Reakció WP

Az ENSZ egyetemes emberi jognak tartja, hogy minden ember megfelelő táplálékhoz jusson, és a nemzetközi közösség felelősségének tekinti, hogy ennek a jognak érvényt is szerezzen. A világszervezet tagállamai 1996. évi római élelmezési csúcsértekezletükön elhatározták, hogy 2015-re felére csökkentik az éhezést: 800 millióról 400 millióra. Elhatározásukat megerősítették az ENSZ 2000. szeptemberi Millenniumi Nyilatkozatában is. Az utóbbit kiegészítették azzal, hogy 2015-re felére csökkentik a “szélsőséges szegénységben” élők létszámát is: azaz azokét, akik napi egy dollárnál kevesebből kénytelenek fenntartani magukat. (Jelenleg 1,2 milliárd ilyen szegény él a Földön.) Azzal érveltek, hogy az éhezés legközvetlenebb oka a szegénység. A legfrissebb statisztikai adatok birtokában elmondható, hogy az ENSZ határozatai nem teljesülnek, a táplálkozáshoz való jog fikciónak számít 842 millió embertársunk életében. 1995-2003 között ugyanis nemhogy csökkent volna, hanem ellenkezőleg, 30 millióval nőtt az éhezők serege a világon, és hasonló képet mutat a szélsőséges szegénység alakulása is. A negatív fejleményt elsősorban a volt szocialista országok társadalmi állapotainak romlása, valamint a Szahara alatti térségben szaporodó problémák idézték elő. Kelet-Európa szocialistából kapitalistává lett országaiban 1995-ben 25 millióra becsülték az alultápláltak létszámát, de a köztulajdon összezsugorodása és a privatizáció kiteljesedése közepette megugrott munkanélküliség hatására tovább mélyült a szegénység, az éhezők száma pedig 34 millióra emelkedett. A kelet-európai alultápláltak zöme, 28,8 millióan, az egykori szovjetköztársaságokban élnek. Tádzsikisztánban a lakosság 35 százaléka számít alultápláltnak. ezen kívül sokan éheznek Bosznia-Hercegovinában, Szerbiában, Macedóniában, Montenegróban, Bulgáriában, Lettországban is. Magyarország sem mentes az alultápláltságtól. Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete, a FAO a világélelmezés bizonytalanságáról készült 2003. évi jelentésében azok közé az országok közé sorolja hazánkat, amelyekben az alultápláltság 2,5 százalék alatti. Egyik táblázata szerint “nulla”. Minthogy az utóbbi, nullás verziót sem a FAO korábbi adatai, sem pedig a legújabb hazai felmérések nem támasztják alá, a valósághoz inkább a két adat közötti állapot állhat a legközelebb. Szűkebb pátriánkról lévén szó, helyénvalónak tűnik, hogy részletesebben is vázoljuk állapotainkat, rávilágítva azokra az okokra, amelyek miatt Magyarországon is felütötte fejét az éhezés. Magyarországon a családok egytizede, közel 400 ezer család, 1,1 millió ember olyan helyzetben van, hogy a rezsi kifizetése után egy főre számítva 3400 forintja marad. (Ez kb. 15 eurónak felel meg.) Még a következő legszegényebb egymillió embernél is csak havi 13 ezer forint marad (kb. 52 euró). A Szociális Szakmai Szövetség kimutatása szerint hazánkban 2003-ban kb. három millióan éltek a létminimum alatt, a népesség csaknem egyharmada. A Ferge Zsuzsa akadémikus vezette 3SZ Gyorsjelentés a szegényedésről 2000-2003 című összesítésben azt írták, hogy “Növekedni látszik a szegények között azoknak az aránya, kiknek az egyszerű létfenntartásuk sem biztosított, s akiknek választaniok kell az enni vagy melegedni között. [...] Hiteleket vesznek fel, hogy enni tudjanak adni a gyerekeknek. [...] A gyermekek táplálkozása rendszertelen, csak az iskolai étkeztetésük biztosított.”
Hasonló következtetésekre jut évek óta a Gyermekétkeztetési Alapítvány is. 2002-ben az alábbi levéllel fordultak az adakozókhoz: “Mivel községünkben, Tiszakercsnyen és környékén nincs munkalehetőség, a családok többsége semmilyen más jövedelemmel sem rendelkezik, csak családi pótlékkal és jövedelempótló támogatással. Ez olyan szerény jövedelem, hogy csak a mindennapi megélhetést teszi lehetővé. Legtöbben korgó gyomorral érkeznek az iskolába és óvodába, és első kérdésük: mikor fogunk enni? Alultápláltak. És nem az jelenti a problémát, hogy egészségesen étkezzenek, hanem az, hogy egyáltalán legyen valami ennivaló.” 2004. februári levelükben “rettenetes szegénységben élő családokról, nyomorgó, kilátástalan helyzetű gyermekekről” írtak, és jelezték, hogy ennivalót szeretnének küldeni minél több gyereknek a legközelebbi ínséges időszakra, a tavaszi szünetre, amikor is szünetel az iskolai étkeztetés. Molnár Gézáné, a Létminimum Alatt Élők Társaságának elnöke e sorok írójának adott interjújában 2003. februárjában azt mondta, hogy “sok családnak már nemcsak a hús és a zöldség beszerzése okoz gondot, hanem a kenyéré és a tejé is.”
Az éhezéssel és az alultápláltsággal közvetlenül összefüggő szegénység 1997 óta az ország lakosságának 9-10 százalékát sújtja. A mögöttünk álló évtizedben fokozatosan csökkent a segélyek reálértéke, szűkült a segélyben részesíthetők köre és a jogosultság időtartama is. 1998-ban a kétmilliónyi szegénynek a bruttó nemzeti termék 0,8 százaléka jutott, 2002-ben viszont már csak 0,6 százaléka. Tudvalévően a segélyezés hosszabb távon nem megoldás, de amíg nincs munka, addig a megélhetési és lakhatási segélyeknek legalább olyan szinten kellene mozogniok, hogy a rászorulók ne veszítsék el otthonukat és ne kerüljenek az utcára, hozzájuthassanak a társadalmilag szükséges minimális forrásokhoz. Máskülönben a nyomor végzetessé válhat – figyelmeztetett Ferge Zsuzsa szociológus. Az éhezés közvetlen oka a szegénység, közvetett oka pedig a munkanélküliség.
Nos, Magyarországon a tényleges munkanélküliség lényegesen magasabb a hivatalosan nyilvántartott munkanélküliek számánál. Az aktív korú lakosság rendkívül alacsony foglalkoztatási arányából következtetve 12-15 százalékra tehető, de – számítások szerint – vannak olyan térségek, amelyekben a 20 százalékot is meghaladja. Az európai jelenséghez hasonlóan idehaza is terjedőben a “fekete munka”: a társadalombiztosítási hozzájárulást mellőző szerződés nélküli, jogtalan foglalkoztatás. Ez annyiban kapcsolódik az éhezés és szegénység témaköréhez, hogy a következő években egyre többen lépik majd át a nyugdíjkorhatárt olyanok, akik nem részesülhetnek majd nyugdíjban, mert aktív koruk jelentős részében nem rendelkeztek öregségi nyugdíjra jogosító munkahellyel. A fentiek miatt nem tűnnek megalapozatlannak azok a hazai és nemzetközi becslések, amelyek szerint Magyarországon ma 100-150 ezer főre tehető az alultápláltak száma, tehát azoké, akik nem jutnak hozzá a naponta szükséges 2700 kalóriához. Köztük sok a gyermek. Szembetűnő fejlemény 25 évvel azután, miután Romány Pál földművelésügyi miniszter 1979-ben a magyar kormány nevében az ENSZ elé terjesztette azt a kezdeményezést, hogy nyilvánítsák élelmezési világnappá október 16-át. (Akkoriban nem éhezett gyermek Magyarországon, hazánk pedig nemzetközileg elismert szakmai segítséggel vette ki részét az éhezés elleni küzdelemből.)
Globális léptékkel mérve ma a világ 54 országa szegényebb, mint 1990-ben volt, 21 országban pedig többen éheznek, mint azelőtt. A visszalépés miatt távolabbra került az ENSZ millenniumi céljainak megvalósulása. Ha ugyanis a jelenlegi ütemben haladnak, akkor az éhezést 130 év múlva, a szélsőséges szegénységet 2147-re tudják majd a felére csökkenteni, illetve 2165-re valóra váltani a gyermekhaladóság kétharmados mérséklésének tervét. Jelenleg naponta 30 ezer gyermek pusztul el megelőzhető, többnyire éhínség okozta betegségekben, évente több mint tízmillióan.

Az éhezés okai között a neoliberális közgazdasági felfogás hívei előszeretettel hangsúlyozzák a mostoha természeti körülményeket, valamint a környezeti károsodást. Különösen a talajeróziót és az elsivatagosodást. Kétségtelenül eddig 250 millióan kényszerültek elvándorolni földjükről a sivatagosodás miatt, és több mint száz országban egymilliárd emberre vár hasonló sors, ha a folyamatot nem tudnák feltartóztatni. További tény, hogy évente húszmillió hektárnyi talaj válik alkalmatlanná a gabonatermesztésre, pedig a “harmadik világ” élelmiszerszükséglete a következő 30 évben várhatóan a kétszeresére nő majd. Ma kétmilliárd hektárnyira tehető az emberi mulasztás miatt tönkrement talaj, és ezen az Egyesült Államok és Kanada együttes méretének megfelelő területen egymilliárd ember megélhetése forog kockán. A talajpusztulás oka az öntözéses gazdálkodás okozta elszikesedés, a túllegeltetés, az erdőirtás miatt bekövetkezett erózió, és a biológiai sokféleség (biodiverzitás) beszűkülése. A magasabb hozamú növényfajták meghonosításával és a növényvédő szerek elterjedésével elejét vették ugyan a beharangozott “végítélet napjának”, de környezetileg nagy árat fizettek érte. A 90-es években visszaesett a termelés, egyes térségek, mindenekelőtt szubszaharai, pedig egyáltalán nem részesülhettek az előnyökből. Ökológus közgazdászok különösen a biodiverzitás beszűkülése miatt aggódnak, hiszen ezt alapvetőnek tartják az élelmiszerbiztonság hosszú távú szavatolásához, tekintettel arra, hogy a vadnövények a betegségekkel, a szárazsággal, a szikesedéssel szembeni ellenállás genetikai forrásai. S nemcsak mezőgazdaságilag fontosak, hanem egészségügyileg is: több mint hárommilliárd embernek biztosítanak elsődleges orvosi ellátást, nem beszélve a gyógyszeripari alapanyagokról. 2000-ben készült ENSZ-felmérés szerint újabban minden nyolcadik növényfajtát, továbbá az emlősök 25 százalékát és a madarak 11 százalékát fenyegeti a kipusztulás veszélye. Ha folytatódik az erdőirtás, a talaj- és a vízpusztulás, s tovább terjed a monokulturális földművelés, akkor azt a biológiai sokféleség még jobban megsínyli majd. További ökológiai érvük a vízforrások beszűkülése. Kiszámították, hogy miközben 1900-1995 között hatszorosára nőtt a világ vízfogyasztása, az emberiség lélekszáma csak két és félszeresére gyarapodott. Ez azt jelenti, hogy ha a jelenlegi tendencia tovább tart, akkor 2025-re három ember közül ketten szomjazhatnak – írják. Ma a vízfogyasztás 10 százalékkal múlja felül a kínálatot, s az emberiség egyharmada vízhiánnyal küszködik. Különösen súlyos a gond a talajvíz apadása miatt az Arab-félszigeten, Kínában, Indiában, Észak- és Délnyugat-Afrikában, Mexikóban, a volt Szovjetunióban és az Egyesült Államokban. Egyes térségekben évente 1-3 méternyivel apad a talajvíz. Pedig az ezredfordulón öntözött talajon termett az élelem 30-40 százaléka, s kikerülhetetlennek tűnik a “kék forradalom”: a több terményt ugyanannyi vízzel technológia. Ma több mint egymilliárdan nem jutnak tiszta ivóvízhez.
Az élelmezésbiztonság romlásának másik okát az AIDS terjedésében látják. HIV-fertőzés következtében a 21. század első évtizedében előreláthatólag 30-40 millióan fognak meghalni, többen, mint az elmúlt utóbbi ötven év háborúiban összesen. (Eddig 25 millióan haltak meg AIDS-ben.) Az AIDS és a malária úgy függ össze az éhezéssel, hogy a fertőzött, illetve elhalt személy kiesik a termelésből, és sem magának, sem gyermekeinek nem biztosíthatja az élelmet. Az AIDS nemzetgazdasági problémává vált a déli Afrika több országában, mindenekelőtt Zimbabweban, hiszen a fertőzöttek és elhaltak többsége életkoruk teljében levő fiatalokból került ki.
A neoliberális elemzők által említett, éhezés kiváltó okok kétségtelenül szerepet játszanak abban, hogy összességében nőtt az éhezés, ahelyett hogy csökkent volna. Mégis csak részben adnak választ a negatív fejleményekre. Köztudott ugyanis, hogy Földünkön bőségesen terem annyi, hogy mindenki asztalára jusson élelem, és semmi okunk sincs annak feltételezésére, hogy bolygónk ne tudna a jelenleginél több lakost is eltartani – áll Kofi Annan, ENSZ-főtitkár jelentésében a világszervezet 21. században játszandó szerepéről. 2001. októberében a FAO, a svéd kormány és a Svéd Királyi Akadémia szervezésében megtartott stockholmi konferencián Margareta Winberg svéd mezőgazdasági miniszter kijelentette: “Nem a Földanyán múlik az éhezés, hiszen ő képes mindenkinek enni adni, hanem az elosztási, a termelési és a tulajdonviszonyokon.”
Vagyis az ok-okozati összefüggéseket a fennálló társadalmi és nemzetközi gazdasági viszonyok mélyebb régióiban kellene kutatnunk? Ha arra gondolunk, hogy mind az ökológiai, mind az egészségügyi problémák hátterében jelentős mértékben politikai és társadalmi mulasztások húzódnak meg, akkor a mélyebb elemzés feltétlenül tanácsos. Ugyanis tudvalevően a bolygónkat érintő ökológiai problémákat a globális légköri felmelegedés következtében végbemenő klímaváltozás, továbbá az uralkodó piaci viszonyok miatt a természet rovására kielégített megélhetési szükségletek idézik elő. A kiotói jegyzőkönyv dacára nem csökken a légköri szennyezés, a CO2 kibocsátás. Az Egyesült Államok kormánya, Bush elnök megválasztásakor nem létező problémának minősítette a globális légköri felmelegedést, és az olajtrösztök nyomására nem ratifikálta a jegyzőkönyvet. Következménye a vízgazdálkodásra, a halászatra, az elsivatagosodásra nézve nyilvánvalóak. Vakcina híján az AIDS ugyan még gyógyíthatatlan kórnak számít, de léteznek már olyan gyógyszerek, amelyekkel lényegesen lassítható a betegség elhatalmasodása, és meghosszabbítható a beteg élete. Ennek jelentőségét a termelésben és abban lehetne mérni, hogy kevesebb gyermek maradna árván, elhagyatva és éhesen. (Jelenleg 13 millió olyan árva él a Földön, akinek szülei AIDS-ben haltak meg.) De ehhez az kellene, hogy a rászorulók hozzájussanak a szellemi jogvédelemtől mentes gyógyszerekhez, mert az évi 10-15 ezer dolláros kezelés megfizethetetlen a legtöbbjük számára.
Természetesen helyileg is nyílik mód az ökológiai gondok részbeni orvoslására, vagyis az AIDS-fertőzés további terjedésének lefékezésére, felvilágosítással, megelőzéssel, tanácsadással. Mégis azt kell mondanunk, hogy alapvető változást vélhetően csak a nemzetközi gazdasági és kereskedelmi rendszer olyan reformja hozhatna, amely nem a szegénység tartósításának kedvez, hanem a felszámolását segíti elő. Napjaink agrárkereskedelmi rendszere ugyanis hátráltatja és akadályozza a szegénység és az éhezés felszámolását. Az Egyesült Államok és az Európai Unió protekcionizmusa ugyanis a fejlődő világ rovására torzítja el a versenyt, destabilizálja az árakat és a jövedelmeket. A Világbank kimutatása szerint az EU évi 272 milliárd dollárral finanszírozza agrárexportját. “Ha nem alakítják át alapjaiban a nemzetközi kereskedelmi rendszert, mindenekelőtt az agrárkereskedelmet, ha nem számolják föl a gazdag országok agrárszubvencióit, s nem csökkentik a vámokat, kiegyenlítve az esélyeket, akkor a szegénység csökkentésére irányuló hosszútávú tervek is kudarcot fognak vallani” – figyelmeztetett Mark Malloch Brown, az ENSZ Fejlesztési programjának (UNDP) igazgatója a humánfejlődésről szóló 2003. évi jelentésben. A FAO is nagy fontosságot tulajdonít az igazságos és egyenlő nemzetközi kereskedelemnek, és bírálja a jelenlegi rendszert, a liberalizált piacgazdaságit, mert megakadályozza, hogy a gyengébbek védjék magukat az erősebbektől, és biztosítsák hazai termelőiknek a megélhetést.
Hasonló problémákkal kerültek szembe az egykori szocialista országok mezőgazdasági termelői is, a rendszerváltást követően. A kollektív mezőgazdasági termelés felszámolásával egyidejűleg végbement piacliberalizálás tömeges munkahelyvesztéssel és a vidéki lakosság elszegényesedésével járt. A mezőgazdasági termelés is jelentősen visszaesett. Magyarországon ma kb. 35 százalékkal kevesebbet termelnek, mint a 80-as években. A termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok leépítésével, szétszabdalásával és privatizálásával valamennyi volt szocialista ország kiszolgáltatottá vált a fejlett nyugati nagygazdaságok konkurenciájával szemben. Manapság általános jelenségnek számít olyan termékek behozatala, amelyeket korábban idehaza termeltek, esetleg exportra is. Az ár- és piaci torzulásokra jellemzően Magyarországon is kifizetődőbbé vált számos termék importja, mint hazai előállítása. Mindez korlátozta agrárnépességünk megélhetési lehetőségét, és gyarapította a társadalom perifériájára szorultak seregét. Az ENSZ adatai szerint Kelet-Közép-Európa volt szocialista országaiban kb. 120 millió szegény él, a lakosság egyharmada számít szegénynek. (Magyarországon hasonló arányról lehet beszélnünk.) Az adatokból arra lehet következtetni, hogy a rendszerváltás után olyan súlyos társadalmi ellentmondások és aránytalanságok keletkeztek, amelyek korábban nem, vagy csak alig léteztek. A tömegessé vált szegénység- kísérőjelenségeként pedig az alultápláltság problémája arra utal, hogy nem nemzeti vagy térségspecifikus problémáról van szó, hanem európai, sőt globális tünetről, mely a neoliberális filozófia szellemében működő piacgazdasági rendszerből fakad. Ez a rendszer közössé lett a rendszerváltás után. A neoliberális kapitalista gazdaság a profitlogika szerint szelektál, oda juttatva élelmet és gyógyszert, ahol meg nem tudják fizetni. Aki pedig nem tudja megfizetni, mert ugyancsak a piachatékonysági szempontok miatt nincs munkája, melyből megélhetne, az a sorsára marad. Éhezik és nyomorog.
Az éhezés és a szegénység mérséklésében – a jelek szerint – csak ott érnek el komolyabb eredményt, ahol nem engedik alárendelődni a táplálkozást és a létfenntartást a piachatékonysági érdekeknek. Kína példája különösen figyelemre méltó, hiszen a világ egyetlen olyan országa, amelyikben sikerült eleget tenni az ENSZ millenniumi céljának, és a szegénységet a felére csökkentette. Kínában az elmúlt 10-15 évben olyan vegyes gazdaság felé vettek irányt, amelyben ötvözni igyekeznek a termelési eszközök köz- és magántulajdonát, a tőkés piacgazdaságot és az állami tervezést, a népi demokráciát és a polgári szabadságjogokat. Az ország gyors gazdasági fejlődése és látványos társadalmi eredményei arra engednek következtetni, hogy – megfelelő gazdasági, társadalmi és jogi keretek között – a tőke egy része is társadalmi célok szolgálatába állítható. Luíz Inacio Lula da Silva Brazíliájában agrárreformmal, a foglalkoztatás növelésével és a jövedelmek emelésével vették föl a harcot a 40 millió embert sújtó éhezéssel szemben. Népi étkezdéket nyitottak, munkásétkeztetési programokat indítottak, megállapodásra késztették a szupermarketeket és a mezőgazdasági termelőket, hogy a rászorulók minél olcsóbban juthassanak élelmiszerhez. Térítésmentes étkeztetést biztosítnak azokban az iskolákban, ahová éhező gyermekek járnak, élelmiszerbankokat létesítettek a legszegényebb vidékeken és víztárolókkal segítik a földművelést és az állattenyésztést az aszályos vidékeken. A “Nulla éhezés” (Fome Zero) program keretében élelemezés-biztonsági tanácsot hoztak létre a kormány és a civilszervezetek képviselőinek részvételével. Lula kormánya azt tervezi, hogy 2006-ra felszámolja az éhezést Brazíliában. Vietnamban ugyanezt 2005-re tervezik, 2010-re pedig 5 százalékkal akarják mérsékelni a szegénységet. Eszközül a hitelpolitikát, a beruházást, az oktatást és a nevelést, az infrastruktúra-fejlesztést választották. Tunéziában nemzeti szolidaritási alapot hoztak létre kormány-, üzleti-, egyéni, nemzeti és nemzetközi-szervezeti források bevonásával. Az alap nyolc éves működése alatt mérsékelték az éhezést, villanyt vezettek be 72 ezer otthonba, vizet 81 ezerbe, 30 ezer új lakást és 122 egészségügyi létesítményt építettek. 17 ezer új munkahely is az alapnak köszönheti létét. Thaiföldön a nemzeti étkeztetési program jóvoltából 230-ról 17-re sikerült csökkenteni a 100 ezer élve született gyerekre számított anyaelhalálozást.
A felsorolt példák kivétel nélkül azt támasztják alá, hogy komoly eredményekre akkor nyílik mód, ha az államvezetés felvállalja a társadalmi gondok orvoslását és felelősséget vállal a legelesettebb, legkiszolgáltatottabb rétegek iránt, érdekükben alakítva át az elosztási és az újraelosztási viszonyokat. Az említett sikerek híján ma sokkal több éhező volna a világon. Hogy az éhezés összességében mégis nőtt, azt jelzi, hogy globális méretekben még mindig hiányzik a politikai akarat, mely egyes helyeken megvan, illetve hiányoznak azok az anyagi feltételek, amelyekkel a politikai akarat keresztülvihető. Éppen a világméretű viszszaesés miatt nem szabad kitérni a társadalmi viszonyok elemzése elől, hiszen – magától értetődően – nem az éhezőnek kell a fennálló viszonyokhoz alkalmazkodnia, hanem a társadalmi viszonyokat kell úgy alakítani, hogy többé ne legyen éhezés, sem pedig szegénység. John Gray The Dimensions of Global Capitalism c. művében úgy vélekedik erről, hogy “a szabadpiac ellentmond a biztonság iránti egyetemes vágynak, a személyes és a vagyonbiztonságnak, a foglalkoztatási biztonságnak, a jövedelemhez jutás, az egészség és az életterv biztonságának [...] Szükségszerűen civilizáltabb szabályozási formákkal kell felváltani.” Az 1990-es évektől kezdve, a globalizálódó társadalmi problémák láttán olyanok is “új gazdasági világrendet” kezdtek sürgetni, akik addig még nem vonták kétségbe a “magántulajdon szentségét”. II. János Pál pápa például arra figyelmeztette a világot, hogy a szocializmus megszűnésével nem szűntek meg az emberiség alapvető gondjai. Centesimus Annus enciklikájában leszögezte: “Egészen napjainkig az egyház védelmezte a magántulajdon jogának természeti jellegét, de azt is tanította, hogy a javak birtoklása nem abszolút jog, hanem az emberi természetből adódóan megvannak a korlátai. [...] Isten a Földet az egész emberi nemnek adta, hogy valamennyi tagját éltesse, anélkül, hogy bárkit is kizárt volna belőle, vagy előnyben részesített volna. Ebben rejlik a földi javak egyetemes rendeltetésének a gyökere.”
A társadalmi igazságosság és egyenlőség kérdése mint élesebben vetődik fel a szegénység és az éhezés fokozódása miatt. Az a puszta tény, hogy napjainkban a leggazdagabbak százalékának kezében akkora jövedelem összpontosul, mint amekkora a világnépesség 57 százalékánál együttvéve, arra utal, hogy nemcsak az uralkodó gazdaságpolitikához férhet kétség, hanem a rendszer erkölcsi legitimitásához is. Az ENSZ 21. századi szerepéről szóló jelentésében Kofi Annan főtitkár ezt írja: “Képzeljük el egy pillanatra, hogy a Föld, melyen élünk, közös falunk és ezer lelket számlál. Lássuk, hogy tükröződik a cseppnyi falu életében a világ tengere! Az ezerből 150-en a falu szebbik felén élnek, 780-an pedig a szegényebb fertályán. Hetvenen az átmeneti részeken. A lakosság évi átlagos jövedelme hatezer dollár, és a korábbinál több család jut ilyen keresethez. De mindössze 200 emberhez kerül a javak 86 százaléka, a lakosság fele pedig napi két dollárból tengődik. Összetételét tekintve a férfiak valamivel többen vannak, mint a nők, de a szegények többsége nőkből kerül ki. A felnőtt lakosság egyre nagyobb része tud írni és olvasni, de 1000 lakos közül 220-an még mindig írástudatlanok. Az analfabéták kétharmada nő. A húsz éven aluliak háromnegyede, azaz 390-en kétségbe esetten munkát keresnek, de nem találnak. Mindössze hatvan lakos rendelkezik számítógéppel, s csak huszonnégyük férhet hozzá az Internethez. A lakosság fele soha életében nem telefonált még, és nem is hívták telefonon. A falu jómódú részén élők várható átlagos élettartama 78 év, a szegényebb részeken élőké viszont 64, a legszegényebbeké pedig 52 év. Mindannyiuk élettartama meghosszabbodott ugyan az előző nemzedékéhez képest, de vajon miért ez az óriási különbség a legszegényebbek és a leggazdagabbak között? Azért, mert a legszegényebbek között sokkal gyakoribbak a betegségek, a járványok, a rosszul tápláltság. Sokkal nehezebben jutnak tiszta ivóvízhez, tisztálkodási lehetőséghez, részesülhetnek orvosi ellátásban, rendelkeznek megfelelő otthonnal, kaphatnak nevelést, dolgozhatnak. A faluban békétlenség honol: egyes részein nyugalom van, más részeit azonban a szervezett bűnözés kerítette hatalmába, és erőszak lett úrrá rajtuk. A falut mind gyakrabban sújtja természeti csapás: váratlan viharok, trópusi méretű esőzések, szárazság. Érezhetően emelkedik az átlagos hőmérséklet is. Egyre nyilvánvalóbb az ok-okozati kapcsolat a légköri felmelegedés és a használt energiahordozók között. A felmelegedést előidéző szén-dioxid kibocsátás ötven év alatt a négyszeresére emelkedett. Rohamosan apad a falu vízkészlete. A lakosok egyhatodának a megélhetését talajerózió fenyegeti. Vajon meddig képesek fennmaradni ők, ha nem hozunk intézkedéseket az érdekükben? Hogy ne kelljen éhezniük, hogy erőszaktól mentesen élhessenek, tiszta ivóvizet fogyaszthassanak, tiszta levegőt lélegezhessenek és gyermekeik is esélylyel nézhessenek az élet elé? Ezekkel a kérdésekkel kell szembenéznie nagy falunknak, a hatmilliárd lelket számláló világunknak.”
Az elemzést egy ENSZ-közvéleménykutatás is alátámasztotta. A hatvan ország 57 ezer felnőttjének körében végzett felmérés szerint a megkérdezettek túlnyomó többsége az emberi jogok védelmezésében jelölte meg a világszervezet fő feladatát, és elégedetlennek vallotta magát védelmezésük jelenlegi állapotával, különösen a kormányok hozzáállásával. A válaszok végül is három kategóriába sorolhatók: az emberek meg akarnak szabadulni a nélkülözéstől, félelem nélkül akarnak élni egy olyan világban, mely kíméli a környezetet. A jogos elvárásokra – mint láthattuk – mindeddig nem érkezett kielégítő válasz. Ellenkezőleg, a legutóbbi évek tapasztalatai arra engednek következtetni, hogy meghatározott pénzügyi körök erőszakkal próbálnak úrrá lenni a rendszer ellentmondásain, köztük a szegénység és az éhezés problémáján. Az ENSZ 2000. évi millenniumi nyilatkozata óta háborúkkal és terrortámadásokkal került szembe a világ. Mivel mindkettő a másikra hivatkozva igazolja magát, erős a gyanú, hogy közös tőről fakadnak és ugyanazt a célt szolgálják más-más oldalról: a rendszer fenntartását szélsőséges, önkényuralmi eszközök igénybevétele árán is.
A 90-es évek végén néhány vezető finánctőkés azzal a feladattal bízott meg egy szakembergárdát, adjon választ nekik arra a kérdésre, hogy miként tarthatnák fenn a kapitalizmust a 21. században is. A következő választ kapták: “Mindenekelőtt más alapokra kell helyezni az emberek gondolkodását. Nem szabad hagyni, hogy tért nyerjen az emberiség közös érdekének, együvé tartozásának gondolata, az egyetemes emberi jogok felismerése és érvényre juttatásának igénye. Ahhoz, hogy a tőkés globalizáció folytatódhasson, elejét kell venni annak, hogy megerősödhessen az emberek, a népek, a fajok, a különféle vallási felekezetek közötti szolidaritás. Meg kell osztani az embereket etnikai, nyelvi, faji, vallási, nemi, sőt foglalkozási alapon. Az ideológia új légósainak minden szinten harcolniuk kell az egyenlőség és a testvériség eszméje és gyakorlata ellen, bizonyítva, hogy a fejlődés egyetlen útja az egyenlőtlenségen át vezet, és hogy verseny nélkül nincs felvirágzás. Úgy kell egyengetni az utat a globalizáció előtt, hogy atomizálják a társadalmat, felmagasztalják az egyént, szétszabdalják a társadalmi közösségeket és szembeállítják őket egymással. A gazdasági és a politikai globalizáció mindaddig folytatható, amíg az emberek nem törődnek azzal, hogy mi történik körülöttük, hanem csak saját, szűkre szabott érdekeikkel vannak elfoglalva. Ezért el kell hinteni köztük a gyűlölet magvait, hogy egymással legyenek elfoglalva, és ne lássák, kik és milyen erők irányítják a sorsukat. Feszültséget, konfliktust, polgárháborúkat kell szítani köztük. Minthogy a piacgazdaságnak nincs szükséges fizetésképtelenekre, le kell csapolni a világnépességnek azt a részét, amelynek nincs köze a piachoz.”
A Luganói jelentés címmel 2000-ben megjelent iromány szerzői azt javasolták megrendelőiknek, hogy porolják le Darwin, Malthus és Nietzsche társadalomfilozófiáját, nyissanak teret a szociáldarwinizmus előtt, vagyis mozdítsák elő az anyagi alapon történő biológiai kiválasztódást, hatmilliárdról négymilliárdra csökkentve az emberiség lélekszámát, hiszen a szegénység legmegfelelőbb megoldása a szegények fizikai likvidálódása – írták. (Le Rapport Lugano, Paris, Fayard 2000)

A neoliberális kapitalista valóság válságából természetesen nemcsak antihumánus “megoldás” kínálkozik, hanem emberközpontú, progresszív kiút is. Olyan társadalmi értékrenden nyugvó tényleges megoldás, amely az éhezés és a szegénység felszámolása felé vesz irányt a társadalmi differenciálódás további elmélyülése helyett. Egy ilyen új formációnak nyilván szintézist kell teremtenie termelési hatékonyság és társadalmi igazságosság között, hiszen a természeti forrásokkal takarékosan kell bánni ahhoz, hogy a fejlődés fenntartható legyen. Olyan vegyes gazdaságra gondolunk, amelyikben a monopoltőke nem rendelheti maga alá a társadalmi érdeket, sem pedig az egyetemes érdeket. Ennek az új valóságnak az eléréséhez nélkülözhetetlennek tűnik az elosztási viszonyok megváltoztatása, de erre csak akkor nyílik mód, ha a tulajdonviszonyokhoz is hozzányúlnak, és a formális demokráciát tovább fejlesztik “termelési demokráciává”, mérsékelve, majd megszüntetve a társadalmi termelés-egyéni kisajátítás történelmi ellentmondását. A szegénység és az éhezés megszüntetésének közvetlen feltétele a munkához jutás, a földhöz jutás, olyan garanciák beépítése a rendszerbe, amelyek szavatolják a társadalmi összefogáson alapuló termelést, módot nyújtva a közösségek megélhetésére. Véleményem szerint a szegénység és az éhezés problémájának megnyugtató megoldása csak egy másfajta etikai alapokon nyugvó társadalmi berendezkedéstől remélhető.
A cél az, hogy elhárítsuk az akadályokat ennek az új erkölcsiségnek az útjából. A fennálló rendszer logikáján túlmutató megoldásokat ugyanazokon a pontokon kell keresni, amelyeken a fejlődés múlik, és amelyek híján a normális táplálkozáshoz és az emberhez méltó élethez való jog nem érvényesülhet. Ezek a kitörési pontok a munka, a kenyér, a béke. Az értük való egyéni és közös fellépés, a nemzetközi szolidaritás. A jövő formálásában minden eddiginél nagyobb szerep juthat a közösségek önálló kezdeményezéseinek, a szövetkezésnek, a részvételi demokráciának, a kollektív cselekvésnek.