Neoliberális kapitalizmus a szakadék szélén

Bogár: Az amerikai rémálom káoszba döntheti a világot
Gyurcsányék a krízis természetével sincsenek tisztában?
2008. október 17. 19:35

A nyugati kapitalizmus parazitaként élősködik a világ rajta kívül eső részein, az erőforrások gátlástalan elszívásán alapuló rendszer önmagában is fenntarthatatlan – jelentette ki Bogár László az MNO-nak. A közgazdászprofesszor úgy látja: mivel a lokális-globális válság felelősei akarják „gyógyítani” a beteg szisztémát, nem várható átfogó korrekció. A rendszer működése azon alapszik – állítja Bogár –, hogy a globális birodalom a rabolt vagyont kamatra adja vissza a kifosztottaknak. A szétroncsolt magyar társadalom rendkívül kiszolgáltatott, s mivel Gyurcsányék hamis alapokon állnak, a „nemzeti csúcs” sem hozhat megoldást. Kell-e egy családnak 3 autó és 500 négyzetméteres lakás? Bogár szerint katasztrófába torkollhat, amikor az amerikai álom „rémálommá” válik. Interjúnk.

– Sokan vélekednek úgy, hogy a jelenlegi válságörvénylés az eddig fennálló rendszer, a neoliberális kapitalizmus számára szinte végzetesnek is nevezhető kegyelemdöfés. Tudjuk azt is: ez a rendszer a nyugati világon kívüli területeken óriási szenvedéseket okozott, s miközben különböző mechanizmusokon keresztül szívja el az erőforrásokat, hamis jólétet „ad” és ígér a fejlettebb világnak. Miről beszélhetünk? Kegyelemdöfés? Vagy egy kegyelmi pillanat, amely egy új időszámítás kezdete is lehet?

– Lehetetlen megmondani, illetve megjósolni azt, hogy pontosan mi fog történni. Amikor nagyon komplex rendszerekben – és a globális világ egy hihetetlenül bonyolult és érzékeny rendszer – örvénylések kezdődnek el, azoknak van egy kritikus szintje, ahonnan minden jóslat valószínűsége rohamosan romlik. Ezen a szinten a világ már túlhaladt. Ha már az emberiség belement ebbe az utcába, amelyet ezek a komplex rendszerek alkotnak, és ott problémák lépnek fel, akkor illő lenne levonni a megfelelő konzekvenciákat. Elveszett a kontroll a folyamatok felett, és az is csak később derül ki, hogy a jelenlegi folyamatok vajon nem visznek-e minket végzetes zsákutcába. Az ember az elmúlt 10 ezer évben arra törekedett, hogy a manapság fenntartható fejlődésnek nevezett folyamatban megmaradjon az egyensúly. Tehát az ember belső természete, illetve a külső természet között ne bomoljon meg az összhang. Ezt a kettőt köti össze egyfajta kommunikációs hídként a gazdaság, amelyet inkább gazdálkodásnak neveznék.

– Miképpen hatolt be ebbe a rendszerbe a kapitalizmus? Fenntartható maga a mechanizmus?

– Mivel a már említett összhang megbontására épül, az 500 éve uralkodó nyugatias kapitalizmus maga a fenntarthatatlanság, hiszen a Nyugat parazitaként viselkedik és csak úgy tud működni, ha a rajta kívül eső világot kifosztja. Maga a profit is csak úgy jöhet létre kimutatható haszonként, hogy a külső és a belső természeten ejtett „létsebekben” ott a negatív lenyomata. És manapság is ezt nevezik fejlődésnek, haladásnak. Az emberiség már látja, hogy rossz irányba halad ez a folyamat, és arra is egyre több jel mutat, hogy viszonylag rövid időn belül komolyan megrendülhet a nyugati világrend két alappillére.

– Milyen dimenziókban vannak ezek az alappillérek, és mik ezek?

– Leállhat maga a kifosztás folyamata, a másik tényező pedig, hogy a működéshez egyre több energiára van szükség. Ugyanakkor a fosszilis energiaforrások legnagyobb része a Nyugaton kívüli világban van. Oroszország, Kína, India, az iszlám és a latin-amerikai világ egyre nyilvánvalóbbá teszi, hogy számára elfogadhatatlan a fennálló rendszer. A másik gond: közeleg az a pont, amikor egy egységnyi energia kinyeréséhez egy egységnél nagyobb energiát kell felhasználni. Mindemellett a pénzügyi rendszer a világ idegrendszere, s ennek szereplői egyre jobban érzik, hogy óriási a baj. Iszonyú feszültségben él mindenki, ennek következménye társadalom-lélektani szempontból rendkívül súlyos lehet. Kódolt ösztöneink szerint a veszélyekkel hiperagresszívan szembeszállunk vagy menekülünk. Egyik sem jó megoldás, főleg, hogy nemcsak a külső erők hatnak, hanem az egyre rosszabb szociokulturális állapotban lévő szereplők is egyre inkább képtelenek konstruktív választ adni a válságra. Ennél veszélyesebb elegyet el sem lehetne képzelni, s csak idő kérdése, hogy megszülessen a kritikus tömeg, amely elindíthat egy brutális láncreakciót.

– Arról is szól a fáma, hogy a felelőtlen hitelezés volt a gond.

– Több rétege is vannak ennek a megállapításnak. A felszínen az uralkodó véleményhatalom azt mondja, hogy ennek egyetlen oka van, éspedig a felelőtlen hitelezés, hiszen a Lehman Brothers összeomlása indította el az egész láncreakciót. Ez még igaz is lehet, de csak a felszíni réteget jelenti. Ehhez kapcsolódik egy másik dimenzió, amelynek elemei a multinacionális vállalatok; ezeken keresztül a Nyugat kirabolja a rajta kívül eső világrészeket. A rabolt vagyont utána kamatra visszaadja a kiraboltaknak. Ez hasonló ahhoz a jelenséghez, hogy „ellopom az autódat, de visszavásárolhatod tőlem”. Jelen esetben a rablót a multinacionális vállalat, míg az orgazda szerepét a nagybankok játsszák el. Alapvető korrekció kellene, ám mivel a rendszer vizsgálatát is azok akarják elvégezni – mind globálisan, mind Magyarországon is –, akiknek felelőssége van a válságörvényben, csekély az esély arra, hogy pozitív és konstruktív válaszok szülessenek.

– Ha a pénzügyi rendszer a világ idegrendszere, akkor mit szól ahhoz, hogy ezermilliárdos pénzösszegeket használnak az államok egyfajta defibrillátorként a bajba jutott pénzintézetek megmentésére? Most azok várják az állami mentőövet az adófizetők pénzén át, akik a washingtoni konszenzuson keresztül mindent tagadnak, amit az állam jelent. Liberalizáció, dereguláció és privatizáció
– ez a jelszavuk.

– Mivel a társadalom akaratnyilvánítási lehetőségeit teljesen megsemmisítették, a nagytőke nem is tud csak az államhoz fordulni. Nem hiszek abban, hogy egy globális civil ellenállás majd végrehajtja a rendszerkorrekciót. E civil mozgalmakat éppen a globális hatalom finanszírozza jól kimutatható csatornákon, ezek pedig betöltik azt a teret, ahol valóban helye lehetne a valódi civil kritikának. Így természetes, hogy a tőke a köz hivatalos képviselője, az állam felé fordul, sőt követeli is, hogy az általuk működtetett, ám kibillent rendszert hozza egyensúlyba. A kifosztottakkal fizettetik meg saját kifosztásuk árát. Mivel itt költségvetési pénzekről van szó, ez a nemzetállamok büdzséjében csak tovább növeli a deficitet, ennek költségeit pedig minden bizonnyal a legkiszolgáltatottabb társadalmi rétegekkel fizettetik meg.

– Gyurcsányék még egy héttel korábban is mindenkit hisztériakeltéssel vádoltak, aki arról beszélt, hogy komolyan érintheti Magyarországot a pénzügyi krízis. Aztán pillanatok alatt végbement a pálfordulás, sorjáznak a nemzetmentő pontok, elég csak az úgynevezett nemzeti csúcsra gondolni. Közben már a Nemzetközi Valutaalap is megszólalt, szükség esetén pénzügyi és technikai segítséget adnak, persze Veres egyből tagadta, hogy kölcsönt akarnak felvenni. Ennyire le van gyengülve a magyar gazdaág immunrendszere? Ilyen nagy a baj?

– Jelenleg rendkívül ingatag a helyzet, és a legapróbb megingás is komoly hisztériát válthat ki. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy társadalmi-gazdasági újratermelési folyamataiban legyengült és kifosztott társadalmat az ilyen kritikus világhelyzetek még erőteljesebben érintenek. A bizonytalanság már a társadalom kulturális-politikai dimenziójában is masszívan van jelen. Semmi meglepő nincsen abban, hogy korrigálni kellett a korábban tett stupid kijelentéseket, vagyis, hogy Magyarországot elkerüli a válság. Érthető, hogy a pánik elkerülése miatt a pénzügyminiszter és a jegybankelnök igyekszik megnyugtatni a közvéleményt. Ám az meg éppen a pánikot növelheti, ha túlságosan sokáig ragaszkodnak ahhoz, hogy elmegy mellettünk a világválság.

– Főleg, hogy közben egész Európa „lángokban”, szinte minden ország villámgyorsan reagál, próbálja stabilizálni a pénzügyi rendszerét.

– Igen, így van. A nehézséget az okozza, hogy eleve egy gyenge, szétesett és védekezésre képtelen társadalomról van szó, ahol szétvert állapotban van az a diskurzustér, ahol a nemzet mint közösség képes el-, majd megbeszélni a problémákat, és utána cselekedni is tud. Ha ezek a feltételek nem állnak rendelkezésre, akkor nincs kiút a bajból. Úgy tűnik, hogy Magyarország nagyobb árat fizet majd ebben a válságban, mint más szerencsésebb országok. És egy ilyen országnak az elitek reakciói is sokkal hangsúlyosabbak. Önmagában üdvözölhető is lehetne, hogy az elit kísérletet tesz arra, hogy elbeszélhető, illetve megbeszélhető legyen a válsághalmaz a cselekvés érdekében, ám a mostani „nemzeti csúcs” hamis alapokon nyugszik.

– Hogyan lehetne hiteles egy ilyen próbálkozás, miközben az elmúlt évek éppen az inkompetenciát mutatták meg? Legalábbis többen is ezt hangoztatják.
– A miniszterelnök és az egész kormány magatartása azt jelzi, hogy a 12 pont és a többi gondolat is hamis alapokra épül. Olyan értelmezési keretben és fogalomkészletben gondolják végig a folyamatokat, amelyek teljesen alkalmatlanok az elemi szintű elbeszélésre is. Így nem tudnak cselekedni sem. Nem várhatunk sokat ettől a „nemzeti csúcstól”, hiszen egyszerűen hamisak azok az alapok is, amelyekről elrugaszkodnának. Valóban kezelhetetlenné válhatnak a folyamatok, megmarad a kiszolgáltatottság.

– Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a válság közel egy éve az Egyesült Államokból indult ki. Demagóg kérdésnek tűnik: nem lehetséges, hogy egy családnak nincsen szüksége három autóra és 500 négyzetméteres házra? Elképzelhető, hogy mindennek ez az értékválság a gyökere?

– Ez az egyik legsúlyosabb eleme az egész válságnak. Amerikában a 300 milliós népességen belül van egy körülbelül 100 milliós felső középréteg, amelyik legalább háromszor akkora szinten fogyaszt, mint amire jogosultsága lenne a globális teljesítménye alapján. Itt is egy kettős struktúrát láthatunk.

– Ez egy eléggé érdekes felvetés…

– A nemzetállami szintű Amerika pontosan olyan kifosztott, mint a világ más részei. Jól láthattuk a Katrina hurrikán idején, hogy milliós tömegek élnek szinte afrikai szinten Amerikában. Emellett azonban ott él a globális Amerika is, amely történetesen geológiailag egybeesik az amerikai nemzettesttel, itt van a birodalom bázisa. Azért lehetséges amerikaiak millióinak a kifosztása egészen a nyomorig, hogy a már említett, jólétben élő 100 milliós réteg élhessen, virágozzon. Ez egy hatalmas piac, Kína is évi 300 milliárd dolláros külkereskedelmi többlethez jut emiatt. Ha ennek a bődületes fogyasztásnak bármi is megpróbálná az útját állni, az polgárháborús helyzetet teremtene.

– Vége a sokszor irigyelt „amerikai álomnak”?

– Az amerikai álom egyre inkább rémálommá válik. Ha a világ továbbra is ilyen instabil állapotban lesz, akkor ez a helyzet már nem lesz tartható, és a katasztrófa nemcsak az Egyesült Államokat, hanem az egész világot érintheti. Az ellenreakciók pedig pusztítóak lehetnek, hiszen ez a réteg amellett, hogy nagyon fel van szívatva az amerikai álom ígéretével, egyenesen úgy gondolja, hogy jár neki a korlátlan fogyasztás. És egyre agresszívabban reagál mindenre, ami korlátozni akarja. Úgy viselkednek, mint egy kisgyerek, akinek mindkét kezében ott a játék, és nem tudja felismerni, hogy valamelyiket le kell tennie, ha meg akarja szerezni a harmadikat. Vagy a csörgőt, vagy a gumikutyát, legyen az egyik egy 6 ezer köbcentis autó, vagy éppen egy 300 négyzetméteres, úszómedencés ház. Hogy vágyait kielégítse, akár a pusztításra is képes lenne. Mivel ez a társadalom azt szokta meg, hogy az igényeit bárhol és bármikor ki kell elégítenie mindenféle kontroll nélkül, nem nevezhető „szobatisztának”. Ez az állapot ott kezdődik, amikor az ember megtanulja a szükségleteinek térben és időben történő szabályozását. Ezt az amerikai társadalom nem sajátította el, sőt ennek ellenkezőjére nevelték. Az erőforrások egyre szűkösebb hatalma hamarosan fegyelmező tényező lesz, ennek pedig kikerülhetetlenül meglesznek a súlyos következményei. Ez egy-két évtized múlva bekövetkezhet, a kérdés csak az: felkészületlenül jön a káosz az amerikaikra és így az egész világra is, vagy addig beindul a „rászoktatás” mechanizmusa.

EZEK PEDIG AZ ELŐZMÉNYEK : JÚLIUS 29-31

Bogár: Egylépésnyire a végső pusztulás
A birodalom nem akar megoldást
2008. július 29. 20:26

Száz éve túl vagyunk már azon a ponton, amikor az emberiség még meghozhatta volna azokat a döntéseket, amelyek visszafordíthatják a végső pusztulás útjáról – állítja Bogár László a Magyar Nemzet Online-nak. A közgazdászprofesszor úgy véli, a globális birodalom nem hajlandó csökkenteni a kifosztás szivattyúinak teljesítményét, annak ellenére sem, hogy látja: a totális anarchia csak néhány évtizedre van. Interjúnk első része.

– Nem is olyan régen az egyik kormányközeli hetilap tett egy homályos utalást arra, hogy Ön összeesküvés-elméleteket gyárt mindenféle birodalmakról és ezzel összefüggésben Magyarország alávetettségéről is. Ezzel párhuzamosan – amióta a politikai, pénzügyi és egyéb függésekről beszél – megjelentek a vádak is, nem egyszer kísérletet téve arra, hogy Bogár Lászlót, illetve elméleteit nevetség tárgyává tegyék. Ha létezik, mire alapozza a birodalmi függőséget?
– Amióta hatalom és hatalmi viszonyok léteznek az emberi társadalmakban – legalább 10 ezer éve –, a hatalom érdekérvényesítést jelent. Annak az akaratnak a keresztülvitele, amelynek a lényege az én érdekeimnek az érvényesítése. Tehát amióta hatalmi rendszerekről beszélhetünk az emberi társadalmakban, teljesen természetes törekvés, hogy a hatalom igazi birtokosai magát a hatalomgyakorlás rendszerét, illetve azok lényegét is igyekeznek álcázni. Ennek oka: minél rejtettebb ez a hatalomgyakorlás, annál nehezebb szembeszállni vele, leleplezni, és annál könnyebb átvinni az érdekeket is. Hiszen ez a hatalom lényege: az, hogy az akaratot bizonyos személyek vagy csoportok átvigyék másokra, illetve tartósan gyakorolják másokon.

– Vagyis a rejtettség a hatékonyságot növeli.

– Mindenképpen így van. Mulatságos, ahogy a hatalom birtokosai és az őket kiszolgáló erők – jelen esetben a globális média –, igyekeznek az összeesküvés-elmélet vádjával nevetségessé tenni és megbélyegezni azokat, akik megpróbálják felfedni a valóságos világhatalmi viszonyokat. A hatalomnak logikus törekvése, hogy a lehetőségekhez képest homályban próbálja hagyni a hatalom gyakorlásának összefüggéseit. Ha az evolúciót vizsgáljuk, teljesen természetesnek kell vennünk, hogy az álcázás, vagyis a valóságos célok és a saját akarat elrejtése az állatvilágban is rendkívül mélyen gyökerező folyamat. A leopárd nyilván nem tájékoztatja a gazellát arról, hogy zsákmányként el akarja ejteni, de ezt azért vitassák meg demokratikusan, nyílt eszmecsere formájában. A leopárd „aljas módon” mindent megtesz annak érdekében, hogy álcázza magát, és lesből támadjon. Tehát nem is az emberi társadalmakról van szó, hanem a saját akaratunk érvényesítéséről mások felett – evolúciós értelemben.

A biokémiai kutatások szerint ez még az élet mikroszintjein is igaz. Vagyis a testünket támadó vírusok, baktériumok, gombák és maga a ráksejt burjánzása is egy biokémiai krimi, ahol minden támadó igyekszik a saját érdekérvényesítése érdekében álcázni magát és a támadást, ezzel elaltatni az élőlény immunrendszerét. Tehát e szintek – vagyis a társadalomszerveződések – az élet makroszerveződési szintje, illetve az élet mikroszerkezeti szintjének ezen három példája azt látszik bizonyítani: minden hatalomnak, érdekérvényesítési törekvésnek teljesen természetes velejárója, kísérőjelensége és jellemzője, hogy álcázni igyekszik céljait és az azokhoz vezető folyamatokat. Így van ez a mai világban is, csak világhatalmi méretekben, vagyis globális, illetve lokális szinten is. Magyarország is egy lokalitásnak számít a globális társadalomszerveződési rendszerben. Újra le kell szögezni: természetesnek kell tekintenünk, hogy minden hatalomgyakorlási forma és a hatalom gyakorlását véghezvivő szereplők mindent megtesznek azért, hogy tevékenyüket, céljaikat a homályban tartsák. Így nehezebben leplezhetők le, sokkal nehezebb ellenük lázadni, vagyis az ellentétes akaratképzés és annak érvényesítése sokkal nehezebb velük szemben, ha nehezen átlátható vagy láthatatlan, vagyis a rejtett dimenziókban érvényesül.

– Az a hatalomgyakorlási recept, amely általában meghatározza az emberi világoknak egy bizonyos szegmensét, mindig megpróbál dezinformatív fogalomkészletet létrehozni. Ha az előző, a bukott szovjet birodalomtól való függést, a magát szocializmusnak, kommunizmusnak nevező társadalomszerveződési modellt vizsgáljuk, láthatjuk, ott megbonthatatlan szovjet–magyar barátság volt a rendszer abszolút kétségbevonhatatlan alapja. Egy ideig a szó szoros értelmében a fejével játszott, aki ezt kétségbe merte vonni. Egészen 1989-ig kockázatos volt más véleményen lenni. Vagyis van egy érinthetetlen, hamis metafogalom, ami körülírja a rendszer lényegét, és persze emögött, alatta, felette, a rejtett terekben zajlik a valódi hatalomgyakorlás. Csupán egy birodalomváltás történt, igaz, ez legalább húsz éven át zajlott. A 70-es években kezdődött az eladósodással, és emlékezzünk arra is: 1988 tavaszán a társasági törvényben a régi rendszer parlamentje bevezeti a kapitalizmust. Az 1988-as V. törvény arról szólt: bármekkora tőkével lehetővé válik belföldi és külföldi magán- és jogi személyek által tőkés társaságok alapítása. Mi ez, ha nem a kapitalizmus bevezetése?

E hosszú folyamat során Magyarországot áttolták a keleti globalizációs szovjet birodalomból a nyugati globalizáció birodalmába. Amikor a folyamat minden fontosabb hatalmi eleme lejátszódott, csak akkor került sor arra a látványtechnikai tűzijátékra, amit az avatatlanok azóta is mint rendszerváltást emlegetnek. Az új hatalom megnehezíti azok dolgát, akik megpróbálnák a rejtett dimenziókat feltárni. Ma ez már lényegesen nehezebb, mert ez az új konstrukció nem a földrajzi térben szerveződik. A török birodalomról lehetett tudni, hol helyezkedik el: Isztambulban van a székhelye egy szultánnal. Megvoltak a földrajzi térben is látható kontúrok. Volt egy olyan látható szerkezet, amely világossá tette, hogy miről is van szó. Az új birodalom azonban bonyolult, a szimbolikus hatalmi térben szerveződik.

– Ezek szerint ez az új hatalmi erőtér a médiabirodalmak, nemzetközi pénzintézetek, az ezekhez kapcsolódó, évtizedekben mérhető hitelfüggés és hatalmas tőkés társaságok összessége.
– Pontosan erről van szó. Ma már sokkal nehezebb egységes keretbe foglalni azoknak a hatalmi intézményeknek a bonyolult interakcióit, globális együttműködési rendszerét, amely a birodalmat alkotják. Ha ennek legfőbb hatalmi intézményi szintjeit próbáljuk megfogalmazni, akkor döntően erről a három szintről van szó. E három mozzanat logikailag is összekapcsolódik. Megmutatja a birodalom nyers lényegét, az erőforrás koncentrációit és annak elszívási mechanizmusait. Történelmi tény: minden birodalom a periféria felől a központba szivattyúzza az erőforrásokat annak érdekében, hogy eltartson egy olyan elitet, amely az egész szerkezet hosszú távú fennmaradását szolgálja. Minden létező leginkább létezni akar, és a birodalom is örökké fenn akar maradni, amit hirdet is magáról. Ez viszont nagyon sok pénzbe – és ahogy haladunk előre, egyre többe – kerül, emiatt egyre több erőforrást kell összpontosítani ahhoz, hogy egy világméretű hatalomgyakorlást biztosítani lehessen. Ezt az erőforrás-szivattyú szerepet tölti be a multi- vagy transznacionális vállalat. Ezek vállalkozásoknak álcázzák magukat, ám valójában hatalmi intézmények. Az alapvető céljuk nem más, mint hogy világméretű, egységes és összecsiszolt hálózattá váljanak és működtessék ezeket a gigantikus erőforrás-szivattyúkat. Annak érdekében, hogy a tevékenységük minél koordináltabb legyen, megjelenik a második hatalmi szint is, vagyis azoknak a világméretű intézményeknek az együttese – valutaalap, Világbank, WTO, hitelminősítő intézetek, auditáló cégek –, amely egységes keretbe foglalja ennek az erőforrás-szivattyúnak a működését. Kialakítja az elveket, világméretű parancsokat – dereguláció, privatizáció, liberalizáció –, amelyeket a lokalitásnak, ha nem akarnak konfliktust, be is kell tartaniuk. Megfogalmazzák a birodalom alkotmányát, jogrendjét, és a fegyelmező hatalmak által ezt be is tartatják.

A világméretű média pedig a birodalmi gondolkodás logikáját alakítja ki. A létrejött tudatbefolyásoló szisztéma megpróbálja az emberi gondolkodást az egész világon azon fogalmak mentén szervezni, amelyek csak a birodalmat megerősítő gondolatmeneteket segítik, és igyekeznek a perifériára szorítani – lehetőség szerint megsemmisíteni, kigúnyolni, betiltani – minden olyan gondolati konstrukciót, amelyik szembemenne a birodalmi törekvésekkel.

– A rendszer olajozott működéséhez a különböző országoknak szükségük van kiszolgálószemélyzetre is. Korábbi szavaival élve, „azt a lényeget, ami talán úgy foglalható össze, hogy mindaz, amiről azt hazudjuk, hogy demokrácia, jogállam és piacgazdaság, vagyis a rendszerváltás rendszere, az a globális hatalomgazdaság lokális diktatúrája kollaboráns helyi elitek által üzemeltetve”. Kik ezek az elitek? És az is látszik: az egész konstrukcióból maga az ember, az emberi értékek, a humánum, illetve az élet igenlése hiányzik.
– Minél nagyobb egy birodalom – és itt világbirodalomról van szó –, annál nagyobb a kényszer arra, hogy a lokalitás azonos globális elvek szerint működjön magával a globalitással: egységes legyen a fogalomértelmezés, illetve minden lokalitásban hatalmas szükség van arra is, hogy az ottani elitek élére álljanak a globális birodalom érdekérvényesítési törekvéseinek. A birodalmak minden lokalitásban kiépítik a saját közvetítő társadalmukat, így ezek az elitek sokkal inkább a globalitás társadalmát jelenítik meg helyi szinten, mintsem a lokalitás társadalmát a globalitástérben. A birodalom is azt várja el, hogy a közvetítő elemek az ő érdekeit közvetítsék a lokalitások felé, de bizonyos értelemben a főhatalom is természetesnek tekinti, hogy ezeknek az eliteknek meg kell jelenítenie azt is, mi történik alattuk. Nem azért, mert a birodalom meg akarja ismerni az alárendelt társadalmakat – ennek sokkal inkább preventív okai vannak. Elébe akar menni a lázadásoknak. Minden hatalmi tényező tudja: ha folyamatosan erőforrásokat szív el a perifériáról, akkor ezzel folyamatosan újratermelési válságokat idéz elő, ezért is következik be egy idő után maga az összeomlás is, hiszen nem veszik figyelembe a perifériák lázadási potenciálját. Így azok valóban fel is lázadnak, ami egy permanens polgárháborúba torkollik.

Az elszegényedés és kifosztás olyan öko-, szocio-, kulturális katasztrófák sorozatát hozza létre, ami szétveri a birodalom egész szerkezeti rendszerét. Vagyis bizonyos értelemben a kifosztás urai is kíváncsiak arra, hogy mi történik a végeken azért, hogy a képződő lázadási potenciálok ellenszerét megtalálják. Kétségételen: ezek az elitek döntően és alapvetően kollaboránsok, de kell, hogy rendelkezzenek egy olyan közvetítő szereppel is, amelyek a lokalitások stratégiai érdekeit is képesek megfogalmazni. S különösen feltűnő, hogy Magyarország elitjei a térségben is messze a leginkább kollaboránsok.

– „Amit optikai csalódásként magyar gazdaságnak látunk, az nem egyéb, mint körülbelül két tucat multinacionális globális vállalat lokális telephelyeinek hálózata”, hogy ismét idézzük korábbi szavait. David Korten a Tőkés társaságok világuralma című könyvében alapos részletességgel fejtegeti e társaságok kialakulásának körülményeit, valamint azt, miképpen is veszik át az irányítást az élet különböző struktúrái felett. Valósággá válhatott a világuralom? Hol vannak a kis- és közepes vállalakozások, amelyek a jelenlegi kormány alatt egyébként szinte hátrányos megkülönböztetésben részesülnek, nem kapnak lehetőséget, ugyanakkor az idetelepülő nagy cégek milliárdos állami támogatásban részesülnek, ami úgy tűnik, nem is áll arányban az általuk teremtett munkahelyek számával.

– Mária Terézia mondta, hogy „etetni is kell a birkát ahhoz, ha nyírni is akarjuk, jó urak”, ami nagyon bölcsen fejezi ki a felelősen gondolkodó birodalom belső logikáját. Vagyis hogy tartósan, lázadásoktól és permanens polgárháborúktól mentesen lehessen üzemeltetni a birodalmi erőforrás- szivattyúkat, arra van szükség, hogy a központ ismerje, és bizonyos keretek között tartsa tiszteletben a lokalitások elemi újratermelési igényeit. Minden emberi közösségnek van egy elemi újratermelési szintje, első a fiziológiai. Ebben az értelemben is van egy létminimum, ám ez csak a vegetáláshoz elég, „többet kell adni, ha többet akarunk”: a komplex egészséget kell figyelembe venni. És itt nem csupán a közvetlen fizikai aspektus a lényeges – vagyis a betegség hiánya vagy annak viszonylagos alacsony előfordulása –, hanem a testi-lelki egészségnek egy folyamatosan emelkedő és kiteljesedő szintjéről van szó. Ami horribile dictu, akár a birodalmi tőketulajdonosoknak is kedvező lehet, hiszen egy jobb minőségű „birkanyáj” jobb minőségű és több gyapjút is ad. Vagyis van egy alapvető újratermelődési igény, ami részben fiziológiai, majd az ezen túlmutató szint, ami egyre jobb, egyre emberségesebb életkörülményeket, viszonyokat és minőséget jelent. Persze szó van a demográfiai újratermelődésről is, hiszen nemcsak az éppen most élő generációnak kell egyre kedvezőbb, emberségesebb életviszonyok között élnie, hanem létre kell hozni az újabb generációkat is, emellett meg kell teremteni azokat a feltételeket is, amelyek számukra is folyamatosan emelkedő emberi jólétet jelenthetnek majd. Ennek pedig erőforrásigénye van. Mindebből követezik: van egy minimális erőforrásigénye annak, hogy a lokalitás akár csak nullszinten is – az egyszerű újratermelés szintjén – fenntartsa magát, de minden emberi közösség bővülni szeretne, egyre jobb életminőséget elérve.

Ott folyik a harc, hogy a birodalom egyáltalán figyelembe veszi-e, érdekli-e, hogy az adott társadalomnak milyen szintű az erőforrásigénye az újratermelődéshez. És kérdés az is: hajlandó-e a saját erőforrás-elszívó tevékenységét bizonyos keretek között tartani. Az a probléma az elmúlt húsz évben, hogy ez a kompromisszumkészség elemi szinten sem létezik. Van egy ellentmondást nem tűrő diktátum, ennek megfelelően pedig kitermelődtek a szinte száz százalékig a birodalmat kiszolgáló elitek, amelyek ezt nem csak hogy kiszolgálják, ám bizonyos értelemben még elébe is mennek a kívánságoknak. Kitalálják a birodalom gondolatait. A lokalitás saját gazdaságát magyar kis- és középvállalkozásokat is kifosztandó páriáknak tekintik. Miközben ezek a vállalatok adnak munkát a foglalkoztatottak nagy részének, a profit döntő többsége azoké a multiké, akik csupán a töredékét foglalkoztatják az embereknek. A multik kapják a kedvezményeket és a támogatásokat, a magyar kkv-k meg az „agyonadóztatást”.

– Ez milyen irányba tolja a magyar társadalom lehetőségeit?

– Jelenleg ott tartunk, hogy a magyar társadalom a legelemibb fiziológiai újratermelődésének a minimumát sem képes biztosítani, inkább folyamatos és masszív hanyatlás tapasztalható a népesedésben, az egészségben is. Emellett a szimbolikus szerkezetekben is megfigyelhető a roncsolódás: azokban a szellemi, lelki, erkölcsi zónákban, amelyek nélkül nincsen ép emberi társadalom, és ha ezek az erők sérülnek, az összeomlás fenyeget. A birodalom láthatóan nem kíváncsi arra, hogy a magyar társadalom hogyan reprodukálja önmagát. Van egy elképzelése arról, hogy mennyi erőforrást kell kiszivattyúzna, és teljesen függetlenül attól, hogy ennek milyen katasztrófasorozat az ára, ezt minden körülmények között véghez is viszi.

Bibó István szavaival élve: folyamatosan végbemegy egy negatív kiválasztódás az eliteken belül is, olyan elitek – személy szerint és csoportokat illetően is – jutnak a döntés meghozásának közelébe, befolyásolását lehetővé tevő helyzetbe, akik sem tudásban, sem erkölcsi javakban nem bővelkednek. Nem is ismerik fel a súlyos problémákat, vagy ha látják is, cinikusan, gátlástalanul túlteszik magukat rajta. Nem érdekli őket a következmény. Magyarországon azért van az elmúlt húsz év időszakában valójában egy potenciálisan, folyamatosan növekvő polgárháborús veszély, mert láthatólag szinte semmilyen normális kommunikáció nincsen a globális, illetve a lokális elitek között és a magyar társadalom között sem. Minden normális embert nyomaszt az egyre nagyobb feszültség, az erkölcsök szétmállása, a növekvő kriminalizálódás, az egyre több borzalmas történés. Ezek összefüggő esetek, és mindenkit iszonyattal töltenek el. Az a baj, hogy mivel az egész rendszer hazugságra épül, szigorúan tilos a nevén nevezni a dolgokat, ennek következtében nem kibeszélhető a lényeg, viszont ha ez nincs meg, akkor nem lehet el- és megbeszélni, ez viszont kizárja a cselekvést is.

Bogár: A „csupasz szikláig” meztelenítették a magyarokat

Megbukott a világkapitalizmus rendszere? • Végzetes erőforrás-pazarlás a világban
2008. július 30. 18:27

A multinacionális vállalatok valójában a birodalmi erőszak intézményei, amelyeket a térségben egyedülállóan komprádor magyar elitek szolgálnak ki – fogalmazott Bogár László a Magyar Nemzet Online-nak. Szerinte a főhatalom urai anélkül fosztják le a lokalitások erőforrásait, hogy figyelembe vennék azok újratermelődési igényeit. Az élelmiszerár-robbanással a vészjósló jövő üzen a mába, emellett olyan mértéken éljük fel a lét talapzatait, hogy néhány évtized, és a totális folytathatatlanságba kerül az emberiség. A világ vezető politikusai alkalmatlanok a válság kezelésére – állítja Bogár. Interjúnk második része.

– Működik-e ma Magyarország?
– Egy országot mindig üzemeltetni kell, ennek pedig komoly erőforrásigénye van. Működtetni kell a nagy infrastrukturális rendszereket, és lehetővé kell tenni azt is, hogy az emberek legalább a legalapvetőbb ellátási formákhoz, javakhoz hozzájussanak. Minden közösségnek meg kell teremtenie azt a rendszert, amely világossá teszi: az adott körülmények között ennek a szisztémának a működtetéséhez a különböző szereplők milyen mértékben járuljanak hozzá. A hatalmas feszültség abból adódik, hogy a birodalmi erőforrás-szivattyúk csak lefosztják, használják az erőtereket, de nem, vagy csak szimbolikus módon járulnak hozzá a rendszer működtetéséhez.

– Kimondható, hogy a hatalmas globális cégek szűkmarkúan bánnak a „birkanyájjal”?

– Persze, egyértelmű, hogy az államháztartás, illetve a családi háztartások deficitje is abból adódik, hogy leadják a teljesítményüket, ám ennek ellenértékét nem kapják meg. Ennek oka, hogy a teljesítményük jelentős részét ingyen használja a globális birodalom. Vagyis nemhogy felemelkedést nem jelentenek a magyar társadalom számára, hanem láthatólag növekvő deficitet termelnek. Ez megjelenik az állam, de a mikroháztartások szintjén is. Itt is egyre látványosabban.

– Egyre nagyobb a családok, háztartások eladósodottsága is.

– Igen, és az elemi üzemeltetéshez, nem pedig a hedonizáláshoz, a luxuscikkek fogyasztásához veszik fel az egyre jelentősebb hiteleket. A deficit és az eladósodás nemcsak anyagi értelemben jelenik meg, hanem a már említett szimbolikus javakban is, amelyek egyre jobban roncsolódnak. Vagyis anyagi és szimbolikus javakban is egyre nagyobb deficit áll elő. A helyzetet súlyosbítja, hogy öngerjesztő és egymásba kapcsolódó a folyamat. Nem lehet úgy megoldani a problémát, hogy növelje a társadalom a teljesítményét, hiszen fiziológiai szinten a „csupasz szikláig” le van meztelenítve: a nettó 60-70 ezer forintból nem lehet az alapvető életszükségletek minimális kielégítése után művelődni, tanulni, beruházni a tudástőkébe. Ha emellett képes is lenne valóban több erőforrást termelni, azt is elszívná előle a kifosztó gépezet. Részben ezért létezik a feketegazdaság is. Ez a magyar társadalom immunreakciója erre a folyamatra. Megpróbálja a láthatóság világából kimenteni a lehető legtöbb teljesítményét. Ez lehet, hogy rövid távon minimális esélyt jelent számára ahhoz, hogy megoldja a hétköznapi problémáit, ennek viszont az a következménye, hogy ezeket az erőforrásokat a közösségi szükségletek elől veszi el. Tehát valójában ő maga dönti romba a nemzetállamot, amelynek felelős elitje adott keretek között megpróbálja megértetni a birodalommal: át kell állítani az erőforrás-szivattyúkat annak érdekében, hogy a totális válság elkerülhető legyen.

– Ez a birodalmi struktúra képes lehet arra, hogy a jelenlegitől eltérően viszonyuljon az erőforrásgazda társadalmakhoz?

– Valószínűleg hiába magyarázná bárki is a globalitás urainak, hogy kevesebb erőforrást szívjanak el a jelenleginél, mert az emberiség rohamos gyorsasággal lép be abba a végzetes folyamatba, ahol a kapitalizmust az elmúlt kétszáz évben megalapozó erőforrások – hiszen a kapitalizmus döntően a fosszilis energiaforrásokkal való rablógazdálkodást jelenti – fogynak. Ez a korszak a végéhez közeledik. Még nincs vége, de az emberiség rövidesen belép a végfázisba. Vagy pedig megpróbál olyan hatalmi viszonyokat létrehozni, amelyek ellenőrzött keretek között tartják azt az elkövetkező korszakot, amikor végleg kimerülnek az erőforrások. Mindezt annak érdekében, hogy ne a totális anarchiába sodródjon az emberi társadalom. A következő két évtizedben már ez a folyamat zajlik majd.

Az a lehetőség is fennáll, hogy az emberi civilizáció nem képes erre: akkor teljes sebességgel rohanunk neki a lét falának, és néhány év alatt süllyed az emberi létezés az eddig elképzelni sem tudott anarchiába. A rendszer urai talán erre hivatkozva mondanák azt, hogy nincsen lehetőségük csökkenteni az erőforrás-koncentrációt, és még igazuk is lehetne akkor, ha a lokalitások érzékelnék, hogy az elszívott erőforrásokból tényleg épül egy új világkoordinációs mechanizmus, amely adott esetben megmentheti – Magyarországot is – a teljes anarchia létpusztító hatásaitól. Nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy valamiféle tanakodás zajlik a világhatalmi rendszerekben minderről, de ennek nem sok jelét látom. Ami biztos: ha folyik is ilyen tanácskozás, azt nem lehet mindenki mást kizárva véghezvinni.

– Mi a véleménye a forint utóbbi időkben tapasztalható erősödéséről?
– A fő ok az, hogy 1989–90-ben a térség országainak valutáit brutálisan alulértékeltté tették a komplett kifosztás érdekében. Most viszont már, miután mindent, amit lefoszthattak, le is fosztották, megváltozott a stratégiai érdekük. Most már azt kell gátolni, hogy a térség országainak exportpotenciálja tovább növekedjen, és ezért hagyják, hogy történelmileg „normálszintre” menjen vissza az árfolyam. A másik speciális magyar ok, hogy irreálisan és kiugróan magas a magyar állami forintkötvények kamata, ezért hatalmas a kereslet a forint iránt, ami felviszi az árfolyamot. És persze jelen van a spekulációs „buborék” is, amit nyilván majd akkor és úgy fognak „kipukkasztani”, amikor az számukra a maximális újabb lefosztást teszi lehetővé.

– Rendkívül turbulens időszakban vagyunk az élelmiszerárak emelkedésének tekintetében is. Ársokkok egész garmadája van mögöttünk, és ugye a világgazdasági folyamatok „begyűrűznek” Magyarországra is. Tudjuk, hogy mennyien éheznek szerte a világon, több mint egymilliárd embernek nem jut tiszta ivóvíz sem. Ennek ellenére iszonyatos a pazarlás a nyugati világ részéről: elég csak arra gondolni, britek évente négymillió tonna élelmiszert dobnak a kukába, és nem romlott, használhatatlan élelmiszerről van szó. Értékválságban van az úgynevezett nyugatias világ?

– Ez is egyik jelzése annak, hogy a közgazdaságtan elmúlt kétszáz évben kialakult egyik kulcsfogalma – a homo ökonomikusz – feltételezi, hogy kialakult a gazdaságilag racionálisan dönteni képes ember, és hogy a tőkés gazdaság és a piaci viszonyok között a lehető leggazdaságosabban használja fel az erőforrásokat. Az Egyesült Államokban évente szemétbe kerülő és nem is feltétlenül megromlott – megvettem, de kiderült, nincs rá szükségem – élelmiszernek a mennyisége körülbelül 100 milliárd dollár értékű. Miközben a világon az éhínség és az alultápláltság megszüntetéséhez évente 60 milliárd dollárra lenne szükség. Nemhogy ésszerűség nincsen, hanem egészen szélsőséges, az abszurditásig menő ésszerűtlenséggel állunk szemben. Ennél pazarlóbban felhasználni az emberiség erőforrásait nem is lehetne. És ez csak a jéghegy csúcsa.

Szembe kell nézni azzal, hogy a világkapitalizmus rendszere és az utóbbi időszak globális szakasza nemcsak hogy nem hozta létre a világon létező erőforrások ésszerű, emberséges felhasználási formáját, hanem szinte leírhatatlan irracionalitást eredményezett. Olyan szélsőséges brutalitással uzsorázzuk ki az évmilliárdok óta létező, az emberiséget megtartó alapfeltételeket – minden kultúra négy alapvető őselemet ismert: a föld, a levegő, a víz és a tűz –, amelynek beláthatatlanok a következményei. A negyedik őselemmel katasztrofálisan pusztítjuk a földet, hiszen elégetjük a fosszilis energiaforrásokat. Az emberiség buldózerrel megy almát szedni, holott kevésbé brutálisan is hozzá lehetne jutni a gyümölcshöz. Egyre jobban jelentkeznek e pusztításnak a vészjósló következményei is.

Olyan mértékben éljük fel a legalapvetőbb léttalapzatokat, hogy akár néhány évtizeden belül a totális folytathatatlanság állapotába kerül az emberiség. Az élelmiszer a föld, víz és a levegő nélkül elképzelhetetlen. Egyre inkább kiderül, hogy földet nem lehet teremteni, a termőföld csak fogy, tönkremegy, erodál. Csak Magyarországon egymegyényi termőföld „tűnt el”. A vízért jelenleg is háborúk folynak, a kiotói egyezmény pedig jelzi, hogy a tiszta levegőért is megindult a küzdelem. Minden ésszerűen gondolkodó lokalitás rendkívül nagy becsben kell, hogy tartsa ezeket a kincseket, hiszen az előttünk álló évszázadban az emberiség rendkívül kritikus ponton halad keresztül, és nem biztos, hogy túléli a folyamatokat. Az élelmiszerár- és az olajáremelésben a vészjósló jövő üzen a mába.

– Ön szerint számtalan csatornán keresztül üzen a természet az emberiségnek, mégis mintha a döntéshozók tétlenül ülnének. Holott nehezen tudjuk elképzelni, hogy ne érzékelnék a problémákat. Ennek ellenére a kiotói jegyzőkönyv mintha becsődölt volna, és a legutóbbi G8-találkozón a méregdrága vacsora közepette is csak arról állapodtak meg a hatalmak, hogy mi lenne kívánatos két-három évtized múlva. Plusz ültettek néhány fát is. Kiüresedtek ezek a fórumok?
– Fontos megjegyezni, hogy nem a politikusok a főszereplők. Ez csak a látszat, ők az uralmi szintet jelenítik meg. A hatalom és az uralom nem egy dolog. Például a hatalom a Wall Street, az uralom pedig a Fehér Ház. Az uralmi szféra nem más, mint egy olyan professzionális értelmiségiekből álló rendszer, amelyik végrehajtja azt, amit a valóságos hatalmi tényezők – tehát az erőforrások tényleges birtoklói – számukra kötelezővé tesznek. A kérdés, hogy az uralmi szférának, amelynek persze van relatív önállósága is, mekkora a felelőssége. Láthatólag sem megfelelő tudásuk, sem megfelelő erkölcsi tartásuk nincs ahhoz, hogy a problémákat felismerjék, illetve kezeljék. Úgy tűnik, mind a két alapvető jószág – az ész és erény – hiányzik a világ vezető hatalmainak vezetőiből. Kérdés, hogy ez egyértelmű tükröződése-e a cinikus hatalomnak, vagy egy diszfunkcionális jelenség, amikor is a hatalom már szeretne kiutat találni ebből a helyzetből, csak éppen annyira rontottak az uralmi elitek, hogy nem képes megfelelő személyeket találni. Ezt nehéz eldönteni, ám elképzelhető, hogy az igazi világhatalmi aktorok látják ezt a végpusztulást, csak lehet, hogy úgy gondolják, most már „mindegy, elkéstünk”. És nem zárható ki, hogy messze túl vagyunk azon a kritikus ponton, ahonnan vissza lehet fordulni a végső összeomlás elől.

– Mikor lett volna elkerülhető?

– Talán az első világháború előtt kellett volna megtenni azokat a lépéseket, amelyekről azt hisszük, hogy „még most sem késő”. Pedig nagy valószínűséggel – ne legyen igazam – ezen már régen túl vagyunk.

Holokauszt és antiszemitizmus

“A világcsalás korában az igazság kimondása forradalmi tett.” George Orwell

Egyenes beszéd

Napjainkban, mikor a magyarság — de talán az egész jóakaratú emberiség – jövőjét nézve sötét fellegek borítják a horizontot és az alagút végét sejtető fény legtöbbször csak a szembe jövő vonatot jelenti, elkerülhetetlen az egyenes beszéd.

A tudatos taktikázásból vagy félelemből történő mellébeszélésnek egyszer és mindenkorra véget kell vetni, ha mint nép, és kultúrközösség továbbra is élni, létezni akarunk.Ki kell mondani végre az igazságot – méghozzá a teljes igazságot — minden fórumon, mert csak az igazság tehet bennünket újra szabaddá.

Marschalkó Lajos, a nagy magyar vátesz ezt úgy fogalmazta meg annak idején, hogy “a világhódítók hatalmát csak az igazság kimondásával törhetjük meg”, és ezen irányelv szerint küzdött mindhalálig. A világhódítóknak még soha a történelem folyamán nem volt nagyobb hatalmuk, mint napjainkban.

Betegek vagyunk. Beteg az egész világ. Sőt néha már az az érzésünk, hogy az egész világot egy gyógyíthatatlan elmebetegség, a filoszemitizmus kerítette hatalmába.

A beteg gyógyulásának első számú feltétele, hogy pontos diagnózist készítsünk a betegség okáról, mert csak ennek ismeretében tudjuk eldönteni, hogy mi az a gyógymód, amely végül sikerre vezethet.
Úgy szoktattak – vagy idomítottak – bennünket,

hogy bizonyos gondolatokat nem tudunk meghallani, és érzelmek segítségével próbáljuk elutasítani, hogy ezek a gondolatok tudatunkba egyáltalán beférkőzzenek.

Nem az alapján ítéljük meg a gondolatokat, hogy helyes vagy nem helyes, hogy igaz vagy nem igaz, hanem, hogy megfelelnek-e, tehát, hogy politikailag korrektek-e vagy sem.

Létezik egy tabu, amelyet évtizedek, sőt talán már egy évszázada belénk ültettek, nevezetesen, hogy bizonyos témákat nem akarunk tárgyszerűen tudomásul venni.

Olyan témákat, ahol a zsidóságról van szó. A zsidóság, a zsidó témakörét tudatunkban valahogy a gondolatrendőrség keríti be, veszi körül. Nem szabad, hogy tényszerűen elgondolkozzunk erről a témáról. De mi most a továbbiakban mégis elgondolkozunk a zsidókról. A zsidókról és a hozzánk való viszonyukról és megfordítva. És az, ami ebből következik, olyan borzalmas egy normális, egyszerű polgár számára, hogy hajlamos rögtön felállni, és ordítva elszaladni.

Az úgynevezett holocaust témájáról szintén beszélni kell. A holocaustról, mint a zsidóság politikai fegyveréről. Már csak ennek a kimondása is heves reakciókat vált ki, mégis fontos, hogy végre világosságot teremtsünk ebben a témában is és ezáltal újra odáig jussunk, hogy a gondolatokat a tulajdonképpeni értékük alapján ítéljük meg, tehát, hogy helyes vagy nem helyes, igaz vagy nem igaz.

A revizionista történészek szerint a holocaust-vallás a világtörténelem legnagyobb hazugságára épül és hogy a zsidó nép tervszerű kiirtásának vádja — ahogy azt a hivatalos verzióból ismerjük — nem más, mint kitaláció.
A fő fegyvert, a fő stratégiát a jelenlegi zsidó uralomhoz

az szolgáltatja, hogy a II. világháború folyamán 6 millió zsidót kiirtottak. Persze ezzel kapcsolatban kizsákmányolásról is beszélhetünk, hogy ezzel a hazugsággal pénzt zsarolnak ki belőlünk, ami igaz is, de ennek teljesen alárendelt jelentősége van. Elsősorban arról van szó, hogy a szellemiségünket akarják elpusztítani.

És ez olyan borzasztónak hangzik egy normális polgár fülének, aki ezzel a témával nem foglalkozott, hogy talán már most eldobja az újságot.

Azonban ezzel csak saját maga elől bújik el. Fél, bár érzi, hogy ezek a gondolatok igazak lehetnek, mégsem akar róluk elgondolkozni.

A gyengeségünk abból áll, hogy a zsidókról nem tudunk olyan rosszat feltételezni, ahogy a zsidóság a történelem folyamán, de főleg a 20. században, ellenünk, az összes nem-zsidó népek ellen, de főleg az európai népek ellen cselekedett. Ezeket a gondolatokat meg kell vizsgálni, mindenekelőtt megengedni a vizsgálatát annak, hogy amit most leírtam, annak van-e komoly háttere.

Fel kell tenni továbbá a kérdést:: hogyan lehetséges, hogy egy ókori nép eljut a jelenbe és ilyen módon hívja fel magára a figyelmet és ezáltal egy komoly problémává változott? Hogyan lehetséges, hogy ez a nép egy létező hatalom, egy világhatalom?

Mivel lehet magyarázni, hogy a zsidók az összes más népek között szétszórva ilyen hatalomra tehettek szert több mint 3000 év után, és manapság ilyen jelentőséggel rendelkeznek? Az ókor minden más népe eltűnt, elbukott, az asszírok, a babiloniak, a perzsák, az egyiptomiak, a görögök, a rómaiak.

Mind elfújta a történelem szele, csak ez az egyetlen, Jehova által kiválasztott nép van ma itt és nemcsak, hogy itt van, hanem uralja a világot. A pénzen, a médiákon keresztül, és egy ellenséget alkot minden államban. Egy belső ellenséget.

És nem létezik nagyobb veszély és az ember nem lehet nagyobb veszélynek kitéve, mint ha egy létező, valóban jelen lévő hatalmas ellenséget a saját országában, mint olyat, nem ismer fel és nem nevez meg.

==Mivel akkor ennek az ellenségnek megvan a lehetősége, hogy csendben megvalósítsa terveit és ezen a módon az összes népet leigázza.==

Hamis bűntudattal megterhelve, vakok vagyunk meglátni a kést, amit a zsidó kezében tart, hogy a hátunkba szúrja, miközben keblünkre öleljük.
És az antiszemitizmusról is beszélnünk kell.

A zsidóság által a köztudatba ültetett és manapság szinte halálos ítéletnek számító szavak, mint az “antiszemitizmus” vagy “rasszizmus” csak akkor hatásosak, ha kiváltják a jól ismert védekezési reflexeket. “Nem vagyok antiszemita, mivel….”

Sajnos ez a viselkedési mód mind a mai napig, mint valami beteges beidegződés még a zsidóság mesterkedéseit felismerő és az ellen nyíltan fellépő legbátrabb kritikusokra is jellemző.

Mi történik azonban, ha a vád tagadása helyett inkább azután érdeklődünk, hogy mi az oka annak, hogy a zsidókat zsidóságuk miatt gyűlölik? Több mint 3000 éve a zsidók mindenhol, ahol csoportosan megjelentek, gúnynak, csúfolódásnak és üldözésnek voltak kitéve.
Véletlen vagy szükségszerűség?

Ebből a perspektívából nézve az “antiszemitizmust” nem lehet többé, mint a zsidógyűlölő szellemi elfajzásának kifejezését értelmezni.

Naponta tapasztaljuk, hogy mindig csak antiszemitizmusról beszélnek és mindenki rátámad azokra, akiket antiszemitának nyilvánítanak. Az ember azonban soha sem kérdezi meg, hogy mi az oka az antiszemitizmusnak.

Minden okunk megvan rá, hogy megkérdezzük: ha létezik antiszemitizmus – tehát zsidóellenesség – és ez olyan jelentőségű, hogy egy ENSZ nyilatkozatot is terveznek készíteni ellene, akkor mi az oka, hogy ez a jelenség létezik?

A zsidók mindenkit elítélnek, akit ők antiszemitának nyilvánítanak, de minden kérdést az antiszemitizmus okának irányában már rögtön mint égbekiáltó bűnt üldöznek, kisebbség elleni izgatásnak, lázításnak nyilvánítanak.

De nem csak a zsidók, hanem az általuk Lenin-féle hasznos hülyéknek használt nem-zsidó társutasok is, akik segítenek legyártani azt a kötelet, amivel végül őket is felakasztják. A boldog rabszolgák a szabadság legádázabb ellenségei.

Minden párbeszédben, minden eszmecserében, minden vitában, politikai, világnézeti és kulturális területen van egy tabu, amely úgy hat, mint egy ki nem mondott feltétel. Csak akkor szabad érveket érvényre juttatni, kinyilvánítanunk, ha hallgatólagosan abból a feltételből indulunk ki, hogy a zsidóság, a zsidók világszerte, mindig az áldozatok népe volt, mindig igazuk volt és mindig ok nélkül üldözték őket.

Nem Adolf Hitler, hanem a cionista Bernard Lazare, – aki a 19. század végén Párizsban tevékenykedett, – fogalmazta meg a döntő szempontot a zsidókérdéssel kapcsolatos vitában.

Ezt írta: “Ha az ellenségeskedés és utálat a zsidókkal szemben csak egy országban és csak egy bizonyos időben történt volna, könnyű lenne ezt a haragot megokolni, ennek a haragnak az okait kideríteni.

De ellenkezőleg, ez a faj a kezdetek óta minden nép gyűlöletének a célpontja volt, amelyek között élt. Mivel a zsidók ellenségei a legkülönbözőbb népfajok közé tartoztak, akik egymástól nagyon nagy távolságra fekvő vidékeken laktak, különböző törvényeik voltak, ellentétes elveket vallottak, sem ugyanazon erkölcseik, sem ugyanazon szokásaik nem voltak és összehasonlíthatatlan szellemiséggel rendelkeztek, így az antiszemitizmus általános okait mindig a zsidóságban kell keresni, nem pedig azokban, akik ellenük fellépnek.”

Szinte naponta találkozunk azzal az álszent zsidó félelemmel, amely egy különös védekező viselkedést von maga után:
Már sikoltoznak, mielőtt vernék őket.

Így egy nem létező, csak általuk feltételezett és félt veszélyből elképzelt valóság lesz. A zsidó állandóan és mindenütt mint túlélő érzi magát és ezen keresztül jogot formál magának, hogy kárpótolják ezért a veszélyért.

A saját tulajdonukban lévő médiákban hazugan állított kiirtásukra irányuló sorsukkal a megnyert második világháború után a támadhatatlanság állapotába helyezték magukat. Minden általuk elkövetett bűn már a nyilvánosságra kerülés előtt megbocsáttatik. Minden erkölcsi tiltakozás a világközvélemény előtt végbemenő gonosztetteikkel szemben, részükről sikeresen mint az antiszemitizmus újabb bűne kerül végül megjelenésre.
Régóta nyilvánvaló,

hogy nem az az antiszemita, aki gyűlöli a zsidókat, hanem az, akit a zsidók gyűlölnek.

A jelenlegi helyzetünkre irányítva a figyelmet, a zsidókkal vagy zsidókról csak azzal a feltétellel beszélhetünk, ha elismerjük, hogy a II. világháború alatt a zsidó népet Európában fizikálisan kiirtották. (Nekünk magyaroknak, mint társtetteseknek ebből 600 000 kiirtott zsidó élet terheli a számlánkat és lelkiismeretünket.) Aki ezt a feltételt nem ismeri el, az a zsidók szerint maga is ellenség, akit üldözni lehet, sőt reálisan meg lehet fosztani a szabadságától.

Korunk hősei és üldözöttjei, a revizionista történészek tagadják, hogy a Harmadik Birodalom idején ez a szisztematikus, előre kitervelt és precízen végrehajtott népirtás megtörtént, és azt mondják, hogy a tézis, mely szerint a zsidókat milliós nagyságrendben a Cyklon-B nevű mérges gázzal elgázosították, egy hazugság.

Méghozzá a világtörténelem legnagyobb hazugsága, amely következményeit tekintve is a legsúlyosabb hazugság.

A zsidók korán felismerték: majdnem minden embert el lehet szédíteni, hogy majdnem mindent elhiggyen, ha sikerül neki beszuggerálni, hogy ezt majdnem mindenki más is elhiszi.

Hogyan lehetséges, hogy annyira korlátozott a felismerési képességünk, hogy erre a szörnyű vádra való tekintettel még az orrunk előtt fekvő dolgokat is figyelmen kívül hagyjuk, és egyáltalán nem vagyunk abban a helyzetben, hogy megkérdezzük: mit jelent egyáltalán több millió embert egy behatárolt időben, 1942-től 1945-ig a Föld egy behatárolt szegletében megölni, és utána nyomtalanul eltüntetni? Milyen feltételei vannak ennek a természetben és a fizika világában? Minek kell történnie? És lehetséges-e ez egyáltalán? Lehetséges ez ezen a helyszínen és a rendelkezésre álló épületekben a gyilkolás eszközével? És már ott is van a következő gondolat:
Igaz lehet ez egyáltalán?

A holocaust-ipar prominens haszonélvezői, mint Eli Wiesel – béke Nobel díjas notórius hazudozó -, Simon Wiesenthal, a holocaust-münchausen és a mi kedves holocaust- háryjánosunk, Kertész Imre minden hazugságát megcáfolták már. Ennek ellenére tovább terjeszthetik ezeket a hazugságokat a zsidó média asszisztálásával.

Csak egy kirívó példát említve: Auschwitzban neves történészek nyomására kénytelenek voltak a korábbi, 4 milliós áldozatot feltüntető táblát egy csak másfélmillió áldozatot feltüntető táblára kicserélni. Ha valaki veszi a bátorságot és megkérdezi, hogy hová tűnt akkor a maradék két és fél millió állítólagos áldozat – mivel ettől a hivatalos,

6 milliós szám egy lélekkel sem csökkent -, akkor válasz helyett az illetőt rögtön holocausttagadónak és ebből kifolyólag üldözendő közellenségnek kiáltják ki.

A zsidóság – kivétel nélkül – azt hitte, hogy a holocaust-vallással a zsidókérdést végérvényesen megoldotta.

Egy hazugsággal, amelyet az elbutított, és ezáltal abszolút védtelen népek fejébe a pénzével és médiahatalmával beültethetett.

Azonban a hazugságoknak a hazudozóra nézve van egy kényelmetlen tulajdonságuk: töredeznek.

Amit az igazság keresői több éves sziszifuszi munkával ebből a hazugságfalból kitörnek, többé soha nem tér vissza korábbi helyére.
Végül az egész, mint egy kártyavár, magába omlik. Ez az idő már nincs messze.

A világ alaptörvénye, hogy előbb vagy utóbb, de mindig az igazság győz a hazugság fölött, akkor is, ha a hazugság hatalma néha túl hosszúnak tűnik.

A második világháború után a győztesek szellemi kannibalizmusának köszönhetően tízezer számra ítéltek irodalmi termékeket – könyveket és újságokat – megsemmisítésre, mivel azt hitték, hogy ezzel bizonyos népeket megfoszthatnak múltjuktól, történelmüktől és kultúrájuktól. Egyedül a német nyelvterületen 40000-re becsülhető azon különböző kiadványok száma, amelyeket tiltott listákra tettek és ezt követően zúzdába irányítottak, a sajtószabadságot annyira szívükön viselő örök humánusok, és örök demokraták, mert ezen írásművek tartalma veszélyt jelentett a zsidó mítoszteremtők terveinek megvalósításával szemben.

Ha nem vigyázunk, és nem vetünk végre gátat a zsidó szellemi diktatúrának, akkor az európai történelem és kultúra csillagainak fénye hamarosan végleg kialszik, mivel Jézus Krisztustól kezdve Luther-en, Kant-on, Voltaire-en, Goeth-én, Schoppenhauer-en, Wagner-on, Liszt Ferencen keresztül mindenkit antiszemitának bélyegeznek, műveiket pedig a szennyirodalom kategóriájába soroltatják, csak azért, mert a kiválasztott néppel kapcsolatban egyéni véleményüknek adtak hangot.

Toleranciát köztudottan azok mutatnak legkevésbé, akik azt másoktól a legerőteljesebben követelik.

Aki még nem tudta volna, és ami már régóta teljesen nyilvánvaló, az most David Duke magyarul is megjelent könyvéből végleg megbizonyosodhat arról, hogy Amerikát a zsidók uralják.

A zsidó világterror a pénz és a médiák segítségével működik és főleg azon a befolyáson keresztül, amit a világ legerősebb katonai hatalmának ellenőrzésén és irányításán keresztül elértek.

Ennek ellenére világszerte kezdetét vette egy szellemi szabadságharc az igazságért. És tisztább ügyet, mint az igazságért harcba szállni, nem lehet elképzelni.

A leírtak ismeretében az, amit antiszemitizmusnak neveznek, a valóságban nem más, mint jogos nemzeti önvédelem. Esetünkben szellemi önvédelem, amely számunkra legfelsőbb parancs, ha mint nép és kulturális közösség élni akarunk.

Vagy ahogy Horst Mahler írta:

“Az antiszemitizmust, mint valami teljesen normális dolgot kell tekinteni. Sőt, ez pontosan egy egészséges spirituális immunrendszer biztos jele, tehát szellemi egészségnek, egy olyan egészségnek, amelytől a zsidók – jogosan – félnek.”

Szellemi háborúban állunk és a hallgatás vagy mellébeszélés nem más, mint öngyilkosság.

Kik szavaznak az szdsz-re?

E kis zsidó párt a magyarországi közélet egyik érdekes színfoltja. Nyíltan hirdetik, hogy szerintük az európai nemzetek egymás mellett élése, és a modernitás nem fér össze a nemzeti összefogással. Az ezt EU-s etnikai olvasztótégely nélkül is lehetővé tevő konnacionalista Nemzetek Európája gondolatot elutasítják, és agyonhallgatják. Határainkon kívül rekedt honfitársaink támogatásával szemben következetesen a szomszéd államok érzékenységét helyezik előtérbe, bár ezen országok a történelem folyamán sosem voltak tekintettel sem a magyarság, sem Magyarország érzékenységére! Még az eszmei összetartozás gondolatát is elvetik a trianonnál elszakított nemzettársainkkal (lásd a státusztörvény vitája, és kettős állampolgárság), viszont a Magyarországon élő kisebbségeket ért, vélt, vagy valós sérelmek miatt rendszeresen, és radikálisan szót emelnek. Többször tettek becsmérlő kifejezést határon túli honfitársainkra (kínai textilkereskedők), és a magyarság szimbólumaira (ők mondják rájuk : dögkeselyű, svájcisapka, tetemcafat stb.), ellenben a vitatott célokért, hazug indokok alapján, nemzetközi felhatalmazás nélkül indított, és az európaiak többsége által elutasított iraki és afganisztáni háború ügyében következetesen az usa-t támogatják. Ez alapján azt hihetnénk, hogy a magyarság soraiból nem sok embert győzhettek meg arról, hogy rájuk adja a voksát, azonban a 2002-es országgyűlési választásokon több, mint 280.000 szavazatot kaptak. Támogatóik nagyrésze stabil törzsszavazó. De kik ők, és miért pont a szabad demokratákat választották?

Sokan vannak köztük különböző deviáns csoportok tagjai, -főként buzik, és drogosok- ugyanis ők az szdsz kampányának elsőszámú célpontjai. Azonban nincsen annyi homoszexuális, és drogos, -azt is figyelembe véve, hogy sokan nem is szavaznak közülük- hogy e csoportokból kerüljön ki a kétszáznyolcvanezres tábor számottevő hányada. A szavazóbázis egy másik része származása miatt választja a liberálisokat. Közismert a zsidóság és a párt közeli kapcsolata, következetesen támogatják Izrael és az Egyesült Államok politikáját, akár még a közvélemény döntő többségével szemben is. Az is mutatja jó viszonyukat, hogy már több szabad demokrata küldöttség is járt a zsidó államban. Azonban a körülbelül százhúszezer magyar zsidó közül sokan voksolnak a szocialistákra is, és persze más pártok szavazói között is megtalálhatjuk őket, tehát még az előbbi csoporttal együtt is csak kisebbik felét tehetik ki a több, mint negyedmilliós számnak.

De – mindezt figyelembe véve – mi motiválhat egy magát magyarnak érző embert, hogy rájuk szavazzon?

Tapasztalataim szerint – az előbb felsorolt rétegeket (magyargyűlölő zsidók, perverz buzik, a drogliberalizációt az szdsz-től remélő drogosok, egyéb deviánsok) leszámítva – főként azok a csalódott, identitászavarral küzdő emberek választják őket, akiknek rossz véleményük van a magyar népről, nem érzik magukat a nemzethez tartozónak, de, mivel nem tartoznak más nemzetiséghez, ezért kénytelenek elviselni magyarságukat. Ez dühvel, és frusztrációval tölti el őket, ezért választják ezt a minden tradícionális értéket tagadó, toleranciát hirdető, de a más világnézetűekre tüzet okádó pártocskát!

No és azért is, mert az árulást – mert ebbe a pártba beállni önmagáűban is az – a zsidók nagyon is jól megfizetik…

Az általam fontosnak tartott értékek között – a család, egészség, és hasonlók után – szerepel a nemzeti összefogás, a hazaszeretet, és a magyar kultúra ápolása is. Úgy gondolom, hogy nem lehet kizárólag egyénben gondolkodni, mert az ember közösségi lény, így a közösség sorsának alakulása mindenképpen kihat az ő és környezete egyéni sorsára is, akár tetszik neki, akár nem. A nemzet is egy ilyen közösség, amely – akarva, vagy akaratlanul – hatással van a tagjai életére, tehát, mindannyiunk érdeke, hogy a nemzeti érdekeinket érvényesíteni tudjuk! Ez pedig kizárólag akkor lehetséges, ha a magyar nép tagjai segítik egymást.

Ha szétnézek a világban, azt látom, hogy az összetartó, erős identitástudattal rendelkező népek képesek a legkönnyeben elérni a céljaikat. Akik széthúznak, azokkal szemben pedig mások fognak érvényesülni!

Ez Európán belül is érvényes: a franciák büszkék a nyelvükre, kultúrájukra, történelmükre. A britek úgyszintén, még az európai egység érdekében is csak nehezen hajlandóak engedni a szuverenitásukból! (Lásd a Schengeni és a Maastrichti Egyezményhez fűzött fenntartásaikat a közös valutával, és a határőrizet fenntartásával kapcsolatban, stb.) Még a közép-európai, és kelet-európai kevésbé “sikeres” népek is inkább képesek összefogni, mint a magyarság. Jó példa erre a szlovák és a román nép, de példaként a szerbeket, vagy horvátokat is felhozhatnám! A tengerentúlon sincs ez másként, az amerikaiak is büszkék a hazájukra, a legtöbb házban kint van a zászló is. Ez a gondolkodásmód Bush újraválasztásából is látszik. A zsidó nép, akivel az szdsz vitathatatlanul szoros kapcsolatban áll, szintén az összefogásáról híres, így tudják a leghatékonyabban érvényesíteni az érdekeiket itthon, és Izraelben is!

Miért csak a magyar néppel kapcsolatban tartanánk elfogadhatatlannak a nemzeti összetartást? Azért, mert a zsidók gyarmatosítani akarnak minket, és ez az igazi válasz.

Az MDF már közelebb áll a cionistákhoz, mint egy átlagzsidó… Az elmúlt három évben szerencsére világossá vált, kik is finanszírozzák azt a pártot : a tisztelet társasága, amit a scmuck és a leisztinger nevű spekuláns zsidók hoztak létre.. Azt sem tartottam demokratikus döntésnek, amikor Dávid Ibolya, és Herényi Károly – kisebbségbe kerülvén a frakcióban – önhatalmúan kizárták a képviselőik kétharmadát a “frakcióvezető bejelentése alapján”, amiről közismert volt, hogy nem áll mögötte tényleges frakciódöntés. Egyébként ezt az eljárást az szdsz sem fogadta el az Ügyrendi Bizottság tárgyalásán, így MSZP és MDF szavazatokkal sikerült csak legalizálni döntésüket. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy Dávid Ibolya el akarja játszani a “politikai kalapos kurva” szerepét, így biztosítva, hogy akármelyik “nagy” nyerjen is 2006-ban, ő mindenképpen benne legyen a kormányban!

Aztán most az Almássy ügy : őt rágalmazta meg a zsidó némber, ki tudja, milyen (talán üres) cd-t lobogtatva, de mégis ő lett kizárva a pártból – és így ugye nincs, aki kiálljon dávidka ellen, maradhat ő az elnök. Amúgy volt még négy kihívó, őket már előbb eltántorították a megméretettéstől, ki tudja, milyen eszközökkel, és módszerekkel.

Utoljára talán Rajk Lászlóval bántak el ilyen maffiotikus, koncepciós eljárásban. Az ötvenes évek elején. Kádár dobta fel őt gerőnek, mint spicli.

Egyenlőség nem létezik, viszont szerintem lehet törekedni a gazdasági erőviszonyok, és a lehetőségek kiegyensúlyozottabbá tételére. Így juthatunk közelebb az  egyenlő esélyekhez. Úgy látom azonban, hogy a liberálisokNEM törekszenek erre. A gazdaság területén például, -ami az egyik legfontosabb – ennek pont az ellenkezőjét akarják! A szabadelvű neoliberális gazdaságpolitika, – amit az szdsz is törekszik érvényesíteni – az állam passzivitásáról szól, a beavatkozás méretének és intenzitásának csökkentéséről. Az állami beavatkozás szerepe pedig pont a káros piaci jelenségek visszaszorítása, a tisztességtelen versennyel szembeni fellépés, tehát a kisebb, és hátrányosabb helyzetű gazdasági szereplők érdekeinek a védelme. A kis- és közepes méretű cégek, vállalkozások oltalmazása a multikkal szemben, amennyire csaklehetséges.  A liberálisok – így a szabad demokraták is – gazdasági intézkedései az állami szerepvállalás visszaszorításával pont a multicégeknek, a globáltőkének kedveznek, tönkretéve így sok, kevésbé tőkeerős vállalkozást, teljesen kiszolgáltatva ezzel országunkat a külföldi megavállalatoknak és pénzügyi csoportoknak! Ez szerintem ellentétes a haza érdekeivel, ezért számomra elfogadhatatlan! Ami pedig a szociális intézkedéseket illeti, a baloldalinak nevezett kormányok rendre megnyírbálták az ilyen célú kiadásokat! Jó példa erre a Bokros-csomag, amit a Fidesz szüntetett meg, valamint a gyurcsány-kormány mostani tervezete, ami szerint csak azok részesülhetnek majd egészségügyi ellátásban, akik ténylegesen fizetik a TB járulékot. Ez szerintem nem túlzottan “baloldali” intézkedés! Mi lesz például a hajléktalanokkal, vagy a tartósan munkanélküliekkel? Munkanélküli ellátásban is csak azok részesülhetnek majd, akik bizonyítják, hogy munkakereséssel töltik a napjaikat. Ez igazságos, de nem szociális intézkedés! A szociális jogállamokban az állam – erejéhez mérten – segíti a rászorulókat, attól függően, hogy érdemesek-e rá!

Tehát, aki nem tesz aktívan azért, hogy ne szoruljon pl. segélyre, aki meg sem próbál dolgozni, az nem volna szabad, hogy kapjon segélyt. A gyerekeit meg állami gondozásba kellene venni.

Igen, a cigányokról van itt szó…

Végül pedig, én is csak azért szavaztam a Fideszre (pontosabban a KDNP-re) egypárszor, mert nem is volt más esélyes alternatíva a megyémben. (Harmadik utasok összeszedtek 2006-ban vagy 2%-ot), de messze vannak az ideálistól.

Ma már csak a Jobbikra szavaznék, még akkor is, ha 1%-on állna. Amit a zsidesz előszeretettel hazudik róluk, az “elveszett szavazat” nevű hazugság híresztelésével. (kb. 2002 óta megy ez.)  De a Jobbik nem annyin áll, hanem legkevesebb 6-7%-on.

De lehet, hogy még szavazni sincs értelme… Miért is?

Mert az is könnyen lehetséges, hogy a választás kimenetelét nem a szavazók határozzák meg, hanem eleve le van zsírozva, kinek hány % jut, és hogy ki kormányozhat. Vannak erre utaló jelek, és jó lenne, ha ezt minél többen észrevennék, ugyanis minél többen kételkednek a parlamentarizmusban – ami ugye jakobinus és szabadkőműves eredetű berendezkedés- annál jobban megérik a helyzet egy igazi rendszerváltáshoz…

Amíg az szdsz többször is hangot adott annak, – például a “svájcisapka-hasonlattal” – hogy szalonképtelennek tartja a nemzeti gondolkodást, addig a magyar közvélemény sosem állt igazán szemben a magyarság összefogásának gondolatával.

Annak ellenére is igaz ez, hogy 2004 december 5.-én a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson pedig a zsidómédia NEM-re buzdító propagandája sajnos megtette a hatását…

A két párt viszonya amúgy akkor jutott töréspontra, amikor az szdsz és az mszp kirobbantotta a székház ügyet. ( Ami szintén MDF-Fidesz közös ügy volt. ) Nem véletlenül időzítették ezt ’93-ra, ugyanis ekkor a Fidesz – az Antall-kormány népszerűség-vesztése, és az szdsz ultra-liberalizmusának visszatetsző volta miatt – népszerűségi csúcsot döntött a közvélemény-kutatásokon! Bár az 1994-es választások második fordulójában a szabad demokraták, és a Fiatal Demokraták még egymás jelöltjeit támogatták, már jóval a választások előtt sejteni lehetett, hogy az szdsz a szocialistákkal fog kormányt alakítani, ami – az szdsz kongresszusának jóváhagyásával – be is következett, végérvényesen megszüntetve ezzel a már amúgy is rogyadozó, Fidesz-szdsz szövetséget. Ez egyben a liberális oldal – mint önálló tényező – megszűnését, és a magyar politikai élet kétpólusúvá szűkülését eredményezte. Tehát nem a Fidesz váltott először irányt, hanem a radikális, antikommunista rendszerváltó, nagyobbik liberális párt – 1990-hez viszonyított – pálfordulása állította a Fiatal Demokraták Szövetségét válaszút elé. Az egyik lehetőség az volt, hogy – csatlakozva az szdsz-hez – a korábbi elveiket feladva koalícióra lépnek a kommunista utódpárttal, amit akkor szinte teljes mértékben a régi pártelit irányított, élén az egykori pufajkás zsidó horn gyulával. A másik lehetőség pedig, hogy ellenzékben maradnak. Ezt megtehették volna úgy is, hogy liberális pártként működnek tovább. Viszont ekkorra már tisztában volt vele a közvélemény, és a politikusok egyaránt, hogy mit is jelent a liberalizmus a (magyar) gyakorlatban: a nemzeti összetartozás tagadását, és a globáltőke érdekeinek képviseletét! Aki ezeket az elveket vallotta, azok érdekeit az szdsz képviselte, most már a volt állampárttal összeborulva. Tehát ez vállalhatatlan úttá vált a Fidesz számára.

Maradt a nemzeti oldal, ahová viszont mindig is csak félszívvel tartoztak, a liberalizmustól sajnos sohasem álltak igazán távol, mégha ezt nyíltan nem is deklarálták, azonban az 1990-94 közti időszakban, a parlamenti munka során ez jól látszott.

A Fidesz a magyar nép érdek képviseletének irányába felé fordulását a párt liberális szárnya gátolja: ők javarészt már 1993-ban átigazoltak az szdsz-hez. De jó páran ott maradtak a fideszben.

Azok a párttagok, akik javarészt antikommunista nézeteik miatt csatlakoztak a szövetséghez, azok sokan már az 1994-es második fordulóban a párt által hivatalosan támogatott szdsz-es jelölt helyett az MDF-re adták voksukat. A tagság kisebbik része nem értett egyet a fordulattal, ők 1993-94-ben távoztak.

Orbán Viktor politikusként gazdagodott meg. Ez igaz. De, ha ez vállalhatatlan, akkor szinte az egész MSZP-s pártelitet le kellene mondatni! Gondoljunk csak Medgyesyre, aki benne van az “első százban”, övé a fél Balatonpart (hol van hozzá képest az Orbán-család?), aki kezdetektől fogva politikus volt, és gyanús vagyongyarapodása a rendszerváltás körüli zűrzavarban indult meg, vagy Gyurcsányra, aki szintén összehasonlíthatatlanul vagyonosabb a Fidesz-elnök családjánál. Az ő vagyona is a Demisz vagyon nyomtalan eltűnése idején kezdett gyarapodni, és azóta is számtalanszor felmerült a neve gyanús ügyletek kapcsán! Vagy, – hogy az szdsz-ből is említsek valakit – itt vannak főpolgármesterünk áron alúl vásárolt, majd busás haszonnal értékesített lakásai. Ő sem a taxizásból gazdagodott meg a nyolcvanas években! Ha tehát ezeket elfogadhatatlannak tartjuk, akkor szinte a teljes magyar politikai elitet le kéne cserélni!

Tényleg ez lenne a legjobb!

Mind a (saját meghatározás, szerintem nincs jobb és bal, globalista neoliberális oldal van, és velük szemben állnak a helyi érdeket képviselő erők) bal, mind pedig a jobboldali (a parlamenti pártokról beszélek) politikusainknak szimpatikusabbak a szomszédos országok liberális pártjai a nemzetieknél. Én sokat jártam mindegyik szomszédunkban, figyelemmel kísérem az ottani eseményeket, és az a véleményem, hogy az ottani pártstruktúra teljesen eltér az itthonitól! Szlovákiában például együttműködnek a szlovák nemzeti célokért közösen a nacionalisták, a meciari posztkommunista, magát baloldaliként deklaráló pártok, a kereszténydemokraták, és a liberálisok is (igen, ott nincs annyi zsidó,  mint nálunk), a különféle pártok kifelé mégis egységesen a szlovák nemzetet képviselő külpolitikával rendelkezik, mind a nyugat, mind pedig hazánk irányábára. Ott nacionalista minden komoly párt! Persze azért innen is érkeznek szélsőségesen magyarellenes megnyilvánulások, úgy, ahogyan koalíciós partnerüktől, a baloldali smertől is, ahogy ezt az elmúlt hónapokban tapasztalhattuk! Romániában is az “utódpárt”, a Ion Iliescu nevével fémjelzett szociáldemokraták között több szélsőséges, intoleráns székely-ellenes nézetűt találunk, mint a most kormányzó polgári oldal köreiben. Ők is román fanarióták, akárminek mondják magukat, az mind  csak diplomatikus rugalmasság, miközben egyre azért ügyelnek, a romániai nemzeti érdekekre, ezért is nacionalisták keményen. Szerbiában is hasonló a helyzet: Milosevics volt pártja a szerb szocialista párt, a volt kommunista utódpárt volt a legnacionalistább! A mai, mostani kormányuk is nacionalista.

Ebből is látszik, hogy ezekben az országokban a régi nómenklatúrához közelebb álló baloldal, és a neoliberális elveket valló, a nemzetközi tőkéscsoportok érdekeit képviselő szdsz-mintájú pártok ( ha egyáltalán létezik ott ilyen) nem találtak egymásra úgy, mint Magyarországon!

Az pedig teljesen logikus és kézenfekvő, hogy a szomszédos országok mindig is jobban boldogultak (értsd : az ő érdekeiket tudták a mieinkkel szemben érvényesíteni) az mszp-szdsz koalícióval, mint az mdf-es és a fideszes “jobboldali” kormányokkal, mert a baloldal gyakorlatilag szabad kezet ad nekik a határon túli magyarság tekintetében, nem áll ki az érdekükben! Ez megfelel a szomszédos kormányok érdekeinek, de semmiképpen sem felel meg a magyarságénak! Pedig Magyarország kormányának a mi érdekeinket kellene képviselnie!

No persze, ha a kormány magyarokból állna, és nem zsidókból, meg kilóra megvett emberkékből – őket hívjuk mi zsidóbérencnek.

Az szdsz számomra hazaárulók gyülekezete mert idegen érdekeket képviseltek(nek)állampolgáraik és az ország érdekével szemben korábban a megszállók most pedig a gyarmatosítók érdekeit képvisel(ték)ik.

Folyik az eladósítás állami és egyéni szinten most gyártják a kamatrabszolgákat.

A liberális és kozmopolita baromságokkal megfertőződött altruista (all true = minden igaz, avagy mindenkinek igaza van, pedig mennyire nem így van, lejjebb írok róla) ember SAJÁT ELMONDÁSA SZERINT “minden ember” érdekét egyformán veszi figyelembe.

Ott sántít, hogy a legtöbb ilyen kozmoliberális valójában igen szilárd zsidó faji öntudattal rendelkezik. Ohó, mi adjuk fel az állásainkat, az érdekeinket, a kultúránkat, mindent, nektek meg chábád luvavics szektátok lehet, ami az eleve ridikülőz talmudot legszélsőségesebben értelmező szuprematista szekta? Olyan zsidó messiást várnak, aki kiirtja a gojokat majd, szerintük a gojok olyanok, mint a sertések, és ez egy háborítatlanul működő szekta, mellesleg az ő hanukájuk lett meg légószirénázva tavaly pár bombagyáros által.

A zsidóság egy rendkívül összetartó népcsoport, de ugyanakkor kifelé, a nemzsidókkal rendkívul intoleráns is. A II. vh előtt nem volt saját hazájuk (mondjuk Izrael születésével kapcsolatban is lenne egy-két jó történet, főleg palesztin szemszögből) mindannyian más orszagokban éltek, de a saját érdekeiket mindig fontosabbnak tartották az őket befogadó országokkal szemben. Magasabb rendűeknek hiszik magukat, “Isten kiválasztott népe” – ezt tartják magukrol.

Azon kívűl, hogy még mindig létezik az a baj (is), hogy éppen ők nem veszik figyelembe a többség akaratát, hanem egy szűk kisebbség érdekeit preferálják. Konkrét példaként : ha érdekelné őket a többség véleménye, akarata és nem csak az, hogy még ameddig lehet, húzzák az államból a hasznot, akkor feloszlatták volna a parlamentet.

A nacionalizmus jó dolog, azt jelenti, hogy én a saját fajtám, a magyar nép érdekeit képviselem, mert nekem ez áll az érdekemben! Tehát a nacionalizmus igenis etnikai alapú. Úgy, ahogy zsidó a zsidókét, a cigány pedig a cigányokét, stb.

Rajtunk kívül senki más nem fog a mi érdekünkben cselekedni, tehát, ha mi, magyarok nem ezt tesszük, akkor örök kudarcra leszünk ( vagyunk ) ítélve! Egyetlenegy nép, sőt, még egyetlen ember sem lehet sikeres, ha nem részesíti előnyben a saját érdekeit másokénál! Ezt szokták az ellenérdekű felek “faji kirekesztésnek” nevezni, – eképp próbálván megtörni a magyar érdekképviseletet – miközben ők is pontosan ugyanezt csinálják! Biztos lehetsz benne, hogy zsidó a zsidót, egy cigány pedig a cigányt fogja választani a magyar ( vagy más nép tagja ) helyett.

Ez így kellene, hogy természetes legyen a magyarok esetében is. De nem így van.

Anotimp, albert, Aldo, Taylor, cans, foxi maxi, kitchen, sárkány, břeclav, Bernstein,
kocur, PSzabó, Semsa, sela, miting, monsoon, vicc, HUGO, Talaj, Geisha, szél, 11es. gol,
Peat, sárga, Loading, kérész, naguila, ganysta, rembrandt, 3000, Friday, Asereje,
Sebeők, emelő, Szombathy, Seas, Dunapart, octavia, Lucifer, 1961, salvation, királyok,
todi, Johan, riklis, loco, Templars, shuffle, Early, Britnyey, rosen, SexyBack, Forgács,
komikus, Yakin, wars, dragrace, megan, goldie, nőnek, kurva jók, Krisztina, rayne,
VANILLI, Adrenalin, Frances, festival, örömzene, digitális, sharpay, Lada VFTS,
cesc, centraal, apostol, Ranchera, Live8, tanárnéni, Gypsy, metrón, hazudnak, Pones,
Idióták, dust, manga, luftwaffe, crying, temper, Vampires, ugor, ethno, 1977, Sic.pt3,
panda, samples, Kredenc, AFREMOV, dastardly, camera, magic-eye, Ping-pong, salvem,
szoveg, látszat, Nyah, CARRIBEAN, Dobrády, P.U.L.S.E, telkes, ozone, Presents,
Lovak, Klezmer, silk, aurora, prog, Tecktonik, kirakós, tekegolyó, takarodj, dohány,
Sirató, animation, Durva, Bud Light, duli, fatboy, T-Shirt, celtic, pofon, rugó,
cody, dala, borbála, Komunista, goggles, fruzsi, Thompson, chica, templom, Barkas,
youre, Browne, produkció, Adeline, punch, szopás, Peeps, saxofón, Jump, BiNeK, Ildikó,
hensley, SZÉLLEL, twain, legjobb, 11esek, cross, Felicit?, nelson, Pokolgep, arsan,
roisin, tüntetés, operaház, Butterfly, komár, CAMILLA, Spain, Comme, bouda, Simarik,
Mazurka, Cristiano, Telefonál, Fantom, Elfussak, European, Sinkovits, antal,
Hordók, bulldozer, ceruza, Soultech, Hips, miracled, Lolkokol, kosheen, euro, yoon,
folding, Quijote, adom, edgar, féltelek, Korál, mézgáék, Call, Gergiev, Wooten, szólj,
Blog címkék

Gabriel García Márquez gondola, Elizabethtől kaptam!!!!!!!!!!!, Bejegyzésem, Liliom változó kerettel, Viccelődjünk…:), Minden kedves látogatómnak!!!!, M. Ilonka éjszakai üzenete, Jól néz ki!!!! ), Idézetek!, Gyógyitó italok, R.KATIKA.BARÁTNŐM-től.!!!!, Óvodás csoport, Sugárzás ellen is védhet a vör, Sugárzás ellen is védhet a vör, dr.Takácsné Valikától kaptam.!, Bő alsóban!, Rosemaritól kaptam ma.!!!!!, Éva hagyta itt nekem.!!!!!, Most is rád gondolok, Korrajz, idézet, Britney Spears ügyes csaj….., nem volt tériszonyuk B A.pps, Johnny Depp sexy men, Holdbéli lélekvárkastély, 5 egzotikus bolt, F.Gizellától kaptam.!!!!!, Mindig legyen előtted út, Ne félj, mert én veled vagyok!, Esőre áll az idő:, neked úgy is látnod kell, H.Marianna küldte.!!!!!!, wikers Ildyy-től kaptam ezeket, Szilágyi Domokos – Szemedbe né, Gyerekzsúr, egy ötvösi álom!, Katalintól a MyYumeX-en!!!!, Napi egy kocka étcsoki, Posseidon és a sellő, Kati 1 játékos pasit hozott…, Marcsikától kaptam, Elgondolkodtató gondolatok, R.KATIKA.BARÁTNŐM-től.!!!!, Csak egy Anya????!, R.KATIKA.BARÁTNŐM-től.!!!!, nem volt tériszonyuk B A.pps, Liliom változó kerettel, Suzi Quatro és Chris Norman, Szia Maróka., B. Magditól, Neked adom…, Az_Én_Miatyánkom.pps, Megváltottak idegenben, Virág aranykeretben, A kalandor, Kígyós Bettina: Suttogó tündér, Az_Én_Miatyánkom.pps, Csodálatos paloták, Jól vigyázz….., Elgondolkodtató gondolatok, sarkadykati@tvn.hu, Gyerekzsúr, egy ötvösi álom!, Kedves Látogatóimnak, Barátaim, A Népmese Napja, Új beteg érkezik, Kék muffin, Nem unod még?, Hajnalkától kaptam!!!!!, Britney Spears ügyes csaj….., dr.Takácsné Valikától kaptam.!, szótár férfiaknak, Ne hallgass az emberekre…, Szívbörtön, Zsid 13,14, Britney milyen ügyesen szál ki, Bő alsóban!, Ahogy a természet adta, Üdvözlet**LÁTOGATÓIMNAK**!!!!!, K.GYÖRGYITŐL kaptam!!!!, Lohan igy kelleti magát…., Britney Spears ügyes csaj….., Viccelődjünk…:), Piromán kopjafavers, Tejfölös, gombás nyelv, porcicák!!!!, Viccelődjünk…:), Piromán kopjafavers, Marcsitól kaptam, Rosemaritól kaptam ma.!!!!!, Kellemes hétvégét…, Mini esküvő, Legyen az élet bármilyen, Padlizsánrántotta, idézet, Barátainkat hol keressük?, Zolikámnak, Odamegy Hapci Hófehérkéhez, wikers Ildyy-től kaptam ezeket, Aprócska sellő, Editkémtől!!!, A Népmese Napja, Padlizsánrántotta,

Neoliberális közhelyszótár

Avagy:

a jelenlegi rendszer politikusai, üzletemberei, publicistái, közéleti bölcsei és hivatásos nevettetői által használt közhelyek, frázisok, klisék, szlogenek és sablongondolatok kisenciklopédiája
(A teljesség igénye nélkül. Folyamatosan bővíthető és korrigálható!)

Amerika

Szimbolikus jelentésre és jelentőségre szert tett metonimikus kifejezés, mely a közbeszédben nem minden esetben, ill. nem teljes mértékben azonos az „Egyesült Államok”, ill. az „USA” szavakkal. A jelenlegi uralkodó világnézetben „Amerika” az egykori „Szovjetunió”, ill. „A szovjetek” funkcionális megfelelője. Ahogyan korábban a Szovjetunió a kommunizmus építésének, a szocialista internacionalizmusnak, a marxista-leninizmusnak, stb. volt a letéteményese és legfőbb képviselője, úgy „Amerika” ma a fejlett piacgazdaságnak, a liberális demokráciának, a globalizációnak és a neoliberális ideológiának. Jellegzetes titulusok: a „fejlett demokratikus országok vezető hatalma”, a „demokrácia őrzője”, „modernizációnk záloga”. Amerika korábban imperialista újgyarmatosító háborúi 1989 óta felszabadító háborúk a zsarnokság alól. Az „amerikai modell” a történelem legfejlettebb és legtökéletesebb társadalmi-gazdasági berendezkedése, s mint ilyen, az emberi fejlődés csúcsa és végcélja. Csakúgy, mint az egykori szovjet modell, az amerikai modell is csupán az adott régió elmaradottságának, ill. az adott lokális kultúrához való ragaszkodásból fakadó „helytelen alkalmazásnak” köszönhetően mond csődöt a világ különböző pontjain.

Ugyanígy az „amerikai ember” az egykori „szovjet embertípus”-hoz hasonlóan homo novus-ként jelenik meg. Az öngyarmatosító beszéd gyakori szófordulatai az amerikanizáció hazai félperifériás (provinciális, „mucsai”) verziójára használt kedélyeskedő-ironikus „itt van Amerika”, „tiszta Amerika”, valamint az „elmaradott hazai viszonyokra” utaló komolykodó „ez bizony még nem Amerika”, „Amerikában bezzeg”, „Amerikában már megvalósult”, stb. (Ld. még Amerika-ellenesség, Együttérzés, Naci)

Amerika-ellenesség

Igen tág fogalom, mely felölel minden olyan verbális vagy szimbolikus megnyilvánulást, amely az Egyesült Államok politikája, társadalmi berendezkedése, kultúrája (ezen belül is főként az ún. „amerikai életstílus”) bírálatának számíthat, akár a megnyilatkozó szándékától függetlenül. Így pl. éppúgy Amerika-ellenességnek számít az iraki háború ellenzése, mint a gyorséttermekkel szembeni gasztronómiai averzió. (Vélhetően nemsokára ide sorolódik a dohányzás is.) E fölfogásban az „Amerikához” társított dolog (pl. az említett gyorséttermek) iránti nemtetszés kinyilvánítása egyben az USA által képviselt és védelmezett világrend és uralkodó ideológia elleni támadásnak számít. Az „Amerika-ellenesség” az Egyesült Államokban bekövetkezett neokon fordulat óta az egykori „szovjetellenesség” hiányzó szerepét tölti be a hazai mainstream közbeszédben, s mint ilyen, segített felújítani az egykori pártállami publicisztika beszédmódját. (Ld. csatlakozás, egyenlő félként, együttérzés, érdek, felszabadulás, győztesek, jövő [külpol.], kockázatvállalás, kötelesség, segítségnyújtás, tanulás. Vö. továbbá retro) A nálunk nagyobb megjelenő Amerika-kritikák többsége nagyságrendileg és radikalizmusukban messze elmaradnak az Egyesült Államokban már hosszú ideje dívó Amerika-bírálatoktól, mely utóbbiról hazánkban a média cenzúrája miatt csak kevesen tudnak.

Antinacionalizmus és antirasszizmus

a. A neoliberális véleményformálóknak a szolidaritás nemzeti alapú megnyilvánulási formáinak kiküszöbölésére használt egyik fontos hivatkozási alapja, ideológiai apropója. Az ehhez kapcsolódó propagandák, szlogenek, beszédpanelek („az idegen szép”, „másság tisztelete”, a „másik elfogadása”, „tolerancia”, stb.) célja nem elsősorban az, hogy ne bántalmazzák a külföldieket vagy valamely kisebbség tagjait (ez legfeljebb hasznos melléktermék), hanem hogy ne legyen semminemű ideológiai alapja a nemzetközi tőke elleni fellépésnek. (Pl. egy transznacionális cég termékei bojkottjának.) Így a valóban meglévő, sőt erősödő nacionalizmus és rasszizmus problematikájához csupán áttételesen van köze.

b. Egyfajta korkövetelmény a „hivatalos baloldalon”. Annak tudása, „hogyan kell viselkedni európai módon”, azaz hogyan tűnjünk korszerű nyugati demokratáknak. Természetesen, ha a helyzet úgy kívánja, ezek az elvek hamar viszonylagossá válnak, ld. az arabokkal vagy az erdélyiekkel szembeni xenofób hangulatkeltést, a 23 millió román vendégmunkással való fenyegetőzést, Orbán Viktor állítólagos cigány származásáról terjesztett suttogó propagandát, stb.

Baloldali, baloldali politizálás

Eredeti jelentésével ellentétes tartalmú fogalom, a hazai neoliberalizmusnak, ill. a kelet-európai vadkapitalizmus elméleti aládúcolásának és gyakorlati érvényesítésének elnevezése. Nálunk jelenleg „baloldalinak” azt nevezik, aki a szabadpiac, a privatizáció, a transznacionális nagytőke, az Egyesült Államok imperialista politikájának és Brüsszel bürokratikus centralizmusának elkötelezett híve, viszont ellensége a munkás érdekvédelemnek, a környezetvédelemnek és a civiltársadalomnak. A jelentésváltozás oka részben az államszocialista elit tulajdonossá válásában, részben a nyugati szociáldemokrácia elzüllésében és kiüresedésében keresendő. A hagyományos baloldaliság – ideértve a klasszikus szocdem elveket is – a „szélsőbalos” kategóriájába került.

A „baloldaliság” az ország feudális hagyományainak megfelelően egy hierarchikusan szerveződött érdekközösséghez: a volt pártállami elit tagjai, familiárisai, szerviensei és neojobbágyai (MSZP-s kisnyugdíjasok, stb.) által alkotott hűbéri lánchoz tartozást fedi. Nem értékrendhez vagy világnézethez, hanem egy hatalmi góchoz való tartozást a cuius regio, eius religio elve szerint.

Más megközelítésből a mai Magyarországon baloldalinak azt nevezik, 1. aki az MSZP-re szavaz, függetlenül világképétől és társadalmi-gazdasági helyzetétől, 2. Aki nem zsidózik nyíltan, mert tudja, hogy ezt ma nem ildomos.

Befektető

Részint a „nyerészkedő”, a „spekuláns” eufemisztikus elnevezése, részint olyan általános fogalom, amely a tőkések különböző típusát uniformizált, ideáltipikus pozitív alakká vonja össze azáltal, hogy a kifejezés konkrét jelentése a társadalom lehetséges hasznára (az idehozott tőkére) és az adás és bizalom gesztusára utal. (Ld. még munkahelyteremtés)

Belátás, Belátni a nehézségeket

Az ország gazdasági és/vagy politikai alávetettségének össztársadalmi elfogadtatását, s ezzel összhangban a politikai és gazdasági elit érdekeinek az ország érdekeként való elfogadtatását jelölő kifejezés. Az elit és a társadalom között zajló, főként a publicisztika és a szakértő által közvetített diskurzusban a fő érvelési fundamentum a kiszolgáltatottság, az elmaradottság, az alávetettség érzésére való apellálás: „nem tehetünk mást, mert ezek a realitások”, „kényszerpályán vagyunk”, „nem engedhetjük meg magunknak, azt a luxust, hogy”, „be kell látnunk, hogy”, „nem lehet csak úgy ugrálni” stb. Ide sorolhatók az olyan frázisok, szófordulatok, mint a „különben nem jönnek ide a befektetők”, „az ország gazdasága szempontjából”, a „veszítünk a versenyképességünkből”, stb., A belátásra apellálás a valamikori „dolgozz és imádkozz” mai változata: „Lásd be a gazdasági nehézségeket”, „ne dőlj be a felelőtlen demagógoknak”, stb. A belátást hivatott erősíteni a neoliberális közgazdászhalandzsa is. (Ld. még szakértő)

Bölcs és józan

A magyar nép gyakori jelzői, leginkább akkor és azoktól, amikor és akik becsapják és megkárosítják. E beszédmód jellegzetes technikai eleme, hogy a konformizmust, a szolgalelkűséget, a tanult tehetetlenséget kvázi nemzeti karakterjegy gyanánt erényként állítja be. A magyar ember azáltal, hogy nem szervezkedik, nem sztrájkol, nem áll ki a jogaiért, nem bojkottálja az extra profit érdekében gyárakat bezáró cég termékeit, nem követeli az idegen tőke megadóztatását, az arányos közteherviselést, nem pereli munkaadóját vagy a hivatalt, ha az jogait vagy érdekeit sérti, nem védi vizeit, földjeit, levegőjét, stb. nem elnyomott vagy kellő öntudat híján levő, hanem éppen ellenkezőleg: „bölcs”, „józanul gondolkodó”, „belátó”, sőt: „felnőtt gondolkodású”. A magyar ember „reálisan látja a dolgokat”, vagyis azért tűr mindent, mert „tisztában van vele, mi az ország érdeke”. Igen régi panel, ehhez hasonló érvelést találunk az 1920-as években is, a titkos választójog megvonásának magyarázataként: a magyar ember azért szavaz nyíltan, mert egyenes jellemétől idegen a titkolódzás. (Ld. még jövő és belátás)

Csatlakozás

A függetlenség elveszítésére, ill. az éppen uralkodó világhatalomnak (centrumnak) való politikai, gazdasági és kulturális alárendelődésre alkotott kifejezés, mely az önkéntességet sugallja. A csatlakozás mindenkor nagy munkával elért sikerként jelenik meg, melyről csakis a hurráoptimizmus hangján lehet szólni. „Magyarország talán soha nem volt olyan külső biztonságban, belső szabadságban, sosem állt akkora fejlődési lehetőség előtt, mint a holnapi csatlakozással. Az elmaradó, kiszolgáltatott perifériáról felkapaszkodtunk az egyenjogúak, haladást szolgáltatók centrumának küszöbére. Ez tény, történelmi realitás – örülhetünk hát szívből, meg reálisan is. (…) ilyen sok és sokféle országgal – népek szövetségében a saját erőnk is sokszorozódik.1 Másrészt a csatlakozás visszatérésként is értelmeződik: 1945-ben a kelet-európai hasonló történelmű és kultúrájú népeinek a közösségébe, 1989-ben pedig a nyugati kultúrához, a demokratikus nyugati népek közösségébe tértünk vissza. Ilyenkor az ezer éves magyar történelem is átértelmeződik, minthogy „mindig is oda tartoztunk”. (Vö. érdek, közös érdekünk)

1 Füzes Oszkár: Belül tényleg tágasabb. 2004 április 30.

Csurka

„Úgy beszél, mint a Csurka”, „ugyanazt mondja, mint a Csurka”. Csurka István író és szélsőjobboldali politikus, az egykori Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) szimbolikussá vált személyéből. A „Csurka-szerűség” a „szélsőséges”, a „szalonképtelen”, a „vállalhatatlan”, az „elfogadhatatlan” – azaz funkcionálisan az „illegitim” – szinonimája, melyet előszeretettel alkalmaznak a rendszerkritikus beszédre az adott mondanivalónak a szélsőjobboldalhoz és az antiszemitizmushoz társítása révén, ez az ún. „csurkázás”, ill. „lecsurkázás” (©TGM). A „csurkázás” célja kirekeszteni a közbeszédből, vagy még inkább: eleve ignorálni a rendszerkritikus érveket és/vagy azok tényeit. Elterjedésének oka az ún. „balliberális értelmiség” rosszhiszeműségén túl az, hogy hazánkban történelmi okok miatt a rendszerkritikának a szélsőjobboldali rendszerkritika kivételével nem jött létre komolyabb önálló fóruma. Így a rendszerkritika, mint olyan, „csurkai mondanivaló” lett a közfelfogásban. Ezért ha valaki rendszerkritikát gyakorol, automatikusan „szélsőjobboldali” módon gondolkodik, függetlenül tényleges világképétől, értékrendjétől. Az utóbbi egy-két évben a MIÉP bomlásával ill. eljelentéktelenedésével a „csurkázás” alábbhagyott, és maradt a többi szinonima. (Ld. még kódolt antiszemitizmus, szélsőség)

Demagógia

A méltányosság és igazságérzet megnyilvánulásának stigmatizálására és a közbeszédből való kirekesztésére szolgáló fogalom. Gyakorta járul hozzá a „felelőtlen” jelző. Funkciója, hogy negligálja, sőt ignorálja, azaz eleve föl sem vethetővé tegye mindazon alapvető társadalmi problémákat és morális kérdéseket, melyek az ún. „normális demokráciákban” mindennaposak és magától értetődőek. (Így pl. a növekvő egyenlőtlenséget, a politikusi elit számon kérhetőségét, az etika kívánalmát a politikában, a lecsúszott társadalmi rétegek érdekvédelmének hiányát, stb.) Hatásmechanizmusa: e problémák fölvetésének demagógiaként való beállítása révén nem csupán az elitek hibái és bűnei, de a rajtuk való fölháborodás is komolytalanná, kvázi illegitimmé válik. (Ld. még populizmus)

Demokrácia, demokratikus gondolkodás

a. A kötelező politikai illemtan egyik alapfogalma, amely a szalonképesség, a viselkedni tudás szinonimája. „Egy normális demokráciában” (értsd: Nyugaton, Európában, Amerikában): Az öngyarmatosító beszéd egyik kedvelt kliséje.

b. Bizonyos szüntelenül védelemre szoruló, magasabb rendűnek tartott értékek olykor elmosódó szemantikai határokkal bíró gyűjtőneve. (Vö. európai) A „demokrácia védelme” általában a másfajta (ún. „nem demokrata”) értékek és világképek megszüntetését, vagy legalábbis margóra szorítását célozza. Az „egész világon megvédeni a demokráciát” v. ennek militáns megfelelője, az „importálni a demokráciát”, amely funkcionálisan az egykori „internacionalista kötelesség” mai (újkapitalista) megfelelője. Régies szóhasználattal úgy lehetne fogalmazni, hogy „ezekben a nehéz időkben katonáink internacionalista kötelességüket teljesítik Afganisztánban és Irakban”. Ily formán a „demokratikus nemzetek közössége” az egykori „szocialista béketábor” analógiája.

Dilettáns

A mindenkori hatalom – így a jelenlegi neoliberális rend – hivatalos diskurzusában azt a szakembert jelenti, aki nem az ő alkalmazottja, és/vagy aki más véleményt fogalmaz meg. (Ld. még szakértelem)

Egyenlő félként, egyenlő partner, partnerség

Az uralkodó világhatalommal való (elvi) egyenrangúság hangsúlyozása, amely a csatlósság, ill. a politikai-gazdasági-kulturális alárendeltség nyelvi kompenzációjaként funkcionál. Pl. „egyenlő félként ülünk le a tárgyalóasztalhoz a mi nagy testvéri-baráti felszabadítónkkal”, vagy „Magyarország fontos partner az Egyesült Államok számára”, „egyenlő partnere Amerikának”, stb. Az „egyenlő felekként” panel, ill. a hasonló jelentést hordozó „partnerség” kifejezés a megtiszteltetés érzését kelti, ezáltal viszont burkoltan érezteti a kis ország és a nagyhatalom közötti hierarchiát. (Ld. még Amerika, felszabadulás)

Egyenlősdi

A tabusított „egyenlőség” fogalmának ironikus elferdítése, amely az igazságosság és méltányosság társadalmi óhajának kigúnyolására és degradálására szolgál, mely egyúttal a szegényebb néprétegek (az ún. „leszakadók”) tagjainak tehetetlenségét és tehetségtelenségét, s emiatt kiérdemelt szegénységét és alávetettségét is kifejezésre juttatja. A korábbi „egyenlősdit” hirdető államszocializmusban, a verseny eltörlésével és a régi tulajdonosi osztály likvidálásával pozíciókat, majd a rendszerváltás folyamán e pozíciók révén tulajdont szerző újkapitalista elit és annak értelmisége a tulajdonszerzést követően a korábbi egalitárius elveket semmisnek, károsnak és megbélyegzendőnek nyilvánította – ld. az ismert szlogent, miszerint „vége az egyenlősdinek”.

Együttérzés

(külpolitika) A hazai elit politikai szótárában jobbára az uralkodó világhatalom népével, s ennek révén az általa képviselt rendszerrel és ideológiával való kötelező szolidaritást, ill. érzelmi azonosulást jelenti. Így pl. 2001 szept. 11-i terrortámadás idején át kellett élni, hogy „Amerika mi magunk vagyunk”, „az amerikaiak értünk is meghaltak”, s ennek révén a „globalizáció is mi vagyunk”, stb. Közvetlenül kötődik hozzá a felszabadító és „önzetlen segítséget nyújtó” világhatalom iránti hála motívuma, s ezzel összefüggésben gyakorta jár együtt vele a kisnemzeti önvizsgálat, a szégyenérzet és kisebbrendűségi érzés kedvelt öngyarmatosító panelje. Így pl. a terrortámadáskor a magyar emberek „nem tudták kellőképp átérezni a tragédia súlyát”, s „nem tudtak őszintén gyászolni”, minthogy a maguk „kicsinyes dolgaival voltak elfoglalva”, „nem tudtak együtt érezni az áldozatokkal”, s általuk az amerikai néppel, ehelyett „kicsinyesség és közöny jellemezte a lakosságot”, stb. Az államszocializmus idején a második világháborúban sokat szenvedett, értünk szintén áldozatot hozó hős szovjet néppel kellett együtt érezni, s vele párhuzamosan szégyenkezni a saját bűnös történelmi múlt miatt. Az „együttérzés” fogalma a saját nemzetre, főként annak határokon túli részeire nem, vagy csak ritkán alkalmazható.

Elmaradottság

A gazdasági és kulturális alávetettség gyakori indoka. Minthogy mindenkor az aktuális uralkodó világhatalom képviseli az egyetemes fejlődést, így társadalmi-gazdasági berendezkedésének, intézményrendszerének és kultúrájának importja, ill. másolása az „elmaradottság felszámolása”-ként értelmeződik. A különféle felszabadító háborúkat követő katonai-politikai-gazdasági jelenlét (pl. Tibet kínai megszállása, a Szovjetunió afganisztáni hadjárata, vagy az iraki háború) is az elmaradottság megszüntetését célozza. (Ld. még felszabadulás)

EU

Az egykori KGST-t idéző képzettársításokat előhívó bűvszó. Minthogy „kis országként segítségre szorulunk”, csak az „európai kereteken belül képzelhető el az ország gazdasági fejlődése”. Miként az egykori szocialista gazdasági társulásból, ebből is „csak haszna van Magyarországnak”, az EU-tagsággal „csak jól járhatunk”, „inkább adnak nekünk, mint elvesznek tőlünk”, stb. (Vö. érdekünk)

Euroszkepticizmus, euroszkeptikus nézetek

A „közös Európa” eszméjével és az EU-val kapcsolatos legkülönfélébb gazdasági, politikai és kulturális vonatkozású fenntartások gyűjtőneve. A ’90-es években még csak a nacionalista jobboldal sajátja, s mint ilyen, egyike volt a leginkább elítélendő, a közbeszédből kirekesztendő politikai nézeteknek. Az USA-ban időközben bekövetkezett neokonzervatív fordulat és a vele fölbukkanó amerikai Európa-ellenesség hatására a korábbi radikálisan eurofil hazai liberális értelmiség és vele a mainstream publicisztika is euroszkeptikussá vált.

Európa, európai

Bizonyos magasabb rendűnek tartott értékek és a más kultúrákkal szembeni fensőbbség kissé etnocentrikus jellegű, részben utópista gyűjtőfogalma. A „jövőbeli közös Európa” ígérete hasonló szemantikai magot rejt magában, mint az egykori kommunista társadalomé, minthogy a „közös Európa” is egy boldog, szebb jövő letéteményese. Ld. az olyan szlogenek, mint „menni Európába”, „távol vagyunk Európától”, „ez nem európai politizálás”, „európai módon” stb. (Vö. jövő) „Európa” a liberalizmus, a demokrácia, a jogállamiság, (ritkábban a humanizmus), a totalitárius eszmékkel szembeni ellenállás letéteményese, valamint egy olyan transznacionális erő, amely védelmet jelent a kisebbségek számára a többségi nemzet állama ellenében. Európa egyébként jobbára idealizált, absztrakt fogalom, mert a konkrét európai országok, népek, lokális kultúrák Amerikával szemben mindig más, általában negatív megítélés alá esnek.

Érdek, közös érdekünk, létérdekünk

(külpolitika) Általában olyan eseményre történő előzetes, a közvélemény puhítását szolgáló pozitív klisé, amikor is Magyarország vélhetően ráfizet majd valamely, a csatlósságból eredő kötelesség teljesítésére. Az érdeket hangsúlyozó propaganda a nagy szövetséges nélkülözhetetlenségének motívumára is épít, ezt kombinálja a magyar nemzeti érdek és büszkeség elemével. Eszerint a magyar nép a maga kis voltából adódó jelentéktelenségéből csak akkor tud kilépni – úgymond „naggyá lenni” -, ha valamely világhatalom oldalán vesz részt annak politikájában vagy akár háborúiban: „A népek súlyát az egyetemes emberi érdekek, a haladás és a béke szolgálata akkor is megnöveli, ha történetesen nem tartoznak a nagy lélekszámúak közé. Megnő ez a súly, ha az új társadalmi rend első és vitathatatlanul világhatalommá vált képviselőjével szoros szövetségben, együttműködésben lép egy nép a világpolitika küzdőterére –– ezt Magyarországnak az utóbbi években világszerte növekvő, általánossá váló elismerése ékesszólóan bizonyítja.”[1] E beszédmód töretlenül továbbélt a rendszerváltás után is, ld. „soha nem voltak olyan lehetőségeink, mint amilyenek a NATO/EU-tagsággal hullottak ölünkbe”, stb. Háborús részvételünk Amerika oldalán szintén „érdekünk”, sőt „létérdekünk”.

[1] Baktai Ferenc: A moszkvai út. Népszava, 1968. június 28.

Érdekünk

(általános) „Az ország érdeke”, ritkábban „nemzeti érdekünk”: a gazdasági és politikai elit érdekeinek elnevezése, az adott csoportérdek közérdekként való kommunikálásának nélkülözhetetlen kulcsfogalma. A jobboldalon ez főként a „keresztény középosztály” érdekeit, az ún. balliberális oldalon pedig a nagytőke érdekeit jelenti. Megfigyelhető, hogy az „ország érdeke” majd mindenkor szemben áll az alsóbb osztályok (az ún. „lakosság”) és/vagy a természeti környezet érdekeivel. Gyakori kifejezés „az ország hosszabbtávú érdeke”. Ennek logikája, hogy a (távolabbi) jövő betoldásával nehezebb az állítás hazugságtartalmára közvetlenül rátapintani. Az „ország (hosszabbtávú) érdekeinek szem előtt tartása” általában a társadalom- és kultúraellenes, és/vagy természetromboló döntések, intézkedések, ill. azt igazoló vélemények megfelelője. (Ld. még jövő, realitás)

Felelős

(Szinonimák: megalapozott, komolyan vehető) A társadalomra, ezen belül is főleg az alsóbb osztályokra és/vagy a természeti környezetre káros – többnyire az ún. „szakmai” döntések, ill. ezt aládúcoló „szakértői” vélemények jelzői. A „komoly szakértelem”, és nyomában a közvélekedés rendszerint a népre (a „lakosságra”) nézve hátrányos döntéseket tartja „megalapozott”, illetve „felelős” döntésnek, s a népre kedvezőeket „elhibázottnak”, „károsnak”, „felelőtlennek”, az erről való beszédet pedig „demagógnak” és „populistának”. E beszédben a „szakmailag megalapozott” a politikusi „fájdalmas de szükséges” szófordulat szakértői szinonimája. Míg ez utóbbi az érzelmeken, az előbbi az „értelmen” keresztül kívánja elérni a „nép bölcs és józan belátását”. E panel feudális-paternalista, a lakosságot mentálisan jobbágynak tekintő verziója: a „szükséges rossz a mi érdekünkben történik”. (Ld. még belátás)

Felelősség, felelősségtudat

(külpolitika) A „nagyok között mi is naggyá lehetünk” propagandájának (ld. közös érdekünk) realista-szervilista kompenzálása. Üzenete: Bár „lehetőségeink (elvileg) korlátlanok”, ez nem jelenti azt, hogy a valóságban szabad mozgást élvezne az ország. Mivel az ígéret és a realitás között ellentét feszül, a propaganda ezt az ebből fakadó önmérséklet, azaz a „felelősség” motívumával hidalja át. Eszerint magunknak kell belátnunk: mivel kicsik és elmaradottak vagyunk, még tanulnunk kell, s ezért „nem lehet ugrálni”. Vö. az olyan szlogenek, mint a „csatlakozás ára”, vagy az „átmenet nehézségei”.

Felnőtt gondolkodás, felnőtté válás

A neoliberális beszédben eredeti jelentésével éppen ellentétes tartalommal bíró kifejezés. Egyfelől az egoista és antiszociális, másfelől az önállótlan, a kiszolgáltatottságra és tanult tehetetlenségre alapozó, beletörődő, nem civil gondolkodásformákat jelöli, s vele az „osztogató államtól függetlenedett”, a „maga lábára álló”, vagyis a társadalomtól elidegenedett, atomizálódott egyén nem demokratikus és nem szolidáris felfogását propagálja. (Ld. még belátás, ill. bölcs és józan)

Felszabadulás, felszabadító

A megszállás, ill. domináns nagyhatalom hagyományos elnevezése. Ahogyan a szovjetek „felszabadítottak” bennünket a fasizmus alól, úgy a rendszerváltás után Amerika is „felszabadítóként” jelenik meg a mainstream közbeszédben, ti. aki „felszabadította Kelet-Európát a kommunizmus alól”. 2001 szeptembere után azonban már nem csupán a kommunizmus, hanem a fasizmus alól is az Egyesült Államok szabadította föl Európát. (A régi, még a Szovjetunióra alkalmazott szóhasználattal élve: „Ha Amerika nem lett volna, Európa mindmáig Hitler igáját nyögné.”) Ezért természetesen, miként korábban a SZU-nak, most Amerikának tartozunk örökké nem múló hálával, már csak azért is, mert ő volt az, aki valóban cselekedett, míg a nyugat-európai országok „cinikus tétlenséggel szemlélték az eseményeket”. Amerika ugyanígy Afganisztánt és Irakot is „felszabadította a zsarnokság alól”. Ezen országok felszabadítása a „demokrácia győzelme”, ill. a „mindannyiunk közös győzelme”.

Felzárkózás, az ország felzárkóztatása

A félperifériás-gyarmatias állapot és vele az alárendelt viszony tartósításának egyik kvázi-terminusa. Érdekessége, hogy a gyakorlatban éppen szószerinti értelmének az ellentétét jelenti: a centrumnak való örök alárendelődést, és ennek révén egy állandósult távolságot. (ld. még elmaradottság, tanulás.)

Fenntarthatóság, fenntartható fejlődés

Eredetileg az ökológiai közgazdaságtan egyik kulcsfogalma, utóbb azonban az uralkodó rend szakértői, üzletemberei és politikusai szájában az eredeti jelentésnek éppen az ellenkezőjét jelentő fogalom, a neoliberális „növekedés” kiegészítője, sőt kvázi megfelelője.

Foglalkoztatás, foglalkoztatottak

A bérrabszolgák egyik elnevezése, némi börtönre, iskolára (napközire) ill. zárt intézetekre utaló áthallással. A „foglalkoztatás” kifejezés magában rejti a felesleges, önmagával mit kezdeni nem tudó emberanyag felülről megszervezett időtöltésének, mondhatni „lefoglalásának” képzetét is.

Gazdaság, gazdasági érdek

A „gazdaság” a jelenlegi rendszer és kultúra kvázi-vallásos, ill. metafizikai s egyben teleológiai jelentéstartalmakat is magában hordozó alapfogalma, kvázi a középkori Isten-fogalom mai újkapitalista analógiája. A „gazdasági érdek” szintén erőteljesen spirituálizált, és egyben erősen absztrakt fogalom: olyan önmagáért való elvont érdeket jelent, amely minden egyéb érdek fölött áll, s aminek ezért az embert – egyént és közösséget – alá kell vetni. Az utóbbi két-három évtizedben, jórészt a későkádári elit jóvoltából a „gazdaság”, ill. „gazdasági érdek” legfőbb vonatkoztatási ponttá, a „szentség” fogalmának új szinonimájává, funkcionálisan pedig a társadalom elleni, ám annak kikerülésével hozott döntések bírálhatatlanságának, megkérdőjelezhetetlenségének fundamentumává nőtte ki magát. Más szempontból a „gazdasági fejlődés”, „gazdaságunk fejlődése” úgy is fölfogható, mint a jelenlegi világrend egyik pszeudo-üdvtörténeti alapfogalma, az egykori bolsevik haladás-fogalom újkapitalista analógiája. (Vö. növekedés)

Gazdasági szféra, a gazdaság képviselői

A hazai és nemzetközi nagytőke, ill. nagytőkések eufemisztikus átnevezése. Minthogy a gazdaság, ill. a gazdasági érdek (ld. ott) szentsége képezi a rendszer bírálhatatlanságának egyik legfőbb alapját, így a rendszer működtetőinek és elsőszámú haszonélvezőinek ezen ugyancsak szakrális titulusai az érinthetetlenséget, ill. a megkérdőjelezhetetlen hierarchiát: a tőkének való alárendeltséget, a közösség és egyén függésének érzését hivatott kifejezni, ill. azt a társadalom kollektív és az egyéb személyes tudatalattijába átvinni. (Vö. Munkaadó)

Globalizáció

A nemzetközi nagytőke gazdasági érdekeinek, valamint az amerikai birodalmi nacionalizmus és kulturális expanzió steril elnevezése. Ismert öngyarmatosító panel a „meglelni helyünket ebben a globalizált világunkban”, mely jobbára a lokális kultúra és identitás feladását, s vele a nemzetközi nagytőkének és/vagy a centrumországoknak való gazdasági-kulturális-politikai alárendelődést fedi, s mint ilyet, voltaképpen „kapitalista internacionalizmus” névvel is lehetne illetni.

Győztesek, győztesek oldalán

„Végre először a győztesek oldalán”: régi sablon, már a második világháború idején megjelenik az első világháború utáni katasztrófa vs. várva várt német győzelem témája kapcsán. Később előszeretettel használják a szovjet-csatlósság propagandájában is („A Szovjetunió legyőzhetetlen űrnagyhatalom, és mi az ő szövetségeseként végre először történelmünk során…”, stb.) A rendszerváltás után a NATO- és az EU-csatlakozás propagandájában hasznosítják – gyakorta ugyanazok. E toposz elválaszthatatlan tartozéka az „ez most már végérvényes” ideája, amely olyan klisékben is megjelenik, mint a „végre megtaláltuk a helyes utat”, „leszámoltunk a múlttal”, „történelmünk gyászos periódusai”, „levontuk a tanulságokat”, „többé nem fordulhat elő, hogy vesztes és/vagy igazságtalan ügyek mellé álljunk”, „új fejezetet nyithatunk a magyar–szovjet/magyar-amerikai (stb.) kapcsolatokban”, stb. (Ld. még Amerika, felszabadulás, jövő)

Hozzáértés

(tehetség vs. tehetségtelenség) A rendszerváltást levezénylő későkádári-újkapitalista elit önigazoló kvázi-ideológiájának kulcsfogalma. Eszerint a Kádár rendszer viszonylagos liberalizmusának köszönhetően a ’70-es és ’80-as években főleg a „tehetség” választódott ki a gazdaságban, a politikában, a tudományos életben és a művészvilágban. Ha valaki a pályavonalon kívülre került, tehetségtelenségének és/vagy lustaságának tudható be, s nem annak, hogy „ellehetetlenítették”, vagy a „rendszer üldözte”. A rendszerváltáskor a spontán privatizáció során az állami vagyon jelentős része is azért lett az egykori állampárt funkcionárius-technokrata elitjének tulajdonává, mert „ők voltak azok, akik értettek hozzá”. Ezzel szemben az akkori ellenzéki magatartás – csakúgy, mint a jelenlegi rendszerkritikus értelmiségi attitűd – a tehetségtelenségnek és dilettantizmusnak köszönhető marginalitás megnyilvánulása. E fölfogás végső soron a kádári „aki dolgozik, az boldogul” elv ill. népszerű szlogen folyamatos alkalmazása. (Ld. még sikertelenek, szakértelem)

Ideológiamentesség, ideológiamentes szakértelem

ld. szakértelem.

Irigység

Az alsóbb néposztályok tagjainak, ill. az ún. „veszteseknek” a szociális igazságtalanság és a növekvő egyenlőtlenség miatti felháborodására vonatkozó degradáló, lejárató célzatú kifejezés. Eszerint az igazságosabb elosztás, ill. általában az egyenlőség gondolata mélyén mindössze az „emberi irigység” rejlik, s ez a forradalmak „valódi” hajtóereje is. Ami egyben azt is sugalmazza, hogy ezt a rossz tulajdonságot ki kell törölni az emberből. Ám paradox módon épp azok érvelnek ily módon, akik ha a kapitalizmus lelki hajtóerejeként azonosított mohóságról, bírvágyról és önzésről esik szó, rögtön az emberi természet változtathatatlanságáról szóló közhelyeket citálják, s vele az emberi természet javításáról szóló elképzeléseket ún. „veszélyes utópiáknak” minősítik. Amíg tehát az „irigység” változtatható, addig a bírvágy és az önzés változtathatatlan és örök. (Vö. egyenlősdi)

Ígérgetés

Neheztelő utalás a politikusok adócsökkentésre, szociális biztonságra, stb. vonatkozó üres frázisaira, amelyek kizárólag a választások előtt hangoznak el a választás megnyerése céljából. Ugyanakkor a mögöttes intenciót figyelembe véve a mainstream publicisztikában az „ígérgetés” a szociális igazságosság eleve kizárását célzó hangulatkeltő beszédpanelként funkcionál. Az „ígérgetés” látszólagos leleplezése, amely a társadalomnak a politikusokkal szembeni (jogos) ingerültségére, csalódottságára bazíroz, annak az álpolitikusellenes diskurzusnak az egyik kulcsfogalma, amely az üzleti szféra (a tőke, főként a nagytőke) érdekeit állítja szembe a politikával. Jelentése, hogy az igazságosság még virtuálisan, remény formájában se valósulhasson meg. (Ld. még osztogatás, populizmus)

Jobboldali

Igen nehezen meghatározható és körülhatárolható fogalom. A magát jobboldalinak nevező tábor szemében többnyire az tekinthető jobboldalinak, aki a Fideszre szavaz, legyen az illető akár zöld vagy kommunista, miként automatikusan ennek ellenkezője – a „jobboldali” jelző neheztelő megvonása érvényesül minden Fideszre nem szavazóra, legyen ez utóbbi társadalom- és gazdaságpolitikai nézeteit tekintve akár jóval konzervatívabb, mint a parlamenti jobboldal. A Fideszre nem szavazó többnyire vagy az „áljobboldali”, vagy a „liberális”, vagy a „balos” kategóriába kerül, függetlenül tényleges világképétől. Vagyis a fogalom – csakúgy, mint a „baloldal”, ill. „baloldali” -, inkább egy szervezethez és érdekközösséghez, mintsem egy körvonalazható ideológiához vagy értékrendhez tartozást jelöl. Mivel nálunk a parlamenti (hivatalos) „baloldal” liberális és konzervatív politikát folytat, a magát jobboldaliként meghatározó politikai erő ideológiájába és programjába számos baloldali követelést és jelszót épített be, minélfogva a hivatalos baloldal számára a klasszikus baloldali értékek is gyakorta a „jobbos” felfogásként értelmeződnek. Vagyis a ballib szavazótábor orwelli nyelvezetében az (is) jobboldali, aki baloldali.

A „jobboldali” fogalma emellett gyakorta összemosódik a „szélsőjobboldali”-val is, méghozzá – némileg ironikus módon – mindkét oldalon: Míg a balliberálisok minden jobboldalit előszeretettel leszélsőjobbboldaliznak, függetlenül azok radikalizmusától vagy mérsékelt voltától, addig a jobboldalon a „szélsőjobboldali” jelző használata letiltott, ill. tabusított, s a tényleges szélsőjobboldalra gyakran a szimpla „jobboldali”, esetleg a „radikálisok” meghatározást alkalmazzák.

Jövő

„Jövőnk érdekében”, „közös jövőnkért”, „az ország jövőjét szem előtt tartva”: a honi politikai közbeszéd legrégibb és legkedveltebb kliséi. Eszerint a magyar népnek áldozatokat kell hozni valamely boldog, szebb jövő megvalósulásáért. Logikája: a jelennek azért kell rossznak lennie, hogy a jövő jó legyen, avagy az ismert fordulattal élve: „a jövőért áldozatot kell hozni”. (Vö. „az EU csatlakozás kemény feltételekkel jár”, „a belépődíjat meg kell fizetni”, stb.) Az egykori Harmadik Birodalom vezette Új Európa, majd a „kommunista társadalom”, végezetül pedig a „fejlett piacgazdaság” ill. a „közös Európa” mind olyan időben távoli világok, ahol nekünk ugyan nem, de „gyermekeinknek”, vagy még inkább „unokáinknak” „jobb és nyugodtabb élete lesz”. Ugyanakkor, ha a hatalom vagy a tőke érdekeivel ellentétes gondolatok fogalmazódnak meg a jövőre mutatva (pl. a környezetpusztításnak áldozatul eső jövőbeli generációk érdeke), úgy a jövőre hivatkozás azonnal veszélyes kollektivista utópiaként értelmeződik, s ilyenkor a jelenben élő egyén jogaira és szükségleteire tolódik a hangsúly. Ám ha ez utóbbi elvet komolyan véve a „bérből és fizetésből élők” itt és most akarnak életminőségükön javítani, vagy érdekeiket érvényesíteni, rögvest eltűnik az individualizmus és a jelen kultusza, s helyét átveszi az ország, ill. a nemzet hosszabbtávú érdekére (vagyis a jövőre) való, kollektivista jellegű hivatkozás. Ide tartozik még az államszocializmus idejéből ismert „meg kell húzni a nadrágszíjat” szlogenje is, amit újabban szintén előszeretettel használnak a népre vonatkoztatva azok, akiktől semmi nem áll távolabb, mint a nadrágszíj meghúzása, vagy akár a méltányos közteherviselés.

Kádári, kádárista

A jobboldal szóhasználatában a balliberális (főként az MSZP-hez kötődő) gazdasági, politikai és szellemi elit állampárti-pártállami múltjára és gyökereire vonatkozó kifejezés, melynek szinonimái is ugyanerre a múltra utalnak: „antidemokratikus”, „komcsi”, „vörös”, „proli”, s amelynek üzenete a balliberális tábor „megújulni képtelen”, „múltból itt ragadt”, „nem európai” – azaz illegitim – voltának, vele a saját tábor kizárólagosságának sugalmazása.

A balliberális oldal részéről viszont érdekes kettős beszéd figyelhető meg a Kádár-rendszert illetően: 1. Intenzív balliberális „kádáristázással” találjuk szembe magunkat bárminemű szociális követelés vagy gondolat esetén. Vagyis a „kádárista” jelző a népnek kedvező politikai szándékok, elvek és értékek lejáratásának, illegitimmé tételének kedvelt retorikai eszköze azok részéről, akik kulturális és kapcsolati tőkéjüket, s így áttételesen (sok esetben közvetlenül is) jelenlegi pozícióikat és versenyelőnyüket a Kádár-rendszerben, annak lehetőségeivel élve szerezték. 2. Amennyiben viszont ez utóbbi kerül szóba, Kádár és rendszere rögvest a legjobb színben tűnik föl a balliberális közbeszédben: „Kádárnak volt köszönhető, hogy Magyarország nem lett Románia”, „Mindenki a rendszer haszonélvezője volt”, „Messze nem volt akkora elnyomás, ezért felháborító és ízléstelen ez az utólagos gyűlöletkeltés”, „akkoriban már nem a Párthoz való hűség dominált, csak a tehetségtelenek nem érvényesültek”, stb. E közhelyek nem szimpla riposztként szolgálnak, hanem a balliberális elit kontinuitását (tehetsége, s nem politikai versenyelőnye révén szerzett vezető szerepét) hivatottak igazolni.

Ezenfelül a balliberális kádáristázás a jobboldal populista politikájára alkalmazott gúnyolódásként is megjelenik. Ennek elsődleges célja a kommunistázás ironikus visszafordítása: „A jobboldal populista gazdaság- és társadalompolitikája a Kádár rendszert idézi”, ergo: a jobboldalnak semmi joga kommunistázni. Ez utóbbit gyakorta kapcsolják össze praktikus módon (mintegy két legyet ütve egy csapással) az említett első alkalmazással, azaz a szociális gondolkodás, ill. követelések lejáratásával.

Kockázatvállalás

(külpolitika) Az „érdek” ill. „szebb jövő” és „kötelesség” közötti ellentmondás átkötésére és ezáltali lélektani feloldására használt átmeneti fogalom, amely felemás módon egyként jelenti a busás hasznot ígérő „szabad vállalkozást” és a csatlósság várható fiaskóit. A „békéért és biztonságért” vívott „terror elleni harc” például „kockázatokkal jár”, amit azonban „vállalni kell” a nemes cél érdekében. (Ld. még érdek, jövő, kötelesség)

Komolyan vehető

ld. felelős

Kódolt antiszemitizmus

Az Egyesült Államokkal, a kapitalizmussal, a globalizáció-, ill. a neoliberális világrenddel szembeni fenntartásokra, kritikákra alkalmazott, azok megbélyegzését és tabusítását célzó kifejezés a balliberális sajtóban, ill. közbeszédben. Ha tehát valaki Amerikát, vagy a kapitalizmust „szidja”, vagy rendszerkritikát gyakorol, voltaképpen rejtetten zsidózik. Ez az érvelés nagyjából a következő társítások mentén történik: Amerika = Izrael = zsidók; nagytőke/nemzetközi tőke = zsidó; kapitalista = zsidó; antikapitalizmus = burkolt antiszemitizmus; szociális érzékenység = populizmus = tőkeellenesség = kollektivizmus = totalitárius gondolkodás = fasizmus/kommunizmus = antiszemitizmus; munkavállalói érdekvédelem = antikapitalizmus = tőkellenesség (= kollektivizmus, stb.) = antiszemitizmus; privatizáció-ellenesség = antikapitalizmus (= tőkellenesség, stb.) = antiszemitizmus; a rendszerváltás jobb- vagy baloldali kritikája = populista demagógia = antikapitalizmus = antiliberalizmus = antiszemitizmus, stb. Mint láthatjuk, a balliberálisok a klasszikus antiszemitizmus toposzait, sablonjait és logikáját használják, ezáltal akaratlanul (?) az antiszemita gondolkodásmódot erősítik, az antiszemiták állításait dúcolják alá. (Ld. még Csurka)

Kötelesség, kötelességteljesítés, vállalt kötelezettség

a. Az ország alárendelt helyzetéből adódó kényszercselekvés, amely a mindenkori csatlósbeszédben kellemetlen, de szabad és hasznos lépésekként értelmeződnek. (Vö. jövő) A rendszerváltás után újból megjelent az államszocializmusból jól ismert „tartozunk valahová, s ahová tartozunk, azzal szemben kötelességeink vannak”, ill. „meg kell felelni az elvárásoknak” kliséi. Gyakran párosul a kötelesség fogalmához a szégyenérzet fölkeltése, „magyar kisstílűség” motívuma: „egyszer merjünk már bátrak és önfeláldozók lenni”, „kis ország, kis foci”, „mi, magyarok, mint mindig, most is elbaltázzuk”, „nem ezt várják tőlünk”, „jó magyar módra megint leszerepeltünk”, „bizonyítanunk kell” stb. (Vö. együttérzés.) E motívum különféle formákban gyakran megjelent a NATO-tagság, az EU csatlakozás, majd az afganisztáni és iraki szerepvállalásunk itthoni népszerűtlensége, illetve az attól való össznépi húzódozás kapcsán: „Magyarország a világ legerősebb demokráciáinak a közösségeibe tartozik, osztja azok értékeit és elveit, ezért nem szabad elzárkóznia a katonai részvételtől.” Ilyenkor a „haszon”, ill. az „érdek” elve is háttérbe szorul: „Magyarországnak nemcsak haszna, hanem kötelességei származnak abból a szolidaritásból, amelyet a tagság jelent. Hogy ezt nem megúszni kell, hogy itt nem lehet csalni.” (idézet: Nem rés, bástya. Magyar Narancs 2002 nov. 7)

b. Kötelezettség terheli az uralkodó világhatalmat is: társadalmi-gazdasági berendezkedését, mint legfőbb jót exportálnia kell, azaz megosztania az emberiséggel. Minthogy az Egyesült Államok „hatalmas ország, erős demokráciával és gazdasággal”, ám éppen „óriási befolyása miatt nem szigetelődhet el a világ többi részétől”, mi több „segítenie kell más országoknak a demokrácia, a béke és a szabadság megteremtésében”. „Az Egyesült Államok példa nélküli és mások által meg nem közelített erőre és befolyásra tett szert a világban. Ezt a fölényt azonban nem egyoldalú előnyök szerzésére, hanem a demokratikus értékek előmozdítására kívánja felhasználni. Nem csupán biztonságosabb, hanem jobb világot szeretne teremteni” (idézet: Blahó Miklós: Szuperhatalom stratégiát keres. 168 óra, 2002. november 14.) Korábban a Szovjetuniónak is kötelessége volt segíteni a világ haladó erőit az imperializmus ellen, harcolni a békéért, stb.

Kritizálás, hőzöngés

A rendszerkritika, ill. általában bárminemű, a hivatalostól eltérő vélemény lekezelő, azok megalapozatlanságát és komolytalanságát sugalmazó, lejárató célú elnevezései. Használatának célja, hogy a rendszer kiszolgálójának ne kelljen érvelnie, ill. vitába bocsátkoznia.

A „kritizáláshoz” társított Kádár-kori konformista beszéd gyakori eleme volt a „minek kell ugrálni?” méltatlankodó formulák, valamint „könnyű kívülről kritizálni!” szólam. Ennek korabeli jelentése az volt, hogy aki közéletet akar élni („tenni a közös cél érdekében”), az beléphet a Pártba, és megfelelő szemináriumok elvégzése után, elmondhatja véleményét a pártgyűlésen. Ez volt az ún. szocialista demokrácia: a „véleménynyilvánítás kulturált formája”, amivel szembe állították a „hőzöngést” (ld. ott), a „destruktív”, „felelőtlen” „kritizálást” (ld. ott), vagyis az akkori rendszer bárminemű, tiltott, illegitimnek tartott kritikáját. Vagyis pontosan hasonló érvelési metódussal bunkózták le mindazokat, akik nem voltak az államszocializmus hívei – többnyire ugyanazok, akik ma a neoliberális világrend elleni „hőzöngőket” szeretnék megrendszabályozni. (ld. még szövegelés.)

Laikus, hozzá nem értő

A „szakmainak” titulált – ezáltal a demokratikus kontroll alól kivont – népellenes politikai-gazdasági döntések eredményeit elszenvedő, ám annak megvitatásából kirekesztett állampolgár gúnyneve. Logikája: Mivel a munkás nem gazdasági v. politikai szakember, így nem ért a gazdasághoz és a politikához, ergo nem szólhat bele, sőt még csak véleményt sem alkothat a sorsát közvetlenül befolyásoló döntésekről, és az azokat aládúcoló, jobbára „szakértői véleményként” eladott ideológiákról, és hivatalos „véleményekről”. Ugyanez az elv érvényesül a környezetkárosítás elszenvedőinek esetében is: mivel a „laikus” lakosság nem ért a különféle technológiákhoz, energiapolitikához, stb. jobb, ha inkább hallgat és belélegzi, megeszi, ill. megissza a mérget, és szép csöndben megbetegszik, esetleg elhalálozik. A véleményalkotás ugyanis csak a neoliberális papi kaszt tagjainak, az ún. „szakembereknek”, ill. a „szakértőknek” az előjoga, és nem az alsóbb kasztbeli laikusoké. (Ld. még szakértelem)

Lakosság

A magyar népre alkalmazott semleges, steril kifejezés, célja a lejáratott-tabusított „nép” szó használatának óvatos kikerülése.

Liberalizáció

Részben a privatizáció (ld. ott) kvázi-szinonimája, részben a „csodaszer”, ill. „univerzális medicina” neoliberális megfelelője. Ez utóbbi értelmet az adja, hogy a liberalizáció olyan eljárásnak van beállítva, mely mind a gazdaság, mind a közellátás összes problémáját egy csapásra megoldja. Kapcsolódó gyakori szlogen a „jobb minőségű szolgáltatás érdekében”, ami a tolvajoknak a társadalommal való kommunikációjában a kiárusítás ésszerűségét és erkölcsi magasrendűségét állítja szembe az állami és közösségi tulajdonnal, ami a „korrupció” és a „romló minőség” szinonimái. A valóságban persze a liberalizáció ennek épp az ellenkezőjét jelenti. Így pl. a „közművek liberalizációja” a víz-, a gáz-, és villamos energia ipar ellenőrizhetetlen és számonkérhetetlen magánvállalkozásoknak áron alul történő kiárusítását fedi, amit azután árdrágulás és/vagy az ellátás színvonalának csökkenése követ.

Más kérdés a lágydrogok, a pornográfia, vagy épp a pedofil hajlamok és kapcsolatok liberalizációja, mely a szabadságot, a lazaságot, az egyén jogait, vagyis az „igazi liberalizmust” van hivatva prezentálni. Érdekes módon ugyanez a politikai erő az élharcosa a dohányzás közterületről és vendéglátóipari egységekből való kitiltásának – de facto betiltásának – is.

Liberális, liberalizmus

Elvileg a jelenlegi, az egykori marxizmus-leninizmust fölváltó, annak helyét betöltő, ill. funkcióját ellátó, kötelező-hivatalos világnézet. Paradox módon mégis tisztázatlan fogalom, mely hol a klasszikus szabadversenyes kapitalista ideológiát, hol a relativista látásmódot és a kulturális baloldaliságot, hol az ugyancsak amerikai (típusú) neokonzervativizmust, hol az egyén jogainak védelmét, hol szimplán a szabadságot jelöli. Nálunk az SZDSZ-nek köszönhetően a piac és a magántulajdon szentségének ortodox (lényegében jobboldali-konzervatív) ideológiája és a civil jogok kiterjesztésének, valamint a mindenfajta kisebbségek védelmének alapvetően baloldali fölfogása sajátos ideológiai egyvelegként jelent meg. Így nincs igazán tisztázva, hol húzódik a határ a „liberális”, „neoliberális”, „neokon”, sőt „anarchokapitalista”, ill. „libertárius” titulusok között, ezért „liberális” címszó alatt többféle, olykor egymásnak ellentmondó nézet, vélemény, felfogás, látásmód, irányzat keveredik. „Liberális” az abortuszpárti, a drogot és pornográfiát liberalizáló, ateista antimilitarista éppúgy, mint az abortuszellenes, homofób, neoprotestáns vallási fundamentalista, ahogyan „liberális” lehet a szegény cigánycsaládokat istápoló szociális munkás éppúgy, mint az iraki háborút támogató és Pinochet rezsimjét követendő példának tekintő, elitista neokon értelmiségi. A közös pont a centrum (főleg Amerika) szinte misztikus imádata, és egyfajta kötelező filoszemitizmus. Részben ez utóbbi miatt a „liberális” a szélsőjobboldalon és az SZDSZ holdudvarát képező neoliberális értelmiség számára a „zsidó” egyik kódolt elnevezése. (Vö. kódolt antiszemitizmus) Vagyis hogy ki a „liberális”, és ki nem az, éppúgy egy csoporthoz tartozás függvénye, mint hogy ki a „baloldali” és a „jobboldali”.

Másság

A politikai korrektség (ld. ott) egyik kulcsfogalma. Szószerinti jelentésével ellentétben az atomizált, szervezetlen közösség látszólag különböző (ún. „egyszemélyes kultúrákra” bomló), valójában uniformizált és konzumerizált, s ezáltal a hatalom és tőke által manipulált – a sztárok és közszereplők esetében mesterségesen kreált, futószalagon gyártott – „egyéniségek” antikultúrájára vonatkozó politikai divatszó. Vö. „vállald önmagad”, „légy önmagad”, „légy egyéniség” és ehhez hasonló szlogenek. Az ezredforduló idején, valamint a 2001 szeptember 11-i hisztéria hatására az Egyesült Államokban, és nyomában nálunk végbement neokonzervatív fordulat óta háttérbe szorult, ill. kimenni látszik a divatból.

Megalapozott

ld. felelős

Mobil munkaerő

A mindenféle érdekvédelem nélküli munkások szervezetlen, egyénileg és kollektíve egyaránt kiszolgáltatott tömege. A „mobilitás” a gyakorlatban a szakszervezetek, ill. mindenfajta érdekvédelem ellehetetlenítését, általa a munkabér letörését, ill. a munkaerő árának mesterséges csökkentését jelenti.A mindenféle érdekvédelem nélküli munkások szervezetlen, egyénileg és kollektíve egyaránt kiszolgáltatott tömege. A „mobilitás” a gyakorlatban a szakszervezetek, ill. mindenfajta érdekvédelem ellehetetlenítését, általa a munkabér letörését, ill. a munkaerő árának mesterséges csökkentését jelenti.

Munkaadó

A tőkés, ill. a kizsákmányoló steril, eufemisztikus elnevezése némi paternalista mellékzöngével. A kifejezés a szószerinti jelentés révén tudat alatt olyasvalaki képét alkotja meg, aki jóságos atyaként, saját akaratából, kvázi kénye-kedve szerint adja meg a „munkavállaló” mindennapi kenyerét, s akinek jóindulatától ily módon a társadalom nagy része függ.

Munkaerőpiaci frissítés

A jobbára helyi lakosokból álló szervezettebb munkások tömeges elbocsátását, s helyettük az olcsó és kiszolgáltatott bérrabszolgák (az ún. „mobil munkaerő”) foglalkoztatását jelentő, leszerelő célzatú eufemizmus.

Munkahelyteremtés, munkahelyteremtő

Egyrészt a privatizációnak is nevezett szabadrablás és szélhámoskodás propagandisztikus kifejezője, mely a naivitásra alapozva bizonyos kellemes asszociációkat ébreszt, főként a jó (beígért) eredményekre (vö. jövő) történő homályos utalás révén.

Másrészt a hazai vadkapitalizmus természetes velejáróinak (életminőség romlása, mérték fölötti kizsákmányolás, létbizonytalanság és az abból adódó frusztráció, stb.) tompítására, elkenésére használt kifejezés, melynek körülbelüli jelentése ill. rejtett üzenete: „legalább munkahelyeitek vannak, ez is valami”.

Munkahelyteremtő az a vállalkozás vagy vállalkozó, ami/aki az olcsóság és a kiszolgáltatottság miatt a gazdaságilag és társadalmilag fejletlenebb régiókban próbál szerencsét. Ugyanakkor munkahelyteremtőként (ill. „befektetőként”) jelenik meg az a külföldi is, aki bezárja a konkurenciát jelentő gyárat, üzemet, amit leggyakrabban ár alatt szerzett meg. A „munkahelyteremtés” kifejezést előszeretettel használják még környezetromboló tevékenységre, elavult technológiák alkalmazására, stb. Mindezek „beruházás”, ill. „fejlesztés” néven is ismertek.

Munkavállaló

A munkás, ill. dolgozó eufemisztikus elnevezése. A kifejezés tudat alatt azt sugallja, hogy az illető önként vállalja a munkát és nem kényszerből. (Vö. Munkaadó)

Nacionalista, nacionalizmus, naci

Korlátozott használatú kifejezések, minthogy nálunk általában csak az ellenséges országok, és/vagy a kis népek nacionalizmusára használják. A mindenkori centrum (a „testvéri-baráti szövetséges”) nacionalizmusára már kevéssé, vagy egyáltalán nem illik használni. Így például a jelenlegi amerikai nacionalizmus a legtöbb esetben „lokálpatriotizmus”-ként van aposztrofálva, mind a jobboldali, mind a balliberális sajtóban. Míg az előbbi ezzel az eljárással a magyar nacionalizmust próbálja legitimálni („lám Amerikának szabad” alapon), addig az utóbbi a kettőt a maga szervilista-öngyarmatosító hagyományának megfelelően szembeállítja a centrum javára: Így a magyar nacionalizmus etnicista, kirekesztő, kegyetlen és kicsinyes, az amerikai „lokálpatriotizmus” viszont az „amerikai nép bátorsága”, „nehéz időkben való helytállása”, s nem utolsó sorban befogadó, („multikulturális és multietnikai”) volta miatt „példaértékű”. Az amerikai „lokálpatriotizmus” nagyszerűségét hazánkban számos film, könyv és publicisztika népszerűsíti. (Vö. együttérzés.) Ugyanígy az államszocializmus idején a „nacionalizmus” főként a magyar nacionalizmust jelölte, a kifejezést szomszéd népek sovinizmusára már kevéssé volt ildomos használni, az „internacionalizmus”-ként aposztrofált szovjet-orosz nacionalizmus pedig (a „szovjet nép hazafiassága”) a kötelező csodálat tárgya volt.

Finomabb formában, de ezt a látásmódot tükrözi a homofónián keresztül a „náci” szóra asszociáló „naci” gúnynév is, mely jobbára a magyar nacionalizmust jelöli, más népek nacionalizmusára nemigen használják.

Növekedés

Varázsigeként használt kifejezés, mintegy a „legfőbb jó” szinonimája. A mágikus szavak többségéhez hasonlóan ez is halandzsaszó, pontos jelentését kevesen ismerik. A mainstream közbeszédben részint a természeti környezet gyors fölélésének, ill. a rablógazdálkodásnak egyik indoklását szolgálja. Mivel szószerinti jelentése a „fejlődés”, „haladás” pozitív ideájára utal, ill. ilyesfajta kellemes asszociációkat ébreszt, a „növekedés érdekében” végrehajtott bűntettek is ebbe a gondolatkörbe kerülnek. Ezért aztán a „növekedés” használata révén a különféle társadalom ellen elkövetett disznóságok mind hangulatukban, mind konkrét tartalmukat tekintve átértelmeződnek, és elveszítik tulajdonképpeni bűnös voltukat.

Országaink versenye

Mind a jobboldal, mind a hivatalos baloldal, vagyis az egész hazai politikai elit és azok értelmiségi holdudvara által preferált eszme, mely gyakorta jelenik meg az újkapitalista ideológia társadalmat ösztönző propagandaelemeként is. Eszerint hazánknak nem összefogni, hanem versenyeznie kell a hasonló hátrányos helyzetben lévő kelet-közép európai kis országokkal. Az „országaink versenye” elv megjelenési formái az újkapitalista propagandában („lemaradunk”, „nyertesekből vesztesek lettünk”, „éllovasok voltunk, de most utolsó helyen kullogunk”, stb.), részben a régi állampárti-pártállami hurrá-hajrá retorikát idézi, ill. annak máig élő kollektivista szellemére alapoz, részben pedig burkoltan az egykori nagymagyar nacionalizmus húrjait pengeti. Ama idea ugyanis, miszerint országunknak a „térség éllovasának” kell lennie, mert „azok voltunk egykoron”, mert „vezető pozícióval bírtunk”, stb. a két világháború közötti Magyarország hivatalos ideológiájának egyik vezérdoktrínáját, a Klebelsberg Kunó nevével fémjelzett „Kárpát-medencei kultúrfölény” tanát idézi. E fölfogás egyébként a szomszédos országokban is domináns eszme, így lényegében a revansista Magyarország kontra Kisantant ellentét (ill. annak hagyományát) őrzi szublimált formában, minek révén jelenléte és hatása e társadalmak tudatában a valamikori térséget uraló nagyhatalmak helyét és pozícióit átvevő brüsszeli adminisztrációnak, ill. a nemzetközi nagytőkének kedvez. A „térség országainak versenye” fontos alkotóeleme, sőt egyik fundamentuma az öngyarmatosító beszédmódnak is. (ld. még Tanulás.)

Osztogatás, osztogató állam

A szociális biztonság, ill. az intézményesített igazságosság (újraelosztás) pejoratív értelmű, lejárató-ironikus átnevezése, azzal az áthallással, miszerint a társadalom többségének nem jár automatikusan a javakból. Ennek megfelelően kerültek használatba a jóléti állam olyan degradáló átnevezései is, mint „osztogató állam”, „túlköltekező állam” ill. „gondoskodó állam”. Ez utóbbi kifejezés az állam paternalista voltát, s vele polgárainak önállótlanságát, infantilizmusát hivatott hangsúlyozni. A „nem kell mindent fölülről, az atyáskodó államtól várni”, „állami csöcsön lógás” és ehhez hasonló kifejezések egyébként jórészt a közpénzekből élő, ill. azt herdáló politikusok és értelmiségiek gyakori, kedvelt szlogenjei.

Partnerség

ld. egyenlő félként.

Paternalista, paternalizmus

ld. osztogató, osztogatás.

Piacgazdaság

a. Konkrét értelemben: A rablókapitalizmus eufemisztikus elnevezése.

b. Funkcionálisan: az egykori „fejlett szocializmus”, ill. „kommunizmus” helyét elfoglaló „össztársadalmi cél” elnevezése. A „kommunizmus építése” helyett ma „fejlett piacgazdaságot teremtünk”, miáltal is a régi kollektivista szellem is „piacosodott”. (vö. érdek, országaink versenye)

Piacképes

a. A vadkapitalista viszonyok közötti életben maradás hamis ígéretét hordozó jelző. A „munkanélküliek piacképességét” szolgálják az ún. „továbbképzések”, amelyek de facto a munkanélküliség meghosszabbítására, ill. a társadalmi felelősség elhárítására szolgálnak. (Vö. tudásalapú)

b. Konkrét dologra vonatkoztatva: az az áru, amit a transznacionális cégek monopolhelyzete és/vagy a nagyobb államok – leginkább az USA – protekcionista gazdaságpolitikája mesterségesen a piacon tart. Ami mögött nem áll nagyhatalmi érdek, vagy kartellekbe tömörült cégek érdeke, az „nem versenyképes”.

Politikailag korrekt

(biz. píszí): Az Egyesült Államokból importált kötelező politikai illemtan. Magyarországi virágzása a clintoni érára esik. A píszí több vonása (pl. a másfajta értékrendekkel és gondolkodásmódokkal szembeni intolerancia, a szabadgondolkodás és beszéd korlátozása, a múlt átértékelése, a történelem átírása, a különféle nyelvi tabuk és az abból eredő „újbeszél” megjelenése stb.) leginkább a jakobinus és bolsevik kultúra- és mentalitásátalakító törekvésekkel hozható rokonságba, s azt ugyanúgy egy progresszivista-aufklärista értelmiségi elit próbálta felülről ráerőltetni az „elmaradott” helyi társadalomra, mint más, hasonló divatokat a régebbi korokban. Miután az Egyesült Államokban a jobboldali keresztényfundamentalizmus lett a meghatározó, mindazon hazai publicisták, akik korábban a „politikai korrektség” hirdetői voltak, azt, mint „korunk pestisét”, „elvtelen toleranciát”, „túlzott liberalizmust”, stb. vetették el és bélyegezték meg. (Ld. még másság)

Populizmus, populista

A neoliberális beszédben ez a valódi populizmus fogalmának kiterjesztése a társadalom szélesebb rétegei (az ún. „egyszerű emberek”, az „utca embere” stb.) érdekeinek, véleményének, szempontjainak bárminemű figyelembe vételére. A „populista”, mint lejárató jelző, egyike a politikusokra és közírókra vonatkoztatott legelmarasztalóbb titulusoknak. Célja az elitek érdekeinek és értékeinek kizárólagossá tétele ill. a nép kirekesztése a társadalmi vitákból, sőt bárminemű véleménynyilvánításból. Más megfogalmazással – konkrét, gyakorlati szempontból – úgy is értelmezhetjük a neoliberális közbeszéd eme kedvelt fogalmát, hogy populista az, aki nem az elitek érdekeit képviseli. A populizmus ebben a beszédben az „igazságosság” fogalmának. kakofémiája. Gyakorta válik (nyelvileg is tévesen) a demagógia szinonimájává, vélhetőleg a „populista demagógia” jelzős szerkezet gyakori használata révén.

Realitás

A „tisztában kell lennünk a realitásokkal” régi kádárista klisé, amit a hazai neoliberális elit – sok más régi sablonnal és toposszal egyetemben – ugyancsak előszeretettel használ. Funkciója: beláttatni a rendszer működésének hatékonyságát, meggyőzni arról, hogy „nincs más út a számunkra, mint ami éppen van”, a végkonklúzió az „ez minden világok legjobbika” elvének megfogalmazása. Az előző rendszerben a „realitás” a szovjet csatlósság és a „szocializmus útja” volt. A „realitás” szorosan összefügg az alkalmazkodás kényszerének hangoztatásával is. (Vö. „meglelni helyünket ebben a globalizált világban” és hasonló frázisok.) Mind az államszocializmus, mind a jelenlegi újkapitalizmus uralkodó gondolata, hogy az alternatívák keresése nem több „felelőtlenségnél”, „irreális elgondolásnál”. Ám ha a „realitásokat belátjuk”, és „nem ugrálunk”, úgy „élni tudunk a lehetőségekkel”. (Ld. még belátás)

Reform

A „megfosztás”, a „szegényítés”, „leépítés” és „rombolás” eufémizmusa, amit különféle társadalom-, ill. népellenes intézkedésekre használnak. Pl. a „versenyképességünk érdekében végrehajtandó reformok” általában a jóléti állam leépítését és a szociális vívmányok eltörlését, a „nyugdíjreform” a nyugdíj kvázi megszüntetésére irányuló törekvést, az „oktatásügyi reform” az iskolák bezárását, a felsőoktatás lezüllesztését, az „adóreform” a gazdagok adókedvezményeinek növelését a szegények (ti. a szociális háló) rovására, stb. fedik.

Retro, retro-fíling

A Kádár-kori kultúra és életmód részben mesterségesen kreált és fenntartott, manipulatív jellegű nosztalgikus idealizálása, melynek célja a későkádári elit prosperitásának és folytonosságának utánigazolása. A retro egyik kedvelt eszköze a kádári kultúrpolitika által elfogadott és támogatott kulturális (főként zenei) divatok felújítása, s ezzel párhuzamosan az akkoriban perifériára szorított előadók és tiltott irányzatok újbóli elhallgatása, esetenként újbóli megbélyegzése.

Segítségnyújtás

(külpolitika) Az éppen regnáló nagyhatalom expanzív politikájának agresszív eszközeire ill. megoldásaira használt eufémizmus. 1989 előtt a Szovjetunió nyújtott „önzetlen baráti segítséget” mindazon „testvéri országoknak”, akik erre rászorultak, pl. 1968-ban Csehszlovákiának, számos afrikai államnak, de 1956-ban hazánknak is. Ugyanígy a SZU és a testvéri országok a KGST révén ill. keretében gazdasági téren is segítséget nyújtottak, ami nélkül az akkori szóhasználattal élve „hazánk nem fejlődhetett volna”. Ugyanígy Irakot az Egyesült Államok nem csupán fölszabadította, de segítséget is nyújtott a fölszabadítás utáni újjáépítésben, az „ország modernizálásában”. (Ld. demokrácia)

Sikertelenek

Az uralkodó rend ellenlábasainak, ill. kritikusainak kiiktatására alkalmazott lekezelő titulus, melyhez gyakorta társul egyfajta, még a kádári érában tanult vulgárpszichologizáló személyeskedés. Eszerint, aki „kritizálja a rendszert”, ezt csak azért teszi, mert „sikertelen ebben a világban”, s ahelyett, hogy „magát okolná”, bajaira a rendszerkritikában (a „hőzöngésben” – ld. ott) talál önigazolást. Vagyis a diktatúrák és ennek nyomán a neoliberális észjárás szerint a rendszerkritika a személyes kudarc, sérelem, és/vagy tehetségtelenség kivetítése a rendszerre, ill. az egyéni felelősség áthárítása a társadalomra. Így a rendszerkritikus érvei, gondolatai eleve nem komolyan vehetők, amiből óhatatlanul következik, hogy minden rendszerkritika csupán a személyes frusztráltság kifejeződése, ezért annak nincs helye a közbeszédben. Amennyiben viszont a rendszerkritikus szakmájában és/vagy magánéletében sikeres és boldog ember, úgy a fönti érvelés visszájára fordul, persze ugyanazzal a végkonklúzióval: egy sikeres ember által megfogalmazott kritika éppen a sikeresség miatt elfogadhatatlan, hiszen „miért elégedetlenkedik valaki egy olyan világban, ahol jól él?” (Ennek Kádár-kori formulája: „mi bajod a rendszerrel, amelyben tanulhatsz, dolgozhatsz?”) Így aztán semminemű kritika senkitől soha nem fogadható el.

(Ld. még hozzáértés, kritizálás, laikus)

Szakértelem

Több, egymással rokon, ill. egymáshoz kapcsolódó dolgot jelöl a posztkádári-neoliberális beszédben.

a. A jelenlegi rend elitista pszeudo-ideológiája, mely a tényleges uralkodó ideológia (a neoliberalizmus) elrejtését és ezáltali kizárólagossá tételét szolgálja. Eszerint a szakértelem ideológiamentes, minthogy egzakt dolgokra, puszta technikai megoldásokra vonatkozik. (Ismert szlogenek: „a szakember nem ideológus”, a „szakmai kérdéseket nem szabad összekeverni a politikával”, „ideológiamentes szakszerűség”, stb.) Természetesen az ún. „szakmailag megalapozott érvek” szinte minden esetben a neoliberális ideológiával, ill. értékrenddel összhangban fogalmazódnak meg.

b. A viták és döntések demokratikus kontroll alóli kivonásának és különféle hatalmi csoportokhoz közel álló, privilegizált körökre (ún. „szakmai szervezetekre”) történő átruházásának indoklására szolgáló jelszó. Ha az adott dolog „szakszerűséget” kíván, úgy arról csak az arra hivatott „szakértők” diskurálhatnak, melyből a társadalom nagyobb része „hozzá nem értés”, „dilettantizmus” címén automatikusan kirekesztődik. (ld. még laikus, hozzá nem értés)

c. Az uralkodó elitek érdekében tevékenykedő szakemberek „etikátlanítási” elve. Eszerint az erkölcsi mérlegelés, vagy a hosszabbtávú következmények felmérése „nem a szakember dolga”. Így a „szakember”, „aki csak a dolgát végzi” a parancsot végrehajtó katona vagy bürokrata (akik szintén szakemberek) megfelelője, s mint ilyen, a klasszikus értelmiségi ellentéte.

Az „ideológiamentes szakszerűség” mítosza eredetileg a késő kádári elit politikai és gazdasági túlélésének a legitimációját szolgálta. Eszerint a kádári elit tagjai (politikusok, menedzserek, újságírók, vezető művészek, stb.) „csak szakemberek” voltak, akik „mindössze tették a dolgukat”, így a régi rendszer ideológiájához – ezáltal hibáihoz és bűneihez – nem volt közük, azaz „ideológiamentesen” töltöttek be magas pozíciókat és működtették a rendszert. Mi több, ők az egyedüli „hozzáértők”, akik nélkül „nem menne az ország szekere”. (Ld. még hozzáértés)

Szakértő, szakértői vélemény

Nem azonos a „szakember”-rel, minthogy inkább ideológusi („véleményformáló”) feladatot lát el, főként, ha közéleti bölcsként tevékenykedik. A médiában szereplő közgazdász, jogász, politológus, sztárszociológus, stb. az a közszereplő, aki az éppen aktuális disznóságot megmagyarázza, ill. azt különféle adatokkal próbálja indokoltnak, érthetőnek, esetleg „elkerülhetetlennek” föltüntetni. Vagyis a közélet e fontos szereplői az uralkodó ideológia nézőpontjából magyarázzák el, hogy a laikus (ld. ott) közönségnek, azaz a magyar társadalomnak mit és hogyan kell gondolnia, mit kell jónak vagy rossznak tartania, mit kell belátnia és elfogadnia. Tevékenységük számos ponton mutat hasonlóságot az államszocializmusból ismert „politikai nevelés” komisszárokra bízott munkájával.

Szakmai színvonal

A vélemények sajtóbeli megszűrésének, cenzúrájának eszköze a szakértelemre, pontosabban annak hiányára történő hivatkozás révén. A nemkívános, kellemetlenebb tartalmú vagy radikálisabb hangvételű írások gyakori jelzője a szerkesztői visszautasításban a „szakmailag megalapozatlan”, ill. az „alacsony szakmai színvonalú”. (Ld. még szakértelem)

Szakma, szakmai

Mindenfajta emberi tevékenységet a neoliberális értékek alapján közös nevezőre hozó, nivelláló kifejezés. (Vö. szakértelem) Nincs többé „hivatás”, „elhivatottság”, csak „szakma”, ill. „szakszerűség”. Szakma a sport, a vallás, a művészet, stb. Külön fogalom lett az ún. „szakmázás”, a bennfentesek, beavatottak egymás közötti, ám szigorúan a beavatatlan publikum előtt zajló, demonstratív célú elitista halandzsázása.

Szélsőség

A szélsőjobboldalhoz és a Magyarországon de facto nem létező, imaginárius szélsőbaloldalhoz társított, azokkal összemosott rendszerkritika kedvelt titulusa. A rendszerkritika abból az elvből és a nyugati demokráciákban meglévő gyakorlatból indul ki, miszerint a „nyugati demokrácia” természetes velejárója, hogy a fönnálló társadalmi és gazdasági berendezkedés, sőt maga a parlamentáris demokrácia – vagyis a rendszer maga – is bírálható. Minthogy azonban az 1989 utáni „piaci demokrácia” hazánkban az államszocializmus által konzervált kelet-európai feudális-tekintélyelvű kulturális mintákra épült, ez korántsem magától értetődő. Ezért a kapitalizmus, a neoliberális globalizáció és annak főbb velejárói bírálata a „szélsőség” kategóriájába került. A nem trendi, nem mainstream politikai véleményekre használt „szélsőséges” jelző gyakori és kedvelt szinonimái még a „szalonképtelen”, „vállalhatatlan”, és az „elfogadhatatlan”. (Ld még Csurka)

Szolidaritás, szolidaritásalapú

Kétféle értelemben használt kifejezés:

a. A neoliberalizmus ember- nép- és életellenes neoszociáldarwinista felfogása szerint olyan avítt humanisztikus idea, ami az atomizált társadalom, ill. a versenyképesség fő akadálya. (Kóka János-féle verzió)

b. A jóléti állam leépítésének moralizáló elnevezése, amely a szociális juttatásoknak a társadalom nagyobb részétől való megvonását, a szociális intézményrendszer felszámolását fedi, a legszegényebb rétegek érdekeire hivatkozva. (Bokros Lajos-féle verzió)

Szövegelés

„Ha nem tudunk gyakorlati megoldást, fölösleges róla szövegelni”, „csak kritizálni/szövegelni tudnak, mindennemű javaslat és elképzelés nélkül”: a kádári, majd a posztkádári-neoliberális közbeszéd egyik jellegzetes panelje. Funkciója a fönnálló renddel szembeni kritikus gondolatok ellehetetlenítése, majd kiiktatása a közbeszédből. Logikája: Ha az adott (környezeti, szociális, egyéb) problémákra nincs azonnali hathatós megoldás, akkor ne is beszéljünk róla. A problémákról szóló beszéd kiiktatására tett törekvés mögött természetesen ott rejlik maguknak a problémáknak az ignorálási szándéka is. (Vö. demagógia, kritizálás)

Tanulás

Az ország félperifériás helyzetét kifejező, az alávetettséget és másodrendűséget fejlődési lehetőségként föltüntető kifejezés, tlkp. az öngyarmatosítás egyik metaforája. A „tanulás” ebben a beszédben nem valódi tanulást jelent, hanem idegen szokások, intézmények, életstílus, stb. kritikátlan átvételét, továbbfejlesztés, kreativitást nélkülöző szolgai másolást, puszta utánzást, majmolást. A „tanító” a mindenkori centrum, ill. a régiót uraló nagyhatalom. Leggyakoribb klisék a centrum-periféria alá-fölérendelt viszonyát jól kifejező „van még mit tanulnunk”, „tanulhatunk tőlük”. A második világháború alatt a németektől a szociális rendszer, a zsidókérdés hathatós megoldása, a szervezés és a katonai erények terén „volt mit tanulni”, később a szovjetektől a kollektivista mentalitást, a szocialista társadalmat, a kommunizmus építését, 1989 után pedig a Nyugattól a piacgazdaságot, demokráciát, toleranciát, stb. tanulhattuk. A ’90-es években Amerikától a politikailag korrekt beszédet és gondolkodást, 2001 szept. 11-ét követően pedig annak ellenkezőjét, a neokonzervatív értékeket.

Kapcsolódó metafora a „vizsga”: „jól kell vizsgáznunk”, „nehogy (megint) leszerepeljünk” demokráciából, toleranciából, piacgazdaságból, stb. A „vizsga” alapján dönthető el, hogy már „Európában vagyunk”, vagy még csak „megyünk Európába”, ill. hogy „ez itt még nem Amerika”, stb. Magyarország sokáig volt „éltanuló”, a Nyugathoz tartozni vágyó, azaz a NATO-ba és az EU-ba igyekvő „kelet-európai országok éltanulója”. Ez utóbbi idea az egykori „legvidámabb barakk” toposzának rendszerváltás utáni továbbélése.

Tehetség vs. tehetségtelenség

ld. hozzáértés

Terrorista, a terrorizmus támogatója

Sajátosan rugalmas fogalom. Megfelelő szemantikai tágítással sok mindenki – főként a rendszer ellenlábasai – kerülhetnek ebbe a kategóriába, s vele törvényen kívülre. Ennek a tágítási műveletnek a fokozatai nagyjából a következők:

a. Tényleges terroristák: Polgári célpontokat is kiszemelő, ártatlan civileket legyilkoló vallási vagy politikai fanatikusok.

b. Az amerikaiak és szövetségeseik megszállta országok gerillaháborút folytató muszlim fölkelői.

c. A „demokrácia szabályait el nem fogadó szélsőség”, azaz az antiszemita szélsőjobb és a szélsőbal. Minthogy a „szélsőség támogatják a terrorizmust”, mindenki, aki úgy beszél, mint ők, maga is a terrorizmus támogatójává – vagyis áttételesen terroristává – lesz.

d. A rendszer kritikusai en bloc, minthogy gyöngítik a „szabad világ immunrendszerét”, s nézeteik – főként Amerika-ellenességük – a „terrorizmusnak készítik elő a táptalajt”. A „terrorizmus öntudatlan támogatójából” bármikor potenciális, vagy tényleges terrorista válhat azáltal is, ha él a polgári engedetlenség radikálisabb eszközével. (Pl. e logika alapján próbálta néhány amerikai honatya 2001 szept. 11-e után a Greenpeace-t is terrorista szervezetté minősíteni.)

Megjegyzés: Az első világháború előtt a baloldali forradalmárok voltak terroristák, a második világháború idején a németek és szövetségeseik a partizánokat („orvlövészeket”) kezelték terroristaként. A muszlim országok közvéleményében pedig Amerika és Izrael a terrorista.

Terrorizmus elleni harc

a. Az Egyesült Államok expanzív, a nemzetközi jogot semmibe vevő újgyarmatosító politikájának kvázi-ideológiája, emellett egyik hivatkozási alapja a szabadságjogok megkurtításának. Mivel a „terrorizmus elleni harc” nem hagyományos (lokalizálható) ellenség ellen folyik, így a háborús készültség és „kényszerintézkedések” adta kényelmesebb hatalomgyakorlás bármeddig meghosszabbítható.

b. A „terrorizmus elleni harc” a hazai mainstream közbeszédben az egykori „imperializmus elleni harc” funkcionális megfelelője; ez utóbbi számos nyelvi és gondolati kliséjével ellátva, úgymint: állandósult készenlét, pacifizmusellenesség, a jog „ideiglenes” felfüggesztése a magasabb cél érdekében, „ezt a háborút nem mi kezdtük” panelje, a rendszerkritikusok és a háborút ellenzők, mint belső ellenség, „áldozatot kell hozni” a „jövő”, a „béke és biztonság”, a „stabilitás” érdekében, „háborús áldozatvállalás” stb. (Vö. kockázatvállalás, kötelesség, segítségnyújtás.)

Tények

Az uralkodó elit(ek), ill. a nagytőke érdekérvényesítését szolgáló, áltudományos módszerekkel konstruált, különféle statisztikai adatokra alapozott hamis konklúziók a neoliberális beszédben. A magát technokratának, szakértelmen alapulónak beállító neoliberális politika a maga legitimációját, sőt megkérdőjelezhetetlenségét abból nyeri, hogy értékeit, állításait és vélekedéseit „tények”-ként tételezi és kommunikálja. Az „ezek tények” kifejezés értelme: az uralkodó nézőponttal, ill. „érvekkel” nem lehet vitatkozni, nem lehet másfajta (alternatív) szempontokat érvényesíteni. (Ld. még szakértelem)

Tolerancia

A „politikai korrektség” egyik kulcsfogalma, az SZDSZ körüli értelmiség beszédjének kedvelt, kiemelt jelentőséggel bíró kifejezése. Gyakori használata a mainstream sajtóban a ’90-es évekre tehető, mára már jobbára kikopott a közbeszédből. Annak idején számos más fogalomhoz hasonlóan gyakorlati alkalmazásában ez is saját ellentétét jelentette, minthogy leginkább a más világképekkel, értékrendekkel, véleményekkel stb. szembeni intolerancia hivatkozási alapját látta el. Eszerint az intolerancia, a „másság” nem elfogadása nem tolerálható. Mivel azonban minden olyan érték, nézet, elv, gondolat és beszéd intoleránsnak minősült, amit nem az SZDSZ képviselt, a „tolerancia” a saját vonal kizárólagosságát, s minden más kirekesztését fedte. (Vö. ezt az egykori „szabadság zsarnoksága”, „békeharc”, stb. kifejezésekkel, ill. azok gyakorlati megnyilvánulásaival.) 2001 szept. 11-e után a tolerancia elvét nyíltan is elvetette a hazai balliberális publicisztika. (Ld. még politikai korrektség)

Tudásalapú

A kulturális süllyedés és a hagyományos oktatás megszűnésének utópista hangulatú átnevezése. Gyakori ezzel kapcsolatos formulák az „élethosszig tartó tanulás”, ill. a „folyamatos átképzés szükségessége ebben a gyorsan változó világban”. Értsd: alaposabb ismeretek elsajátítása, a valódi szaktudás megszerzése helyett különféle gyorstalpalók elvégzése az állandó létbizonytalanság ill. a tőkét kiszolgáló állami hivatalnokok kényszerétől hajtva. Az ilyen „folyamatosan átképzett”, vagyis műveletlen és fölszínes, komolyabban semmihez nem értő generációk lesznek aztán a „tudásalapú gazdaság”, ill. a „tudásalapú társadalom” letéteményesei.

Túlköltekező állam

ld. osztogatás, osztogató állam

Utópia, veszélyes utópia

Az uralkodó világrend apológiájára, s egyben mindenfajta rendszerkritika kiiktatására használt, megfellebbezhetetlen tekintélyre (ún. „történelmi tapasztalatokra”) alapozó panel, amely általában ugyanazt a végkonklúziót két módon célozza meg:

a.A társadalmi igazságosság, a természeti környezet megóvása stb. gondolatának a fasizmushoz és a kommunizmushoz társítása révén. Eszerint minden embert és társadalmat jobbító szándék „veszélyes utópia” (ld. ott), azaz olyan gondolkodásmód produktuma, ami a totalitárius diktatúrákhoz, ill. koncentrációs táborokhoz, népirtásokhoz, stb. vezetett. (Vö. antiszemitizmus.)

b.A „megvalósíthatatlanság” szinonimája. Eszerint minden társadalomjobbítási vágy, igazságosabb elosztásra törekvés, hathatósabb környezetvédelem, stb. „megvalósíthatatlan utópia”, minthogy „szemben áll az emberi természettel”, ami eredendően önző, mohó, stb. ezért „minden úgy jó, ahogy van”.

Üzleti környezet

A nemzetközi tőke életterére használt eufemizmus. „Üzleti környezet javítása”: a tőke érdekeinek képviselete a lakosság, a társadalom, a munkavállalók, a kultúra, és a természeti környezet rovására.

Verseny

A gunyoros egyenlősdi patetikus hangulatú ellentétpárja. A „verseny” eszméje elvileg a hagyományos értelemben vett szolidaritás igazságosságával a „hulljon a férgese” szociáldarwinista igazságosságát állítaná szembe (vö. kádári „aki dolgozik az boldogul” szlogennel), ám a versenyre hivatkozás a gyakorlatban jobbára a tényleges verseny, ill. a verseny előfeltételeinek hiányát, etikátlan (olykor törvénytelen) előnyöket, ill. monopolhelyzetet jelöl. Előszeretettel hangsúlyozzák a „verseny szükségességét” annak az elitnek a tagjai, akik az államszocializmus idején a társadalomból mindenfajta versenyszellemet kiirtottak, s az ebből származó előnyeikkel szereztek gazdasági és politikai pozíciókat. De ugyancsak kedvelik ezt a formulát azok a liberális értelmiségiek is, akik kapcsolataik révén szerzett állami pénzből finanszírozzák tevékenységüket.

Külön figyelemre méltó a „versenyre ösztönzés” kifejezés, mely a társadalom és az elitek felelősségének a leszakadó rétegekre, az ún. „rendszerváltás veszteseire” történő áthárítását célozza. Pár ehhez kapcsolódó fontosabb szlogen: „légy önálló”, „légy felnőtt”, „ne várj semmit az atyáskodó államtól”, „állj a magad lábára”. (Ld. még Országok versenye, továbbá vö. osztogatás)

Versenyképes, versenyképesség

A tőke és az elitek érdekvédelmének kollektivista ízű kulcsfogalma, egyben standard hivatkozási alap a tőke előtti akadályok megszüntetésére, ill. az ezzel járó ember-, élet- és társadalomellenes intézkedésekre. A „versenyképes munkaerő” ideáltípusa az egyre képzettebb munkavállaló, aki egyre alacsonyabb bérért egyre több munkát végez. „Versenyképességünk akadálya”: a kultúra, a természeti környezet, a szociális biztonság, a civil társadalom és a munkás-érdekvédelem új, általános kategóriát létrehozó gyűjtőneve. Így a „versenyképes gazdaság” kifejezés jobbára a gyarmati viszonyokat fedi. (Vö. az ország érdeke, jövő)

Vesztes, a rendszerváltás vesztesei

Míg a sikertelenek (ld. ott) inkább a rendszerkritikus marginális értelmiséget, addig a „rendszerváltás vesztesei” a társadalom alsóbb rétegeit jelöli. A későkádári-újkapitalista elit felfogásában a magyar társadalom zöme a saját hibájából volt „képtelen a felzárkózásra”, s „azóta sem tudott kivetkőzni az egyenlősdiből”, ezért „irigykedik a kiemelkedőkre”, és mindmáig „irtózik a kockázatvállalástól”, stb. E nézetet jobbára azok szeretik hangoztatni, akik többségükben olyan családokból származnak, ahol az első generáció még az „atyáskodó pártállam” erőszakos „pozitív diszkriminációjának” köszönhetően került magas pozíciókba, jobbára iskolázatlanul. (Ld. még hozzáértés, irigység)

Visszatérés

ld. csatlakozás.