lmp az új szdsz: lehet más a politika = parasztvakitás

Előzmény :http://reakcio.wordpress.com/2008/10/01/lehet-mas-a-politika-nem-lemapo-egyenlo-szdsz/

Új infók : ÉS igen, igazam volt, ugyanaz a hátországuk, mint az szdsz-nek – az itteni kommenteket is érdemes elolvasni

“Mi közöm egy olyan párthoz, amely szorosan összekapcsolódik a Népköztársasági hagyománnyal és csak becsap azzal, hogy újnak tünteti fel magát?”

Már egy ideje készültek átmenteni az szdsz-t egy új, “zöld” pártba.

A rendszerhű, zsidós, mainstream, establishment párti média a Jobbikot támadja, az lmp-t pedig dicséri.

Mi az? Zöld, vörös és kék, ráadásul párttá alakult? Hát az LMP

Több hónapi ijesztgetés után tényleg megcsinálták: párttá alakult a Lehet Más a Politika nevű zöld, liberális, tiszta kezű tizenhármak csapata. Schiffer András, egykori Védegyletes választmányi tag bejelentette, indulnak az EP-választáson.

A pártot egy 13 tagú választmány vezeti.

Schiffer András elmondása szerint elsősorban az indította őket a pártalapításra, hogy úgy látják, a Magyarország sorsát 1990 óta meghatározó politikai elit alapvetően képtelen arra, hogy perspektívát nyújtson a választópolgároknak.

Az LMP olyan politikai szintézis alapján kíván működni, amely egyszerre épít az emberi jogi liberális, az újbaloldali és a közösségelvű konzervatív hagyomány elemeire – hangsúlyozta.

Világos. Egyszerre konzervatív, liberális, zöld és újbaloldali. Olyan zavaros, amilyen a magyar közélet. Gratulálunk az SZDSZ újabb fiókszervezetének. A Humanista Párt után újabb utánpótlás. Ügyes!

Újabb vakítás: színre lépett a Lehet más a politika! kezdeményezés – civilek, akik igény esetén párttá lesznek

Schiffer András az egyik ötletgazda.

Új szemléletű és minőségű politikát kíván teremteni a Lehet más a politika! nevű civil kezdeményezés, mely igény esetén párttá alakulva már a jövő évi európai parlamenti választáson is megmérettetné magát – közölték a részben a Védegyletből kivált csoport szerdai budapesti bemutatkozó sajtótájékoztatóján.

A zöld, jogvédő és szociális szervezetek által létrehozott szerveződés programtervezete élesen ütközik a jelenlegi parlamenti pártok programjaival, mert a közéletben új értékekre és szereplőkre van szükség, mivel a mostani parlamenti pártok képviselői lejáratódtak, nem képviselik megfelelően az érdekeket – fogalmazott Schiffer András, a Lehet más a politika! nevű civil szerveződés egyik alapító főszervezője, aki korábban a Társaság a Szabadságjogokért nevű jogvédő szervezet ügyvivője, a Védegylet szervezőbizottságának tagja és Sólyom László köztársasági elnökké választását célzó kampány vezetője volt.

Hozzátette, két évtized alatt felnőtt egy olyan generáció, amelyet nem érintett a rendszerváltozás, és az ő személyük nyújt az új szemléletű politikai megteremtéséhez garanciát. Megjegyezte, színrelépésüket egy év szervezőmunka előzte meg. Schiffer András azt mondta, azért léptek színre, mert nincs valós képviseletük sem a baloldali, sem a konzervatív, sem a liberális szemléletű embereknek, és a közállapotok elvadultak, a korrupció körbefonta a politikát, amely büntetlenül marad.

A Lehet más a politika! kezdeményezés Budapest mellett egy időben öt vidéki városban is bemutatkozó sajtótájékoztatót tartott.

A mozgalom hétfőn azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy lézerrel írták fel a Parlament Dunára néző homlokzatára szervezetük monogramját, honlapjának címét és egy ábrát annak ellenére, hogy arra nem kaptak engedélyt.

Eddig az MTI-hír. Az újabb „se nem jobb, se nem bal” kezdeményezés olyan korrekt jelszavakat hangoztat, mint „tiszta kezek”, vagy „le a korrupcióval”. Merőben újszerű (szerintük – a szerk.) a kezdeményezés, hisz nem elkopott politikusok verbuválódtak össze, hanem hús-vér civilek, akik nem az emberek helyett, hanem velük együtt akarnak politikát csinálni.
A friss képződmény életre hívói sietve leszögezik, hogy mögöttük nem állnak gazdasági lobbik, érdekcsoportok, gazdálkodásuk a jelenlegi pártokétól eltérően teljesen átlátható. Azért gyorsan feltüntetik bankszámlaszámukat, hogy akinek van feleslege, az a „sok kicsi sokra megy” jegyében támogathassa őket áldozatos munkájukban. Tárgyi és szolgáltatásbeli adományokat is elfogadnak. Ha valaki egy körzővel, vonalzóval, ruhatisztítással, hajszárítással vagy egy sonkás szendviccsel tud hozzájárulni Magyarország felemelkedéséhez, ne habozzon, siessen valamely „Lehet más a politika Pontba”, s tegye az asztalra, amije van!

A “más” politikusok közt van fővárosi professzor, vidéki szerelő, farmeres bölcsész, vadakat terelő juhász, de mind egyet akarnak: változást. Sokan kiábrándultak a kormányból, sokan az ellenzékből, sokan a kiábrándultságból ábrándultak ki. De a politikából még nem, így össze is rittyentettek egy ideiglenes, 13 fős választmányt, hogy a vezetői feladatokat ellássák.
A testület tagjai igazán különlegesek. Vegetáriánusok, lelkes környezetvédők, stratégiai tanácsadók, biciklisták, bluesgitárosok, a Bauhaus építészet iránt rajongók…

Van, aki gyűlöli az öntelt ostobaságot, s olyan is, aki tíz évesen még Barbie szeretett volna lenni.

Színes társaság. Élén a TASZ (Társaság a Szabadságjogokért) jogvédőjével, Schiffer Andrással, aki volt már ifjúszocialista, lobbizott a melegek jogaiért és vezette Sólyom László köztársasági elnöki kampányát.

Mint tudjuk, ha józan, paraszti ésszel végiggondoljuk, nincsen mindentől független politizálás. Nincsen középen álló, ide is, oda is, vagy innen is, onnan is politika.

Persze, sok embernek elege van a pártokból, a jobb-és baloldali struktúrából. Ezt a kiábrándultságot ideig-óráig meg lehet lovagolni, egy-két populista szólammal még médiafelületet is lehet bérelni, de a „Lehet más a politika” kezdeményezés (a honlapjuk hangulata, a programpontok, az alapítók személye alapján) az álnaiv jószándék köntösébe bújtatott újabb liberális maszlag.

Mindenesetre, aki szeretne közelebbről megnézni egy tiszta kezű, mindentől független civilt (aki igény esetén majd egy új – SZDSZ pótló – párt katonája lesz – lsd. fentebb – a szerk.), látogasson el október 10-én 20 órától az Erzsébet téri Gödör Klubba, a „lehet mások” zászlóbontójára. Olyan nagyszerű előadókat hallgathat ismerkedés közben, mint a magyar himnusz lecserélését felvető Anima Sound System.

Ez a Fidesz, ugye? – az LMP standnál jártunk

Szokványos nap a Móricz Zsigmond körtéren, a tömeg-jön megy, egymáson tapos. Egy cigány ok nélkül obszcén szavakkal illet, mert viccesnek találja, némi földrajzi felvilágosítás keretében megmutatom, merre van India, de nem érti a célzást, csak vigyorog. Egy sátornál gyülekeznek az emberek, standol az LMP. Ott a helyem.

Épp néhány nyugdíjas írja lelkesen a nevét és címét az adatgyűjtő ívre, szükség van rá a kopogtatócédula-gyűjtéshez. Az értetlenség persze nagy, egy idős hölgy a szóróanyagok minden részletre kiterjedő áttanulmányozása – egy fajtából hármat is eltett magának – és a standoló ifjú végighallgatása után megkérdezi: ez a Fidesz, ugye?

A nemleges válasz csalódottan után kipakolja táskájából a szóróanyagokat, s elindul haza. Némi remény azért felcsillan az arcán, visszafordulva megkérdezi: ez a Cserhalmi György lesz a miniszterelnök?

Az ügyeletes propagandista azonban ezt illetően sem ad kielégítő választ: “Nem, ő csak huszadik az EP listánkon. A nevét és a címét nem adja meg?” Megadta.

Végre sorra kerülök én is, feltehetem hát lényegre törő kérdésemet: Na, épül a második SZDSZ?

A lelkes ifjonc persze tagadja ezt, elmondja, hogy ők sem szeretik az SZDSZ-t, s a gazdaságpolitikájuk sem neoliberális, ők nem ilyenek. Második kérdésemre – rasszizmus-e a cigánykérdésről beszélni, s mi a javaslatuk – elmondja, nem rasszizmus, ez is az SZDSZ hülyesége, javaslatuk viszont nincs, hebeg-habog. Egy arra járó, ránézésre “liberális értelmiségi” öregember segíti ki vidám felkiáltásával: “végre egy párt, ami nem kommunista és nem is fasiszta!” Meglepődve kérdezem, hol látott fasisztákat Magyarországon, mire azt mondja, nem szeretne ujjal mutogatni – ennek örültem is, még a végén kibökte volna a szemem -, de szélsőségesen öltözködnek és undorítóak.
- A buzifelvonulásra gondol? Szerintem ők sem fasiszták.
Szívesen folytatnám a vitát, de utolsó kijelentésem hallatán csalódottan távozik, azért remélem, beszerez valahogy egy Cserhalmi Györgyös szórólapot, különben hetekig gyötörne a lelkiismeret-furdalás.

Aztán megjelenik egy intelligens úr is, átböngészi a papírokat, majd elkezdi mondani, hogy semmiz ki bennünket az EU, mit művelnek a liberálisok a fővárossal, hogy tette tönkre a kormány az országot, hogy hazudozik fasisztákról, antiszemitákról. Úgy érzem, még a nap is kisüt, mosolyogva nézünk össze, s megállapítjuk, hogy ez bizony nem a mi pártunk lesz. Szóba kerül, mit kéne tenni, hogy a cigánygyerekek ne lopjanak már az iskolában is, ezt meghallja, s megsértődik egy lopott termékeket árusító cigányasszony, átkokat kiabálva fel is száll az első buszra, máshová teszi át székhelyét.

Egyre sorakoznak mögöttünk az igazságot szomjúhozó nyugdíjasok, ezért a távozás mellett döntünk. Később jut eszembe a kérdés, melyet elfelejtettem feltenni. Ha ez valóban a kisemberek pártja, egy alulról szerveződő tiszta kezdeményezés, mégis honnan a kampányra fordított nagy pénzösszeg (szemmel láthatóan nem az emberektől összekoldult 3 millió forint áll rendelkezésükre) és a hatalmas médiahátszél?
Ráadásul még a nevemet, címemet sem adtam meg.

Az SZDSZ látványos haldoklásának vagyunk szemtanúi, a jobboldal hatalmas kárörömmel figyeli a nemzet legnagyobb ellenségének számító párt haláltusáját.

Bolgár György és hazaáruló társai mintha a tényeket figyelmen kívül hagynák, nem tőrödnek vele, hogy gazdájuk, az SZDSZ, megszűnik létezni. Jól tudják ők, hogy a sereg csak szétszéledt és gyorsan egyenruhát vált, hogy hamarosan újra összeálljanak. Nos, ezért nem félnek a Klubrádió műsorvezetői.

Az SZDSZ már 1994-ben kimutatta ördögi természetét, és legkésőbb 2002-ben el kellett volna süllyednie. De mégsem így történt, mert akiknek szükségük volt rá, azok életben tartották. Túl sokáig. Ezért ilyen látványos a pusztulása. Mindig megszerezték azt a pár tízezer szavazatot, ami kellett az 5%-os küszöb átlépéséhez. A párt és figurái leszerepeltek, leértékelődtek az elmúlt húsz évben. Az általuk hirdetett liberális, neokon eszmerendszer nyilvánvalóan csődöt mondott az egész világon. Kell valami új, valami friss, ami nem bűzlik.

Ne gondoljuk, hogy az SZDSZ mögött álló erők megszűntek volna létezni, vagy a Magyarország tervszerű lerombolására vonatkozó tervektől elálltak volna ezek a gazemberek!

Az SZDSZ szavazói nem vesztek el, figyeljük a számokat:

lmp szdsz lemapo

Ne feledjük: az LMP 2009 elején alakult, gyakorlatilag alig kampányolt. Az MDF Bokros Lajossal az élen és a hitgyülisek támogatásával jutott az EP-be! Aki pedig Bokros Lajosra szavaz, hazaáruló!

De hadd idézzem Bolgár Györgyöt, aki leleplezi a tervet, egy az SZDSZ megszűnése miatt aggódó hallgatót megnyugtat, és egyben iránymutatást ad a hozzá hasonlóknak:

”Igen, kétségtelen, hogy az SZDSZ meg fog szűnni, de a liberális eszme nem veszik el, nagyobb szükség van rá, mint eddig bármikor. Akik az SZDSZ-re szavaztak eddig, ezentúl is szavazhatnak, ott az LMP vagy az MDF és végső soron a Cigánypárt.”

Bármennyire is ünneprontónak tűnök, bizony ebben az országban van “200001 liberális” szavazó vagy “galíciai jöttment”, bárminek is nevezik magukat vagy mi őket. Itt vannak, bujkálnak, és a tenyerüket dörzsölik, hogy megint sikerült becsapni a magyarokat, úgy mint az állítólagos rendszerváltással. Húsz év kellett, hogy a rendszerváltás elárulása napvilágra kerüljön, és az SZDSZ elbukjon. Figyeljük őket!

Amíg az SZDSZ halálhörgéseit hallgatjuk, vajon mit csinál Dávid Ibolya és Szabó Tímea?

Más politika, régi arcokkal – az LMP-ről

Az utóbbi hetekben jártunkban-keltünkben lépten-nyomon egy új politikai formáció plakátjaiba ütközhetünk. Lehet más a politika! – hirdetik. Harciasan környezetvédők, nagyon alternatívok, borzasztóan civilek, sőt még globalizáció kritikusak is – persze csak amolyan decens, politikailag korrekt módon, de azért mégis.

Ötletes lógó, jópofa szlogenek, szemtelen elitellenesség – leöntve egy jó adag zöld mázzal, megforgatva egy kis civil mártásban. Ez kell a dolgozóknak! – csettintene elégedetten Virág elvtárs. Csakhogy őt a film végén elvitte a hatos villamos, s nemsokára megy utána a többi elvtárs is. A balliberális elit bajban van, így bölcs előrelátással megkezdte saját utánpótlásának kinevelését.

Legyünk őszinték: amit az LMP-Humanista Párt szövetség mond, azzal nagyjából-egészében nincs semmi gond. A politikai elit lejáratódott, mindent behálóz a korrupció, nyakig ülünk a gazdasági és morális válságban, a nyakunkon ülő globális felmelegedéssel pedig egy félmondat erejéig sem foglalkoznak a parlamenti pártok. A megoldási javaslatokkal is nehezen lehetne vitába szállni: új erőket, új arcokat a közéletbe, vizsgálják felül a pártfinanszírozási rendszert, zárják el a szivárgó (vagy inkább már ömlő) közpénzcsapokat, szorítsák rá a cégeket a környezetvédelmi előírások betartására, utóbbiakat pedig alaposan szigorítsák meg! Még a multiknak is odamondogatnak: védjük meg a magyar gazdát, hipermarketek helyett helyi piacokat! Örülnünk kéne, hát, hogy a Jobbik mellett megjelent még egy gyökeres változásokat követelő, globalizáció kritikus, már-már nemzetinek mondható erő. Csak, hát azok a fránya részletek… Tudják, amikben az Ördög olyan jól érzi magát, hogy az igazságot vizslató tekintetek elől rendszeresen oda bújik. De nem is kell olyan nagyon kitartóan vizsgálódnunk, hogy a vörös farok, a szép nagy szarvak, no, meg a paták láthatóvá váljanak.

Vegyük csak szemügyre a párt listáját! Mert, hát ugye, arra szavazunk, ha a szép hangzatos jelszavak meggyőztek minket. Mindjárt ott találjuk a legelején a megnyerő mosolyú Szabó Tímeát. A hölgy által nyújtott esztétikai élménybe nehéz lenne belekötni (e tekintetben egyedül a Jobbik lehet az LMP kihívója, Morvai Krisztinával). Ám a múltjában már találunk néhány elgondolkodtató elemet. Szabó kisasszony ugyanis 2003 és 2007 között a Magyar Helsinki Bizottságot erősítette. Ez az a belpesti értelmiségi cég, amely a rendszerváltás óta menetrendszerűen minden évben rongyosra sírja a nyugati lapok hasábjait a honi antiszemitizmus és rasszizmus aggasztó terjedéséről. Becsületükre váljék, annak idején a kilőtt szemű, félholtra vert, koncepciós perekben elítélt kormányellenes tüntetőkre is vesztegettek pár sort – majd visszatértek kedvenc témájukhoz, a szélsőjobboldali veszélyhez. Tímea a Bizottságon belül a bevándorlók jogai felett őrködött, így biztosak lehetünk benne, hogy Brüsszelben minden tudását latba vetné, hogy megakadályozza az Európába kontrollálatlanul milliószámra érkező harmadik világbeli „menekültek” áradatának megfékezését. Tehát, aki még több arabot, és feketét akar látni a Keleti környékén, az bátran szavazzon az LMP-re!

A lista harmadik helyén figyel Várady Tibor, a Humanista Párt elnöke, a mindannyiunk számára szép emlékeket idéző Tarka magyar felvonulás szervezője, és annak az Amnesty International-nak a munkatársa, amely épp a napokban hívta fel a civilizált világ figyelmét a Magyar Gárda,és az „élet minden területén tetten érhető rasszizmus” veszélyeire. Hiba volna megfeledkezni a lista ötödik helyén tanyázó Rauschenberger Péterről, a Védegylet egyik fejeséről. Péter a rendszerváltás mozgalmas éveiben a nagykanizsai Fideszt erősítette, majd ’93-ban a párt legelső, tétova jobbra tett lépéseit éberen észlelve gyorsan szakított az eretnekekkel és megtért az SZDSZ kebelére. Hűségét a párt a hallgatók által nem túl nagy lelkesedéssel fogadott felsőoktatási reformban való részvétellel jutalmazta szép emlékű Magyar Bálint minisztersége idején. Jelképes, tizenhatodik helyen szerepel az LMP listáján Lovasi András is, akinek személyesen életem első nagy rocklegenda meghasonlását köszönhettem, amikor tizenéves Kispál-rajongóként döbbentem tapasztaltam, hogy az együttes számait nem hallhatom többé kedvenc adómon, a Pannon Rádión – mivel a frontember letiltotta szerzeményeit a „szélsőjobboldali” médiában. A párt egyik kampányvideóján feltűnnek még olyan egykori hardcore SZDSZ-es művészek és újságírók is, mint Spitzer Gyöngyi Soma, Para-Kovács Imre, vagy Hajós András, akinek (a főpolgármesteri stáb tagjaként) többek között a „Budapestnek Demszky kell!” című 2002-es kampányklasszikust is köszönhetjük.

Most komolyan: el tudjuk képzelni, hogy ezeknek az arcoknak valóban halálosan elegük van az elmúlt 20 év korrupt, álszent, országot kiárusító politikájából? Hogy épp a balliberális udvartartás médiabohócainak, és jól fizetett krónikásainak, vagy a vidéki liberális másodvonalnak lett tele a hócipője azzal, amit az őket tenyerükből etető fejesek művelnek? Nem, ezek a fazonok nem az évtizedek óta folyó tudatos nemzet-és értékrombolástól, nem a magyarság folyamatos rasszistázásától, gyalázásától, vagy a cigányság magyarokra uszításától sokalltak be – hanem az SZDSZ vezetésének szerencsétlenkedésétől. Amely éppen azt veszélyezteti, hogy ebbéli tevékenységüket zavartalanul folytathassák. Kóka János, majd Fodor Gábor vezetésével a liberális törpepárt a magyar politika mikroorganizmusává vált. Igaz, még így is meglehetősen kártékony tud lenni, de az emberek lassú öntudatra ébredése olyan antibiotikumként hat, amely a következő választások alkalmával végleg megtisztíthatja tőlük a közéletet. És akkor a hagyomány-és nemzetellenes ultraliberalizmus képviselet nélkül marad Magyarországon. Pontosan ettől rettegnek a Helsinki Bizottságban, az Amnestyben, és az áporodott levegőjű belvárosi kávéházakban egyaránt. Ezért kell – a ’90-es SZDSZ-hez kísértetiesen hasonlóan – jól hangzó, vagány, radikális jelszavakat harsogni, ezért kell pimasz lazasággal kigúnyolni a politikai elitet, amely már képtelen kiszolgálni a liberális értelmiség pozícióéhségét, és destruktív hajlamait. Igen, a politika lehet más – de ők sosem. Ezért kell megváltoznia mindennek – hogy minden ugyanolyan maradhasson. Ha bedőlünk, meg is érdemeljük…

lmp szdsz lemapo lehet más a politika liberális zsidók

Neoliberális kapitalizmus a szakadék szélén

Bogár: Az amerikai rémálom káoszba döntheti a világot
Gyurcsányék a krízis természetével sincsenek tisztában?
2008. október 17. 19:35

A nyugati kapitalizmus parazitaként élősködik a világ rajta kívül eső részein, az erőforrások gátlástalan elszívásán alapuló rendszer önmagában is fenntarthatatlan – jelentette ki Bogár László az MNO-nak. A közgazdászprofesszor úgy látja: mivel a lokális-globális válság felelősei akarják „gyógyítani” a beteg szisztémát, nem várható átfogó korrekció. A rendszer működése azon alapszik – állítja Bogár –, hogy a globális birodalom a rabolt vagyont kamatra adja vissza a kifosztottaknak. A szétroncsolt magyar társadalom rendkívül kiszolgáltatott, s mivel Gyurcsányék hamis alapokon állnak, a „nemzeti csúcs” sem hozhat megoldást. Kell-e egy családnak 3 autó és 500 négyzetméteres lakás? Bogár szerint katasztrófába torkollhat, amikor az amerikai álom „rémálommá” válik. Interjúnk.

– Sokan vélekednek úgy, hogy a jelenlegi válságörvénylés az eddig fennálló rendszer, a neoliberális kapitalizmus számára szinte végzetesnek is nevezhető kegyelemdöfés. Tudjuk azt is: ez a rendszer a nyugati világon kívüli területeken óriási szenvedéseket okozott, s miközben különböző mechanizmusokon keresztül szívja el az erőforrásokat, hamis jólétet „ad” és ígér a fejlettebb világnak. Miről beszélhetünk? Kegyelemdöfés? Vagy egy kegyelmi pillanat, amely egy új időszámítás kezdete is lehet?

– Lehetetlen megmondani, illetve megjósolni azt, hogy pontosan mi fog történni. Amikor nagyon komplex rendszerekben – és a globális világ egy hihetetlenül bonyolult és érzékeny rendszer – örvénylések kezdődnek el, azoknak van egy kritikus szintje, ahonnan minden jóslat valószínűsége rohamosan romlik. Ezen a szinten a világ már túlhaladt. Ha már az emberiség belement ebbe az utcába, amelyet ezek a komplex rendszerek alkotnak, és ott problémák lépnek fel, akkor illő lenne levonni a megfelelő konzekvenciákat. Elveszett a kontroll a folyamatok felett, és az is csak később derül ki, hogy a jelenlegi folyamatok vajon nem visznek-e minket végzetes zsákutcába. Az ember az elmúlt 10 ezer évben arra törekedett, hogy a manapság fenntartható fejlődésnek nevezett folyamatban megmaradjon az egyensúly. Tehát az ember belső természete, illetve a külső természet között ne bomoljon meg az összhang. Ezt a kettőt köti össze egyfajta kommunikációs hídként a gazdaság, amelyet inkább gazdálkodásnak neveznék.

– Miképpen hatolt be ebbe a rendszerbe a kapitalizmus? Fenntartható maga a mechanizmus?

– Mivel a már említett összhang megbontására épül, az 500 éve uralkodó nyugatias kapitalizmus maga a fenntarthatatlanság, hiszen a Nyugat parazitaként viselkedik és csak úgy tud működni, ha a rajta kívül eső világot kifosztja. Maga a profit is csak úgy jöhet létre kimutatható haszonként, hogy a külső és a belső természeten ejtett „létsebekben” ott a negatív lenyomata. És manapság is ezt nevezik fejlődésnek, haladásnak. Az emberiség már látja, hogy rossz irányba halad ez a folyamat, és arra is egyre több jel mutat, hogy viszonylag rövid időn belül komolyan megrendülhet a nyugati világrend két alappillére.

– Milyen dimenziókban vannak ezek az alappillérek, és mik ezek?

– Leállhat maga a kifosztás folyamata, a másik tényező pedig, hogy a működéshez egyre több energiára van szükség. Ugyanakkor a fosszilis energiaforrások legnagyobb része a Nyugaton kívüli világban van. Oroszország, Kína, India, az iszlám és a latin-amerikai világ egyre nyilvánvalóbbá teszi, hogy számára elfogadhatatlan a fennálló rendszer. A másik gond: közeleg az a pont, amikor egy egységnyi energia kinyeréséhez egy egységnél nagyobb energiát kell felhasználni. Mindemellett a pénzügyi rendszer a világ idegrendszere, s ennek szereplői egyre jobban érzik, hogy óriási a baj. Iszonyú feszültségben él mindenki, ennek következménye társadalom-lélektani szempontból rendkívül súlyos lehet. Kódolt ösztöneink szerint a veszélyekkel hiperagresszívan szembeszállunk vagy menekülünk. Egyik sem jó megoldás, főleg, hogy nemcsak a külső erők hatnak, hanem az egyre rosszabb szociokulturális állapotban lévő szereplők is egyre inkább képtelenek konstruktív választ adni a válságra. Ennél veszélyesebb elegyet el sem lehetne képzelni, s csak idő kérdése, hogy megszülessen a kritikus tömeg, amely elindíthat egy brutális láncreakciót.

– Arról is szól a fáma, hogy a felelőtlen hitelezés volt a gond.

– Több rétege is vannak ennek a megállapításnak. A felszínen az uralkodó véleményhatalom azt mondja, hogy ennek egyetlen oka van, éspedig a felelőtlen hitelezés, hiszen a Lehman Brothers összeomlása indította el az egész láncreakciót. Ez még igaz is lehet, de csak a felszíni réteget jelenti. Ehhez kapcsolódik egy másik dimenzió, amelynek elemei a multinacionális vállalatok; ezeken keresztül a Nyugat kirabolja a rajta kívül eső világrészeket. A rabolt vagyont utána kamatra visszaadja a kiraboltaknak. Ez hasonló ahhoz a jelenséghez, hogy „ellopom az autódat, de visszavásárolhatod tőlem”. Jelen esetben a rablót a multinacionális vállalat, míg az orgazda szerepét a nagybankok játsszák el. Alapvető korrekció kellene, ám mivel a rendszer vizsgálatát is azok akarják elvégezni – mind globálisan, mind Magyarországon is –, akiknek felelőssége van a válságörvényben, csekély az esély arra, hogy pozitív és konstruktív válaszok szülessenek.

– Ha a pénzügyi rendszer a világ idegrendszere, akkor mit szól ahhoz, hogy ezermilliárdos pénzösszegeket használnak az államok egyfajta defibrillátorként a bajba jutott pénzintézetek megmentésére? Most azok várják az állami mentőövet az adófizetők pénzén át, akik a washingtoni konszenzuson keresztül mindent tagadnak, amit az állam jelent. Liberalizáció, dereguláció és privatizáció
– ez a jelszavuk.

– Mivel a társadalom akaratnyilvánítási lehetőségeit teljesen megsemmisítették, a nagytőke nem is tud csak az államhoz fordulni. Nem hiszek abban, hogy egy globális civil ellenállás majd végrehajtja a rendszerkorrekciót. E civil mozgalmakat éppen a globális hatalom finanszírozza jól kimutatható csatornákon, ezek pedig betöltik azt a teret, ahol valóban helye lehetne a valódi civil kritikának. Így természetes, hogy a tőke a köz hivatalos képviselője, az állam felé fordul, sőt követeli is, hogy az általuk működtetett, ám kibillent rendszert hozza egyensúlyba. A kifosztottakkal fizettetik meg saját kifosztásuk árát. Mivel itt költségvetési pénzekről van szó, ez a nemzetállamok büdzséjében csak tovább növeli a deficitet, ennek költségeit pedig minden bizonnyal a legkiszolgáltatottabb társadalmi rétegekkel fizettetik meg.

– Gyurcsányék még egy héttel korábban is mindenkit hisztériakeltéssel vádoltak, aki arról beszélt, hogy komolyan érintheti Magyarországot a pénzügyi krízis. Aztán pillanatok alatt végbement a pálfordulás, sorjáznak a nemzetmentő pontok, elég csak az úgynevezett nemzeti csúcsra gondolni. Közben már a Nemzetközi Valutaalap is megszólalt, szükség esetén pénzügyi és technikai segítséget adnak, persze Veres egyből tagadta, hogy kölcsönt akarnak felvenni. Ennyire le van gyengülve a magyar gazdaág immunrendszere? Ilyen nagy a baj?

– Jelenleg rendkívül ingatag a helyzet, és a legapróbb megingás is komoly hisztériát válthat ki. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy társadalmi-gazdasági újratermelési folyamataiban legyengült és kifosztott társadalmat az ilyen kritikus világhelyzetek még erőteljesebben érintenek. A bizonytalanság már a társadalom kulturális-politikai dimenziójában is masszívan van jelen. Semmi meglepő nincsen abban, hogy korrigálni kellett a korábban tett stupid kijelentéseket, vagyis, hogy Magyarországot elkerüli a válság. Érthető, hogy a pánik elkerülése miatt a pénzügyminiszter és a jegybankelnök igyekszik megnyugtatni a közvéleményt. Ám az meg éppen a pánikot növelheti, ha túlságosan sokáig ragaszkodnak ahhoz, hogy elmegy mellettünk a világválság.

– Főleg, hogy közben egész Európa „lángokban”, szinte minden ország villámgyorsan reagál, próbálja stabilizálni a pénzügyi rendszerét.

– Igen, így van. A nehézséget az okozza, hogy eleve egy gyenge, szétesett és védekezésre képtelen társadalomról van szó, ahol szétvert állapotban van az a diskurzustér, ahol a nemzet mint közösség képes el-, majd megbeszélni a problémákat, és utána cselekedni is tud. Ha ezek a feltételek nem állnak rendelkezésre, akkor nincs kiút a bajból. Úgy tűnik, hogy Magyarország nagyobb árat fizet majd ebben a válságban, mint más szerencsésebb országok. És egy ilyen országnak az elitek reakciói is sokkal hangsúlyosabbak. Önmagában üdvözölhető is lehetne, hogy az elit kísérletet tesz arra, hogy elbeszélhető, illetve megbeszélhető legyen a válsághalmaz a cselekvés érdekében, ám a mostani „nemzeti csúcs” hamis alapokon nyugszik.

– Hogyan lehetne hiteles egy ilyen próbálkozás, miközben az elmúlt évek éppen az inkompetenciát mutatták meg? Legalábbis többen is ezt hangoztatják.
– A miniszterelnök és az egész kormány magatartása azt jelzi, hogy a 12 pont és a többi gondolat is hamis alapokra épül. Olyan értelmezési keretben és fogalomkészletben gondolják végig a folyamatokat, amelyek teljesen alkalmatlanok az elemi szintű elbeszélésre is. Így nem tudnak cselekedni sem. Nem várhatunk sokat ettől a „nemzeti csúcstól”, hiszen egyszerűen hamisak azok az alapok is, amelyekről elrugaszkodnának. Valóban kezelhetetlenné válhatnak a folyamatok, megmarad a kiszolgáltatottság.

– Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a válság közel egy éve az Egyesült Államokból indult ki. Demagóg kérdésnek tűnik: nem lehetséges, hogy egy családnak nincsen szüksége három autóra és 500 négyzetméteres házra? Elképzelhető, hogy mindennek ez az értékválság a gyökere?

– Ez az egyik legsúlyosabb eleme az egész válságnak. Amerikában a 300 milliós népességen belül van egy körülbelül 100 milliós felső középréteg, amelyik legalább háromszor akkora szinten fogyaszt, mint amire jogosultsága lenne a globális teljesítménye alapján. Itt is egy kettős struktúrát láthatunk.

– Ez egy eléggé érdekes felvetés…

– A nemzetállami szintű Amerika pontosan olyan kifosztott, mint a világ más részei. Jól láthattuk a Katrina hurrikán idején, hogy milliós tömegek élnek szinte afrikai szinten Amerikában. Emellett azonban ott él a globális Amerika is, amely történetesen geológiailag egybeesik az amerikai nemzettesttel, itt van a birodalom bázisa. Azért lehetséges amerikaiak millióinak a kifosztása egészen a nyomorig, hogy a már említett, jólétben élő 100 milliós réteg élhessen, virágozzon. Ez egy hatalmas piac, Kína is évi 300 milliárd dolláros külkereskedelmi többlethez jut emiatt. Ha ennek a bődületes fogyasztásnak bármi is megpróbálná az útját állni, az polgárháborús helyzetet teremtene.

– Vége a sokszor irigyelt „amerikai álomnak”?

– Az amerikai álom egyre inkább rémálommá válik. Ha a világ továbbra is ilyen instabil állapotban lesz, akkor ez a helyzet már nem lesz tartható, és a katasztrófa nemcsak az Egyesült Államokat, hanem az egész világot érintheti. Az ellenreakciók pedig pusztítóak lehetnek, hiszen ez a réteg amellett, hogy nagyon fel van szívatva az amerikai álom ígéretével, egyenesen úgy gondolja, hogy jár neki a korlátlan fogyasztás. És egyre agresszívabban reagál mindenre, ami korlátozni akarja. Úgy viselkednek, mint egy kisgyerek, akinek mindkét kezében ott a játék, és nem tudja felismerni, hogy valamelyiket le kell tennie, ha meg akarja szerezni a harmadikat. Vagy a csörgőt, vagy a gumikutyát, legyen az egyik egy 6 ezer köbcentis autó, vagy éppen egy 300 négyzetméteres, úszómedencés ház. Hogy vágyait kielégítse, akár a pusztításra is képes lenne. Mivel ez a társadalom azt szokta meg, hogy az igényeit bárhol és bármikor ki kell elégítenie mindenféle kontroll nélkül, nem nevezhető „szobatisztának”. Ez az állapot ott kezdődik, amikor az ember megtanulja a szükségleteinek térben és időben történő szabályozását. Ezt az amerikai társadalom nem sajátította el, sőt ennek ellenkezőjére nevelték. Az erőforrások egyre szűkösebb hatalma hamarosan fegyelmező tényező lesz, ennek pedig kikerülhetetlenül meglesznek a súlyos következményei. Ez egy-két évtized múlva bekövetkezhet, a kérdés csak az: felkészületlenül jön a káosz az amerikaikra és így az egész világra is, vagy addig beindul a „rászoktatás” mechanizmusa.

EZEK PEDIG AZ ELŐZMÉNYEK : JÚLIUS 29-31

Bogár: Egylépésnyire a végső pusztulás
A birodalom nem akar megoldást
2008. július 29. 20:26

Száz éve túl vagyunk már azon a ponton, amikor az emberiség még meghozhatta volna azokat a döntéseket, amelyek visszafordíthatják a végső pusztulás útjáról – állítja Bogár László a Magyar Nemzet Online-nak. A közgazdászprofesszor úgy véli, a globális birodalom nem hajlandó csökkenteni a kifosztás szivattyúinak teljesítményét, annak ellenére sem, hogy látja: a totális anarchia csak néhány évtizedre van. Interjúnk első része.

– Nem is olyan régen az egyik kormányközeli hetilap tett egy homályos utalást arra, hogy Ön összeesküvés-elméleteket gyárt mindenféle birodalmakról és ezzel összefüggésben Magyarország alávetettségéről is. Ezzel párhuzamosan – amióta a politikai, pénzügyi és egyéb függésekről beszél – megjelentek a vádak is, nem egyszer kísérletet téve arra, hogy Bogár Lászlót, illetve elméleteit nevetség tárgyává tegyék. Ha létezik, mire alapozza a birodalmi függőséget?
– Amióta hatalom és hatalmi viszonyok léteznek az emberi társadalmakban – legalább 10 ezer éve –, a hatalom érdekérvényesítést jelent. Annak az akaratnak a keresztülvitele, amelynek a lényege az én érdekeimnek az érvényesítése. Tehát amióta hatalmi rendszerekről beszélhetünk az emberi társadalmakban, teljesen természetes törekvés, hogy a hatalom igazi birtokosai magát a hatalomgyakorlás rendszerét, illetve azok lényegét is igyekeznek álcázni. Ennek oka: minél rejtettebb ez a hatalomgyakorlás, annál nehezebb szembeszállni vele, leleplezni, és annál könnyebb átvinni az érdekeket is. Hiszen ez a hatalom lényege: az, hogy az akaratot bizonyos személyek vagy csoportok átvigyék másokra, illetve tartósan gyakorolják másokon.

– Vagyis a rejtettség a hatékonyságot növeli.

– Mindenképpen így van. Mulatságos, ahogy a hatalom birtokosai és az őket kiszolgáló erők – jelen esetben a globális média –, igyekeznek az összeesküvés-elmélet vádjával nevetségessé tenni és megbélyegezni azokat, akik megpróbálják felfedni a valóságos világhatalmi viszonyokat. A hatalomnak logikus törekvése, hogy a lehetőségekhez képest homályban próbálja hagyni a hatalom gyakorlásának összefüggéseit. Ha az evolúciót vizsgáljuk, teljesen természetesnek kell vennünk, hogy az álcázás, vagyis a valóságos célok és a saját akarat elrejtése az állatvilágban is rendkívül mélyen gyökerező folyamat. A leopárd nyilván nem tájékoztatja a gazellát arról, hogy zsákmányként el akarja ejteni, de ezt azért vitassák meg demokratikusan, nyílt eszmecsere formájában. A leopárd „aljas módon” mindent megtesz annak érdekében, hogy álcázza magát, és lesből támadjon. Tehát nem is az emberi társadalmakról van szó, hanem a saját akaratunk érvényesítéséről mások felett – evolúciós értelemben.

A biokémiai kutatások szerint ez még az élet mikroszintjein is igaz. Vagyis a testünket támadó vírusok, baktériumok, gombák és maga a ráksejt burjánzása is egy biokémiai krimi, ahol minden támadó igyekszik a saját érdekérvényesítése érdekében álcázni magát és a támadást, ezzel elaltatni az élőlény immunrendszerét. Tehát e szintek – vagyis a társadalomszerveződések – az élet makroszerveződési szintje, illetve az élet mikroszerkezeti szintjének ezen három példája azt látszik bizonyítani: minden hatalomnak, érdekérvényesítési törekvésnek teljesen természetes velejárója, kísérőjelensége és jellemzője, hogy álcázni igyekszik céljait és az azokhoz vezető folyamatokat. Így van ez a mai világban is, csak világhatalmi méretekben, vagyis globális, illetve lokális szinten is. Magyarország is egy lokalitásnak számít a globális társadalomszerveződési rendszerben. Újra le kell szögezni: természetesnek kell tekintenünk, hogy minden hatalomgyakorlási forma és a hatalom gyakorlását véghezvivő szereplők mindent megtesznek azért, hogy tevékenyüket, céljaikat a homályban tartsák. Így nehezebben leplezhetők le, sokkal nehezebb ellenük lázadni, vagyis az ellentétes akaratképzés és annak érvényesítése sokkal nehezebb velük szemben, ha nehezen átlátható vagy láthatatlan, vagyis a rejtett dimenziókban érvényesül.

– Az a hatalomgyakorlási recept, amely általában meghatározza az emberi világoknak egy bizonyos szegmensét, mindig megpróbál dezinformatív fogalomkészletet létrehozni. Ha az előző, a bukott szovjet birodalomtól való függést, a magát szocializmusnak, kommunizmusnak nevező társadalomszerveződési modellt vizsgáljuk, láthatjuk, ott megbonthatatlan szovjet–magyar barátság volt a rendszer abszolút kétségbevonhatatlan alapja. Egy ideig a szó szoros értelmében a fejével játszott, aki ezt kétségbe merte vonni. Egészen 1989-ig kockázatos volt más véleményen lenni. Vagyis van egy érinthetetlen, hamis metafogalom, ami körülírja a rendszer lényegét, és persze emögött, alatta, felette, a rejtett terekben zajlik a valódi hatalomgyakorlás. Csupán egy birodalomváltás történt, igaz, ez legalább húsz éven át zajlott. A 70-es években kezdődött az eladósodással, és emlékezzünk arra is: 1988 tavaszán a társasági törvényben a régi rendszer parlamentje bevezeti a kapitalizmust. Az 1988-as V. törvény arról szólt: bármekkora tőkével lehetővé válik belföldi és külföldi magán- és jogi személyek által tőkés társaságok alapítása. Mi ez, ha nem a kapitalizmus bevezetése?

E hosszú folyamat során Magyarországot áttolták a keleti globalizációs szovjet birodalomból a nyugati globalizáció birodalmába. Amikor a folyamat minden fontosabb hatalmi eleme lejátszódott, csak akkor került sor arra a látványtechnikai tűzijátékra, amit az avatatlanok azóta is mint rendszerváltást emlegetnek. Az új hatalom megnehezíti azok dolgát, akik megpróbálnák a rejtett dimenziókat feltárni. Ma ez már lényegesen nehezebb, mert ez az új konstrukció nem a földrajzi térben szerveződik. A török birodalomról lehetett tudni, hol helyezkedik el: Isztambulban van a székhelye egy szultánnal. Megvoltak a földrajzi térben is látható kontúrok. Volt egy olyan látható szerkezet, amely világossá tette, hogy miről is van szó. Az új birodalom azonban bonyolult, a szimbolikus hatalmi térben szerveződik.

– Ezek szerint ez az új hatalmi erőtér a médiabirodalmak, nemzetközi pénzintézetek, az ezekhez kapcsolódó, évtizedekben mérhető hitelfüggés és hatalmas tőkés társaságok összessége.
– Pontosan erről van szó. Ma már sokkal nehezebb egységes keretbe foglalni azoknak a hatalmi intézményeknek a bonyolult interakcióit, globális együttműködési rendszerét, amely a birodalmat alkotják. Ha ennek legfőbb hatalmi intézményi szintjeit próbáljuk megfogalmazni, akkor döntően erről a három szintről van szó. E három mozzanat logikailag is összekapcsolódik. Megmutatja a birodalom nyers lényegét, az erőforrás koncentrációit és annak elszívási mechanizmusait. Történelmi tény: minden birodalom a periféria felől a központba szivattyúzza az erőforrásokat annak érdekében, hogy eltartson egy olyan elitet, amely az egész szerkezet hosszú távú fennmaradását szolgálja. Minden létező leginkább létezni akar, és a birodalom is örökké fenn akar maradni, amit hirdet is magáról. Ez viszont nagyon sok pénzbe – és ahogy haladunk előre, egyre többe – kerül, emiatt egyre több erőforrást kell összpontosítani ahhoz, hogy egy világméretű hatalomgyakorlást biztosítani lehessen. Ezt az erőforrás-szivattyú szerepet tölti be a multi- vagy transznacionális vállalat. Ezek vállalkozásoknak álcázzák magukat, ám valójában hatalmi intézmények. Az alapvető céljuk nem más, mint hogy világméretű, egységes és összecsiszolt hálózattá váljanak és működtessék ezeket a gigantikus erőforrás-szivattyúkat. Annak érdekében, hogy a tevékenységük minél koordináltabb legyen, megjelenik a második hatalmi szint is, vagyis azoknak a világméretű intézményeknek az együttese – valutaalap, Világbank, WTO, hitelminősítő intézetek, auditáló cégek –, amely egységes keretbe foglalja ennek az erőforrás-szivattyúnak a működését. Kialakítja az elveket, világméretű parancsokat – dereguláció, privatizáció, liberalizáció –, amelyeket a lokalitásnak, ha nem akarnak konfliktust, be is kell tartaniuk. Megfogalmazzák a birodalom alkotmányát, jogrendjét, és a fegyelmező hatalmak által ezt be is tartatják.

A világméretű média pedig a birodalmi gondolkodás logikáját alakítja ki. A létrejött tudatbefolyásoló szisztéma megpróbálja az emberi gondolkodást az egész világon azon fogalmak mentén szervezni, amelyek csak a birodalmat megerősítő gondolatmeneteket segítik, és igyekeznek a perifériára szorítani – lehetőség szerint megsemmisíteni, kigúnyolni, betiltani – minden olyan gondolati konstrukciót, amelyik szembemenne a birodalmi törekvésekkel.

– A rendszer olajozott működéséhez a különböző országoknak szükségük van kiszolgálószemélyzetre is. Korábbi szavaival élve, „azt a lényeget, ami talán úgy foglalható össze, hogy mindaz, amiről azt hazudjuk, hogy demokrácia, jogállam és piacgazdaság, vagyis a rendszerváltás rendszere, az a globális hatalomgazdaság lokális diktatúrája kollaboráns helyi elitek által üzemeltetve”. Kik ezek az elitek? És az is látszik: az egész konstrukcióból maga az ember, az emberi értékek, a humánum, illetve az élet igenlése hiányzik.
– Minél nagyobb egy birodalom – és itt világbirodalomról van szó –, annál nagyobb a kényszer arra, hogy a lokalitás azonos globális elvek szerint működjön magával a globalitással: egységes legyen a fogalomértelmezés, illetve minden lokalitásban hatalmas szükség van arra is, hogy az ottani elitek élére álljanak a globális birodalom érdekérvényesítési törekvéseinek. A birodalmak minden lokalitásban kiépítik a saját közvetítő társadalmukat, így ezek az elitek sokkal inkább a globalitás társadalmát jelenítik meg helyi szinten, mintsem a lokalitás társadalmát a globalitástérben. A birodalom is azt várja el, hogy a közvetítő elemek az ő érdekeit közvetítsék a lokalitások felé, de bizonyos értelemben a főhatalom is természetesnek tekinti, hogy ezeknek az eliteknek meg kell jelenítenie azt is, mi történik alattuk. Nem azért, mert a birodalom meg akarja ismerni az alárendelt társadalmakat – ennek sokkal inkább preventív okai vannak. Elébe akar menni a lázadásoknak. Minden hatalmi tényező tudja: ha folyamatosan erőforrásokat szív el a perifériáról, akkor ezzel folyamatosan újratermelési válságokat idéz elő, ezért is következik be egy idő után maga az összeomlás is, hiszen nem veszik figyelembe a perifériák lázadási potenciálját. Így azok valóban fel is lázadnak, ami egy permanens polgárháborúba torkollik.

Az elszegényedés és kifosztás olyan öko-, szocio-, kulturális katasztrófák sorozatát hozza létre, ami szétveri a birodalom egész szerkezeti rendszerét. Vagyis bizonyos értelemben a kifosztás urai is kíváncsiak arra, hogy mi történik a végeken azért, hogy a képződő lázadási potenciálok ellenszerét megtalálják. Kétségételen: ezek az elitek döntően és alapvetően kollaboránsok, de kell, hogy rendelkezzenek egy olyan közvetítő szereppel is, amelyek a lokalitások stratégiai érdekeit is képesek megfogalmazni. S különösen feltűnő, hogy Magyarország elitjei a térségben is messze a leginkább kollaboránsok.

– „Amit optikai csalódásként magyar gazdaságnak látunk, az nem egyéb, mint körülbelül két tucat multinacionális globális vállalat lokális telephelyeinek hálózata”, hogy ismét idézzük korábbi szavait. David Korten a Tőkés társaságok világuralma című könyvében alapos részletességgel fejtegeti e társaságok kialakulásának körülményeit, valamint azt, miképpen is veszik át az irányítást az élet különböző struktúrái felett. Valósággá válhatott a világuralom? Hol vannak a kis- és közepes vállalakozások, amelyek a jelenlegi kormány alatt egyébként szinte hátrányos megkülönböztetésben részesülnek, nem kapnak lehetőséget, ugyanakkor az idetelepülő nagy cégek milliárdos állami támogatásban részesülnek, ami úgy tűnik, nem is áll arányban az általuk teremtett munkahelyek számával.

– Mária Terézia mondta, hogy „etetni is kell a birkát ahhoz, ha nyírni is akarjuk, jó urak”, ami nagyon bölcsen fejezi ki a felelősen gondolkodó birodalom belső logikáját. Vagyis hogy tartósan, lázadásoktól és permanens polgárháborúktól mentesen lehessen üzemeltetni a birodalmi erőforrás- szivattyúkat, arra van szükség, hogy a központ ismerje, és bizonyos keretek között tartsa tiszteletben a lokalitások elemi újratermelési igényeit. Minden emberi közösségnek van egy elemi újratermelési szintje, első a fiziológiai. Ebben az értelemben is van egy létminimum, ám ez csak a vegetáláshoz elég, „többet kell adni, ha többet akarunk”: a komplex egészséget kell figyelembe venni. És itt nem csupán a közvetlen fizikai aspektus a lényeges – vagyis a betegség hiánya vagy annak viszonylagos alacsony előfordulása –, hanem a testi-lelki egészségnek egy folyamatosan emelkedő és kiteljesedő szintjéről van szó. Ami horribile dictu, akár a birodalmi tőketulajdonosoknak is kedvező lehet, hiszen egy jobb minőségű „birkanyáj” jobb minőségű és több gyapjút is ad. Vagyis van egy alapvető újratermelődési igény, ami részben fiziológiai, majd az ezen túlmutató szint, ami egyre jobb, egyre emberségesebb életkörülményeket, viszonyokat és minőséget jelent. Persze szó van a demográfiai újratermelődésről is, hiszen nemcsak az éppen most élő generációnak kell egyre kedvezőbb, emberségesebb életviszonyok között élnie, hanem létre kell hozni az újabb generációkat is, emellett meg kell teremteni azokat a feltételeket is, amelyek számukra is folyamatosan emelkedő emberi jólétet jelenthetnek majd. Ennek pedig erőforrásigénye van. Mindebből követezik: van egy minimális erőforrásigénye annak, hogy a lokalitás akár csak nullszinten is – az egyszerű újratermelés szintjén – fenntartsa magát, de minden emberi közösség bővülni szeretne, egyre jobb életminőséget elérve.

Ott folyik a harc, hogy a birodalom egyáltalán figyelembe veszi-e, érdekli-e, hogy az adott társadalomnak milyen szintű az erőforrásigénye az újratermelődéshez. És kérdés az is: hajlandó-e a saját erőforrás-elszívó tevékenységét bizonyos keretek között tartani. Az a probléma az elmúlt húsz évben, hogy ez a kompromisszumkészség elemi szinten sem létezik. Van egy ellentmondást nem tűrő diktátum, ennek megfelelően pedig kitermelődtek a szinte száz százalékig a birodalmat kiszolgáló elitek, amelyek ezt nem csak hogy kiszolgálják, ám bizonyos értelemben még elébe is mennek a kívánságoknak. Kitalálják a birodalom gondolatait. A lokalitás saját gazdaságát magyar kis- és középvállalkozásokat is kifosztandó páriáknak tekintik. Miközben ezek a vállalatok adnak munkát a foglalkoztatottak nagy részének, a profit döntő többsége azoké a multiké, akik csupán a töredékét foglalkoztatják az embereknek. A multik kapják a kedvezményeket és a támogatásokat, a magyar kkv-k meg az „agyonadóztatást”.

– Ez milyen irányba tolja a magyar társadalom lehetőségeit?

– Jelenleg ott tartunk, hogy a magyar társadalom a legelemibb fiziológiai újratermelődésének a minimumát sem képes biztosítani, inkább folyamatos és masszív hanyatlás tapasztalható a népesedésben, az egészségben is. Emellett a szimbolikus szerkezetekben is megfigyelhető a roncsolódás: azokban a szellemi, lelki, erkölcsi zónákban, amelyek nélkül nincsen ép emberi társadalom, és ha ezek az erők sérülnek, az összeomlás fenyeget. A birodalom láthatóan nem kíváncsi arra, hogy a magyar társadalom hogyan reprodukálja önmagát. Van egy elképzelése arról, hogy mennyi erőforrást kell kiszivattyúzna, és teljesen függetlenül attól, hogy ennek milyen katasztrófasorozat az ára, ezt minden körülmények között véghez is viszi.

Bibó István szavaival élve: folyamatosan végbemegy egy negatív kiválasztódás az eliteken belül is, olyan elitek – személy szerint és csoportokat illetően is – jutnak a döntés meghozásának közelébe, befolyásolását lehetővé tevő helyzetbe, akik sem tudásban, sem erkölcsi javakban nem bővelkednek. Nem is ismerik fel a súlyos problémákat, vagy ha látják is, cinikusan, gátlástalanul túlteszik magukat rajta. Nem érdekli őket a következmény. Magyarországon azért van az elmúlt húsz év időszakában valójában egy potenciálisan, folyamatosan növekvő polgárháborús veszély, mert láthatólag szinte semmilyen normális kommunikáció nincsen a globális, illetve a lokális elitek között és a magyar társadalom között sem. Minden normális embert nyomaszt az egyre nagyobb feszültség, az erkölcsök szétmállása, a növekvő kriminalizálódás, az egyre több borzalmas történés. Ezek összefüggő esetek, és mindenkit iszonyattal töltenek el. Az a baj, hogy mivel az egész rendszer hazugságra épül, szigorúan tilos a nevén nevezni a dolgokat, ennek következtében nem kibeszélhető a lényeg, viszont ha ez nincs meg, akkor nem lehet el- és megbeszélni, ez viszont kizárja a cselekvést is.

Bogár: A „csupasz szikláig” meztelenítették a magyarokat

Megbukott a világkapitalizmus rendszere? • Végzetes erőforrás-pazarlás a világban
2008. július 30. 18:27

A multinacionális vállalatok valójában a birodalmi erőszak intézményei, amelyeket a térségben egyedülállóan komprádor magyar elitek szolgálnak ki – fogalmazott Bogár László a Magyar Nemzet Online-nak. Szerinte a főhatalom urai anélkül fosztják le a lokalitások erőforrásait, hogy figyelembe vennék azok újratermelődési igényeit. Az élelmiszerár-robbanással a vészjósló jövő üzen a mába, emellett olyan mértéken éljük fel a lét talapzatait, hogy néhány évtized, és a totális folytathatatlanságba kerül az emberiség. A világ vezető politikusai alkalmatlanok a válság kezelésére – állítja Bogár. Interjúnk második része.

– Működik-e ma Magyarország?
– Egy országot mindig üzemeltetni kell, ennek pedig komoly erőforrásigénye van. Működtetni kell a nagy infrastrukturális rendszereket, és lehetővé kell tenni azt is, hogy az emberek legalább a legalapvetőbb ellátási formákhoz, javakhoz hozzájussanak. Minden közösségnek meg kell teremtenie azt a rendszert, amely világossá teszi: az adott körülmények között ennek a szisztémának a működtetéséhez a különböző szereplők milyen mértékben járuljanak hozzá. A hatalmas feszültség abból adódik, hogy a birodalmi erőforrás-szivattyúk csak lefosztják, használják az erőtereket, de nem, vagy csak szimbolikus módon járulnak hozzá a rendszer működtetéséhez.

– Kimondható, hogy a hatalmas globális cégek szűkmarkúan bánnak a „birkanyájjal”?

– Persze, egyértelmű, hogy az államháztartás, illetve a családi háztartások deficitje is abból adódik, hogy leadják a teljesítményüket, ám ennek ellenértékét nem kapják meg. Ennek oka, hogy a teljesítményük jelentős részét ingyen használja a globális birodalom. Vagyis nemhogy felemelkedést nem jelentenek a magyar társadalom számára, hanem láthatólag növekvő deficitet termelnek. Ez megjelenik az állam, de a mikroháztartások szintjén is. Itt is egyre látványosabban.

– Egyre nagyobb a családok, háztartások eladósodottsága is.

– Igen, és az elemi üzemeltetéshez, nem pedig a hedonizáláshoz, a luxuscikkek fogyasztásához veszik fel az egyre jelentősebb hiteleket. A deficit és az eladósodás nemcsak anyagi értelemben jelenik meg, hanem a már említett szimbolikus javakban is, amelyek egyre jobban roncsolódnak. Vagyis anyagi és szimbolikus javakban is egyre nagyobb deficit áll elő. A helyzetet súlyosbítja, hogy öngerjesztő és egymásba kapcsolódó a folyamat. Nem lehet úgy megoldani a problémát, hogy növelje a társadalom a teljesítményét, hiszen fiziológiai szinten a „csupasz szikláig” le van meztelenítve: a nettó 60-70 ezer forintból nem lehet az alapvető életszükségletek minimális kielégítése után művelődni, tanulni, beruházni a tudástőkébe. Ha emellett képes is lenne valóban több erőforrást termelni, azt is elszívná előle a kifosztó gépezet. Részben ezért létezik a feketegazdaság is. Ez a magyar társadalom immunreakciója erre a folyamatra. Megpróbálja a láthatóság világából kimenteni a lehető legtöbb teljesítményét. Ez lehet, hogy rövid távon minimális esélyt jelent számára ahhoz, hogy megoldja a hétköznapi problémáit, ennek viszont az a következménye, hogy ezeket az erőforrásokat a közösségi szükségletek elől veszi el. Tehát valójában ő maga dönti romba a nemzetállamot, amelynek felelős elitje adott keretek között megpróbálja megértetni a birodalommal: át kell állítani az erőforrás-szivattyúkat annak érdekében, hogy a totális válság elkerülhető legyen.

– Ez a birodalmi struktúra képes lehet arra, hogy a jelenlegitől eltérően viszonyuljon az erőforrásgazda társadalmakhoz?

– Valószínűleg hiába magyarázná bárki is a globalitás urainak, hogy kevesebb erőforrást szívjanak el a jelenleginél, mert az emberiség rohamos gyorsasággal lép be abba a végzetes folyamatba, ahol a kapitalizmust az elmúlt kétszáz évben megalapozó erőforrások – hiszen a kapitalizmus döntően a fosszilis energiaforrásokkal való rablógazdálkodást jelenti – fogynak. Ez a korszak a végéhez közeledik. Még nincs vége, de az emberiség rövidesen belép a végfázisba. Vagy pedig megpróbál olyan hatalmi viszonyokat létrehozni, amelyek ellenőrzött keretek között tartják azt az elkövetkező korszakot, amikor végleg kimerülnek az erőforrások. Mindezt annak érdekében, hogy ne a totális anarchiába sodródjon az emberi társadalom. A következő két évtizedben már ez a folyamat zajlik majd.

Az a lehetőség is fennáll, hogy az emberi civilizáció nem képes erre: akkor teljes sebességgel rohanunk neki a lét falának, és néhány év alatt süllyed az emberi létezés az eddig elképzelni sem tudott anarchiába. A rendszer urai talán erre hivatkozva mondanák azt, hogy nincsen lehetőségük csökkenteni az erőforrás-koncentrációt, és még igazuk is lehetne akkor, ha a lokalitások érzékelnék, hogy az elszívott erőforrásokból tényleg épül egy új világkoordinációs mechanizmus, amely adott esetben megmentheti – Magyarországot is – a teljes anarchia létpusztító hatásaitól. Nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy valamiféle tanakodás zajlik a világhatalmi rendszerekben minderről, de ennek nem sok jelét látom. Ami biztos: ha folyik is ilyen tanácskozás, azt nem lehet mindenki mást kizárva véghezvinni.

– Mi a véleménye a forint utóbbi időkben tapasztalható erősödéséről?
– A fő ok az, hogy 1989–90-ben a térség országainak valutáit brutálisan alulértékeltté tették a komplett kifosztás érdekében. Most viszont már, miután mindent, amit lefoszthattak, le is fosztották, megváltozott a stratégiai érdekük. Most már azt kell gátolni, hogy a térség országainak exportpotenciálja tovább növekedjen, és ezért hagyják, hogy történelmileg „normálszintre” menjen vissza az árfolyam. A másik speciális magyar ok, hogy irreálisan és kiugróan magas a magyar állami forintkötvények kamata, ezért hatalmas a kereslet a forint iránt, ami felviszi az árfolyamot. És persze jelen van a spekulációs „buborék” is, amit nyilván majd akkor és úgy fognak „kipukkasztani”, amikor az számukra a maximális újabb lefosztást teszi lehetővé.

– Rendkívül turbulens időszakban vagyunk az élelmiszerárak emelkedésének tekintetében is. Ársokkok egész garmadája van mögöttünk, és ugye a világgazdasági folyamatok „begyűrűznek” Magyarországra is. Tudjuk, hogy mennyien éheznek szerte a világon, több mint egymilliárd embernek nem jut tiszta ivóvíz sem. Ennek ellenére iszonyatos a pazarlás a nyugati világ részéről: elég csak arra gondolni, britek évente négymillió tonna élelmiszert dobnak a kukába, és nem romlott, használhatatlan élelmiszerről van szó. Értékválságban van az úgynevezett nyugatias világ?

– Ez is egyik jelzése annak, hogy a közgazdaságtan elmúlt kétszáz évben kialakult egyik kulcsfogalma – a homo ökonomikusz – feltételezi, hogy kialakult a gazdaságilag racionálisan dönteni képes ember, és hogy a tőkés gazdaság és a piaci viszonyok között a lehető leggazdaságosabban használja fel az erőforrásokat. Az Egyesült Államokban évente szemétbe kerülő és nem is feltétlenül megromlott – megvettem, de kiderült, nincs rá szükségem – élelmiszernek a mennyisége körülbelül 100 milliárd dollár értékű. Miközben a világon az éhínség és az alultápláltság megszüntetéséhez évente 60 milliárd dollárra lenne szükség. Nemhogy ésszerűség nincsen, hanem egészen szélsőséges, az abszurditásig menő ésszerűtlenséggel állunk szemben. Ennél pazarlóbban felhasználni az emberiség erőforrásait nem is lehetne. És ez csak a jéghegy csúcsa.

Szembe kell nézni azzal, hogy a világkapitalizmus rendszere és az utóbbi időszak globális szakasza nemcsak hogy nem hozta létre a világon létező erőforrások ésszerű, emberséges felhasználási formáját, hanem szinte leírhatatlan irracionalitást eredményezett. Olyan szélsőséges brutalitással uzsorázzuk ki az évmilliárdok óta létező, az emberiséget megtartó alapfeltételeket – minden kultúra négy alapvető őselemet ismert: a föld, a levegő, a víz és a tűz –, amelynek beláthatatlanok a következményei. A negyedik őselemmel katasztrofálisan pusztítjuk a földet, hiszen elégetjük a fosszilis energiaforrásokat. Az emberiség buldózerrel megy almát szedni, holott kevésbé brutálisan is hozzá lehetne jutni a gyümölcshöz. Egyre jobban jelentkeznek e pusztításnak a vészjósló következményei is.

Olyan mértékben éljük fel a legalapvetőbb léttalapzatokat, hogy akár néhány évtizeden belül a totális folytathatatlanság állapotába kerül az emberiség. Az élelmiszer a föld, víz és a levegő nélkül elképzelhetetlen. Egyre inkább kiderül, hogy földet nem lehet teremteni, a termőföld csak fogy, tönkremegy, erodál. Csak Magyarországon egymegyényi termőföld „tűnt el”. A vízért jelenleg is háborúk folynak, a kiotói egyezmény pedig jelzi, hogy a tiszta levegőért is megindult a küzdelem. Minden ésszerűen gondolkodó lokalitás rendkívül nagy becsben kell, hogy tartsa ezeket a kincseket, hiszen az előttünk álló évszázadban az emberiség rendkívül kritikus ponton halad keresztül, és nem biztos, hogy túléli a folyamatokat. Az élelmiszerár- és az olajáremelésben a vészjósló jövő üzen a mába.

– Ön szerint számtalan csatornán keresztül üzen a természet az emberiségnek, mégis mintha a döntéshozók tétlenül ülnének. Holott nehezen tudjuk elképzelni, hogy ne érzékelnék a problémákat. Ennek ellenére a kiotói jegyzőkönyv mintha becsődölt volna, és a legutóbbi G8-találkozón a méregdrága vacsora közepette is csak arról állapodtak meg a hatalmak, hogy mi lenne kívánatos két-három évtized múlva. Plusz ültettek néhány fát is. Kiüresedtek ezek a fórumok?
– Fontos megjegyezni, hogy nem a politikusok a főszereplők. Ez csak a látszat, ők az uralmi szintet jelenítik meg. A hatalom és az uralom nem egy dolog. Például a hatalom a Wall Street, az uralom pedig a Fehér Ház. Az uralmi szféra nem más, mint egy olyan professzionális értelmiségiekből álló rendszer, amelyik végrehajtja azt, amit a valóságos hatalmi tényezők – tehát az erőforrások tényleges birtoklói – számukra kötelezővé tesznek. A kérdés, hogy az uralmi szférának, amelynek persze van relatív önállósága is, mekkora a felelőssége. Láthatólag sem megfelelő tudásuk, sem megfelelő erkölcsi tartásuk nincs ahhoz, hogy a problémákat felismerjék, illetve kezeljék. Úgy tűnik, mind a két alapvető jószág – az ész és erény – hiányzik a világ vezető hatalmainak vezetőiből. Kérdés, hogy ez egyértelmű tükröződése-e a cinikus hatalomnak, vagy egy diszfunkcionális jelenség, amikor is a hatalom már szeretne kiutat találni ebből a helyzetből, csak éppen annyira rontottak az uralmi elitek, hogy nem képes megfelelő személyeket találni. Ezt nehéz eldönteni, ám elképzelhető, hogy az igazi világhatalmi aktorok látják ezt a végpusztulást, csak lehet, hogy úgy gondolják, most már „mindegy, elkéstünk”. És nem zárható ki, hogy messze túl vagyunk azon a kritikus ponton, ahonnan vissza lehet fordulni a végső összeomlás elől.

– Mikor lett volna elkerülhető?

– Talán az első világháború előtt kellett volna megtenni azokat a lépéseket, amelyekről azt hisszük, hogy „még most sem késő”. Pedig nagy valószínűséggel – ne legyen igazam – ezen már régen túl vagyunk.

Holokauszt és antiszemitizmus

“A világcsalás korában az igazság kimondása forradalmi tett.” George Orwell

Egyenes beszéd

Napjainkban, mikor a magyarság — de talán az egész jóakaratú emberiség – jövőjét nézve sötét fellegek borítják a horizontot és az alagút végét sejtető fény legtöbbször csak a szembe jövő vonatot jelenti, elkerülhetetlen az egyenes beszéd.

A tudatos taktikázásból vagy félelemből történő mellébeszélésnek egyszer és mindenkorra véget kell vetni, ha mint nép, és kultúrközösség továbbra is élni, létezni akarunk.Ki kell mondani végre az igazságot – méghozzá a teljes igazságot — minden fórumon, mert csak az igazság tehet bennünket újra szabaddá.

Marschalkó Lajos, a nagy magyar vátesz ezt úgy fogalmazta meg annak idején, hogy “a világhódítók hatalmát csak az igazság kimondásával törhetjük meg”, és ezen irányelv szerint küzdött mindhalálig. A világhódítóknak még soha a történelem folyamán nem volt nagyobb hatalmuk, mint napjainkban.

Betegek vagyunk. Beteg az egész világ. Sőt néha már az az érzésünk, hogy az egész világot egy gyógyíthatatlan elmebetegség, a filoszemitizmus kerítette hatalmába.

A beteg gyógyulásának első számú feltétele, hogy pontos diagnózist készítsünk a betegség okáról, mert csak ennek ismeretében tudjuk eldönteni, hogy mi az a gyógymód, amely végül sikerre vezethet.
Úgy szoktattak – vagy idomítottak – bennünket,

hogy bizonyos gondolatokat nem tudunk meghallani, és érzelmek segítségével próbáljuk elutasítani, hogy ezek a gondolatok tudatunkba egyáltalán beférkőzzenek.

Nem az alapján ítéljük meg a gondolatokat, hogy helyes vagy nem helyes, hogy igaz vagy nem igaz, hanem, hogy megfelelnek-e, tehát, hogy politikailag korrektek-e vagy sem.

Létezik egy tabu, amelyet évtizedek, sőt talán már egy évszázada belénk ültettek, nevezetesen, hogy bizonyos témákat nem akarunk tárgyszerűen tudomásul venni.

Olyan témákat, ahol a zsidóságról van szó. A zsidóság, a zsidó témakörét tudatunkban valahogy a gondolatrendőrség keríti be, veszi körül. Nem szabad, hogy tényszerűen elgondolkozzunk erről a témáról. De mi most a továbbiakban mégis elgondolkozunk a zsidókról. A zsidókról és a hozzánk való viszonyukról és megfordítva. És az, ami ebből következik, olyan borzalmas egy normális, egyszerű polgár számára, hogy hajlamos rögtön felállni, és ordítva elszaladni.

Az úgynevezett holocaust témájáról szintén beszélni kell. A holocaustról, mint a zsidóság politikai fegyveréről. Már csak ennek a kimondása is heves reakciókat vált ki, mégis fontos, hogy végre világosságot teremtsünk ebben a témában is és ezáltal újra odáig jussunk, hogy a gondolatokat a tulajdonképpeni értékük alapján ítéljük meg, tehát, hogy helyes vagy nem helyes, igaz vagy nem igaz.

A revizionista történészek szerint a holocaust-vallás a világtörténelem legnagyobb hazugságára épül és hogy a zsidó nép tervszerű kiirtásának vádja — ahogy azt a hivatalos verzióból ismerjük — nem más, mint kitaláció.
A fő fegyvert, a fő stratégiát a jelenlegi zsidó uralomhoz

az szolgáltatja, hogy a II. világháború folyamán 6 millió zsidót kiirtottak. Persze ezzel kapcsolatban kizsákmányolásról is beszélhetünk, hogy ezzel a hazugsággal pénzt zsarolnak ki belőlünk, ami igaz is, de ennek teljesen alárendelt jelentősége van. Elsősorban arról van szó, hogy a szellemiségünket akarják elpusztítani.

És ez olyan borzasztónak hangzik egy normális polgár fülének, aki ezzel a témával nem foglalkozott, hogy talán már most eldobja az újságot.

Azonban ezzel csak saját maga elől bújik el. Fél, bár érzi, hogy ezek a gondolatok igazak lehetnek, mégsem akar róluk elgondolkozni.

A gyengeségünk abból áll, hogy a zsidókról nem tudunk olyan rosszat feltételezni, ahogy a zsidóság a történelem folyamán, de főleg a 20. században, ellenünk, az összes nem-zsidó népek ellen, de főleg az európai népek ellen cselekedett. Ezeket a gondolatokat meg kell vizsgálni, mindenekelőtt megengedni a vizsgálatát annak, hogy amit most leírtam, annak van-e komoly háttere.

Fel kell tenni továbbá a kérdést:: hogyan lehetséges, hogy egy ókori nép eljut a jelenbe és ilyen módon hívja fel magára a figyelmet és ezáltal egy komoly problémává változott? Hogyan lehetséges, hogy ez a nép egy létező hatalom, egy világhatalom?

Mivel lehet magyarázni, hogy a zsidók az összes más népek között szétszórva ilyen hatalomra tehettek szert több mint 3000 év után, és manapság ilyen jelentőséggel rendelkeznek? Az ókor minden más népe eltűnt, elbukott, az asszírok, a babiloniak, a perzsák, az egyiptomiak, a görögök, a rómaiak.

Mind elfújta a történelem szele, csak ez az egyetlen, Jehova által kiválasztott nép van ma itt és nemcsak, hogy itt van, hanem uralja a világot. A pénzen, a médiákon keresztül, és egy ellenséget alkot minden államban. Egy belső ellenséget.

És nem létezik nagyobb veszély és az ember nem lehet nagyobb veszélynek kitéve, mint ha egy létező, valóban jelen lévő hatalmas ellenséget a saját országában, mint olyat, nem ismer fel és nem nevez meg.

==Mivel akkor ennek az ellenségnek megvan a lehetősége, hogy csendben megvalósítsa terveit és ezen a módon az összes népet leigázza.==

Hamis bűntudattal megterhelve, vakok vagyunk meglátni a kést, amit a zsidó kezében tart, hogy a hátunkba szúrja, miközben keblünkre öleljük.
És az antiszemitizmusról is beszélnünk kell.

A zsidóság által a köztudatba ültetett és manapság szinte halálos ítéletnek számító szavak, mint az “antiszemitizmus” vagy “rasszizmus” csak akkor hatásosak, ha kiváltják a jól ismert védekezési reflexeket. “Nem vagyok antiszemita, mivel….”

Sajnos ez a viselkedési mód mind a mai napig, mint valami beteges beidegződés még a zsidóság mesterkedéseit felismerő és az ellen nyíltan fellépő legbátrabb kritikusokra is jellemző.

Mi történik azonban, ha a vád tagadása helyett inkább azután érdeklődünk, hogy mi az oka annak, hogy a zsidókat zsidóságuk miatt gyűlölik? Több mint 3000 éve a zsidók mindenhol, ahol csoportosan megjelentek, gúnynak, csúfolódásnak és üldözésnek voltak kitéve.
Véletlen vagy szükségszerűség?

Ebből a perspektívából nézve az “antiszemitizmust” nem lehet többé, mint a zsidógyűlölő szellemi elfajzásának kifejezését értelmezni.

Naponta tapasztaljuk, hogy mindig csak antiszemitizmusról beszélnek és mindenki rátámad azokra, akiket antiszemitának nyilvánítanak. Az ember azonban soha sem kérdezi meg, hogy mi az oka az antiszemitizmusnak.

Minden okunk megvan rá, hogy megkérdezzük: ha létezik antiszemitizmus – tehát zsidóellenesség – és ez olyan jelentőségű, hogy egy ENSZ nyilatkozatot is terveznek készíteni ellene, akkor mi az oka, hogy ez a jelenség létezik?

A zsidók mindenkit elítélnek, akit ők antiszemitának nyilvánítanak, de minden kérdést az antiszemitizmus okának irányában már rögtön mint égbekiáltó bűnt üldöznek, kisebbség elleni izgatásnak, lázításnak nyilvánítanak.

De nem csak a zsidók, hanem az általuk Lenin-féle hasznos hülyéknek használt nem-zsidó társutasok is, akik segítenek legyártani azt a kötelet, amivel végül őket is felakasztják. A boldog rabszolgák a szabadság legádázabb ellenségei.

Minden párbeszédben, minden eszmecserében, minden vitában, politikai, világnézeti és kulturális területen van egy tabu, amely úgy hat, mint egy ki nem mondott feltétel. Csak akkor szabad érveket érvényre juttatni, kinyilvánítanunk, ha hallgatólagosan abból a feltételből indulunk ki, hogy a zsidóság, a zsidók világszerte, mindig az áldozatok népe volt, mindig igazuk volt és mindig ok nélkül üldözték őket.

Nem Adolf Hitler, hanem a cionista Bernard Lazare, – aki a 19. század végén Párizsban tevékenykedett, – fogalmazta meg a döntő szempontot a zsidókérdéssel kapcsolatos vitában.

Ezt írta: “Ha az ellenségeskedés és utálat a zsidókkal szemben csak egy országban és csak egy bizonyos időben történt volna, könnyű lenne ezt a haragot megokolni, ennek a haragnak az okait kideríteni.

De ellenkezőleg, ez a faj a kezdetek óta minden nép gyűlöletének a célpontja volt, amelyek között élt. Mivel a zsidók ellenségei a legkülönbözőbb népfajok közé tartoztak, akik egymástól nagyon nagy távolságra fekvő vidékeken laktak, különböző törvényeik voltak, ellentétes elveket vallottak, sem ugyanazon erkölcseik, sem ugyanazon szokásaik nem voltak és összehasonlíthatatlan szellemiséggel rendelkeztek, így az antiszemitizmus általános okait mindig a zsidóságban kell keresni, nem pedig azokban, akik ellenük fellépnek.”

Szinte naponta találkozunk azzal az álszent zsidó félelemmel, amely egy különös védekező viselkedést von maga után:
Már sikoltoznak, mielőtt vernék őket.

Így egy nem létező, csak általuk feltételezett és félt veszélyből elképzelt valóság lesz. A zsidó állandóan és mindenütt mint túlélő érzi magát és ezen keresztül jogot formál magának, hogy kárpótolják ezért a veszélyért.

A saját tulajdonukban lévő médiákban hazugan állított kiirtásukra irányuló sorsukkal a megnyert második világháború után a támadhatatlanság állapotába helyezték magukat. Minden általuk elkövetett bűn már a nyilvánosságra kerülés előtt megbocsáttatik. Minden erkölcsi tiltakozás a világközvélemény előtt végbemenő gonosztetteikkel szemben, részükről sikeresen mint az antiszemitizmus újabb bűne kerül végül megjelenésre.
Régóta nyilvánvaló,

hogy nem az az antiszemita, aki gyűlöli a zsidókat, hanem az, akit a zsidók gyűlölnek.

A jelenlegi helyzetünkre irányítva a figyelmet, a zsidókkal vagy zsidókról csak azzal a feltétellel beszélhetünk, ha elismerjük, hogy a II. világháború alatt a zsidó népet Európában fizikálisan kiirtották. (Nekünk magyaroknak, mint társtetteseknek ebből 600 000 kiirtott zsidó élet terheli a számlánkat és lelkiismeretünket.) Aki ezt a feltételt nem ismeri el, az a zsidók szerint maga is ellenség, akit üldözni lehet, sőt reálisan meg lehet fosztani a szabadságától.

Korunk hősei és üldözöttjei, a revizionista történészek tagadják, hogy a Harmadik Birodalom idején ez a szisztematikus, előre kitervelt és precízen végrehajtott népirtás megtörtént, és azt mondják, hogy a tézis, mely szerint a zsidókat milliós nagyságrendben a Cyklon-B nevű mérges gázzal elgázosították, egy hazugság.

Méghozzá a világtörténelem legnagyobb hazugsága, amely következményeit tekintve is a legsúlyosabb hazugság.

A zsidók korán felismerték: majdnem minden embert el lehet szédíteni, hogy majdnem mindent elhiggyen, ha sikerül neki beszuggerálni, hogy ezt majdnem mindenki más is elhiszi.

Hogyan lehetséges, hogy annyira korlátozott a felismerési képességünk, hogy erre a szörnyű vádra való tekintettel még az orrunk előtt fekvő dolgokat is figyelmen kívül hagyjuk, és egyáltalán nem vagyunk abban a helyzetben, hogy megkérdezzük: mit jelent egyáltalán több millió embert egy behatárolt időben, 1942-től 1945-ig a Föld egy behatárolt szegletében megölni, és utána nyomtalanul eltüntetni? Milyen feltételei vannak ennek a természetben és a fizika világában? Minek kell történnie? És lehetséges-e ez egyáltalán? Lehetséges ez ezen a helyszínen és a rendelkezésre álló épületekben a gyilkolás eszközével? És már ott is van a következő gondolat:
Igaz lehet ez egyáltalán?

A holocaust-ipar prominens haszonélvezői, mint Eli Wiesel – béke Nobel díjas notórius hazudozó -, Simon Wiesenthal, a holocaust-münchausen és a mi kedves holocaust- háryjánosunk, Kertész Imre minden hazugságát megcáfolták már. Ennek ellenére tovább terjeszthetik ezeket a hazugságokat a zsidó média asszisztálásával.

Csak egy kirívó példát említve: Auschwitzban neves történészek nyomására kénytelenek voltak a korábbi, 4 milliós áldozatot feltüntető táblát egy csak másfélmillió áldozatot feltüntető táblára kicserélni. Ha valaki veszi a bátorságot és megkérdezi, hogy hová tűnt akkor a maradék két és fél millió állítólagos áldozat – mivel ettől a hivatalos,

6 milliós szám egy lélekkel sem csökkent -, akkor válasz helyett az illetőt rögtön holocausttagadónak és ebből kifolyólag üldözendő közellenségnek kiáltják ki.

A zsidóság – kivétel nélkül – azt hitte, hogy a holocaust-vallással a zsidókérdést végérvényesen megoldotta.

Egy hazugsággal, amelyet az elbutított, és ezáltal abszolút védtelen népek fejébe a pénzével és médiahatalmával beültethetett.

Azonban a hazugságoknak a hazudozóra nézve van egy kényelmetlen tulajdonságuk: töredeznek.

Amit az igazság keresői több éves sziszifuszi munkával ebből a hazugságfalból kitörnek, többé soha nem tér vissza korábbi helyére.
Végül az egész, mint egy kártyavár, magába omlik. Ez az idő már nincs messze.

A világ alaptörvénye, hogy előbb vagy utóbb, de mindig az igazság győz a hazugság fölött, akkor is, ha a hazugság hatalma néha túl hosszúnak tűnik.

A második világháború után a győztesek szellemi kannibalizmusának köszönhetően tízezer számra ítéltek irodalmi termékeket – könyveket és újságokat – megsemmisítésre, mivel azt hitték, hogy ezzel bizonyos népeket megfoszthatnak múltjuktól, történelmüktől és kultúrájuktól. Egyedül a német nyelvterületen 40000-re becsülhető azon különböző kiadványok száma, amelyeket tiltott listákra tettek és ezt követően zúzdába irányítottak, a sajtószabadságot annyira szívükön viselő örök humánusok, és örök demokraták, mert ezen írásművek tartalma veszélyt jelentett a zsidó mítoszteremtők terveinek megvalósításával szemben.

Ha nem vigyázunk, és nem vetünk végre gátat a zsidó szellemi diktatúrának, akkor az európai történelem és kultúra csillagainak fénye hamarosan végleg kialszik, mivel Jézus Krisztustól kezdve Luther-en, Kant-on, Voltaire-en, Goeth-én, Schoppenhauer-en, Wagner-on, Liszt Ferencen keresztül mindenkit antiszemitának bélyegeznek, műveiket pedig a szennyirodalom kategóriájába soroltatják, csak azért, mert a kiválasztott néppel kapcsolatban egyéni véleményüknek adtak hangot.

Toleranciát köztudottan azok mutatnak legkevésbé, akik azt másoktól a legerőteljesebben követelik.

Aki még nem tudta volna, és ami már régóta teljesen nyilvánvaló, az most David Duke magyarul is megjelent könyvéből végleg megbizonyosodhat arról, hogy Amerikát a zsidók uralják.

A zsidó világterror a pénz és a médiák segítségével működik és főleg azon a befolyáson keresztül, amit a világ legerősebb katonai hatalmának ellenőrzésén és irányításán keresztül elértek.

Ennek ellenére világszerte kezdetét vette egy szellemi szabadságharc az igazságért. És tisztább ügyet, mint az igazságért harcba szállni, nem lehet elképzelni.

A leírtak ismeretében az, amit antiszemitizmusnak neveznek, a valóságban nem más, mint jogos nemzeti önvédelem. Esetünkben szellemi önvédelem, amely számunkra legfelsőbb parancs, ha mint nép és kulturális közösség élni akarunk.

Vagy ahogy Horst Mahler írta:

“Az antiszemitizmust, mint valami teljesen normális dolgot kell tekinteni. Sőt, ez pontosan egy egészséges spirituális immunrendszer biztos jele, tehát szellemi egészségnek, egy olyan egészségnek, amelytől a zsidók – jogosan – félnek.”

Szellemi háborúban állunk és a hallgatás vagy mellébeszélés nem más, mint öngyilkosság.

LMP Lehet Más a Politika? Nem! Lemápo egyenlő SZDSZ

újabb infók : http://reakcio.wordpress.com/2009/11/08/lmp_az_uj_szdsz-lehet_mas_a_politika_parasztvakitas/

Új infók : ÉS igen, igazam volt, ugyanaz a hátországuk, mint az szdsz-nek – az itteni kommenteket is érdemes elolvasni

“Mi közöm egy olyan párthoz, amely szorosan összekapcsolódik a Népköztársasági hagyománnyal és csak becsap azzal, hogy újnak tünteti fel magát?”

Már egy ideje készültek átmenteni az szdsz-t egy új, “zöld” pártba.

A rendszerhű, zsidós, mainstream, establishment párti média a Jobbikot támadja, az lmp-t pedig dicséri.

A jelenlegi politikában csalódott értelmiségiek erre – a nem túl eredeti – gondolatra alapozva próbálnak szerveződni, amellyel megválasztása előtt Sólyom László is kampányolt. Az Ökopolitikai Műhely nevű – rendkívül heterogén összetételű – társaság nemrégiben hétrészes vitasorozatban próbálta tisztázni viszonyát a világhoz. Az előadók között volt például Bozóki András, Elek István, Lengyel László, Szalai
Erzsébet, Szilágyi Ákos és Tamás Gáspár Miklós. A sorozat sikerén felbátorodva kezdték többen fontolgatni egy nyugat-európai típusú alternatíva, egy harmadik – zöld? – erő kidolgozását. Céljuk a
szekértábor szemlélet meghaladása és egy megnyerő politikai stílus kialakítása. Kommunikációs szempontból egy valódi harmadik erő kifejezetten jó helyzetből indulna, hiszen egyszerre támadhatná a
rendszerváltó elit egészét, a két nagy párt stílusát, elhasználódott politikusait és nyilván nem hallgatna a korrupciós ügyek sokaságáról sem. Ha ezt sikerülne ötvözni a fenntartható növekedés és a
környezetvédelem fontosságának propagálásával, akkor a politikából kiábrándult szavazók egy részét könnyen maguk mellé állíthatják. Ehhez még komolyabb program sem kell, elegendő a megfelelő médiatámogatás megszerzése.

Hazánkban az úgynevezett civil szervezetek SZDSZ-es szellemisége jól érzékelhető. A Védegylet, a TASZ, az Élőlánc és a többi hasonló képződmény az SZDSZ-ben csalódott baloldaliak és liberálisok trójai
falovának tűnik. Ezek a csoportok közel állnak ahhoz, hogy összefogjanak, és harmadik erőként jelenjenek meg a politika színterén. Ennek valószínűleg az a célja, hogy ez az új, ökoszociális politikai
mozgalom lépjen az erkölcsileg elhasználódott SZDSZ helyére. Ez a civil szervezetekből létrejövő képződmény – a nézetazonosság miatt – számíthat a kereskedelmi médiumokban dolgozók támogatására, ezért akár sikeres is lehet. Fodor Gábor és SZDSZ-es társainak esetleges csatlakozása tovább színesítheti ezt az egyébként sem szürke képet. E folyamat egyik meghatározó alakja Schiffer András, aki politikai karrierjét a szélsőbalos Ifjú Szocialisták Mozgalom élén kezdte, majd a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) ügyvivőjeként folytatta. Innen 2008 júliusában kilépett. Schiffer a technokrata baloldal és a populista jobboldal közötti mezőben képzel el egy ökopolitikai, globalizációkritikus és radikálisan demokrata pártot, amelyik –többek között – fontosnak tarja
„a kultúrák és hagyományok sokszínűségének megőrzését”, miközben egyetlen szót sem szól a nemzeti értékek megvédésének fontosságáról.

A harmadik erő színrelépése tovább gyengítheti az SZDSZ pozícióját, de az MDF helyzetét sem könnyíti meg. Ugyanakkor a jobboldalnak is át kell gondolnia az eddigi kommunikációs stratégiáját, mert a Fidesz nem kerülhet egy elvi platformra egy zavaros ideológiájú aktuálpolitikai csoportosulással. Schifferék színrelépése után fokozott kockázattal jár az a Fidesz által folytatott eddigi kommunikációs stratégia, amelynek az volt a lényege, hogy a jobboldal csak úgy tud nyerni, ha magához édesgeti a baloldali és liberális szavazók egy részét is. De az sem szerencsés, ha több kérdésben két párt ugyanazt mondja. A Fidesz az MSZP, az SZDSZ és a harmadik erő meg-megújuló támadásainak kereszttüzében kénytelen lesz újra pozícionálni önmagát, különben könnyen elveszítheti a jobboldali szavazók azon részét, akik a
határozottabb politizálás hívei és egyre ingerültebben fogadják az újabb és újabb felvonások kezdetét, a már régen megunt politikai szappanoperákban.

Schiffer Andrásék Védegyletből kinőtt, kivált politikai párt-kezdeményezése a második legfontosabb kérdést fogalmazza meg, az egész azonban kísértetiesen emlékeztet egy csoki-reklámra, amelyben ugyancsak egy alternatív lehetőséget kínálnak …

A LMAPO nyilvánvalóan egy olyan kezdeményezés, mondjuk ki, pártalapítás, aminek abszolút helye van, ezzel együtt úgy tûnik, a srácok leginkább csak lecsaptak a lehetõségre, amit a politikai helyzet és szükségszerûség felkínál. Úgy tûnik, mint Magyarországon majdnem mindig, most is egy ötlet, egy lehetõség lenyúlásáról, alkalmazásáról – és nem a rendes megvalósításáról van szó. Úgy tûnik, ez is egy olyan jelenség, ami bármely más országban másképp sülne el – mint nálunk. De lássuk, mi mondatja mindezt.

A LeMáPo az SZDSZ kormányból való kilépése után „lett aktív”, mintha bármiféle új válság, ami új megoldást kíván akkor keletkezett volna, és nem akkor, amikor az SZDSZ 2006-ban bizalmat szavazott a Gyurcsány nevû karakternek (mint 94-ben Horn Gyulának és az MSZP-nek). Mindegy, ki mit mond, az azonban kemény tény, hogy a LeMP az SZDSZ utáni politizálás médiuma akar lenni, amit már így ránézésre is csak hajszálak választanak el az „utódpárt” státusztól.

A Lemápo háza táján már (vagy „még”, mindegy is) a nulladik percben feltûnt Tamás Gáspár Miklós – amely tény bárkit lehangolhat, aki a Lemápo-ra úgy gondol, mint egy Schiffer András-féle tiszta politikai kezdeményezésre. TGM felbukkanása azért is aggasztó, mert elárulja, hogy a Lemápo meglehetõsen nyitott -annak érdekében, hogy minél gyorsabban és minél több ember átigazoljon az új pártba. Ez így, a törekvés (hogy minél többen és minél gyorsabban) önmagában politikai populizmus. Lehet vitatni, hogy fennáll-e ilyen törekvés vagy sem – de azt nem, hogy ha fennáll, akkor az populizmus-e. A populizmus mindenesetre a legutolsó dolog, amit Dr. Schiffertõl elvárnánk – vagy tolerálni tudnánk – nem igaz? A válasz nyilvánvalóan néma csend, mint annyi kérdésben.

Ami a populizmust illeti, a Lemápo a Gödörbe szervezte alakuló partiját, ami már az SZDSZ átszippantó populizmus konkrét megnyilvánulása. Ez egy nagyon csúnya és álságos gesztus volt, hiszen a Gödör kimondatlanul az SZDSZ helye – tehát nem kimondva. Még olyanok is folyton vitatják, hogy az SZDSZ helye, akik az SZDSZ szülinapi partiján felléptek ott. A közönség számára csak jófej, fiatalos hely – egy törzshely, amit az SZDSZ épített ki. Aki oda szervezi a pártalakuló kongresszusát, az a látens SZDSZ szavazók vad levadászását célozza – efelõl semmi kétség (ezen is nyilván lehet vitatkozni az agitprop hálózatos eszközeivel, mondjuk néhány darab szimpatizáns egybehangzó civil véleményének megjelentetésével, ami manapság a legelterjedtebb módszer – de nincs értelme, hisz’ maguk a srácok is elismerték, hogy szerencsétlen választás volt). A Gödör azért is gáz, mert csomó mindenki ott van eleve, hétvégén különösen, és ha egy eseménynek nincs kezdési idõpontja, akkor valójában ki sem mutatható, hogy mekkora az érdeklõdés. Ugyanez az esemény mondjuk egy olyan helyen, ahova szórakozásból emberek nem mennének az adott idõpontban, már egy kockázatos és õszinte választás lett volna a Lemápo részérõl, amivel nem kívántak élni, a srácok biztosra mennek.

A Lemápo már a névválasztásával is ugyanezt a gyors-beszippantás politikáját folytatja, rátelepedve a civil és nemzetközi Lehet Más a Világ mozgalomra – forrásként használva a szimpatizánsokat. Ez is a Gödör-helyszínválasztáshoz hasonló szándékosan homályos fogalmazás esete – a lebegtetett, homályos körvonalak lehetõvé teszik a jótékony félreértést – mintha a Lehet Más a Világ célja is az lett volna, hogy végül a Lemápo-ban, mint gyûjtõmedencében kössön ki, mintha mindenkinek, aki valaha is hallott a LAMáVi-rõl, automatikusan ésszerû lenne felcsapnia Lemápo szimpatizánsnak is. Populizmus a köbön. E populizmusnak nyilván a Lemápo-n belül elszabadított belsõ populizmus a forrása, tûzfészke, a homályos nyitottság, a semmitõl el nem határolódás, amely révén TGM is már rátehette kéznyomát az új pártra.

A legkomolyabb komolyság-deficitre a Lemápo más pártokhoz való aránylását megfogalmazó kis szövegek elolvasásakor derül fény. A srácok nem sokat cicóztak. Egyrészt az anarchizmust súroló komolytalankodással büfizték oda soraikat, mintha haverok egymás közt röhögcsélnének egy krimóban – az olvasókat, a megcélzott közönséget, a nyitott, jóhiszemû fiatalokat rafináltan meghagyva abban a tudatban, hogy ezek jófej anarhisták – közben azonban egy az egyben átvették a népszabadság terminológiáját, és politikai nézetét. A srácok az SZDSZ-hez fûzõdõ viszonyuk ecsetelésekor ami a szívükön, az a szájukon alapon, azt magyarázzák, hogy az SZDSZ nem kerül be a parlamentbe legközelebb. Az ezt olvasó 18 év felettiek pedig a markukba kénytelenek röhögni kínjukban. Ez a Lemápo viszonya az SZDSZ-hez? Hogy nem fog bejutni? Ez az SZDSZ viszonya az SZDSZ-hez, már elnézést. Nem kéne így kilógatni a lólábat. Nem kellett volna. Akármit is mondanak, azt arra való tekintet nélkül kellene mondaniuk, hogy szerintük az SZDSZ hány százalékot fog elérni legközelebb. Az SZDSSZ esélyeinek ecsetelése akkor merül fel max, ha az SZDSZ ugyanazt képviseli, mint a Lemápo, és épp választási kampány folyik. AZ MSZP és az SZDSZ is rávette a szavazóit, hogy szavazzanak át, ilyen egy választási szövetség, az SZDSZ és a Lemápo is konstruálhat ilyet, ha akar – de majd talán választásokkor.
A Fideszhez való aránylását nyugodtan át is ugorhatjuk, pont ugyanazt fogalmazzák meg, mint bármelyik Népszabadságos vagy SZDSZ-es vagy MSZP-s újságíró. Az egész párt-palettán való helyezkedéssel, ön-pozicionálással kapcsolatban a legcsúnyább dolog mégis az, hogy nem áll ki semmi mellett és nem határolódik el semmitõl. Populizmus, populizmus. Politikai tanácsadó cégek, kommunikációs szakértõk kísérletei élesben nyuszikon.

Az SZDSZ-szel kapcsolatban mondják ki, hogy mi a véleményük a TB-privatizációról, a neoliberális, ultraliberális gazdaságpolitikáról. Punkt um. Határolódjanak el az Egészségügyi reformtól, a TB-privatizációtól, a neolibsi gazdasági politikától, Kókától, az SZDSZ-tõl – vagy vállaljanak közösséget ugyanezekkel (ami vicces lenne ex-Védegyletesektõl). Tettektõl, szándékoktól, politikáktól kell elhatárolódni, és tettekkel, szándékokkal, politikákkal kell közösséget vállalni – minden más eset vicc, populizmus.
Vagy mivel tiniket céloznak meg, jöhet a gátlástalan lila-köd fúvás? Úgysem fogja egyik tini sem megkérdezni, hogy bocsi, ti mit gondoltok a magyar vállalkozásokról, a privatizációkról, az energiapolitikáról (és most nem a zöld szövegekre, hanem pl. a 2 lépcsõben lepasszolt Mol-ra gondolva, meg az orosz befolyására?). A tiniknek elég az, hogy egy szimpi Hannah nevû sajtóslány küldözgesse az a Lemápo híreit, megerõsítve, hogy a Népszabadság és az MSZP-SZDSZ által két részre osztott ország, ahol mindenki antiszemita, aki nem szimpatizál „a kormánnyal” biztonságos bal oldalán helyezkedik el a Lemápo?

A Lemápo kínosan ügyel, hogy ne sértse meg senkinek az apukáját, anyukáját, így az SZDSZ-rõl, ami a Lemápo-tól kb. 1 kézfogásnyira van, tényleg nehéz kritikát mondani. Nem is mondanak kritikát- inkább csak egy ígéretet tûznek a zászlójukra, azt, hogy „LEHET”. Talán. Esetleg. Lehetõség szintjén. Inkább a politikától határolódnak el, mintha a politika lenne a hibás (az MDF legutóbb ezzel kampányolt, hogy vannak a nagy pártok, és csak õk, az MSZP titkos szövetségesei (ez akkor még nem volt nyílt titok) hajlamosak tisztességesen politizálni, mert kicsik. A Lemápo azt mondja, Gyurcsány rossz, de Orbán is. Kóka, Kuncze, Petõ, Magyar, Horvát, Csillag, Fodor szerepelnek ebben a kontextusban. A Lemápo ugyanazt mondja, mint amit az SZDSZ mondott – mindkét párt rossz, mi vagyunk a jók (mintha két párt lenne, és nem õk lettek volna a politika fõszereplõi 16 éven keresztül). Lehet más a politika- azaz ha unod a politikusokat, szavazz ránk, és akkor lehet, hogy más lesz a politika. Magyarországról senki sem beszél – csak a politikáról. Tök jó lenne, ha olyan lenne a politika, hogy fiatalok bevilágíthatnának a parlament ablakán lézerrel. Az, hogy Magyarországnak mi volna a jó, senkit sem érdekel. A Lemápo például egy ilyen elemi kérdésben, mint az elõrehozott választások is csöndben van, sõt, a már stílusjegyükké elõlépett lebegtetéssel, homályos stílusban csak azt mondják, a 2009-es EP választásokra készülnek. Miért nem mondják egyszerûen azt, hogy igazolj át az SZDSZ-tõl a Lemápo-hoz, mert most már az a pálya? Mert több kell, mint ami az SZDSZ-nek most van, több szavazó? Mért nem az a nevük, hogy MÁS Politika (mint MáPo) – és miért csak az, hogy Lehet Más a Politika? Olyan ez, mint az a csokireklám, ami egy két kis ostyarudacskából álló terméket úgy reklámozott 12 éven aluliaknak, hogy „és az egyik a húgodé lehet …” (hatásszünet, majd folytatja) „lehet, de nem most!”. Schiffer Andrástól kicsit többet vártunk volna, és továbbra is hiszünk benne, hogy Magyarországnak lehet más a politikája, mint amit haverjaink apucijai – anyucijai az elmúlt x év során nyomnak, ehhez azonban egy más politikájú kormány kell.

Budapest.hu

A gátlástalan kapitalizmus önpusztító ámokfutása

Bogár László: Haláltánc
2008-09-23 06:28:18

“A gátlástalan kapitalizmus önpusztító ámokfutása” – írja a New York Times.

Brave New World helyett Grave (sírhant) New Worldről ír igazi brit akasztófahumorral a Financial Times.

“Haláltánc a parketten” – írja a Wall Street Journal.

Hangsúlyozom, nem antiglobalista röpiratok vitriolos támadásairól van szó, hanem a globális kapitalizmus médiabirodalmának legfőbb hatalmi szereplőiről, amelyek a múlt héten drámaibbnál drámaibb jelzőkkel próbálják érzékeltetni a… valóban, mit is?

Bár elég régóta tudjuk, hogy korunk a megvalósult abszurditások világa, ám azért az, ami napjaink globális hatalomgazdasági folyamataiban lejátszódik, a legaberráltabb képzeletet is felülmúlni látszik. Egyik napról a másikra, a szemünk láttára semmisül meg egy amerikai bank (mellesleg 158 éve állt fenn), amely akkora “pénzhatalmi krátert” hagy maga után, mint Magyarország egész nemzeti vagyona. Ezermilliárd dollárok tűnnek a semmibe órák alatt, és százmilliók elemi megélhetése kerül közvetlen veszélybe. Már csak az egzotikum kedvéért is: talán nem ártana józanul szemügyre venni a történéseket, a jelenségvilág vészjósló örvényei (“a fecsegő felszín”) alatt meglátni a lényeget. A hivatalos megmondó bácsik persze most is megmondják a megmondást, de az égig érő és hamis szómágia már nemigen képes megnyugtatni a jogosan aggódó világot.

Ami lejátszódik, az ugyanis pontosan előre látható volt. Persze, akik a valóságos okokról igyekeztek írni, beszélni, azokat az agyonhallgatás, a kigúnyolás (“összeesküvés-elmélet”) és a megbélyegzés eszközeivel igyekeztek/igyekeznek kirekeszteni az uralkodó diskurzusból. A globális kapitalizmus két alappillérének közelgő összeomlása az, amelynek “előrengéseit” éljük át ezekben a vészjósló eseményekben.

Az első pillér az az egyszerű tény, hogy a globális kapitalizmus hatalmi központja évszázadok óta kíméletlenül kifosztja a világot. A másik, ehhez szorosan kapcsolódó pillér, hogy ugyanilyen rablógazdálkodást folytat a természettel is, az energiaforrások végzetes kimerítésével és az “anyagcsere-végtermékek” világra löttyintésével, amit szemérmesen “környezetszennyezésnek” szokás hívni. Ez a két pillér azért omlik össze most már maximum néhány évtizeden belül (ez akár néhány év is lehet!), mert a világnak és a természetnek elege lett a kifosztásból, és egy globális méretű öko-szocio-kulturális lázadás van kibontakozóban. 2001. szeptember 11-e volt az ürügy ahhoz, hogy a birodalom e lázadást leverje. Mint az elmúlt hét év során látjuk, e próbálkozása teljes kudarcba látszik torkollni. A világtól rabolt vagyont aztán az “orgazdahálózaton” keresztül – amelyet a világ pénzügyi és bankrendszere testesít meg – értékesíteni kell. A világ pénzhatalmi oligarchái nem ücsörögni akarnak a rablott vagyont tartalmazó pénzeszsákokon, hanem azt akarják, hogy a vagyon tovább növekedjék. Ehhez arra van szükség, hogy hisztérikus és felelőtlen kihelyezésbe kezdjenek, tehát egészen extrém kockázatok mellett öntsék kifelé a hiteleket. Csoda-e, hogy így a leghatalmasabb bankok is sorra omlanak össze, és ez csupán a kezdete egy ma még elképzelhetetlen apokalipszisnek. És ezt csak még veszélyesebbé teszi, hogy a hullámvölgyeket elképesztő hullámhegyek követik, mint most is. Amitől aztán persze az egész globális véleményhatalmi erőszakstruktúra optimista üdvrivalgásban tör ki, és komolykodva bizonygatja, hogy a világkapitalizmus rendszere mégiscsak egészséges, és túlél minden vészt.

A gyors és hisztérikus “javulás” azonban a betegség végzetes tünetegyüttesének ugyanolyan kikerülhetetlen eleme, mint a katasztrofális aláhullás a mélybe. Ráadásul, és ez már-már burleszkszerű fordulat, a gyors “javulást” éppen azoknak az energiáknak a mozgósítása tette ideiglenesen lehetővé, amelyeknek a globális kapitalizmus hatalomideológiája az elmúlt évtizedekben éppen megsemmisítésére törekedett. A washingtoni konszenzus nevű globális “tízparancsolat” három legfőbb eleme már évtizedek óta a “liberalizálj, deregulálj, privatizálj” triász, amely a brutális “államtalanítás” csúcsfegyvere. Most viszont a saját önpusztító ámokfutása nyomán végveszélybe került világkapitalizmus természetesen az éppen általa megsemmisítésre ítélt állam drasztikus beavatkozásától várja a segítséget. És valóban, a világ vezető államai gigantikus pénzfolyamokat tereltek a bajba került világtőke megsegítésére, és fokozták beavatkozó-szabályozó szerepüket olyan intenzitással, amilyenre már évtizedek óta nem volt példa.

Kell-e ennél látványosabb bizonyíték a neoliberális “globálnyikok” végtelenül cinikus és hazug ideológiája teljes bukásának belátásához? Derék hazai liberálisainkat azonban mindez cseppet sem zavarja abban, hogy éppen most követeljék harsányan a “piacosítást”, a radikális adócsökkentést, a liberalizálást, a privatizáció dinamizálását – nemzetállamunk megsemmisítésének felgyorsítását.

A haláltánc tehát nemcsak a globális térben, hanem a Magyarország nevű “lokalitásban” is elkezdődött. És bizonyosan megsemmisíti majd a liberális “megsemmisítőket”…

magyarhirlap.hu