Neoliberális kapitalizmus a szakadék szélén

Bogár: Az amerikai rémálom káoszba döntheti a világot
Gyurcsányék a krízis természetével sincsenek tisztában?
2008. október 17. 19:35

A nyugati kapitalizmus parazitaként élősködik a világ rajta kívül eső részein, az erőforrások gátlástalan elszívásán alapuló rendszer önmagában is fenntarthatatlan – jelentette ki Bogár László az MNO-nak. A közgazdászprofesszor úgy látja: mivel a lokális-globális válság felelősei akarják „gyógyítani” a beteg szisztémát, nem várható átfogó korrekció. A rendszer működése azon alapszik – állítja Bogár –, hogy a globális birodalom a rabolt vagyont kamatra adja vissza a kifosztottaknak. A szétroncsolt magyar társadalom rendkívül kiszolgáltatott, s mivel Gyurcsányék hamis alapokon állnak, a „nemzeti csúcs” sem hozhat megoldást. Kell-e egy családnak 3 autó és 500 négyzetméteres lakás? Bogár szerint katasztrófába torkollhat, amikor az amerikai álom „rémálommá” válik. Interjúnk.

– Sokan vélekednek úgy, hogy a jelenlegi válságörvénylés az eddig fennálló rendszer, a neoliberális kapitalizmus számára szinte végzetesnek is nevezhető kegyelemdöfés. Tudjuk azt is: ez a rendszer a nyugati világon kívüli területeken óriási szenvedéseket okozott, s miközben különböző mechanizmusokon keresztül szívja el az erőforrásokat, hamis jólétet „ad” és ígér a fejlettebb világnak. Miről beszélhetünk? Kegyelemdöfés? Vagy egy kegyelmi pillanat, amely egy új időszámítás kezdete is lehet?

– Lehetetlen megmondani, illetve megjósolni azt, hogy pontosan mi fog történni. Amikor nagyon komplex rendszerekben – és a globális világ egy hihetetlenül bonyolult és érzékeny rendszer – örvénylések kezdődnek el, azoknak van egy kritikus szintje, ahonnan minden jóslat valószínűsége rohamosan romlik. Ezen a szinten a világ már túlhaladt. Ha már az emberiség belement ebbe az utcába, amelyet ezek a komplex rendszerek alkotnak, és ott problémák lépnek fel, akkor illő lenne levonni a megfelelő konzekvenciákat. Elveszett a kontroll a folyamatok felett, és az is csak később derül ki, hogy a jelenlegi folyamatok vajon nem visznek-e minket végzetes zsákutcába. Az ember az elmúlt 10 ezer évben arra törekedett, hogy a manapság fenntartható fejlődésnek nevezett folyamatban megmaradjon az egyensúly. Tehát az ember belső természete, illetve a külső természet között ne bomoljon meg az összhang. Ezt a kettőt köti össze egyfajta kommunikációs hídként a gazdaság, amelyet inkább gazdálkodásnak neveznék.

– Miképpen hatolt be ebbe a rendszerbe a kapitalizmus? Fenntartható maga a mechanizmus?

– Mivel a már említett összhang megbontására épül, az 500 éve uralkodó nyugatias kapitalizmus maga a fenntarthatatlanság, hiszen a Nyugat parazitaként viselkedik és csak úgy tud működni, ha a rajta kívül eső világot kifosztja. Maga a profit is csak úgy jöhet létre kimutatható haszonként, hogy a külső és a belső természeten ejtett „létsebekben” ott a negatív lenyomata. És manapság is ezt nevezik fejlődésnek, haladásnak. Az emberiség már látja, hogy rossz irányba halad ez a folyamat, és arra is egyre több jel mutat, hogy viszonylag rövid időn belül komolyan megrendülhet a nyugati világrend két alappillére.

– Milyen dimenziókban vannak ezek az alappillérek, és mik ezek?

– Leállhat maga a kifosztás folyamata, a másik tényező pedig, hogy a működéshez egyre több energiára van szükség. Ugyanakkor a fosszilis energiaforrások legnagyobb része a Nyugaton kívüli világban van. Oroszország, Kína, India, az iszlám és a latin-amerikai világ egyre nyilvánvalóbbá teszi, hogy számára elfogadhatatlan a fennálló rendszer. A másik gond: közeleg az a pont, amikor egy egységnyi energia kinyeréséhez egy egységnél nagyobb energiát kell felhasználni. Mindemellett a pénzügyi rendszer a világ idegrendszere, s ennek szereplői egyre jobban érzik, hogy óriási a baj. Iszonyú feszültségben él mindenki, ennek következménye társadalom-lélektani szempontból rendkívül súlyos lehet. Kódolt ösztöneink szerint a veszélyekkel hiperagresszívan szembeszállunk vagy menekülünk. Egyik sem jó megoldás, főleg, hogy nemcsak a külső erők hatnak, hanem az egyre rosszabb szociokulturális állapotban lévő szereplők is egyre inkább képtelenek konstruktív választ adni a válságra. Ennél veszélyesebb elegyet el sem lehetne képzelni, s csak idő kérdése, hogy megszülessen a kritikus tömeg, amely elindíthat egy brutális láncreakciót.

– Arról is szól a fáma, hogy a felelőtlen hitelezés volt a gond.

– Több rétege is vannak ennek a megállapításnak. A felszínen az uralkodó véleményhatalom azt mondja, hogy ennek egyetlen oka van, éspedig a felelőtlen hitelezés, hiszen a Lehman Brothers összeomlása indította el az egész láncreakciót. Ez még igaz is lehet, de csak a felszíni réteget jelenti. Ehhez kapcsolódik egy másik dimenzió, amelynek elemei a multinacionális vállalatok; ezeken keresztül a Nyugat kirabolja a rajta kívül eső világrészeket. A rabolt vagyont utána kamatra visszaadja a kiraboltaknak. Ez hasonló ahhoz a jelenséghez, hogy „ellopom az autódat, de visszavásárolhatod tőlem”. Jelen esetben a rablót a multinacionális vállalat, míg az orgazda szerepét a nagybankok játsszák el. Alapvető korrekció kellene, ám mivel a rendszer vizsgálatát is azok akarják elvégezni – mind globálisan, mind Magyarországon is –, akiknek felelőssége van a válságörvényben, csekély az esély arra, hogy pozitív és konstruktív válaszok szülessenek.

– Ha a pénzügyi rendszer a világ idegrendszere, akkor mit szól ahhoz, hogy ezermilliárdos pénzösszegeket használnak az államok egyfajta defibrillátorként a bajba jutott pénzintézetek megmentésére? Most azok várják az állami mentőövet az adófizetők pénzén át, akik a washingtoni konszenzuson keresztül mindent tagadnak, amit az állam jelent. Liberalizáció, dereguláció és privatizáció
– ez a jelszavuk.

– Mivel a társadalom akaratnyilvánítási lehetőségeit teljesen megsemmisítették, a nagytőke nem is tud csak az államhoz fordulni. Nem hiszek abban, hogy egy globális civil ellenállás majd végrehajtja a rendszerkorrekciót. E civil mozgalmakat éppen a globális hatalom finanszírozza jól kimutatható csatornákon, ezek pedig betöltik azt a teret, ahol valóban helye lehetne a valódi civil kritikának. Így természetes, hogy a tőke a köz hivatalos képviselője, az állam felé fordul, sőt követeli is, hogy az általuk működtetett, ám kibillent rendszert hozza egyensúlyba. A kifosztottakkal fizettetik meg saját kifosztásuk árát. Mivel itt költségvetési pénzekről van szó, ez a nemzetállamok büdzséjében csak tovább növeli a deficitet, ennek költségeit pedig minden bizonnyal a legkiszolgáltatottabb társadalmi rétegekkel fizettetik meg.

– Gyurcsányék még egy héttel korábban is mindenkit hisztériakeltéssel vádoltak, aki arról beszélt, hogy komolyan érintheti Magyarországot a pénzügyi krízis. Aztán pillanatok alatt végbement a pálfordulás, sorjáznak a nemzetmentő pontok, elég csak az úgynevezett nemzeti csúcsra gondolni. Közben már a Nemzetközi Valutaalap is megszólalt, szükség esetén pénzügyi és technikai segítséget adnak, persze Veres egyből tagadta, hogy kölcsönt akarnak felvenni. Ennyire le van gyengülve a magyar gazdaág immunrendszere? Ilyen nagy a baj?

– Jelenleg rendkívül ingatag a helyzet, és a legapróbb megingás is komoly hisztériát válthat ki. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy társadalmi-gazdasági újratermelési folyamataiban legyengült és kifosztott társadalmat az ilyen kritikus világhelyzetek még erőteljesebben érintenek. A bizonytalanság már a társadalom kulturális-politikai dimenziójában is masszívan van jelen. Semmi meglepő nincsen abban, hogy korrigálni kellett a korábban tett stupid kijelentéseket, vagyis, hogy Magyarországot elkerüli a válság. Érthető, hogy a pánik elkerülése miatt a pénzügyminiszter és a jegybankelnök igyekszik megnyugtatni a közvéleményt. Ám az meg éppen a pánikot növelheti, ha túlságosan sokáig ragaszkodnak ahhoz, hogy elmegy mellettünk a világválság.

– Főleg, hogy közben egész Európa „lángokban”, szinte minden ország villámgyorsan reagál, próbálja stabilizálni a pénzügyi rendszerét.

– Igen, így van. A nehézséget az okozza, hogy eleve egy gyenge, szétesett és védekezésre képtelen társadalomról van szó, ahol szétvert állapotban van az a diskurzustér, ahol a nemzet mint közösség képes el-, majd megbeszélni a problémákat, és utána cselekedni is tud. Ha ezek a feltételek nem állnak rendelkezésre, akkor nincs kiút a bajból. Úgy tűnik, hogy Magyarország nagyobb árat fizet majd ebben a válságban, mint más szerencsésebb országok. És egy ilyen országnak az elitek reakciói is sokkal hangsúlyosabbak. Önmagában üdvözölhető is lehetne, hogy az elit kísérletet tesz arra, hogy elbeszélhető, illetve megbeszélhető legyen a válsághalmaz a cselekvés érdekében, ám a mostani „nemzeti csúcs” hamis alapokon nyugszik.

– Hogyan lehetne hiteles egy ilyen próbálkozás, miközben az elmúlt évek éppen az inkompetenciát mutatták meg? Legalábbis többen is ezt hangoztatják.
– A miniszterelnök és az egész kormány magatartása azt jelzi, hogy a 12 pont és a többi gondolat is hamis alapokra épül. Olyan értelmezési keretben és fogalomkészletben gondolják végig a folyamatokat, amelyek teljesen alkalmatlanok az elemi szintű elbeszélésre is. Így nem tudnak cselekedni sem. Nem várhatunk sokat ettől a „nemzeti csúcstól”, hiszen egyszerűen hamisak azok az alapok is, amelyekről elrugaszkodnának. Valóban kezelhetetlenné válhatnak a folyamatok, megmarad a kiszolgáltatottság.

– Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a válság közel egy éve az Egyesült Államokból indult ki. Demagóg kérdésnek tűnik: nem lehetséges, hogy egy családnak nincsen szüksége három autóra és 500 négyzetméteres házra? Elképzelhető, hogy mindennek ez az értékválság a gyökere?

– Ez az egyik legsúlyosabb eleme az egész válságnak. Amerikában a 300 milliós népességen belül van egy körülbelül 100 milliós felső középréteg, amelyik legalább háromszor akkora szinten fogyaszt, mint amire jogosultsága lenne a globális teljesítménye alapján. Itt is egy kettős struktúrát láthatunk.

– Ez egy eléggé érdekes felvetés…

– A nemzetállami szintű Amerika pontosan olyan kifosztott, mint a világ más részei. Jól láthattuk a Katrina hurrikán idején, hogy milliós tömegek élnek szinte afrikai szinten Amerikában. Emellett azonban ott él a globális Amerika is, amely történetesen geológiailag egybeesik az amerikai nemzettesttel, itt van a birodalom bázisa. Azért lehetséges amerikaiak millióinak a kifosztása egészen a nyomorig, hogy a már említett, jólétben élő 100 milliós réteg élhessen, virágozzon. Ez egy hatalmas piac, Kína is évi 300 milliárd dolláros külkereskedelmi többlethez jut emiatt. Ha ennek a bődületes fogyasztásnak bármi is megpróbálná az útját állni, az polgárháborús helyzetet teremtene.

– Vége a sokszor irigyelt „amerikai álomnak”?

– Az amerikai álom egyre inkább rémálommá válik. Ha a világ továbbra is ilyen instabil állapotban lesz, akkor ez a helyzet már nem lesz tartható, és a katasztrófa nemcsak az Egyesült Államokat, hanem az egész világot érintheti. Az ellenreakciók pedig pusztítóak lehetnek, hiszen ez a réteg amellett, hogy nagyon fel van szívatva az amerikai álom ígéretével, egyenesen úgy gondolja, hogy jár neki a korlátlan fogyasztás. És egyre agresszívabban reagál mindenre, ami korlátozni akarja. Úgy viselkednek, mint egy kisgyerek, akinek mindkét kezében ott a játék, és nem tudja felismerni, hogy valamelyiket le kell tennie, ha meg akarja szerezni a harmadikat. Vagy a csörgőt, vagy a gumikutyát, legyen az egyik egy 6 ezer köbcentis autó, vagy éppen egy 300 négyzetméteres, úszómedencés ház. Hogy vágyait kielégítse, akár a pusztításra is képes lenne. Mivel ez a társadalom azt szokta meg, hogy az igényeit bárhol és bármikor ki kell elégítenie mindenféle kontroll nélkül, nem nevezhető „szobatisztának”. Ez az állapot ott kezdődik, amikor az ember megtanulja a szükségleteinek térben és időben történő szabályozását. Ezt az amerikai társadalom nem sajátította el, sőt ennek ellenkezőjére nevelték. Az erőforrások egyre szűkösebb hatalma hamarosan fegyelmező tényező lesz, ennek pedig kikerülhetetlenül meglesznek a súlyos következményei. Ez egy-két évtized múlva bekövetkezhet, a kérdés csak az: felkészületlenül jön a káosz az amerikaikra és így az egész világra is, vagy addig beindul a „rászoktatás” mechanizmusa.

EZEK PEDIG AZ ELŐZMÉNYEK : JÚLIUS 29-31

Bogár: Egylépésnyire a végső pusztulás
A birodalom nem akar megoldást
2008. július 29. 20:26

Száz éve túl vagyunk már azon a ponton, amikor az emberiség még meghozhatta volna azokat a döntéseket, amelyek visszafordíthatják a végső pusztulás útjáról – állítja Bogár László a Magyar Nemzet Online-nak. A közgazdászprofesszor úgy véli, a globális birodalom nem hajlandó csökkenteni a kifosztás szivattyúinak teljesítményét, annak ellenére sem, hogy látja: a totális anarchia csak néhány évtizedre van. Interjúnk első része.

– Nem is olyan régen az egyik kormányközeli hetilap tett egy homályos utalást arra, hogy Ön összeesküvés-elméleteket gyárt mindenféle birodalmakról és ezzel összefüggésben Magyarország alávetettségéről is. Ezzel párhuzamosan – amióta a politikai, pénzügyi és egyéb függésekről beszél – megjelentek a vádak is, nem egyszer kísérletet téve arra, hogy Bogár Lászlót, illetve elméleteit nevetség tárgyává tegyék. Ha létezik, mire alapozza a birodalmi függőséget?
– Amióta hatalom és hatalmi viszonyok léteznek az emberi társadalmakban – legalább 10 ezer éve –, a hatalom érdekérvényesítést jelent. Annak az akaratnak a keresztülvitele, amelynek a lényege az én érdekeimnek az érvényesítése. Tehát amióta hatalmi rendszerekről beszélhetünk az emberi társadalmakban, teljesen természetes törekvés, hogy a hatalom igazi birtokosai magát a hatalomgyakorlás rendszerét, illetve azok lényegét is igyekeznek álcázni. Ennek oka: minél rejtettebb ez a hatalomgyakorlás, annál nehezebb szembeszállni vele, leleplezni, és annál könnyebb átvinni az érdekeket is. Hiszen ez a hatalom lényege: az, hogy az akaratot bizonyos személyek vagy csoportok átvigyék másokra, illetve tartósan gyakorolják másokon.

– Vagyis a rejtettség a hatékonyságot növeli.

– Mindenképpen így van. Mulatságos, ahogy a hatalom birtokosai és az őket kiszolgáló erők – jelen esetben a globális média –, igyekeznek az összeesküvés-elmélet vádjával nevetségessé tenni és megbélyegezni azokat, akik megpróbálják felfedni a valóságos világhatalmi viszonyokat. A hatalomnak logikus törekvése, hogy a lehetőségekhez képest homályban próbálja hagyni a hatalom gyakorlásának összefüggéseit. Ha az evolúciót vizsgáljuk, teljesen természetesnek kell vennünk, hogy az álcázás, vagyis a valóságos célok és a saját akarat elrejtése az állatvilágban is rendkívül mélyen gyökerező folyamat. A leopárd nyilván nem tájékoztatja a gazellát arról, hogy zsákmányként el akarja ejteni, de ezt azért vitassák meg demokratikusan, nyílt eszmecsere formájában. A leopárd „aljas módon” mindent megtesz annak érdekében, hogy álcázza magát, és lesből támadjon. Tehát nem is az emberi társadalmakról van szó, hanem a saját akaratunk érvényesítéséről mások felett – evolúciós értelemben.

A biokémiai kutatások szerint ez még az élet mikroszintjein is igaz. Vagyis a testünket támadó vírusok, baktériumok, gombák és maga a ráksejt burjánzása is egy biokémiai krimi, ahol minden támadó igyekszik a saját érdekérvényesítése érdekében álcázni magát és a támadást, ezzel elaltatni az élőlény immunrendszerét. Tehát e szintek – vagyis a társadalomszerveződések – az élet makroszerveződési szintje, illetve az élet mikroszerkezeti szintjének ezen három példája azt látszik bizonyítani: minden hatalomnak, érdekérvényesítési törekvésnek teljesen természetes velejárója, kísérőjelensége és jellemzője, hogy álcázni igyekszik céljait és az azokhoz vezető folyamatokat. Így van ez a mai világban is, csak világhatalmi méretekben, vagyis globális, illetve lokális szinten is. Magyarország is egy lokalitásnak számít a globális társadalomszerveződési rendszerben. Újra le kell szögezni: természetesnek kell tekintenünk, hogy minden hatalomgyakorlási forma és a hatalom gyakorlását véghezvivő szereplők mindent megtesznek azért, hogy tevékenyüket, céljaikat a homályban tartsák. Így nehezebben leplezhetők le, sokkal nehezebb ellenük lázadni, vagyis az ellentétes akaratképzés és annak érvényesítése sokkal nehezebb velük szemben, ha nehezen átlátható vagy láthatatlan, vagyis a rejtett dimenziókban érvényesül.

– Az a hatalomgyakorlási recept, amely általában meghatározza az emberi világoknak egy bizonyos szegmensét, mindig megpróbál dezinformatív fogalomkészletet létrehozni. Ha az előző, a bukott szovjet birodalomtól való függést, a magát szocializmusnak, kommunizmusnak nevező társadalomszerveződési modellt vizsgáljuk, láthatjuk, ott megbonthatatlan szovjet–magyar barátság volt a rendszer abszolút kétségbevonhatatlan alapja. Egy ideig a szó szoros értelmében a fejével játszott, aki ezt kétségbe merte vonni. Egészen 1989-ig kockázatos volt más véleményen lenni. Vagyis van egy érinthetetlen, hamis metafogalom, ami körülírja a rendszer lényegét, és persze emögött, alatta, felette, a rejtett terekben zajlik a valódi hatalomgyakorlás. Csupán egy birodalomváltás történt, igaz, ez legalább húsz éven át zajlott. A 70-es években kezdődött az eladósodással, és emlékezzünk arra is: 1988 tavaszán a társasági törvényben a régi rendszer parlamentje bevezeti a kapitalizmust. Az 1988-as V. törvény arról szólt: bármekkora tőkével lehetővé válik belföldi és külföldi magán- és jogi személyek által tőkés társaságok alapítása. Mi ez, ha nem a kapitalizmus bevezetése?

E hosszú folyamat során Magyarországot áttolták a keleti globalizációs szovjet birodalomból a nyugati globalizáció birodalmába. Amikor a folyamat minden fontosabb hatalmi eleme lejátszódott, csak akkor került sor arra a látványtechnikai tűzijátékra, amit az avatatlanok azóta is mint rendszerváltást emlegetnek. Az új hatalom megnehezíti azok dolgát, akik megpróbálnák a rejtett dimenziókat feltárni. Ma ez már lényegesen nehezebb, mert ez az új konstrukció nem a földrajzi térben szerveződik. A török birodalomról lehetett tudni, hol helyezkedik el: Isztambulban van a székhelye egy szultánnal. Megvoltak a földrajzi térben is látható kontúrok. Volt egy olyan látható szerkezet, amely világossá tette, hogy miről is van szó. Az új birodalom azonban bonyolult, a szimbolikus hatalmi térben szerveződik.

– Ezek szerint ez az új hatalmi erőtér a médiabirodalmak, nemzetközi pénzintézetek, az ezekhez kapcsolódó, évtizedekben mérhető hitelfüggés és hatalmas tőkés társaságok összessége.
– Pontosan erről van szó. Ma már sokkal nehezebb egységes keretbe foglalni azoknak a hatalmi intézményeknek a bonyolult interakcióit, globális együttműködési rendszerét, amely a birodalmat alkotják. Ha ennek legfőbb hatalmi intézményi szintjeit próbáljuk megfogalmazni, akkor döntően erről a három szintről van szó. E három mozzanat logikailag is összekapcsolódik. Megmutatja a birodalom nyers lényegét, az erőforrás koncentrációit és annak elszívási mechanizmusait. Történelmi tény: minden birodalom a periféria felől a központba szivattyúzza az erőforrásokat annak érdekében, hogy eltartson egy olyan elitet, amely az egész szerkezet hosszú távú fennmaradását szolgálja. Minden létező leginkább létezni akar, és a birodalom is örökké fenn akar maradni, amit hirdet is magáról. Ez viszont nagyon sok pénzbe – és ahogy haladunk előre, egyre többe – kerül, emiatt egyre több erőforrást kell összpontosítani ahhoz, hogy egy világméretű hatalomgyakorlást biztosítani lehessen. Ezt az erőforrás-szivattyú szerepet tölti be a multi- vagy transznacionális vállalat. Ezek vállalkozásoknak álcázzák magukat, ám valójában hatalmi intézmények. Az alapvető céljuk nem más, mint hogy világméretű, egységes és összecsiszolt hálózattá váljanak és működtessék ezeket a gigantikus erőforrás-szivattyúkat. Annak érdekében, hogy a tevékenységük minél koordináltabb legyen, megjelenik a második hatalmi szint is, vagyis azoknak a világméretű intézményeknek az együttese – valutaalap, Világbank, WTO, hitelminősítő intézetek, auditáló cégek –, amely egységes keretbe foglalja ennek az erőforrás-szivattyúnak a működését. Kialakítja az elveket, világméretű parancsokat – dereguláció, privatizáció, liberalizáció –, amelyeket a lokalitásnak, ha nem akarnak konfliktust, be is kell tartaniuk. Megfogalmazzák a birodalom alkotmányát, jogrendjét, és a fegyelmező hatalmak által ezt be is tartatják.

A világméretű média pedig a birodalmi gondolkodás logikáját alakítja ki. A létrejött tudatbefolyásoló szisztéma megpróbálja az emberi gondolkodást az egész világon azon fogalmak mentén szervezni, amelyek csak a birodalmat megerősítő gondolatmeneteket segítik, és igyekeznek a perifériára szorítani – lehetőség szerint megsemmisíteni, kigúnyolni, betiltani – minden olyan gondolati konstrukciót, amelyik szembemenne a birodalmi törekvésekkel.

– A rendszer olajozott működéséhez a különböző országoknak szükségük van kiszolgálószemélyzetre is. Korábbi szavaival élve, „azt a lényeget, ami talán úgy foglalható össze, hogy mindaz, amiről azt hazudjuk, hogy demokrácia, jogállam és piacgazdaság, vagyis a rendszerváltás rendszere, az a globális hatalomgazdaság lokális diktatúrája kollaboráns helyi elitek által üzemeltetve”. Kik ezek az elitek? És az is látszik: az egész konstrukcióból maga az ember, az emberi értékek, a humánum, illetve az élet igenlése hiányzik.
– Minél nagyobb egy birodalom – és itt világbirodalomról van szó –, annál nagyobb a kényszer arra, hogy a lokalitás azonos globális elvek szerint működjön magával a globalitással: egységes legyen a fogalomértelmezés, illetve minden lokalitásban hatalmas szükség van arra is, hogy az ottani elitek élére álljanak a globális birodalom érdekérvényesítési törekvéseinek. A birodalmak minden lokalitásban kiépítik a saját közvetítő társadalmukat, így ezek az elitek sokkal inkább a globalitás társadalmát jelenítik meg helyi szinten, mintsem a lokalitás társadalmát a globalitástérben. A birodalom is azt várja el, hogy a közvetítő elemek az ő érdekeit közvetítsék a lokalitások felé, de bizonyos értelemben a főhatalom is természetesnek tekinti, hogy ezeknek az eliteknek meg kell jelenítenie azt is, mi történik alattuk. Nem azért, mert a birodalom meg akarja ismerni az alárendelt társadalmakat – ennek sokkal inkább preventív okai vannak. Elébe akar menni a lázadásoknak. Minden hatalmi tényező tudja: ha folyamatosan erőforrásokat szív el a perifériáról, akkor ezzel folyamatosan újratermelési válságokat idéz elő, ezért is következik be egy idő után maga az összeomlás is, hiszen nem veszik figyelembe a perifériák lázadási potenciálját. Így azok valóban fel is lázadnak, ami egy permanens polgárháborúba torkollik.

Az elszegényedés és kifosztás olyan öko-, szocio-, kulturális katasztrófák sorozatát hozza létre, ami szétveri a birodalom egész szerkezeti rendszerét. Vagyis bizonyos értelemben a kifosztás urai is kíváncsiak arra, hogy mi történik a végeken azért, hogy a képződő lázadási potenciálok ellenszerét megtalálják. Kétségételen: ezek az elitek döntően és alapvetően kollaboránsok, de kell, hogy rendelkezzenek egy olyan közvetítő szereppel is, amelyek a lokalitások stratégiai érdekeit is képesek megfogalmazni. S különösen feltűnő, hogy Magyarország elitjei a térségben is messze a leginkább kollaboránsok.

– „Amit optikai csalódásként magyar gazdaságnak látunk, az nem egyéb, mint körülbelül két tucat multinacionális globális vállalat lokális telephelyeinek hálózata”, hogy ismét idézzük korábbi szavait. David Korten a Tőkés társaságok világuralma című könyvében alapos részletességgel fejtegeti e társaságok kialakulásának körülményeit, valamint azt, miképpen is veszik át az irányítást az élet különböző struktúrái felett. Valósággá válhatott a világuralom? Hol vannak a kis- és közepes vállalakozások, amelyek a jelenlegi kormány alatt egyébként szinte hátrányos megkülönböztetésben részesülnek, nem kapnak lehetőséget, ugyanakkor az idetelepülő nagy cégek milliárdos állami támogatásban részesülnek, ami úgy tűnik, nem is áll arányban az általuk teremtett munkahelyek számával.

– Mária Terézia mondta, hogy „etetni is kell a birkát ahhoz, ha nyírni is akarjuk, jó urak”, ami nagyon bölcsen fejezi ki a felelősen gondolkodó birodalom belső logikáját. Vagyis hogy tartósan, lázadásoktól és permanens polgárháborúktól mentesen lehessen üzemeltetni a birodalmi erőforrás- szivattyúkat, arra van szükség, hogy a központ ismerje, és bizonyos keretek között tartsa tiszteletben a lokalitások elemi újratermelési igényeit. Minden emberi közösségnek van egy elemi újratermelési szintje, első a fiziológiai. Ebben az értelemben is van egy létminimum, ám ez csak a vegetáláshoz elég, „többet kell adni, ha többet akarunk”: a komplex egészséget kell figyelembe venni. És itt nem csupán a közvetlen fizikai aspektus a lényeges – vagyis a betegség hiánya vagy annak viszonylagos alacsony előfordulása –, hanem a testi-lelki egészségnek egy folyamatosan emelkedő és kiteljesedő szintjéről van szó. Ami horribile dictu, akár a birodalmi tőketulajdonosoknak is kedvező lehet, hiszen egy jobb minőségű „birkanyáj” jobb minőségű és több gyapjút is ad. Vagyis van egy alapvető újratermelődési igény, ami részben fiziológiai, majd az ezen túlmutató szint, ami egyre jobb, egyre emberségesebb életkörülményeket, viszonyokat és minőséget jelent. Persze szó van a demográfiai újratermelődésről is, hiszen nemcsak az éppen most élő generációnak kell egyre kedvezőbb, emberségesebb életviszonyok között élnie, hanem létre kell hozni az újabb generációkat is, emellett meg kell teremteni azokat a feltételeket is, amelyek számukra is folyamatosan emelkedő emberi jólétet jelenthetnek majd. Ennek pedig erőforrásigénye van. Mindebből követezik: van egy minimális erőforrásigénye annak, hogy a lokalitás akár csak nullszinten is – az egyszerű újratermelés szintjén – fenntartsa magát, de minden emberi közösség bővülni szeretne, egyre jobb életminőséget elérve.

Ott folyik a harc, hogy a birodalom egyáltalán figyelembe veszi-e, érdekli-e, hogy az adott társadalomnak milyen szintű az erőforrásigénye az újratermelődéshez. És kérdés az is: hajlandó-e a saját erőforrás-elszívó tevékenységét bizonyos keretek között tartani. Az a probléma az elmúlt húsz évben, hogy ez a kompromisszumkészség elemi szinten sem létezik. Van egy ellentmondást nem tűrő diktátum, ennek megfelelően pedig kitermelődtek a szinte száz százalékig a birodalmat kiszolgáló elitek, amelyek ezt nem csak hogy kiszolgálják, ám bizonyos értelemben még elébe is mennek a kívánságoknak. Kitalálják a birodalom gondolatait. A lokalitás saját gazdaságát magyar kis- és középvállalkozásokat is kifosztandó páriáknak tekintik. Miközben ezek a vállalatok adnak munkát a foglalkoztatottak nagy részének, a profit döntő többsége azoké a multiké, akik csupán a töredékét foglalkoztatják az embereknek. A multik kapják a kedvezményeket és a támogatásokat, a magyar kkv-k meg az „agyonadóztatást”.

– Ez milyen irányba tolja a magyar társadalom lehetőségeit?

– Jelenleg ott tartunk, hogy a magyar társadalom a legelemibb fiziológiai újratermelődésének a minimumát sem képes biztosítani, inkább folyamatos és masszív hanyatlás tapasztalható a népesedésben, az egészségben is. Emellett a szimbolikus szerkezetekben is megfigyelhető a roncsolódás: azokban a szellemi, lelki, erkölcsi zónákban, amelyek nélkül nincsen ép emberi társadalom, és ha ezek az erők sérülnek, az összeomlás fenyeget. A birodalom láthatóan nem kíváncsi arra, hogy a magyar társadalom hogyan reprodukálja önmagát. Van egy elképzelése arról, hogy mennyi erőforrást kell kiszivattyúzna, és teljesen függetlenül attól, hogy ennek milyen katasztrófasorozat az ára, ezt minden körülmények között véghez is viszi.

Bibó István szavaival élve: folyamatosan végbemegy egy negatív kiválasztódás az eliteken belül is, olyan elitek – személy szerint és csoportokat illetően is – jutnak a döntés meghozásának közelébe, befolyásolását lehetővé tevő helyzetbe, akik sem tudásban, sem erkölcsi javakban nem bővelkednek. Nem is ismerik fel a súlyos problémákat, vagy ha látják is, cinikusan, gátlástalanul túlteszik magukat rajta. Nem érdekli őket a következmény. Magyarországon azért van az elmúlt húsz év időszakában valójában egy potenciálisan, folyamatosan növekvő polgárháborús veszély, mert láthatólag szinte semmilyen normális kommunikáció nincsen a globális, illetve a lokális elitek között és a magyar társadalom között sem. Minden normális embert nyomaszt az egyre nagyobb feszültség, az erkölcsök szétmállása, a növekvő kriminalizálódás, az egyre több borzalmas történés. Ezek összefüggő esetek, és mindenkit iszonyattal töltenek el. Az a baj, hogy mivel az egész rendszer hazugságra épül, szigorúan tilos a nevén nevezni a dolgokat, ennek következtében nem kibeszélhető a lényeg, viszont ha ez nincs meg, akkor nem lehet el- és megbeszélni, ez viszont kizárja a cselekvést is.

Bogár: A „csupasz szikláig” meztelenítették a magyarokat

Megbukott a világkapitalizmus rendszere? • Végzetes erőforrás-pazarlás a világban
2008. július 30. 18:27

A multinacionális vállalatok valójában a birodalmi erőszak intézményei, amelyeket a térségben egyedülállóan komprádor magyar elitek szolgálnak ki – fogalmazott Bogár László a Magyar Nemzet Online-nak. Szerinte a főhatalom urai anélkül fosztják le a lokalitások erőforrásait, hogy figyelembe vennék azok újratermelődési igényeit. Az élelmiszerár-robbanással a vészjósló jövő üzen a mába, emellett olyan mértéken éljük fel a lét talapzatait, hogy néhány évtized, és a totális folytathatatlanságba kerül az emberiség. A világ vezető politikusai alkalmatlanok a válság kezelésére – állítja Bogár. Interjúnk második része.

– Működik-e ma Magyarország?
– Egy országot mindig üzemeltetni kell, ennek pedig komoly erőforrásigénye van. Működtetni kell a nagy infrastrukturális rendszereket, és lehetővé kell tenni azt is, hogy az emberek legalább a legalapvetőbb ellátási formákhoz, javakhoz hozzájussanak. Minden közösségnek meg kell teremtenie azt a rendszert, amely világossá teszi: az adott körülmények között ennek a szisztémának a működtetéséhez a különböző szereplők milyen mértékben járuljanak hozzá. A hatalmas feszültség abból adódik, hogy a birodalmi erőforrás-szivattyúk csak lefosztják, használják az erőtereket, de nem, vagy csak szimbolikus módon járulnak hozzá a rendszer működtetéséhez.

– Kimondható, hogy a hatalmas globális cégek szűkmarkúan bánnak a „birkanyájjal”?

– Persze, egyértelmű, hogy az államháztartás, illetve a családi háztartások deficitje is abból adódik, hogy leadják a teljesítményüket, ám ennek ellenértékét nem kapják meg. Ennek oka, hogy a teljesítményük jelentős részét ingyen használja a globális birodalom. Vagyis nemhogy felemelkedést nem jelentenek a magyar társadalom számára, hanem láthatólag növekvő deficitet termelnek. Ez megjelenik az állam, de a mikroháztartások szintjén is. Itt is egyre látványosabban.

– Egyre nagyobb a családok, háztartások eladósodottsága is.

– Igen, és az elemi üzemeltetéshez, nem pedig a hedonizáláshoz, a luxuscikkek fogyasztásához veszik fel az egyre jelentősebb hiteleket. A deficit és az eladósodás nemcsak anyagi értelemben jelenik meg, hanem a már említett szimbolikus javakban is, amelyek egyre jobban roncsolódnak. Vagyis anyagi és szimbolikus javakban is egyre nagyobb deficit áll elő. A helyzetet súlyosbítja, hogy öngerjesztő és egymásba kapcsolódó a folyamat. Nem lehet úgy megoldani a problémát, hogy növelje a társadalom a teljesítményét, hiszen fiziológiai szinten a „csupasz szikláig” le van meztelenítve: a nettó 60-70 ezer forintból nem lehet az alapvető életszükségletek minimális kielégítése után művelődni, tanulni, beruházni a tudástőkébe. Ha emellett képes is lenne valóban több erőforrást termelni, azt is elszívná előle a kifosztó gépezet. Részben ezért létezik a feketegazdaság is. Ez a magyar társadalom immunreakciója erre a folyamatra. Megpróbálja a láthatóság világából kimenteni a lehető legtöbb teljesítményét. Ez lehet, hogy rövid távon minimális esélyt jelent számára ahhoz, hogy megoldja a hétköznapi problémáit, ennek viszont az a következménye, hogy ezeket az erőforrásokat a közösségi szükségletek elől veszi el. Tehát valójában ő maga dönti romba a nemzetállamot, amelynek felelős elitje adott keretek között megpróbálja megértetni a birodalommal: át kell állítani az erőforrás-szivattyúkat annak érdekében, hogy a totális válság elkerülhető legyen.

– Ez a birodalmi struktúra képes lehet arra, hogy a jelenlegitől eltérően viszonyuljon az erőforrásgazda társadalmakhoz?

– Valószínűleg hiába magyarázná bárki is a globalitás urainak, hogy kevesebb erőforrást szívjanak el a jelenleginél, mert az emberiség rohamos gyorsasággal lép be abba a végzetes folyamatba, ahol a kapitalizmust az elmúlt kétszáz évben megalapozó erőforrások – hiszen a kapitalizmus döntően a fosszilis energiaforrásokkal való rablógazdálkodást jelenti – fogynak. Ez a korszak a végéhez közeledik. Még nincs vége, de az emberiség rövidesen belép a végfázisba. Vagy pedig megpróbál olyan hatalmi viszonyokat létrehozni, amelyek ellenőrzött keretek között tartják azt az elkövetkező korszakot, amikor végleg kimerülnek az erőforrások. Mindezt annak érdekében, hogy ne a totális anarchiába sodródjon az emberi társadalom. A következő két évtizedben már ez a folyamat zajlik majd.

Az a lehetőség is fennáll, hogy az emberi civilizáció nem képes erre: akkor teljes sebességgel rohanunk neki a lét falának, és néhány év alatt süllyed az emberi létezés az eddig elképzelni sem tudott anarchiába. A rendszer urai talán erre hivatkozva mondanák azt, hogy nincsen lehetőségük csökkenteni az erőforrás-koncentrációt, és még igazuk is lehetne akkor, ha a lokalitások érzékelnék, hogy az elszívott erőforrásokból tényleg épül egy új világkoordinációs mechanizmus, amely adott esetben megmentheti – Magyarországot is – a teljes anarchia létpusztító hatásaitól. Nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy valamiféle tanakodás zajlik a világhatalmi rendszerekben minderről, de ennek nem sok jelét látom. Ami biztos: ha folyik is ilyen tanácskozás, azt nem lehet mindenki mást kizárva véghezvinni.

– Mi a véleménye a forint utóbbi időkben tapasztalható erősödéséről?
– A fő ok az, hogy 1989–90-ben a térség országainak valutáit brutálisan alulértékeltté tették a komplett kifosztás érdekében. Most viszont már, miután mindent, amit lefoszthattak, le is fosztották, megváltozott a stratégiai érdekük. Most már azt kell gátolni, hogy a térség országainak exportpotenciálja tovább növekedjen, és ezért hagyják, hogy történelmileg „normálszintre” menjen vissza az árfolyam. A másik speciális magyar ok, hogy irreálisan és kiugróan magas a magyar állami forintkötvények kamata, ezért hatalmas a kereslet a forint iránt, ami felviszi az árfolyamot. És persze jelen van a spekulációs „buborék” is, amit nyilván majd akkor és úgy fognak „kipukkasztani”, amikor az számukra a maximális újabb lefosztást teszi lehetővé.

– Rendkívül turbulens időszakban vagyunk az élelmiszerárak emelkedésének tekintetében is. Ársokkok egész garmadája van mögöttünk, és ugye a világgazdasági folyamatok „begyűrűznek” Magyarországra is. Tudjuk, hogy mennyien éheznek szerte a világon, több mint egymilliárd embernek nem jut tiszta ivóvíz sem. Ennek ellenére iszonyatos a pazarlás a nyugati világ részéről: elég csak arra gondolni, britek évente négymillió tonna élelmiszert dobnak a kukába, és nem romlott, használhatatlan élelmiszerről van szó. Értékválságban van az úgynevezett nyugatias világ?

– Ez is egyik jelzése annak, hogy a közgazdaságtan elmúlt kétszáz évben kialakult egyik kulcsfogalma – a homo ökonomikusz – feltételezi, hogy kialakult a gazdaságilag racionálisan dönteni képes ember, és hogy a tőkés gazdaság és a piaci viszonyok között a lehető leggazdaságosabban használja fel az erőforrásokat. Az Egyesült Államokban évente szemétbe kerülő és nem is feltétlenül megromlott – megvettem, de kiderült, nincs rá szükségem – élelmiszernek a mennyisége körülbelül 100 milliárd dollár értékű. Miközben a világon az éhínség és az alultápláltság megszüntetéséhez évente 60 milliárd dollárra lenne szükség. Nemhogy ésszerűség nincsen, hanem egészen szélsőséges, az abszurditásig menő ésszerűtlenséggel állunk szemben. Ennél pazarlóbban felhasználni az emberiség erőforrásait nem is lehetne. És ez csak a jéghegy csúcsa.

Szembe kell nézni azzal, hogy a világkapitalizmus rendszere és az utóbbi időszak globális szakasza nemcsak hogy nem hozta létre a világon létező erőforrások ésszerű, emberséges felhasználási formáját, hanem szinte leírhatatlan irracionalitást eredményezett. Olyan szélsőséges brutalitással uzsorázzuk ki az évmilliárdok óta létező, az emberiséget megtartó alapfeltételeket – minden kultúra négy alapvető őselemet ismert: a föld, a levegő, a víz és a tűz –, amelynek beláthatatlanok a következményei. A negyedik őselemmel katasztrofálisan pusztítjuk a földet, hiszen elégetjük a fosszilis energiaforrásokat. Az emberiség buldózerrel megy almát szedni, holott kevésbé brutálisan is hozzá lehetne jutni a gyümölcshöz. Egyre jobban jelentkeznek e pusztításnak a vészjósló következményei is.

Olyan mértékben éljük fel a legalapvetőbb léttalapzatokat, hogy akár néhány évtizeden belül a totális folytathatatlanság állapotába kerül az emberiség. Az élelmiszer a föld, víz és a levegő nélkül elképzelhetetlen. Egyre inkább kiderül, hogy földet nem lehet teremteni, a termőföld csak fogy, tönkremegy, erodál. Csak Magyarországon egymegyényi termőföld „tűnt el”. A vízért jelenleg is háborúk folynak, a kiotói egyezmény pedig jelzi, hogy a tiszta levegőért is megindult a küzdelem. Minden ésszerűen gondolkodó lokalitás rendkívül nagy becsben kell, hogy tartsa ezeket a kincseket, hiszen az előttünk álló évszázadban az emberiség rendkívül kritikus ponton halad keresztül, és nem biztos, hogy túléli a folyamatokat. Az élelmiszerár- és az olajáremelésben a vészjósló jövő üzen a mába.

– Ön szerint számtalan csatornán keresztül üzen a természet az emberiségnek, mégis mintha a döntéshozók tétlenül ülnének. Holott nehezen tudjuk elképzelni, hogy ne érzékelnék a problémákat. Ennek ellenére a kiotói jegyzőkönyv mintha becsődölt volna, és a legutóbbi G8-találkozón a méregdrága vacsora közepette is csak arról állapodtak meg a hatalmak, hogy mi lenne kívánatos két-három évtized múlva. Plusz ültettek néhány fát is. Kiüresedtek ezek a fórumok?
– Fontos megjegyezni, hogy nem a politikusok a főszereplők. Ez csak a látszat, ők az uralmi szintet jelenítik meg. A hatalom és az uralom nem egy dolog. Például a hatalom a Wall Street, az uralom pedig a Fehér Ház. Az uralmi szféra nem más, mint egy olyan professzionális értelmiségiekből álló rendszer, amelyik végrehajtja azt, amit a valóságos hatalmi tényezők – tehát az erőforrások tényleges birtoklói – számukra kötelezővé tesznek. A kérdés, hogy az uralmi szférának, amelynek persze van relatív önállósága is, mekkora a felelőssége. Láthatólag sem megfelelő tudásuk, sem megfelelő erkölcsi tartásuk nincs ahhoz, hogy a problémákat felismerjék, illetve kezeljék. Úgy tűnik, mind a két alapvető jószág – az ész és erény – hiányzik a világ vezető hatalmainak vezetőiből. Kérdés, hogy ez egyértelmű tükröződése-e a cinikus hatalomnak, vagy egy diszfunkcionális jelenség, amikor is a hatalom már szeretne kiutat találni ebből a helyzetből, csak éppen annyira rontottak az uralmi elitek, hogy nem képes megfelelő személyeket találni. Ezt nehéz eldönteni, ám elképzelhető, hogy az igazi világhatalmi aktorok látják ezt a végpusztulást, csak lehet, hogy úgy gondolják, most már „mindegy, elkéstünk”. És nem zárható ki, hogy messze túl vagyunk azon a kritikus ponton, ahonnan vissza lehet fordulni a végső összeomlás elől.

– Mikor lett volna elkerülhető?

– Talán az első világháború előtt kellett volna megtenni azokat a lépéseket, amelyekről azt hisszük, hogy „még most sem késő”. Pedig nagy valószínűséggel – ne legyen igazam – ezen már régen túl vagyunk.

Holokauszt és antiszemitizmus

“A világcsalás korában az igazság kimondása forradalmi tett.” George Orwell

Egyenes beszéd

Napjainkban, mikor a magyarság — de talán az egész jóakaratú emberiség – jövőjét nézve sötét fellegek borítják a horizontot és az alagút végét sejtető fény legtöbbször csak a szembe jövő vonatot jelenti, elkerülhetetlen az egyenes beszéd.

A tudatos taktikázásból vagy félelemből történő mellébeszélésnek egyszer és mindenkorra véget kell vetni, ha mint nép, és kultúrközösség továbbra is élni, létezni akarunk.Ki kell mondani végre az igazságot – méghozzá a teljes igazságot — minden fórumon, mert csak az igazság tehet bennünket újra szabaddá.

Marschalkó Lajos, a nagy magyar vátesz ezt úgy fogalmazta meg annak idején, hogy “a világhódítók hatalmát csak az igazság kimondásával törhetjük meg”, és ezen irányelv szerint küzdött mindhalálig. A világhódítóknak még soha a történelem folyamán nem volt nagyobb hatalmuk, mint napjainkban.

Betegek vagyunk. Beteg az egész világ. Sőt néha már az az érzésünk, hogy az egész világot egy gyógyíthatatlan elmebetegség, a filoszemitizmus kerítette hatalmába.

A beteg gyógyulásának első számú feltétele, hogy pontos diagnózist készítsünk a betegség okáról, mert csak ennek ismeretében tudjuk eldönteni, hogy mi az a gyógymód, amely végül sikerre vezethet.
Úgy szoktattak – vagy idomítottak – bennünket,

hogy bizonyos gondolatokat nem tudunk meghallani, és érzelmek segítségével próbáljuk elutasítani, hogy ezek a gondolatok tudatunkba egyáltalán beférkőzzenek.

Nem az alapján ítéljük meg a gondolatokat, hogy helyes vagy nem helyes, hogy igaz vagy nem igaz, hanem, hogy megfelelnek-e, tehát, hogy politikailag korrektek-e vagy sem.

Létezik egy tabu, amelyet évtizedek, sőt talán már egy évszázada belénk ültettek, nevezetesen, hogy bizonyos témákat nem akarunk tárgyszerűen tudomásul venni.

Olyan témákat, ahol a zsidóságról van szó. A zsidóság, a zsidó témakörét tudatunkban valahogy a gondolatrendőrség keríti be, veszi körül. Nem szabad, hogy tényszerűen elgondolkozzunk erről a témáról. De mi most a továbbiakban mégis elgondolkozunk a zsidókról. A zsidókról és a hozzánk való viszonyukról és megfordítva. És az, ami ebből következik, olyan borzalmas egy normális, egyszerű polgár számára, hogy hajlamos rögtön felállni, és ordítva elszaladni.

Az úgynevezett holocaust témájáról szintén beszélni kell. A holocaustról, mint a zsidóság politikai fegyveréről. Már csak ennek a kimondása is heves reakciókat vált ki, mégis fontos, hogy végre világosságot teremtsünk ebben a témában is és ezáltal újra odáig jussunk, hogy a gondolatokat a tulajdonképpeni értékük alapján ítéljük meg, tehát, hogy helyes vagy nem helyes, igaz vagy nem igaz.

A revizionista történészek szerint a holocaust-vallás a világtörténelem legnagyobb hazugságára épül és hogy a zsidó nép tervszerű kiirtásának vádja — ahogy azt a hivatalos verzióból ismerjük — nem más, mint kitaláció.
A fő fegyvert, a fő stratégiát a jelenlegi zsidó uralomhoz

az szolgáltatja, hogy a II. világháború folyamán 6 millió zsidót kiirtottak. Persze ezzel kapcsolatban kizsákmányolásról is beszélhetünk, hogy ezzel a hazugsággal pénzt zsarolnak ki belőlünk, ami igaz is, de ennek teljesen alárendelt jelentősége van. Elsősorban arról van szó, hogy a szellemiségünket akarják elpusztítani.

És ez olyan borzasztónak hangzik egy normális polgár fülének, aki ezzel a témával nem foglalkozott, hogy talán már most eldobja az újságot.

Azonban ezzel csak saját maga elől bújik el. Fél, bár érzi, hogy ezek a gondolatok igazak lehetnek, mégsem akar róluk elgondolkozni.

A gyengeségünk abból áll, hogy a zsidókról nem tudunk olyan rosszat feltételezni, ahogy a zsidóság a történelem folyamán, de főleg a 20. században, ellenünk, az összes nem-zsidó népek ellen, de főleg az európai népek ellen cselekedett. Ezeket a gondolatokat meg kell vizsgálni, mindenekelőtt megengedni a vizsgálatát annak, hogy amit most leírtam, annak van-e komoly háttere.

Fel kell tenni továbbá a kérdést:: hogyan lehetséges, hogy egy ókori nép eljut a jelenbe és ilyen módon hívja fel magára a figyelmet és ezáltal egy komoly problémává változott? Hogyan lehetséges, hogy ez a nép egy létező hatalom, egy világhatalom?

Mivel lehet magyarázni, hogy a zsidók az összes más népek között szétszórva ilyen hatalomra tehettek szert több mint 3000 év után, és manapság ilyen jelentőséggel rendelkeznek? Az ókor minden más népe eltűnt, elbukott, az asszírok, a babiloniak, a perzsák, az egyiptomiak, a görögök, a rómaiak.

Mind elfújta a történelem szele, csak ez az egyetlen, Jehova által kiválasztott nép van ma itt és nemcsak, hogy itt van, hanem uralja a világot. A pénzen, a médiákon keresztül, és egy ellenséget alkot minden államban. Egy belső ellenséget.

És nem létezik nagyobb veszély és az ember nem lehet nagyobb veszélynek kitéve, mint ha egy létező, valóban jelen lévő hatalmas ellenséget a saját országában, mint olyat, nem ismer fel és nem nevez meg.

==Mivel akkor ennek az ellenségnek megvan a lehetősége, hogy csendben megvalósítsa terveit és ezen a módon az összes népet leigázza.==

Hamis bűntudattal megterhelve, vakok vagyunk meglátni a kést, amit a zsidó kezében tart, hogy a hátunkba szúrja, miközben keblünkre öleljük.
És az antiszemitizmusról is beszélnünk kell.

A zsidóság által a köztudatba ültetett és manapság szinte halálos ítéletnek számító szavak, mint az “antiszemitizmus” vagy “rasszizmus” csak akkor hatásosak, ha kiváltják a jól ismert védekezési reflexeket. “Nem vagyok antiszemita, mivel….”

Sajnos ez a viselkedési mód mind a mai napig, mint valami beteges beidegződés még a zsidóság mesterkedéseit felismerő és az ellen nyíltan fellépő legbátrabb kritikusokra is jellemző.

Mi történik azonban, ha a vád tagadása helyett inkább azután érdeklődünk, hogy mi az oka annak, hogy a zsidókat zsidóságuk miatt gyűlölik? Több mint 3000 éve a zsidók mindenhol, ahol csoportosan megjelentek, gúnynak, csúfolódásnak és üldözésnek voltak kitéve.
Véletlen vagy szükségszerűség?

Ebből a perspektívából nézve az “antiszemitizmust” nem lehet többé, mint a zsidógyűlölő szellemi elfajzásának kifejezését értelmezni.

Naponta tapasztaljuk, hogy mindig csak antiszemitizmusról beszélnek és mindenki rátámad azokra, akiket antiszemitának nyilvánítanak. Az ember azonban soha sem kérdezi meg, hogy mi az oka az antiszemitizmusnak.

Minden okunk megvan rá, hogy megkérdezzük: ha létezik antiszemitizmus – tehát zsidóellenesség – és ez olyan jelentőségű, hogy egy ENSZ nyilatkozatot is terveznek készíteni ellene, akkor mi az oka, hogy ez a jelenség létezik?

A zsidók mindenkit elítélnek, akit ők antiszemitának nyilvánítanak, de minden kérdést az antiszemitizmus okának irányában már rögtön mint égbekiáltó bűnt üldöznek, kisebbség elleni izgatásnak, lázításnak nyilvánítanak.

De nem csak a zsidók, hanem az általuk Lenin-féle hasznos hülyéknek használt nem-zsidó társutasok is, akik segítenek legyártani azt a kötelet, amivel végül őket is felakasztják. A boldog rabszolgák a szabadság legádázabb ellenségei.

Minden párbeszédben, minden eszmecserében, minden vitában, politikai, világnézeti és kulturális területen van egy tabu, amely úgy hat, mint egy ki nem mondott feltétel. Csak akkor szabad érveket érvényre juttatni, kinyilvánítanunk, ha hallgatólagosan abból a feltételből indulunk ki, hogy a zsidóság, a zsidók világszerte, mindig az áldozatok népe volt, mindig igazuk volt és mindig ok nélkül üldözték őket.

Nem Adolf Hitler, hanem a cionista Bernard Lazare, – aki a 19. század végén Párizsban tevékenykedett, – fogalmazta meg a döntő szempontot a zsidókérdéssel kapcsolatos vitában.

Ezt írta: “Ha az ellenségeskedés és utálat a zsidókkal szemben csak egy országban és csak egy bizonyos időben történt volna, könnyű lenne ezt a haragot megokolni, ennek a haragnak az okait kideríteni.

De ellenkezőleg, ez a faj a kezdetek óta minden nép gyűlöletének a célpontja volt, amelyek között élt. Mivel a zsidók ellenségei a legkülönbözőbb népfajok közé tartoztak, akik egymástól nagyon nagy távolságra fekvő vidékeken laktak, különböző törvényeik voltak, ellentétes elveket vallottak, sem ugyanazon erkölcseik, sem ugyanazon szokásaik nem voltak és összehasonlíthatatlan szellemiséggel rendelkeztek, így az antiszemitizmus általános okait mindig a zsidóságban kell keresni, nem pedig azokban, akik ellenük fellépnek.”

Szinte naponta találkozunk azzal az álszent zsidó félelemmel, amely egy különös védekező viselkedést von maga után:
Már sikoltoznak, mielőtt vernék őket.

Így egy nem létező, csak általuk feltételezett és félt veszélyből elképzelt valóság lesz. A zsidó állandóan és mindenütt mint túlélő érzi magát és ezen keresztül jogot formál magának, hogy kárpótolják ezért a veszélyért.

A saját tulajdonukban lévő médiákban hazugan állított kiirtásukra irányuló sorsukkal a megnyert második világháború után a támadhatatlanság állapotába helyezték magukat. Minden általuk elkövetett bűn már a nyilvánosságra kerülés előtt megbocsáttatik. Minden erkölcsi tiltakozás a világközvélemény előtt végbemenő gonosztetteikkel szemben, részükről sikeresen mint az antiszemitizmus újabb bűne kerül végül megjelenésre.
Régóta nyilvánvaló,

hogy nem az az antiszemita, aki gyűlöli a zsidókat, hanem az, akit a zsidók gyűlölnek.

A jelenlegi helyzetünkre irányítva a figyelmet, a zsidókkal vagy zsidókról csak azzal a feltétellel beszélhetünk, ha elismerjük, hogy a II. világháború alatt a zsidó népet Európában fizikálisan kiirtották. (Nekünk magyaroknak, mint társtetteseknek ebből 600 000 kiirtott zsidó élet terheli a számlánkat és lelkiismeretünket.) Aki ezt a feltételt nem ismeri el, az a zsidók szerint maga is ellenség, akit üldözni lehet, sőt reálisan meg lehet fosztani a szabadságától.

Korunk hősei és üldözöttjei, a revizionista történészek tagadják, hogy a Harmadik Birodalom idején ez a szisztematikus, előre kitervelt és precízen végrehajtott népirtás megtörtént, és azt mondják, hogy a tézis, mely szerint a zsidókat milliós nagyságrendben a Cyklon-B nevű mérges gázzal elgázosították, egy hazugság.

Méghozzá a világtörténelem legnagyobb hazugsága, amely következményeit tekintve is a legsúlyosabb hazugság.

A zsidók korán felismerték: majdnem minden embert el lehet szédíteni, hogy majdnem mindent elhiggyen, ha sikerül neki beszuggerálni, hogy ezt majdnem mindenki más is elhiszi.

Hogyan lehetséges, hogy annyira korlátozott a felismerési képességünk, hogy erre a szörnyű vádra való tekintettel még az orrunk előtt fekvő dolgokat is figyelmen kívül hagyjuk, és egyáltalán nem vagyunk abban a helyzetben, hogy megkérdezzük: mit jelent egyáltalán több millió embert egy behatárolt időben, 1942-től 1945-ig a Föld egy behatárolt szegletében megölni, és utána nyomtalanul eltüntetni? Milyen feltételei vannak ennek a természetben és a fizika világában? Minek kell történnie? És lehetséges-e ez egyáltalán? Lehetséges ez ezen a helyszínen és a rendelkezésre álló épületekben a gyilkolás eszközével? És már ott is van a következő gondolat:
Igaz lehet ez egyáltalán?

A holocaust-ipar prominens haszonélvezői, mint Eli Wiesel – béke Nobel díjas notórius hazudozó -, Simon Wiesenthal, a holocaust-münchausen és a mi kedves holocaust- háryjánosunk, Kertész Imre minden hazugságát megcáfolták már. Ennek ellenére tovább terjeszthetik ezeket a hazugságokat a zsidó média asszisztálásával.

Csak egy kirívó példát említve: Auschwitzban neves történészek nyomására kénytelenek voltak a korábbi, 4 milliós áldozatot feltüntető táblát egy csak másfélmillió áldozatot feltüntető táblára kicserélni. Ha valaki veszi a bátorságot és megkérdezi, hogy hová tűnt akkor a maradék két és fél millió állítólagos áldozat – mivel ettől a hivatalos,

6 milliós szám egy lélekkel sem csökkent -, akkor válasz helyett az illetőt rögtön holocausttagadónak és ebből kifolyólag üldözendő közellenségnek kiáltják ki.

A zsidóság – kivétel nélkül – azt hitte, hogy a holocaust-vallással a zsidókérdést végérvényesen megoldotta.

Egy hazugsággal, amelyet az elbutított, és ezáltal abszolút védtelen népek fejébe a pénzével és médiahatalmával beültethetett.

Azonban a hazugságoknak a hazudozóra nézve van egy kényelmetlen tulajdonságuk: töredeznek.

Amit az igazság keresői több éves sziszifuszi munkával ebből a hazugságfalból kitörnek, többé soha nem tér vissza korábbi helyére.
Végül az egész, mint egy kártyavár, magába omlik. Ez az idő már nincs messze.

A világ alaptörvénye, hogy előbb vagy utóbb, de mindig az igazság győz a hazugság fölött, akkor is, ha a hazugság hatalma néha túl hosszúnak tűnik.

A második világháború után a győztesek szellemi kannibalizmusának köszönhetően tízezer számra ítéltek irodalmi termékeket – könyveket és újságokat – megsemmisítésre, mivel azt hitték, hogy ezzel bizonyos népeket megfoszthatnak múltjuktól, történelmüktől és kultúrájuktól. Egyedül a német nyelvterületen 40000-re becsülhető azon különböző kiadványok száma, amelyeket tiltott listákra tettek és ezt követően zúzdába irányítottak, a sajtószabadságot annyira szívükön viselő örök humánusok, és örök demokraták, mert ezen írásművek tartalma veszélyt jelentett a zsidó mítoszteremtők terveinek megvalósításával szemben.

Ha nem vigyázunk, és nem vetünk végre gátat a zsidó szellemi diktatúrának, akkor az európai történelem és kultúra csillagainak fénye hamarosan végleg kialszik, mivel Jézus Krisztustól kezdve Luther-en, Kant-on, Voltaire-en, Goeth-én, Schoppenhauer-en, Wagner-on, Liszt Ferencen keresztül mindenkit antiszemitának bélyegeznek, műveiket pedig a szennyirodalom kategóriájába soroltatják, csak azért, mert a kiválasztott néppel kapcsolatban egyéni véleményüknek adtak hangot.

Toleranciát köztudottan azok mutatnak legkevésbé, akik azt másoktól a legerőteljesebben követelik.

Aki még nem tudta volna, és ami már régóta teljesen nyilvánvaló, az most David Duke magyarul is megjelent könyvéből végleg megbizonyosodhat arról, hogy Amerikát a zsidók uralják.

A zsidó világterror a pénz és a médiák segítségével működik és főleg azon a befolyáson keresztül, amit a világ legerősebb katonai hatalmának ellenőrzésén és irányításán keresztül elértek.

Ennek ellenére világszerte kezdetét vette egy szellemi szabadságharc az igazságért. És tisztább ügyet, mint az igazságért harcba szállni, nem lehet elképzelni.

A leírtak ismeretében az, amit antiszemitizmusnak neveznek, a valóságban nem más, mint jogos nemzeti önvédelem. Esetünkben szellemi önvédelem, amely számunkra legfelsőbb parancs, ha mint nép és kulturális közösség élni akarunk.

Vagy ahogy Horst Mahler írta:

“Az antiszemitizmust, mint valami teljesen normális dolgot kell tekinteni. Sőt, ez pontosan egy egészséges spirituális immunrendszer biztos jele, tehát szellemi egészségnek, egy olyan egészségnek, amelytől a zsidók – jogosan – félnek.”

Szellemi háborúban állunk és a hallgatás vagy mellébeszélés nem más, mint öngyilkosság.

A gátlástalan kapitalizmus önpusztító ámokfutása

Bogár László: Haláltánc
2008-09-23 06:28:18

“A gátlástalan kapitalizmus önpusztító ámokfutása” – írja a New York Times.

Brave New World helyett Grave (sírhant) New Worldről ír igazi brit akasztófahumorral a Financial Times.

“Haláltánc a parketten” – írja a Wall Street Journal.

Hangsúlyozom, nem antiglobalista röpiratok vitriolos támadásairól van szó, hanem a globális kapitalizmus médiabirodalmának legfőbb hatalmi szereplőiről, amelyek a múlt héten drámaibbnál drámaibb jelzőkkel próbálják érzékeltetni a… valóban, mit is?

Bár elég régóta tudjuk, hogy korunk a megvalósult abszurditások világa, ám azért az, ami napjaink globális hatalomgazdasági folyamataiban lejátszódik, a legaberráltabb képzeletet is felülmúlni látszik. Egyik napról a másikra, a szemünk láttára semmisül meg egy amerikai bank (mellesleg 158 éve állt fenn), amely akkora “pénzhatalmi krátert” hagy maga után, mint Magyarország egész nemzeti vagyona. Ezermilliárd dollárok tűnnek a semmibe órák alatt, és százmilliók elemi megélhetése kerül közvetlen veszélybe. Már csak az egzotikum kedvéért is: talán nem ártana józanul szemügyre venni a történéseket, a jelenségvilág vészjósló örvényei (“a fecsegő felszín”) alatt meglátni a lényeget. A hivatalos megmondó bácsik persze most is megmondják a megmondást, de az égig érő és hamis szómágia már nemigen képes megnyugtatni a jogosan aggódó világot.

Ami lejátszódik, az ugyanis pontosan előre látható volt. Persze, akik a valóságos okokról igyekeztek írni, beszélni, azokat az agyonhallgatás, a kigúnyolás (“összeesküvés-elmélet”) és a megbélyegzés eszközeivel igyekeztek/igyekeznek kirekeszteni az uralkodó diskurzusból. A globális kapitalizmus két alappillérének közelgő összeomlása az, amelynek “előrengéseit” éljük át ezekben a vészjósló eseményekben.

Az első pillér az az egyszerű tény, hogy a globális kapitalizmus hatalmi központja évszázadok óta kíméletlenül kifosztja a világot. A másik, ehhez szorosan kapcsolódó pillér, hogy ugyanilyen rablógazdálkodást folytat a természettel is, az energiaforrások végzetes kimerítésével és az “anyagcsere-végtermékek” világra löttyintésével, amit szemérmesen “környezetszennyezésnek” szokás hívni. Ez a két pillér azért omlik össze most már maximum néhány évtizeden belül (ez akár néhány év is lehet!), mert a világnak és a természetnek elege lett a kifosztásból, és egy globális méretű öko-szocio-kulturális lázadás van kibontakozóban. 2001. szeptember 11-e volt az ürügy ahhoz, hogy a birodalom e lázadást leverje. Mint az elmúlt hét év során látjuk, e próbálkozása teljes kudarcba látszik torkollni. A világtól rabolt vagyont aztán az “orgazdahálózaton” keresztül – amelyet a világ pénzügyi és bankrendszere testesít meg – értékesíteni kell. A világ pénzhatalmi oligarchái nem ücsörögni akarnak a rablott vagyont tartalmazó pénzeszsákokon, hanem azt akarják, hogy a vagyon tovább növekedjék. Ehhez arra van szükség, hogy hisztérikus és felelőtlen kihelyezésbe kezdjenek, tehát egészen extrém kockázatok mellett öntsék kifelé a hiteleket. Csoda-e, hogy így a leghatalmasabb bankok is sorra omlanak össze, és ez csupán a kezdete egy ma még elképzelhetetlen apokalipszisnek. És ezt csak még veszélyesebbé teszi, hogy a hullámvölgyeket elképesztő hullámhegyek követik, mint most is. Amitől aztán persze az egész globális véleményhatalmi erőszakstruktúra optimista üdvrivalgásban tör ki, és komolykodva bizonygatja, hogy a világkapitalizmus rendszere mégiscsak egészséges, és túlél minden vészt.

A gyors és hisztérikus “javulás” azonban a betegség végzetes tünetegyüttesének ugyanolyan kikerülhetetlen eleme, mint a katasztrofális aláhullás a mélybe. Ráadásul, és ez már-már burleszkszerű fordulat, a gyors “javulást” éppen azoknak az energiáknak a mozgósítása tette ideiglenesen lehetővé, amelyeknek a globális kapitalizmus hatalomideológiája az elmúlt évtizedekben éppen megsemmisítésére törekedett. A washingtoni konszenzus nevű globális “tízparancsolat” három legfőbb eleme már évtizedek óta a “liberalizálj, deregulálj, privatizálj” triász, amely a brutális “államtalanítás” csúcsfegyvere. Most viszont a saját önpusztító ámokfutása nyomán végveszélybe került világkapitalizmus természetesen az éppen általa megsemmisítésre ítélt állam drasztikus beavatkozásától várja a segítséget. És valóban, a világ vezető államai gigantikus pénzfolyamokat tereltek a bajba került világtőke megsegítésére, és fokozták beavatkozó-szabályozó szerepüket olyan intenzitással, amilyenre már évtizedek óta nem volt példa.

Kell-e ennél látványosabb bizonyíték a neoliberális “globálnyikok” végtelenül cinikus és hazug ideológiája teljes bukásának belátásához? Derék hazai liberálisainkat azonban mindez cseppet sem zavarja abban, hogy éppen most követeljék harsányan a “piacosítást”, a radikális adócsökkentést, a liberalizálást, a privatizáció dinamizálását – nemzetállamunk megsemmisítésének felgyorsítását.

A haláltánc tehát nemcsak a globális térben, hanem a Magyarország nevű “lokalitásban” is elkezdődött. És bizonyosan megsemmisíti majd a liberális “megsemmisítőket”…

magyarhirlap.hu

GATS veszély

Miközben a privatizációs csodavárás és a piacellenes populizmus ádáz küzdelmével igyekeznek bennünket politikusaink és pártsajtójuk – tisztelet a kivételnek – elkápráztatni, a világ helyettünk is lejátssza az érdemi és nagy tétre menő meccseket. Alig egy hónappal ezelőtt találkoztak Párizsban az európai helyhatóságok képviselői, hogy tiltakozzanak a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) keretében megkötött GATS-egyezmény ellen.

Az egyezmény célja, hogy elhárítson minden akadályt a szolgáltatások – így a közszolgáltatások – liberalizálása és kereskedelme elől. Többek között Párizs, Dijon, Genova, Torino, Ferrara, Manchester, Oxford, Bécs és Graz helyhatóságai érzik úgy, hogy az egyezmény elfogadása az önkormányzatiság eszméjének vereségét jelentené, ezért saját területüket “GATS-mentes” zónává nyilvánították, és közösen lépnek fel azért, hogy a tagországok nevében tárgyaló EU változtassa meg liberalizációpárti álláspontját. Eddig az önkormányzatok teljes kizárásával folytak a tárgyalások, amelyek az ő alapvető érdekeiket is érintik. A globalizáció gőzmozdonya továbbra is csúcssebességgel halad: ha nem foglalkozunk vele, soha nem tudjuk meg, vajon a vesztébe rohan-e, az irányításába beleszólni pedig végképp nem tudunk.

A párizsi találkozó, amelyen egyetlen magyar önkormányzat sem vett részt, furcsamód teljesen visszhangtalan maradt a hazai médiában. Pedig az önkormányzati tiltakozó kampány már csak azért is számot tarthatott volna az érdeklődésünkre, mert a népszavazás kapcsán a privatizáció és a közszolgáltatások helyzete nálunk is a közérdeklődés homlokterébe került; a kérdést azonban sajnos általában nem valós összefüggéseiben, hanem kizárólag pártpolitikai szempontok alapján kezelik.

Pedig a probléma rendkívüli társadalmi hatásai miatt igényt tarthatna a közvélemény érdeklődésére, ezért bizonyára nem véletlen, hogy a hivatalos kormányzati körök egész Európában megkísérlik elterelni róla a figyelmet. Az egymást követő magyar kormányok a tárgyalások kezdete, 1994 óta szintén ezt a taktikát alkalmazták – sikerrel. A tét nagy: ha a GATS hatályba lép, akkor még a legalapvetőbb szolgáltatások is kikerülhetnek a közösségi ellenőrzés alól, és teljességgel a szabad piac szabályai fogják meghatározni működésüket. Ennek beláthatatlan következményei lehetnek, hiszen az átgondolatlan és elkapkodott piacosítás az árak drasztikus emelkedését eredményezheti, így az alapszolgáltatások széles rétegek számára elérhetetlenné válhatnak. Az angliai példa megmutatta, hogy az egységes hálózatok szétszabdalása további veszélyekkel is járhat: az ottani vasutak a privatizálás előtt hússzor biztonságosabbak voltak, mint ma, a vízellátás magánosítását követően pedig a minőség romlása miatt megduplázódott a hepatitis A megbetegedések száma.

A szabad piac vagy állam hamis dichotómiájába beleragadt hazai “vita” résztvevőinek figyelmét eddig teljesen elkerülték az alternatív megoldások. Nem a piac, “a karvalytőke” vagy “a rablókapitalizmus” ellenzéséről van szó!

Nyugat-Európában természetesen a civil szervezetek kongatták meg először a vészharangot, ám érveik sok önkormányzatot is meggyőztek a GATS elleni fellépés szükségességéről, hiszen az egyezmény formálissá tehetné a helyi közösségek autonómiáját. Így például a helyhatóságok a jövőben nem korlátozhatnák a szolgáltatást nyújtók számát, nem köthetnének kizárólagos szerződést például a lakossági szemétszállítás biztosítására, vagy nem alakíthatnának szövetségeket a térség vízellátására. A helyi cégek előnyben részesítése szintén tilos lenne, és még arra sem maradna jogalap, hogy az önkormányzat feltételként szabja a helyi alvállalkozók foglalkoztatását. Míg jelenleg Magyarországon egy helyi népszavazás megakadályozhatja a természet épségét fenyegető iparágak, veszélyeshulladék-lerakók letelepedését, erre a GATS értelmében nem lenne lehetőség. Pécs városa most még dönthet úgy, hogy visszavásárolja vízművét, miután kiderült, hogy a privatizáció nem jött be; ha viszont a vízellátás is maradéktalanul a GATS hatálya alá kerül, már igazolnia kellene döntését a WTO előtt, sőt még az elmaradt haszonért is beperelhetik.

Az események hátterében a nyilvánvaló kudarcok ellenére a továbbra is világszerte domináns neoliberális gazdaságfilozófia áll, amely a közösségek érdekeit egyoldalúan a gazdaságosságnak rendeli alá. Ennek hatását, amely már a GATS előszele, itthon is érzékelhetjük: az alacsony népességű kistelepülések ellátása gazdaságtalan – érdekérvényesítő képességük pedig csekély -, ezért megkezdődött az itteni szolgáltatások tudatos leépítése, ami az általános iskolák összevonásában, a mobilposta intézményének fejlesztésként tálalt bevezetésében, a vasúti menetrend téli “ésszerűsítésében” ölt testet. A tömegközlekedés leépítésének következtében a nógrádi falvakból ma már tovább tart az út Budapestre, mint Pestről Bécsbe.

Ennek ellenére sajnos semmi jele annak, hogy a szélesebb hazai közvélemény tudatában lenne a kérdés jelentőségének. A civil szervezeteket, amelyek nyugati társaikhoz hasonlóan igyekeznek felrázni a társadalmat, még mindig nem kezelik egyenrangú partnerként, az általuk képviselt globalizációkritikát általában azzal hiteltelenítik, hogy összemossák a globalizáció teljes és valóban értelmetlen tagadásával. Ez esetben sem erről van szó, hiszen a GATS ellenzőiként nem általában a piacot vetjük el, csupán azt állítjuk, hogy az alapvető igényeket kielégítő közszolgáltatások esetében, az általános társadalmi hozzáférés biztosítása érdekében korlátozni kell a piaci viszonyok érvényesülését. Teret lehet engedni a piacosításnak, ám azt olyan széles körű társadalmi vitának kell megelőznie, amely képes a pártszempontokon felülemelkedve, populizmustól és riogatásoktól mentesen feltárni a széles értelemben vett – tehát nem csak rövid távú költség-haszon kalkuláción alapuló – előnyöket és hátrányokat, valamint körüljárni az alternatívákat. Piacosítani csak olyan, jól átgondolt stratégia keretében szabad, amelynek alapját a fenntarthatóság, igazságosság és hatékonyság értékei alkotják, erős intézményi és még erősebb civil kontroll megléte mellett! Ennek gyakorlásában kiemelkedő szerep jutna az önkormányzatoknak – ezért háborodtak fel a GATS tervezetén a helyhatóságok. A GATS lehetetlenné teszi az olyan szabályozó-ösztönző környezet megjelenését, amely arra késztetné a társadalmat, hogy felelősséggel viseltessen környezetünk és a jövendő generációk iránt. Ehhez a kereskedelmet és a tőkemozgást korlátozó intézkedésekre lenne szükség, amire néhány állam részben már rászánta magát. A liberális Hollandiában tiltják a víz privatizálását, és Ausztria is jelentősen korlátozza a profitelvet ebben a szektorban.

A szabad piac vagy állam hamis dichotómiájába beleragadt hazai “vita” résztvevőinek figyelmét eddig teljesen elkerülték az alternatív megoldások. Nem a piac, “a karvalytőke” vagy “a rablókapitalizmus” ellenzéséről van szó! A megcsontosodott állami bürokráciának egy kis piac sokszor nagyon jót tenne. A GATS elfogadása ugyanakkor olyan nagy horderejű döntés, melyet nem lehet kizárólag technokrata szakapparátusokra bízni. Nemcsak azért, mert ez antidemokratikus, hanem azért sem, mert az így hozott döntések fenntarthatatlan állapotokhoz vezethetnek. Éppen ezért kap egyre nagyobb hangsúlyt szerte a világban a részvételi alapú tervezés és döntéshozatal. Az érintettek bevonása a közszolgáltatásokkal kapcsolatos döntéshozatalba javíthatja a hatékonyságot, és egyúttal igazságosabb és környezetkímélőbb megoldásokra is vezethet. A társadalmi részvétel leginkább lokális szinten képzelhető el, így az önkormányzatokra különösen fontos szerep hárul. A közjavak közösségi kezelésére számos sikeres külföldi példa hozható Németországtól (közös tulajdonú vízközmű) Brazíliáig (részvételi elvű költségvetés). A GATS-egyezmény keretében tett meggondolatlan vállalás ugyanakkor ellehetetlenít bármilyen elmozdulást ebbe az irányba.

A magyar közvélemény hagyományosan kevéssé érdeklődik a nemzetközi politikai kérdések iránt, ami uniós csatlakozásunkat követően sem változott. Sajnos hajlamosak vagyunk elfelejtkezni arról, hogy a csatlakozás nem csupán anyagi előnyökkel, hanem az egész európai közösség jövője iránti felelősségünk növekedésével is jár, ehhez azonban csak akkor tudtunk felnőni, ha lépést tartunk az eseményekkel, ha képesek vagyunk mérlegelni a nemzetközi háttér változásainak lehetséges hatásait. A hazai diskurzus jórészt abban merül ki, hogy a két nagy párt egymás fejére olvassa a másik által elkövetett privatizációs visszaéléseket. Ezek tisztázása persze fontos feladat, de ennél jóval fontosabb lenne, hogy a közvélemény és a helyi döntéshozók hiteles képpel rendelkezzenek az unió politikáját is meghatározó, a közszolgáltatások piacosítását célzó tervekről.

Biztosak lehetünk abban, hogy a GATS-tárgyalások 2006-ra várható kimenetele alapjaiban fogja meghatározni a hazai közszektor sorsát, teljesen függetlenül a népszavazástól vagy attól, hogy Magyarországon milyen politikai erő fog hatalomra kerülni. Figyelmen kívül hagyni az uniós és globális színtű folyamatokat óriási naivitás. Ideje lenne felébrednünk.

Védegylet