Reakció WP

Vélemény a válságkezelésről és a Reformszövetség javaslatairól

Szeretem a magyar szólásmondásokat. Találóak és tömörek. Nagyon pontosan fogalmaznak. Amikor a Reformszövetség javaslataival ismerkedtem, akkor is eszembe jutott egy:

Az ember álláspontját az üléspontja határozza meg.

A tavaly alakult Reformszövetség tagjai az Országos Érdekegyeztető Tanácsban képviselt kilenc munkaadói szervezet vezetői, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke és a Magyar Tudományos Akadémia jelenlegi és volt elnökei. (többek között Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) elnöke, Futó Péter, a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetségének (MGYOSZ) elnöke, Demján Sándor a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének (VOSZ) elnöke, Parragh László a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) elnöke, Lőrincze Péter a VOSZ tagja, valamint Vizi E. Szilveszter az MTA volt elnöke).

Sokat szoktam autózni. Vezetek is, utasként is sokat utazom. Tudom, hogy máshogy látom a forgalmi viszonyokat, ha a kormány mögött ülök, és máshogy, ha az anyósülésen, vagy ha a sofőr mögött. A Reformszövetség tagjai nem az alsó, hanem a felső decilisbe tartoznak, nem a legszegényebb rétegekből, hanem a legtehetősebbek közül kerültek ki. Egy perecig nem vitatom a jószándékukat, azt, hogy valóban az ország érdekét akarják. Csak ugye az üléspont.

Kell egy kis történelmi áttekintés. 1989 után megindult egy rendszerváltás. Kapitalizmust kezdtek építeni Magyarországon is. A kapitalizmus működéséhez tőkésekre van szükség. Ez a réteg, osztály a régi kapitalista országokban az eredeti tőkefelhalmozás során jött létre. Az eredeti tőkefelhalmozás nehéz folyamat, a kapitalizmus kialakulása óta így működő országokban nagyon sok ember életét követelte. Angliában felakasztottak jó néhány tízezer embert csavargásért, s aki nem akart erre a sorsa jutni, és megtehette, az kiment Amerikába. Sok európai országból követték őket azok, akik szerencsét akartak próbálni, illetőleg menekültek a nyomor elől. Ott kiirtották az őslakosság zömét, elvették a földjeiket, kincseiket, majd rabszolgákat hurcoltak be Afrikából, elég nagy „szállítási veszteséggel”.

Nálunk a rendszerváltás kapcsán nem történtek hasonlók. Más viszont történt. Az országban lévő vagyon többsége állami, közösségi tulajdon volt. Ezeket privatizálták. Sok gyárat, üzemet vettek meg külföldi befektetők, sokszor csak azért, hogy bezárják, A többi gyárat, üzemet itthoni szerencsések. Ezek többsége a rendszerváltást előkészítők és környezetükben lévők közül kerültek ki. Rendszerváltáskor a volt állami vagyon kevesek kezébe került. A dolgozók többsége a tulajdonszerzésből ki volt rekesztve. A privatizáció, az eredeti tőkefelhalmozás során megszűnt 1.000.000.- munkahely. A volt állami vállalatok legtöbbször a könyvi érték alatt cserélt gazdát, miközben a könyvi érték a közelében sem volt a tényleges értéknek, hiszen a gyárak, üzemek területe a telek nem szerepelt a nyilvántartott értékek között.

Aztán, közben jöttek az olajügyek. Lopás, csalás, sikkasztás, hatalommal való visszaélés, köz- és magánokirat hamisítással a városi legendák szerint. Mind az ügyészség által hivatalból üldözendő bűncselekmények. Perek nem lettek belőle, mert az Országgyűlés a felállított Vizsgáló bizottságának jelentését egyhangúlag titkosította. Vajh mitől volt ez a fene nagy egyetértés? Amire, sajnos, azóta sincs példa, pedig szükség volna rá egy ilyen válságos helyzetben.

Az új tőkésosztály részére juttatott százmilliárdokra rúgó munkahelyteremtő támogatások ellenére a megszűnt 1 millió munkahely helyett nem születtek új munkahelyek. Az a millió munkahely most is hiányzik.
A munkahelyek megszűnésének a költsége viszont a társadalomra, a kormányzatra, a költségvetésre hárul, hiszen a munkából kiszorult tömeget valahogy életben kellett tartani. A munkanélkülivé válók részére kifizetett végkielégítéssel, a részükre utána fizetendő munkanélküli és egyéb segéllyel, előrehozott nyugdíjjal, nyugdíjazással, az oktatási idő megnövelésére alkalmas iskolarendszer-átalakítással, rokkantnyugdíjjal az állam költségvetésében kell számolni.

Az új tőkésosztály kezdetben felvehetett államilag támogatott, kedvezményes kamatozású egzisztencia hitelt, majd az üzemeltetéshez, működéshez banki hiteleket. Amikor a felvett hiteleket nem tudták (akarták) visszafizetni, a bankok részére adtak százmilliárdokat, bankkonszolidáció címen. (Ez abból állt, hogy vállalkozóknak nem kellett visszafizetni a hitelt, a bank a hitelt „elengedi” leírja, s az elszámolt veszteséget az államtól, tőkejuttatásként megkapták. Adóforintokból, melynek többségét a társadalom széles rétegei fizették meg. Az állam nem szerzett tulajdonrészt a bankok feltőkésítésekor.) A vállalkozások, – főleg a külföldiek – a munkahelyteremtő támogatást, és e mellé adókedvezményt kaptak, azaz nem vettek részt a társadalom terheinek viselésében.

A tőke célja önmaga növelése. Az önkorlátozásra képtelen. Ezért a tőkét korlátozni kell. A tőke korlátozására két hatékony eszköz létezik. Az egyik az állam, ha erős, s nincs szereptévesztésben, a másik a szakszervezetek.
A tőke ezt tudja, ezért igyekszik küzdeni az állam és az állam erőszak-szervezetei, valamint a szakszervezetek ellen. A külföldi tőke ezért mielőtt „beáramlott” volna a volt szocialista államokba, sok esetben kikötötte, hogy az általa alapított cégnél szakszervezet nem működhet. S a rendszerváltó államok többsége ebbe belement. Magyarország ebben eminens volt, s a legtöbb Magyarországon működő magánvállalkozásnál ma sem működik szakszervezet. A rendőrséget ért sorozatos támadások pedig a kapitalizmusra felkészítetlen rendőrséget elbizonytalanították. A törvényhozás, és törvény alkalmazás az elmúlt 20 évben a dolgozók érdekeit alig védte.
A volt szocialista országok állama, így Magyarország sem tisztázta az állam által ellátandó feladatokat. A rendszerváltás ma sem zajlott le, a tőke, a külföldi és a hazai is, az államot, mint felesleges, volt szocialista csökevényt kezeli. Ezért aztán folyamatosan támadja, és követeli az állam leépítését, mint a szabad versenyt gátló fölösleges és pazarló bürokráciát, mindaddig, míg érdekei nem sérülnek.

A kapitalizmus építésében és farkastörvényeiben járatlan rendszerváltó országok állami vezetői többnyire gyenge ellenállást mutattak a tőkével szemben. Ennek következtében a piacukat túl szélesre, előnytelen feltételek mellett nyitják meg. Az EU új tagállamai – bár mezőgazdaságuk jóval kedvezőtlenebb helyzetben van, mint az Unió régi államai – beleegyeznek, hogy a feltőkésített, régi országbeli, a kapitalista versenyszabályokban jártas mezőgazdasági vállalkozókkal úgy veszik fel a versenyt, hogy folyamatosan csak töredékét kapják az uniós költségvetésből, mint versenytársaik.

Az állam leépítése arra is jó, hogy a még meglévő állami tulajdonú vagyont is megszerezzék.

Van még két nagy terület, ahol nem nyert teret a tőke, az oktatás, és az egészségügy. Itt kell leépíteni a tőke szerint. Hogy az ott lévő vagyont is megszerezze. Nem azt követeli, hogy a meglévő mellé építhessen magániskolát, magánegyetemet, magánfőiskolát, magánklinikát, magánkórházat, mert azt megtehetné, hanem a meglévő helyett, azt eltulajdonítva akarja fizetőssé tenni. De ki fog itt fizetni? A dolgozók nagy része minimálbéren van bejelentve, s egy része valóban minimálbérből, vagy minimálnyugdíjból él.

Sajnos az állami tulajdonban lévő vagyon eredményes üzemeltetésére teljesen alkalmatlan embereket „sikerül” szerezni, és a vezetőknek, a managereknek versenyszférás béreket, juttatásokat és lelépéseket biztosítanak, akkor is, ha az általuk vezetett cég milliárdos veszteséget produkál folyamatosan. (Lásd MÁV, KBV, egészségügy. A Máv Cargó, melyet ugyan eladnak, de előtte 160 milliárdot tömnek bele az idei költségvetés szerint, miközben a 13. havi nyugdíj részleges megvonásával 60 milliárd forintot takarítanak meg a költségvetési egyensúlyt javítására.)

Ez a tőke számára további indok arra, hogy a még meglévő, és tulajdonképpen minden országban stratégiainak számító területeken is megkezdhessék a privatizáció követelését, és magát a privatizációt.

Vannak feladatok, melyek a legvadabb kapitalizmusban is állami feladatok. Ezek azok, melyet egyetlen tőkés vagy tőkéscsoport sem kívánt közfeladatként ellátni, de melyre a tőkének szüksége van. Ilyen az igazságszolgáltatás, a közrend fenntartása, a köznyilvántartások (ingatlan-nyilvántartás, közműnyilvántartás, születési-, házassági-, lakcím-, gépjármű-nyilvántartás) az alapfokú oktatás ( s hogy mi számít annak az a tőke igénye által meghatározott. Ma már alapfoknak számít az idegen nyelv és a számítógép ismeret is sok helyen), az alapfokú egészségügyi ellátás, a törvényalkotás, a közigazgatás. Ezek az állami feladatok pénzbe kerülnek. Ezen feladatok ellátásához pénz kell, ezeket fedezik az adókból, tehát kell egy Adóhivatal is. Az országban vannak hivatalok, ezeknek kell irányító és felügyelő szerv, s a beszedett adókkal el kell számolni, tehát kell egy államapparátus, és állami költségvetés. A költségvetést pedig egyensúlyba kell tartani. Ha többet költ az állam, mint amennyi adót beszed, a költségvetése deficites. A magyar költségvetés deficites, az állam többet költ, mint amennyi a bevétele. Ahhoz, hogy a költségvetés egyensúlyban maradhasson hiteleket kellett felvenni. Miután az ország költségvetése folyamatosan deficites a felvett hiteleket és kamatait újabb hitelek felvételével fizeti ki. A külföldi vállalatok jövedelmük után adót alig fizetnek. A hazai bérszínvonal alacsony, s hogy az állami költségvetés bevételi oldala meglegyen, a béreket terhelő adók és járulékok magasak.

Ha bankba teszem a megtakarításom, a kapott kamat után kamatadót fizetek. Ezt azzal az indokkal vezették be, hogy a tőke, a tőkejövedelem után is adózzak. Hát egyetértek a vagyonadóval, de úgy, hogy vagyonadót mindenki fizessen. Ne csak a Magyarországon élő természetes személyek, hanem minden Magyarországon lévő jogi és egyéb gazdasági társaság is. Fizessenek végre a rendszerváltás nyertesei is. A volt állami vagyon nagy része jelenleg is itthon van. De a társadalmi közteherviselésből nem veszik ki a részüket.

A Reformszövetség tagjai a társadalom felső rétegének tagjai. Az elmúlt 20 év alatt megszokták, hogy a nyereség az övék, és a társadalmi költségeket nem ők fizetik. Ez beépült a szemléletükbe, a gondolkodásukba. Javaslataikat ennek megfelelően tették meg, a közteherviselésből most sem igen kívánják kivenni a részüket, annak nagy részét a társdalom szegény rétegeivel kívánják megfizettetni. Kerül, amibe kerül.

Ha az országban lévő minden vagyon után beszedne a költségvetés csupán 1 % vagyonadót, a megrogyott költségvetés egyből többletes, szufficites lehetne, s megkezdhetné az ország a felvett hitelek tőketartozásának visszafizetését. Ha ez megtörténik, a hitelek országkockázata lecsökken, s az megmutatkozik a kamatterhekben is. Az idei költségvetésben csak a kamatteher a költségvetési törvény előrejelzése szerint 1209 milliárd forint. Ha csak harmadával sikerülne csökkenteni, az is 400 milliárd megtakarítás volna.

Tudom, hogy a kormány mögötti ülésben máshogy lehet felmérni a helyzetet. De azt is tudom, hogy ütközéskor az anyósülésen ülni a legveszélyesebb. Nem te kormányzol, de te vagy a legnagyobb veszélyben a baleseti statisztikák szerint. S a dolgozók és a nyugdíjasok most itt ülnek.

A Magyar Szociális Fórum állásfoglalása a pénzügyi válságról

Poroszkál a Pannon Puma

Figyelemmel kísérve az elmúlt hetek fejleményeit, valamint számot vetve az elmúlt 18 év történéseivel, elérkezettnek láttuk az időt, hogy hangot adjunk a szerintünk immár képviseletét vesztett baloldal, az úgynevezett „kisemberek” véleményének.

18 éve halljuk minden aktuálisan hatalmon lévő párttól, hogy Magyarországon nincs pénz.

Ezzel kapcsolatosan vessünk össze néhány számot:

Az államadósság 1990-ben 1.386 Mrd Ft volt, 2008-ban ez 15.979 Mrd Ft, ami több, mint tízszeres növekedés. Ezt sikerült elérnünk 18 év alatt úgy, hogy közben az állami vagyon több, mint 2/3-a – közel 26.000 Mrd Ft – tűnt el, került magánkézbe. Mindeközben másról sem hallott az egyszerű állampolgár, mint a reformok szükségességéről, a mindig csak 1-2 évre ígért nadrágszíjhúzásról.

Figyelemre méltó az a kitartás, mellyel a teljes politikai elit, a közgazdászok krémje, a pénzügyi szakemberek serege – egy-két kivétellel – fújja lassan 2 évtizede a neoliberális mantrát a piac mindenhatóságáról, az állam szerepének csökkentéséről. Vajon mekkora válság, milyen gazdasági mutatók kellenek ahhoz, hogy kinyissák végre a szemüket, kilépjenek elefántcsonttornyaikból, és észrevegyék, hogy nemcsak nálunk, de világszinten is csődöt mondott ez a gazdaságfilozófia?

Óriási e tekintetben a média felelőssége is, hiszen néhány kivételtől eltekintve kiválóan alájátszik a neoliberális kórusnak.

Hová tűnik el a pénz? Ez a kérdés foglalkoztatja az átlagembert. Van erre válasz, elég, ha megnézünk néhány adatot:

2002. óta jelenik meg a 100 leggazdagabb magyar listája. Ezek szerint összvagyonuk 2002-ben 630 Mrd Ft volt, ez a szám mára elérte a 2.200 Mrd Ft-ot. A növekedés imponáló, 1570 Mrd Ft 6 év alatt.
Mára összes költségvetési bevétel 33 %-át a multinacionális cégek, 66 %-át a kis- és középvállalkozások adják, miközben a multik kezében van a termelőeszközök 75 %-a és a kkv-k 2 %-os adókedvezményével szemben 55 %-os adókedvezményben részesülnek.

Csak két kiragadott példa: a MOL adózás utáni nyeresége 250 Mrd Ft, ugyanez az OTP esetében 61 Mrd Ft. Biztos, hogy szükség van ekkora haszonra?

E néhány adat ismeretében vajon kiben nem merül fel a kérdés: nem kellene ezekhez a forrásokhoz is hozzányúlni? Mire hivatkozva támogathat egy politikus például egykulcsos adót? Talán a szolidaritásra? Mi akadálya lehet például a luxuscikkek forgalmi adója maximálásának, vagy a vagyonadónak? Talán, mert ezeket nem az átlagos jövedelmű lakosság fizetné?

Vagy gondoljunk a számtalan átgondolatlan beruházásra, felesleges kiadásra: a tucat számra épített aquaparkoktól, a kukoricaföldön, alagúttal átvezetett autópályán, a felesleges völgyhídon át, a nem tudni mennyibe kerülő 4-es metróig, a kormányzati negyedig, a minisztériumi háttérintézmények több tízmilliós tanulmányain át, a milliós reklámkampányokig, a közszférában dolgozók többmilliós havi fizetésétől a hatalmas végkielégítésekig. A sor sajnos végtelen.

Ezek tükrében több, mint felháborító, a kisemberek nyakába varrni 18 év hibáinak, sőt bűneinek ódiumát. Még inkább felháborító, hogy ezt egy – a politikába újabban egyre többször beavatkozó – milliárdosokból és milliós havi fizetésekkel bíró bankárokból álló csapat követeli.
Azonnal érkezik a válasz: demagógia!

De vajon a pártoknak nem a választók érdekeit kellene képviselni, akkor is, ha ez nem túl kifizetődő?
Az elmúlt 18 év bebizonyította, hogy ez a politikai garnitúra képtelen változtatni. Véleményünk szerint csak egy dolog hozhat megoldást: a listás választás megszüntetése.

Ebben az esetben azonnal csökkenne a parlament létszáma és a képviselők kénytelenek lennének körzetük lakosságának érdekét pártjuk érdekeinél előbbre helyezni, hiszen a számon kérhetőség kézzelfoghatóvá válna.
Véleményünk szerint más megoldás elképzelhetetlen, mert ez a politikai elit megmutatta, hogy fontosabb számára saját pártja, mint az ország érdeke. A pártok önkorlátozására számítani pedig több, mint illúzió.