanezt a politikát folytatja a Nemzetközi Valutaalap is, amelyet eredetileg a nemzetközi kereskedelem bővítése és kiegyensúlyozása, vagyis a fizetésimérleg-hiányok leküzdése érdekében hoztak létre.

Josef Stiglitz, a Világbank egykori főközgazdásza elnevezte a bank által képviselt politikát „washingtoni konszenzusnak”, ami jelzi, hogy ki gyakorolja a legfőbb ellenőrzést e politika fölött.
Azonban nemcsak a fenti intézmények, hanem más nemzetközi szervezetek is hozzájárultak a Milton Friedman-i eszmerendszer terjesztéséhez és egyedüli alternatívaként való elfogadtatásához. Ilyenek például az amerikai üzleti meg politikai elitet tömörítő és az Egyesült Államok külpolitikáját jelentősen befolyásoló Council of Foreign Relations (internetes honlapja: www.cfr.org); a trilaterális bizottság (www.trilateral.org), amelyben Amerika, Európa és Japán vezető üzletemberei, politikusai és politikai elemzői vesznek részt; az Európai Ipari Vezetők Kerekasztala (European Round Table of Industrialists: www.ert.be/home.aspx); de talán a legmisztikusabb a Bilderberg-csoport, amelynek tevékenységéről semmilyen nyilvános híradás nincs.

A friedmani ideológia azonban még így sem gyakorolt volna olyan minden más elgondolást elnyomó hatást, ha nem kapott volna igen széles körű médiatámogatást, méghozzá egy olyan nemzetközi médiától, amely egyre kevesebb kézben összpontosul. Az 1980-as évekig a média még nemzeti kezekben, sokszor családi tulajdonban volt, ettől kezdve azonban megtörténik a média deregulációja és privatizációja (is), amely az új technikai vívmányokkal, a műholdas és digitális technológiával kombinálva létrehozta vagy erőteljesebbé tette a transznacionális médiaóriásokat. Jelenleg a világot voltaképpen mindössze kilenc médiabirodalom látja el információval (Time Warner, Disney, Bertelsmann, Viacom, News Corporation, Sony, TCI, Universal, NBC), és az, amit közvetítenek, a globális piaci értékekről szól.
A Milton Friedman nevével fémjelzett chicagói iskola neoliberális tanításának első gyakorlati megvalósítására Chilében került sor, és itt kapcsolódik össze Milton Friedman története Augusto Pinochet történetével. A dél-amerikai országban 1970-ben a szocialista Allende került hatalomra, aki széles körű gazdasági és szociális reformokat kívánt megvalósítani agrárreformmal, a gazdaság állami szektorának megerősítésével, valamint – ami nyilván hiba volt – az amerikai tulajdonban lévő rézbányák államosításával (a világ réztermelésének egynegyedét Chile adja). Mindennek hatására a külföldi (amerikai) tőke menekülni kezdett, az infláció felgyorsult, a gazdaság és az életszínvonal visszaesett, egyre erőteljesebbé vált az Allende-ellenes erők tevékenysége. Végül is 1973. szeptember 11-én Augusto Pinochet tábornok, akit Allende alig két héttel korábban nevezett ki a hadsereg főparancsnokának, katonai puccsal megdöntötte a kormányt. Pinochet 1990-ig maradt az elnöki székben, és 1998-ig még a hadsereg főparancsnoka volt, tehát negyed századon keresztül uralta Chile politikai életét. Két évvel a hatalomátvétel után a katonai junta még mindig nem volt képes megfékezni az inflációt, ekkor történt, hogy a chicagói egyetemen tanult chilei közgazdászok egy csoportja meghívta Friedmant, hogy tartson előadásokat, amelyeknek egyik központi kérdése az infláció megfékezésének módja. Friedman ekkor Pinochettel is találkozott, de ő maga sohasem volt a katonai junta tanácsadója; tanítványai, a „chicagói fiúk” hamarosan a katonai kormány legfőbb gazdasági tanácsadóivá váltak. Friedman látogatása után a katonai junta bejelentette, hogy az inflációt „bármi áron” megfékezi. A költségvetési kiadásokat azonnal csökkentették majd huszonöt százalékkal, állami alkalmazottak tízezreit bocsátották el, privatizálták az állami kézben lévő iparágakat, és liberalizálták a tőkepiacot, lehetővé tették a profit teljes kivitelét, és hogy a külföldi vállalkozók ne maradjanak bizonytalanságban, a hazai fizetőeszközt a dollárhoz rögzítették.

A Friedman-féle sokkterápia a gyakorlatban hatásosnak is bizonyult: az inflációt az 1975. évi csaknem 400 százalékról három év alatt évi 40 százalékra sikerült lenyomni, ugyanakkor a stabilizáció igen nagy társadalmi áldozattal járt. Például 1975-ben a lakossági fogyasztás egyharmadával, a GDP tíz százalékkal esett vissza, a munkanélküliség nagymértékben növekedett. A társadalmi és politikai ellenállást Pinochet kemény kézzel verte le, utolsó éveiben 3000 ember életét kérték rajta számon. A kezdeti nehézségek után azonban Chile a neoliberális gazdaságpolitika mintaországává vált, ahová csapatostul zarándokoltak csodát látni e politika hívei egészen addig, amíg 1982-ben a chilei gazdaság megint össze nem omlott.

Mindettől függetlenül Chilében zajlott le elsőként az egészségügy és a nyugdíjrendszer privatizálása, amely módszerek azután a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap strukturális alkalmazkodási politikájának állandó részévé váltak; a két intézmény igyekezett rákényszeríteni ezeket mindenkire, akik kölcsönt kaptak tőlük.

Ennek aztán az lett a következménye, hogy Latin-Amerika gyors gazdasági növekedését a hatvanas–hetvenes években külföldi hitelekből (is) finanszírozta. Ám a kőolajár-robbanás, majd a reagani (neoliberális) gazdaságpolitika következtében eget verő kamatlábak miatt a kontinens országai egyre kevésbé tudták kordában tartani adósságaikat, míg végül 1982-ben Mexikó bejelentette fizetésképtelenségét.

A fizetőképesség helyreállítása és az újabb hitelek fejében a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank a neoliberális politikai elvek alkalmazását, tehát például a tőkeliberalizáció bevezetését követelte ezektől az országoktól. Az eredmény az lett, hogy míg 1982 előtt Latin-Amerika átlagban öt-hat százalékos növekedést ért el, a neoliberális politika alkalmazásával az ütem a felére esett vissza – igen nagy ingadozások és sorozatos válságok mellett. A legutolsó az 1999–2002-es argentin válság volt, amely elsősorban azért következett be, mert a spekulánsok bizalma megrendült a nagymértékben eladósodott, valutáját ugyanakkor a dollárhoz rögzítő ország fizetőképességében.

A fent ismertetett gazdasági doktrína eredményei tehát meglehetősen felemásak. Latin-Amerikában az elmúlt negyed században az egy főre jutó GDP alig emelkedett, míg a jövedelemkülönbségek számottevő mértékben nőttek, és a népesség negyven százaléka ma is szegénységben él. Nem csoda, hogy elsősorban a legjobban sújtott indián lakosság megunta a soha véget érni nem akaró neoliberális kurzust, és a választásokon egyre több, a neoliberális politikával és Washingtonnal szembeforduló „populista” politikus kerül hatalomra: a venezuelai Chávez, a bolíviai Morales és a valamivel mérsékeltebb brazil Lula. Jelenleg Latin-Amerika 520 millió lakosából mintegy 300 millió él olyan kormányok irányítása alatt, amelyek határozottan szembefordultak a Washingtonból diktált politikával, Chávez pedig egyenesen Simón Bolívar nyomdokaiba akar lépni, aki mintegy százötven éve a spanyoloktól szabadította meg Latin-Amerikát.

A washingtoni konszenzus, vagyis a neoliberális gazdaságpolitika nem csak Latin-Amerikában írt
történelmet. Az ázsiai országokra is a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap kényszerítette rá, hogy piacaikat megnyissák a nemzetközi tőkeáramlás előtt, aminek először heves spekuláció, majd azután az 1997-es ázsiai pénzügyi válság lett az eredménye. E válságból legjobban talán Malajzia került ki. A Nyugat liberális értékei iránt kevés affinitást mutató mohamedán ország miniszterelnöke, Mohamed Mahathir a GDP jelentős visszaesését okozó pénzügyi spekulációt követően a Világbankot a Nemzetközi Valutaalappal és Soros Györggyel egyetemben kitiltotta az országból, az őket kiszolgáló helyettesét, Anvar Ibrahimot pedig (korrupció vádjával) lecsukatta. Ezt követően az ország gazdasága fellendült, és azóta is igen dinamikus növekedést mutat. Mahathir két évtizedig volt miniszterelnök, és a nemzetgazdasági tervekbe a nagy magánvállalatokat bevonó politikájával („corporate nationalism”, azaz vállalati nacionalizmus) Malajziát egy elmaradott nyersanyagtermelő országból modern ipari országgá fejlesztette.

Egyébként az összes empirikus adat azt igazolja, hogy a második világháború után gyors gazdasági növekedést és felzárkózást végrehajtó országok nem a chicagói egyetemen kitalált és Washington által szorgalmazott gazdaságpolitikát, hanem annak inkább az ellenkezőjét, a nemzeti ipart védő, azt koncentrált erőfeszítéssel fejlesztő politikát alkalmaztak.

Milton Friedman szelleme a nyolcvanas évek közepén érkezett el Magyarországra, amikor az általános tanácstalanság közepette egyre többen kezdték el mondogatni, hogy „kínálati politikát” kellene folytatni. Hogy mi az a kínálati politika, azt a Tervhivatalban kevesen sejthették (másutt se nagyon), később, amikor már áldásait élvezhettük, lassan kiderült, hogy ez a Milton Friedman nevével jelzett gazdaságpolitikai irányzat. E politikának van egypár elnevezése, amely csekély különbséggel lényegében ugyanazt a tartalmat takarja: monetarista, neoliberális gazdaságpolitika, strukturális alkalmazkodás, washingtoni konszenzus, sőt még a globalizáció ködös fogalma is ide tartozik, mert a lényege a tőkeáramlás korlátozásának megszüntetése. Mire a választópolgár rájött, hogy milyen politikát kívánnak rákényszeríteni szómágiával, különböző cégérek alatt, addigra késő volt.

Friedman Budapesten

Magyarország gazdaságpolitikát ténylegesen befolyásoló közgazdászait mindig is vonzották a liberális közgazdasági nézetek, ezért nem volt a szakma részéről számottevő ellenállás a hetvenes évek meggondolatlan hitelfelvételi politikájával szemben. Ahelyett, hogy számoltak volna, vagy legalább a korábbi gazdaságtörténeti tapasztalatokat vették volna elő, ilyen általános megállapításokat hangoztattak: a nemzetek közötti tőkeáramlás a nemzetközi gazdasági kapcsolatok fejlesztésének szerves része, inflációs időkben jobb az adós pozíciójába kerülni, mások is nagy öszszegben importálnak tőkét, a gazdaság fejlesztéséhez külső forrásokat kell bevonni stb.

Míg az ötvenes és hatvanas években szempont volt, hogy a gazdaságirányító szervekbe olyan emberek kerüljenek, akiknek volt vállalati gyakorlatuk, ez a hetvenes évekre megszűnt, és az irányító szerveket elárasztották a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem frissen végzett, gyakorlati ismeretekkel és érzékkel nem rendelkező hallgatói. A gyakorlati ismeretek hiányát elvi elkötelezettség helyettesítette, mégpedig a nyugaton akkor már erősen terjedő chicagói liberalizmus irányában. Hamarosan ők lettek az irányító szervek hangadói, és ahogy a chicagói fiúk Chilében, ugyanúgy ezek a „Dimitrov téri fiúk” Magyarországon igyekeztek gyakorlatba átültetni az elméletet. (A tér, ahol az egyetem van, akkor éppen a bolgár kommunista, Georgi Dimitrov nevét viselte, ma Fővám tér.)

Elpuskázott reformok

A nyolcvanas évek elején azonban még csak arra futotta, hogy megakadályozzanak mindenfajta iparszerkezeti átalakítást. A hetvenes évek végére ugyanis már mindenki számára világos volt, hogy a szovjet relációra kifejlesztett gépipart nem lehet fenntartani, mert az oroszok nem adnak több kőolajat gépekért, ezért a gépipar szerkezetét át kell alakítani, a felesleges kapacitásokat le kell építeni. Erre azért nem került sor, mert a Dimitrov téri fiúk felfogása szerint a változásoknak piaci hatásokra és nem központi tervek alapján kellett volna végbemenniük. Ilyen piaci hatások természetesen nem voltak az adott körülmények között. Ehelyett a leglehetetlenebb szabályozó-rendszeri változásokat javasoltak (például egy mesterséges „világpiaci” árrendszert), amelyek azon túlmenően, hogy lehetetlenné tették a vállalatok munkáját, semmilyen eredményt nem hoztak. Mivel ilyen körülmények között a szovjet relációjú külkereskedelmi aktívum egyre nőtt (a gépipari vállalatok tovább exportáltak, de nem kaptunk érte cserében nyersanyagot, más meg nem kellett), kitalálták, hogy térjünk át az oroszokkal való elszámolásban a rubelről dollárra. Ez Magyarországnak évi másfél milliárd dolláros veszteséget jelentett (ez óriási összeg még ma is, nemhogy akkor). Az oroszok, akik presztízsokokból ragaszkodtak a rubelelszámoláshoz, teljesen el voltak képedve, de ahogyan az orosz tárgyaló delegáció emlékeztetőjében írta: „Igaz, hogy ebbe a magyar gazdaság tönkremegy, de ha a magyaroknál ez jelenti a reformot, mi ne álljunk ellent.”

Az 1978-as gazdaságpolitikai fordulattól – amikor az adósságterhek kijózanító hatása alatt végre kényszerűen szembenéztek a valósággal – a rendszerváltásig tizenkét év telt el, ami bőven elegendő lett volna az iparszerkezet átalakításához (Mahathir a Malajzia-tervekkel nagyjából ebben az időben modernizálta országát), de az említett okok miatt hazánkban semmi sem történt. A nyolcvanas évek végén azután a Dimitrov téri fiúk előálltak az import liberalizálásának ötletével; ezt még az MSZMP-kb fogadta el 1988-ban, de megvalósítása jórészt az Antall-kormány alatt történt. Ezt követték 1991-ben olyan törvények (jegybanktörvény, számviteli törvény, pénzintézeti törvény, csődtörvény), amelyek az ország igen gyors külső és belső eladósodásához vezettek. Mindez a privatizációs gyakorlattal együtt azt eredményezte, hogy a magyar ipar gyakorlatilag összeomlott, külső és belső piacait nagyrészt elveszítette, négy év alatt megszűnt az ország összes munkahelyének egyharmada, a GDP húsz százalékkal esett vissza. Ezekben az intézkedésekben lehet jól felismerni a Dimitrov téri fiúk gyakorlati tapasztalatainak hiányát, tudatlanságát és doktrinerségét. Lehetett-e ép ésszel elvárni, hogy a magyar vállalatok négy év alatt alkalmazkodjanak a náluk többszörösen tőkeerősebb, piaci bevezetettséggel rendelkező nyugati vállalatokhoz és multinacionális cégekhez, mikor Anglia annak idején kétszáz évig védte a hajózási törvénnyel saját iparát, és csak akkor alkalmazta a liberális elveket, amikor a nemzetközi piacokon már egyértelmű volt a fölénye?

A rendszerváltás óta eltelt lassan két évtized nem igazolta, hogy a neoliberális gazdaságpolitika hívei által gyakran emlegetett „fájdalmas reformok” eredménnyel jártak volna, sőt az ország lényegesen roszszabb helyzetben van nemcsak a környező országokhoz vagy az unióhoz újonnan csatlakozott Romániához és Bulgáriához képest, hanem a fejlődő országokkal összehasonlítva is.

A Dimitrov téri fiúk harmincévnyi uralma a gazdaságpolitikában a legvidámabb barakkból egy perspektívátlan, leszakadó országot eredményezett. Kérdés, maradt-e még annyi erő a magyar társadalomban, hogy e helyzetet felismerve tegyen ez ellen valamit.

Hugo Chávez venezuelai elnök (középen), Lula da Silva brazil államfő (balról) és Néstor Kirchner argentin elnök egy tavalyi találkozón. Jelenleg Latin-Amerika 520 millió lakosából mintegy 300 millió él olyan kormányok irányítása alatt, amelyek határozottan szembefordultak a Washingtonból diktált felfogással